és akkor véssük

és akkor véssük ide, ahogyan a jelenlegi vezetőség szépen szétveri a civil szféra viszonylagos szabadságának lehetőségét a közalapítványöszvérek szétbarmolásával. egyesek helyett pl létrehozHATÓ szakértői bizottság a volt kuratóriumok talaján-
magyarország, te birka. itt egyszerűen tényleg mindent meg lehet csinálni velünk.
*
ehhez a témához csak érintőlegesen tartozik az a stressz, ami nyáron zajlott, az a békétlenség intuitíve, ami az egyik ilyennel packázásomat borzolta bennem, igen, tanulságos, egyszerűen MUSZÁJ megtanulnom, hogy hallgatnom _kell_ a belső dolgokra. csak hát egy mézesmadzag akkor is mézesmadzag marad.

beköszönő kisstibivel

"... Mikor zömében még ösztönösebb lények vagyunk, nagyon furcsa helyzetek jöhetnek létre, ezekkel nem is tudunk mit kezdeni. Ilyen például, amikor elmúlik a szerelem, amikor valami érdekel minket, de a következő pillanatban már nem. Ma már az érdeklődést tudatosan újra és újra tudom generálni. Fordítva gondolkodok: előbb lépek, később pedig meglátom, hogy érzem magam egy adott helyzetben. Ha rosszul érzem magam, és nincs kedvem megölelni egy embert, akkor arra gondolok, mi lenne, ha megölelném, és majd kiderül, jobban érzem-e magam tőle vagy sem. Ha nem nagyon jön az alkotás dolog, akkor elkezdem csinálni, eltelik egy óra, homályosabbá válik a külvilág, és egyre jobban beszippant az, amit csinálok. Egy idő után azt érzem, már élvezem is, amit csinálok. Az elején be kell rúgni az ajtót, be kell menni abba a világba, ahova vágyódunk. Eztán lesz, ami lesz."
hát ő izé, ezt most olvastam, és belerezonáltam. jó, hogy az ilyen kisstibik okosakat tudnak mondani, na.

még egy

még egy bonyodalmas
nap.
karácsony előtti vonat.
ez a szám most például nagyon kellett.

elég konfúz mondjuk pl az, hogyan áll össze mindenki ajándéka. nem beszélve a szokásos vidám rendetlenségről (többnyire fejben). ez a reklám viszont nagyon ott van, kábé így vagyok.

síp-szó

mikor ugye az ember belemélyed a bárányfazonötletkeresésbe, akkor például egész jókat talál, amin jókat röhög.

na, most van az az idilli

időszak, amikor nyakamra zúdult munkák és teendők hullámán néha-néhol közéjükpancsolok, kialászok egyet, oszt durr bele, vagy megcsinálom,
vagy félig megcsinálom, de
mindkettő esetében végtelen büszkeség is tölt el, megint tettem valamit.

ma például lemostam a konyhai meg a hálóablakokat, eltoloncoltam előtte (majd utána haza) G-t az oviba, ahová egy hét után nem akart menni, aztán ahonnan vidáman jött haza, mostam hármat a megjavult mosógéppel, megnéztemhallgattam egy negyvenperces dvdfelvételt, töröltem másfél órát (ez egy 80órás merevlemez esetében életmentő nálunk, asszem ezzel együtt kell élj, drágám), meghallgattam a tavalyi karácsonyi ajándékom felét (lackfi-lovasi, jó), nagyjából kitaláltam, hogy ki és milyen manőverrel kap mi(lyen könyve)t (utálok mást venni, mert minden tárgy lehet akkora bénaság, hogy minek, a könyv meg, hát izé, add vissza, ha nem kell, hihi) (ezért veszek kizárólag olyan könyvet, mely nálam is megüti az érdeklődésmércét, hátha egyszer visszaadják, de sajnos eddig nem), jó, van köztük hangoskönyv is (kettő)

mondjuk a kiindulásként fölvázolt munkahullámok azért a héten előbb el is borítottak, lehet, hogy ez már csak valami maradék belőlem, egyik nap 10 után jöttem el, akkora béna voltam.
szóval
minden rendben, még a szeptember végén szerzett köhögőstakony is itt van velünk (G ezzel tengette ovinélküli hetét, na meg a mamájáékkal)

ja, és vasárnap bárány lesz, és ő azt mondta, hogy igazából inkább G lesz, de a pásztorból és a bárányból mégiscsak az utóbbit választotta. izgi na, főleg hogy még nincs jelmeze. (egy szál szőrménk sincs, amit egyébként még soha nem sajnáltam)

karácsonybiznisz

nem, azért nem csak ez a biznisz, meg a manapság.
az is a manapság, ahogyan a sok embernek mintha csak most jutna eszébe az a töméntelen szenvedés és hiány, ami van a világon.
én ezt tartom képmutatásnak, és itt nem a mai világ van elrontva.
ilyenkor adományhegyek dőlnek be kapukon, meg amikor árvíz van ilyen-olyan, mindenki büszkén ad és küld,
de mi van akkor, amikor csak simán április nyolcadika van, már sem hideg, mégsem meleg, mindenki megy dolgozni, a nap süt, a folyók, iszapok épp a helyükön, karácsonyfát kidobtuk rég?
csak mert akkor nyugi van? egy csövi sincs az aluljáróban (te jó ég, ez milyen sztori amúgy!), a gyerekek meg biztos esznek valahol, fogyik, azok kik, mi van velük, hát igen szegény szegények,
bocs, de oly gyakran élünk csak bele a világba,
mért karácsonykor zuhan mindenkire a felismerés?
nem magyarázat a jobb, mint soha.

ahümm

körülményeimből fakadó csúcsszezoni csúcsrajáratás volna, ha bírnéktudnék egy dologra koncentrálni, egyáltalán koncentrálni.
mert ugye mire. munkaezer? itthonezer? karácsonyajándék? diétabeállítás? leszakadtmosógép? gyermekemlelke? férjemlelke? családomebédje?
aludjakevalaha?
minden idő kicsúszott, és ez már megintcsak tény, de itt a blogban persze -leírva- megintcsak nyígás.
pedig ilyenkor egy levél készregyártása is nagy sikerélmény. ilyenből kellene ötvenet persze, na akkor lennék ott, ahol.
mondás helyett tevés kellene, ahhoz viszont szufla.
valakinek van örökbe egy kevés?

valami egy hónap plusz kéne még karácsonyig a meglévő két héten túl. vagy egypár jószó.
vagy csak sok alvás (not)

orr

dugulás. fülpercegés (most a mindenkor szokásos jobboldali mellé betársult a balpercegés is.)
ismeretlen eredetű megszokottnak mondható állapotom átadó-

mi van még

örökké tartó ? 160 g-os CHdiéta
kérdőjelek
három pont

hja, mikulásom, mikulásom

mondjuk az idei mikulás rátett egy lapáttal a különben sem meleg viszonyra: nagyjából csak negatívumokat sorolt föl g-nek (a listaíró nem nagyon találkozik g-vel, csak hallomásai vannak róla, ezért a problémákat sorolta föl, ezúton gratulálok neki), plusz úgy kívánta szóra bírni (ilyet más gyerekkel nem tett), a Vén, Akiben Egy Pszichológus Veszett El, hogy föl kívánta soroltatni idegenek felé köztudottan néma gyerekemmel a barátai (!!!!) névsorát (!!!!).
mondjuk ott adtam föl, amikor a Gyerek, Aki Inkább Nem Találkozik A Télapóval, Hacsak Nem Fogja Anyja A Kezét helyett anyukája próbált köszönetet mondani a Nagy Pirosnak, aki erre rámripakodott, hogy mégis mit képzelek.
teoretikusan igaza van.
de azt azért picike kérdőjelekkel látnám el, hogy mért pont egy utált és félelmetes ikon közelében táltosodna meg a gyerekem éppen három évesen. mondjuk a csokiért?
*hisztérikus röhögés*

az a mikulás

na, csütörtöktől máig minden napra jutott egy mikulásos dolog.
miután g eredendően utálja a mikulással való találkozás gondolatát, nagyjából előre elképzelhető minden erre vonatkozó mondata, és a valódi találkozás mozzanatai.
elsősorban az a lényeg, hogy NE kelljen találkozni / beszélni vele. igazából az ajándék akármi sem bír annyira érdekes lenni, hogy ettől legalább kedve legyen hozzá.
így hát a legjobb megoldás, ahogyan és amikor M teszem föl -garantáltan- alvásidőben érkezik. a mai érkeztetések ilyenek voltak. megelégedésére utódunknak.
innentől már csak annak a félrenevelésnek a következményét kell kezelni, ahogyan gyermekünk nem és nem fogyaszt édességet.
ma ennek jegyében fölírhattuk a nemkérúgysem-listára a (természetes anyagokból készült) gumicukrot, a smartiest, a csokimikulást, a csokipénzt, meg a bio csokismogyorót. (ezúton gratulálok magunknak kettőt: egy pluszt és egy mínuszt adok mellé.)

most is persze

nyínyí

sütfőzcsörögmorog

ja, ma ilyen készült, itt találtam az ötletadó csodákat. g meg én főzte, és a drágám fényképezte. adventi családi vállalkozók lettünk, koszorúbiznic.

ma megjegyeztem. g minden alkalommal azt énekelte, amit én, általában második-harmadikra már az addig nemhallottakat is. ez egy ilyen gyerek. (a vidróckihíresnyája volt az egyik)
mi az a csörögmorog.

esték

ma este is, mint annyiszor máskor elkarattyoltuk az időt, hogy mi volt ma, mi lesz holnap, sokszor figyelmeztet is rá. most például a a sok brühühűt helyettesítendő elmeséltem a holnap reggelt, hogy az úgy lesz, hogy egyél már g, ne húzd az időt, gyerekem, egyél már, g, egyél már, ne köpd vissza, ésatöbbi. végigmeséltem a szokásos mondatainkat indulásig, és
és annyira rötyögött, hogy nem bírt aztán elaludni.
én is rötyögtem.
jó ez a rötyögés.
amúgy ilyenkor estetájt böki ki azt is, ami gond, vagy amit érez. most pl az egyik ovistársáról bökött el egy mondatot. jól sejtem, sajnos jól sejtem az embereket, ezt mindig is nehéz konstatálnom.
de hogyan kezel az ember egy ovistársi agressziót. szerintem ugyanis háromévesen egy ilyen óvodában nem helyénvaló elszenvedtetni ilyen helyzeteket. túl mélyre hatoló a sérülést okozhat. gondol, gondol.

londonba

a londonba menéssel amúgy gondjaim vannak. ott áll a félrakat pénz, amit csak meg kellene szerveznem "elkölteni" (nem saját, nem elkölteni, nem pénz) jövő tavasz-nyárra és nem és nem megy, minden ajtó rámcsapódik, pedig tudom, hogy kellene, ami mindebből jön.
csakhogy amikor túlcsordulnak a kétségeim (és már egy ideje megint ezt teszik) magamat illetően, olyankor még sokkal inkább toporgok, ajtókat rugdosok egy jó belépő helyett. látszólag minden oké, de nem, ez nem az.
egyszerű huszárvágások:
- türelmesen várok, míg a) megoldódik b) valaki megoldja c) elúszik a lehetőség
- fölhívom / írok az összes lehetséges élő és mozgónak, és akkor ez annyira ááhh, és pattogok, pattogok
- eldöntöm, nem megyek
- eldöntöm, nem oda megyek
mint tudjuk, valami lesz. csak én vagyok képtelen.

hmmm

és akkor agnusnál járva milyen jóba botlottam.

és akkor továbbhallgattam, és megtaláltam ezt, és kérlek szépen, ez üt.

és ilyenkor mindig azt érzem
- kellett volna ragaszkodnom az énekléshez (noha így soha akkor se)
- Londonba kellhetne mennem
- úgy általában van még remény, de ez annyira félreérthető, hogy inkább bele sem kezdek
- művészet van

mester és az épület

az alkotó

és az alkotmány (ez pl teljesen szabad, és igen, mért keverem ide a közéletet)

szóval csak azt akartam mondani, miszerint az olyan jó, hogy g-t még nem rontotta meg kreativitásában a körülvevő világ, és amiért a gyerekrajzokat imádom, úgy a valódi gyereképítményeket is. szerintem minden ember kiskorában gaudi meg hundertwasser, csak aztán jól kimunkálja belőlünk a világ nemtörődömsége.
ilyen házban akarok élni.

öhhöm

ha most megint idenyígok, az jóe lesz. ugyebár mindenki unhatja rendesen, így hát kérlek, UGORGYÁL.
majd rakok be mindjárt képet a következő bejegyzésbe, hogy kompenzáljak.
csak hogy ma megint az inkompetenciámat bizonyítandó landoltam popóra. nekem ez a külföldi útszervezés - a dolog specialitása okán - nem megy. ilyenkor mindig egy valag pénzt kívánok magamnak, hogy amit tanulni akarok, azt már legalább ne kelljen összekoldulnom, mondhassam meg én, mikor ki mit adjon. nem az alázat hiányzik belőlem, hanem a hasznos érdekkapcsolatok kialakításának, meg az erőszakos préselésnek a képessége.
egyáltalán. ilyenkor mindig oda lyukadok ki, hogy vannak áldott és nem áldott helyzetek az élet(em)ben. ha ennyire kapaszkodnom kell, ha ennyire állandóan minden és mindenki akadályoz, és mindenki az akadály voltomat hangsúlyozza, akkor vajon a helyemen vagyok-e. azon túl, hogy igazából még mindig kompetensnek érzem magam a dolgaimban...
akkor húzták ki a szőnyeget a lábam alól, amikor szülni indultam. akkor még ez csak látens volt, mostanra a rojtokat is huzigálják ki egyesével a kezemből. a kényszerpályák okán pattogni pedig jobban már nem megy.
ezt a fajta tehetetlenséget, megalkuvást végtelenül elviselhetetlen stresszben élem meg. egy-két mondat hetekre ellát az adagommal, talán ezért is van, hogy sok hónapja masszívan éjszakázom. valami idióta gondolathelyettesítő irányzék azzal (vezet félre) nyugtat ilyenkor, hogy ha időt nyerek, valami mást is (vissza)nyerek majd.
de nem. vagy nem tudom. fejem tetején állok, pedig kívülről mindenki felé normálisnak látszom.
és akkor még ott van a valójában mi is a valóság-kérdés.
valójában szavakba leképezni ezt az egészet is már valami.

na, a mai nap jól és kiakasztóan zajlott.
legyen elég annyi, hogy elegem lett a 45 perces reggelizésinkből. a gyerekem látványreggelizik, nyammog, majszol, olyan mintha, és iszonyú végigülni, ha van más teendőd / célod az adott tevékenység után...
(nevezzük ovinak, házimunkának, munkahelyre érésnek, akármi)
megint késtem, ez mostanában sztenderd, és igazából őrjítő, merthogy tolom tolom a dolgokat ennek okán.
egyre vissza kellett érjek a világ végére az oviba, menet közben elment a telefonszolgáltatás, ennek okán újra munkatolódás következett be (háromig 20as nem volt, négyig földi). A majdnem oviban felejtett hátipakkomról nem is beszélve.
este is kávéztam, így most még bírom, ahogyan dolgozást, fejtörést valósítok meg, amortizáció, kétlábon járó, ez vagyok.
csak röhögök magamon. (ez jobb, mint a nyígás)

nyí

nyínyínyí
most állok neki annak, aminek egész nap nem tudtam.
szerintem egy gáz ez, és nyígok.
nyí.

és akkor amidőn

japp, ma a csúcs a játszózás volt, g annyira jó társaság, amikor nem nyíg.
(ja, mert pár hete megkezdődött a nyígok - csúnyán beszélek - rugdosok- korszak, melytől hajam szálanként áll égnek / hull ki / tépem ki) azt hiszem olyasmi az indíték / mögöttes, hogy keveset vagyunk együtt nemfáradtan, mely magyarázattól persze még sem megoldás, sem nemnyígás nem jön létre.
ám midőn a kínai tányérpörgető tudniillik szembe megy az árral, és leszja, hogy hány tányér pottyan, olyankor egészen türelmes-normálissá bír válni vele együtt az egész pereputty.
ez pedig a mai tanulság, kedves gyerekek.

és amidőn

minthogy a hétvégén negálódott mindennemű munkaügy, egészen pofásan telt maga a hét innenső vége, inkluzíve a pénteki ajándékhajkurászós őrületet, a szombati félangolt, a szombati ajándékhajkurászós őrületet, a mindenkimindenkitajándékoz-ünnepélyt, meg azokat a végre együtt és jól együtt töltött órákat-félórákat, amikből volt egy egész bő választék.
és ma még főztem is, ami az elmúlt hetet tekintve kiemelkedő volt, lássuk be, a virslifőzés azért nem főzés. és például egészen föl tud dobni, hogy a kardamom meg a koriander mennyire zseniális íz volt a húson.
pipát nekem az ovis második százoldal újratördeléséért is, meg a vasárnap esti holnapra ide a babzsákot is félig elkészült. keddre.
egyszerűen csak az alvás nem fér bele ezekbe az időkbe, mondjuk ettől meg tönkremegyek.

amidőn

midőn a munkámra gondolok iciri-picire szorul össze a gyomrom, és olyan hegynyi hullámot érzek nyaldosni a tarkómon. aztán továbbgondolom, és racionális érvekkel eljutok valami szörfdeszkás egyensúlyhoz, de a cápáimmal nincs mit kezdeni.
csak a világos látásért: én volnék béna, mások csak olyan izék.

haha, "szkrollozni lehet? nem, lapozom."

a héten Both Gabi ír naplót a Literán, én megvettem, kifejezetten jól esik olvasnom.
a literára amúgy a helyesírásozó a citerát ajánlja javításra. haha.

rajzfilmes, utálós

ez a fészbúkos idétlenkedés a meseképekkel, ezzel rávettek egy képcserére, erre rögtön utána jön a következő "akciófelhívás", ezt pl úúútálom a fb-ban (is) - visszacserélem és szevasztok
utálom azt is, ahogyan a munkahelyem weboldalára nem tehetek fel élő tartalmat, mert a kezelő különböző szövegekkel végülis azt takargatja, hogy nem ért hozzá.
olyan szinten robbanásközeli vagyok több dologban, hogy jobb nem böködni semmivel.
hetek óta próbálok megint úrrá lenni a szélesedő privát válságomon, csak percekre megy, miközben hallgatom ezt a szemét dumát a hihetetlen kétharmadból, olvasom, jövőre még mennyivel kevesebbet kapok, egy gyerek ide vagy oda, s mennyivel többet fizetek (miből, miből), miközben kezelném a válságaimat (hogyan, hogyan)
szóval nem látom még, nem szakad-e az iszaptározó. az én belső vörösiszapom.
nem, persze, nem szakad, nem teheti.
és fáj a fejem.

kehesköhös

_ezt_a fajta köhögést, hogy három napja éjjel-nappal öklendezős köhögőrohamok jönnek rá, hát ezt gyűlölöm. állok/ülök a gyerekem mellett, és nem tudok többet tenni érte, mint eddig. (mézhárskamillahomeoezaz)
a dokinéni azzal vigasztalt, hogyha kibírjuk ezzel a vírussal az egész telet, akkor még szerencsénk is van.
csupa megszokhatatlan "mindenkitelér"-utálat ez, de akkor is.
csak hat és fél hete nyomjuk amúgy ezt a vírushavert.
arról nem beszélve, hogy megvolt (és remélem, hogy tényleg múltidő ez) azért a hirtelenlázfölszökős pénteki kapás is, szombaton.
nemelehetnee ugrani mondjuk egy téridőt ugyanide csak ezek nélkül?
(és akkor még nem is ért ide pont a pöttyölős izé)

süttem

süttem süteményet béradományba, vagymi, ilyennel tengetem triplán nemlétező időmet. de mivel impozáns a végeredmény (és a próbaporcukrot is sikerült nagyjából kiiktatni a tetőket illetően), hát legyen itt.

helyesebben: süttünk, merthogy g is nagyon akkurátusan részt vett a munkában, kiváló kiszúró, nemkülönben énekes, illetve lisztező.

missön impásszibül

haha, tea, persze, haha.

ja, egyébként

megint szűk a pulcsi, csak fuldoklom, amikor a mostani eseményekről hallok/olvasok/látok.
rémülten keresem az alázatot.

rövidhosszú

igen, a hétvége. igen sosem elég hosszú.
néha van az úgy, hogy azt vizionálom, csak elég erősen kellene akarni, és lehetne olyan világ, ahol csak hétvége minden nap, és nem a munka okán, lévén, hogy nem releváns a hétvége/munka meg a hétköznap/munka arányok különbözete,
egyszerűen csak a hétvége közelít az ünnepnap fogalmához, és ezen a hosszú évtizedek (immár ugye háromésfél) mit sem változtattak.
pedig nem jobb, mert a köhögős-torokfájós ismét ránkjár, megint g gondoskodott róla (igazából az ovis első és mittudoménegyelőreutolsó ottalvás, innen is vállveregetés), hogy alaposan itthon legyen velünk, megint orrszívó, megint éjjeli köhécselés, harákolás, most károgás is, és még mindig hálás vagyok a háromhétnyi talonban tartott szabim miatt (melynek kivétele amúgy reménytelen vállalkozás), mert egyszer ide is ide kell érjen valami jó kis végigfutós komolyabb betegség (pötty, meg hasonlók), de hogy még nem ért ide.
az jó.

miről nem-kutyafutta

miről nem írtam
g ma reggel két fogára ráesett nyelvvel, reggel a vér ömlésétől döbbentem meg, este meg a két luktól. mennyire nem jó, hogy csak reggel-este látom, meg mennyire béna dolog, hogy állandóan fejsérülései vannak, jahhaj. ritkán, de nagyok.
g a múlt héten összebarátkozott egy korabeli kislánnyal, majd erre pár nappal egy nagyközépsős kisfiúval is. képet a cukiságról kattintottam, csak ide nem ért el még.
anyósom távolléte alatt a következő napokban/hetekben az amúgy is fejre állt életünk kifejezetten bejósolhatatlanná válik, ez látszik már most is, amikor nem érek haza három napon át, hogy pl főzzek.
ennél fogva harmadik napja nem eszem meleget. idióta-e vagyok.
sokat dolgozom, de ez így szezonban nem újdonság. új csak az, ahogyan ezt nem bírom kezelni.
ja, meg még az, ahogyan rémisztenek a jelenlegi közéleti történések. csak állok bután, dörgölöm a szemem, gondoltam volna, de hogy tényleg, hogy ennyire??? emberek, vajon alszotok-e.
most ezek, amikről mégis írtam

szét esés

minden héten egy (pár) ilyet megélek, amikor kevés a minden. leginkább én a mindenre.
*
ma reggel a 'lábrendőr' megmondta g-nek, hogy a 'fehér gombot nem szabad megnyomni', miközben a kukásokat hívja telefonon. a legviccesebb az egészben nem a komoly képpel előadott magyarázat volt, hanem az ovi felé tartva a kocsi hátsó ülésén elhangzó eufória, midőn TÉNYLEG szembe jöttek a kukások.
meg kell zabálni, még ha minden reggel is negyven perces késéssel indul a lajhárcsigareggelik és az ordítvamindigmást akarok szeretni indítózások okán is.
ráadásul a mai különlegesen idióta napban tényleg ez a reggeli sztori volt a mosolyog és megtart-erő.
*
az esti meseolvasásba másfél órát aludtam bele, így hát most itt dekkolok a hazahozott munkám fölött és blogolok. gratulálok, ön nyert egy soha semmit sem fejez be életében már-díjat.
*
innentől megfogadtam, hogy ágyamba bébújva fogok mesélni, akkor legalább nem ébredek föl arra másfél óra után, hogy megvesz az Istenhidege.

űrkorszak

most látom csak, hogy a fogyasztóvédelmi beadványt ügyfélkapun keresztül elektronikusan is el lehet küldeni.
reszkess világ-kacajt hallok hátulról.
jóóó.

ilyenkor azért találok egy költőt, és jobb

azért ilyenkor is jó, ha van egy kis irodalom a környéken.
most pl egy spiró-könyvre vetettem szemem hálóját (ahhahahha), nem álltam meg a búklájnig, de a búklájn viszont megállított, miután nem volt kártyás fizetési opció éppenpontpontéppen.
így hát még mindig frensziszméjsszel a kettes számú toszkánás könyvvel tengetem az utazóórákat.
így különösen élményszerű, hogy találtam egy költőt.
most az előbb.
belefutottam. egyszer majd ideteszem azt a másnak a versét is, aminek kapcsán megtaláltam, de most legyen itt négy tőle:

Fecske Csaba
Egyszer majd

elkolompolnak az évek
egyszer én is felnőtt leszek
mint ősszel a költöző madár
ki tudja hová elmegyek

fölérem a kilincset nagy leszek
te akkor már kicsikét öreg
hajad fehér a szemed kék
mint a megrepedt üveg


Hogy ityeg a fityeg?

Amikor a hogyishívják
olyan izé lett,
a micsoda meg
másmilyen,
vagyis majdnem épp olyan,
mint a nemjuteszembemi,
szóval akkor nálunk
valami ilyesmi volt,
ez történhetett.


Esti műsor

Anya mosogat,
apa meg olvas,

én pedig ordítok,
mintha könyvből
olvasnám.
Ha unom,
fordítok.

Apa is fordít,
most anya ordít.


Én meg nem én

Ha én nem lennék,
kié lenne a ruhám,
kié lenne az anyu,
az apu meg a kiskutyám?
Tudnák-e vajon,
hogy nem én vagyok
az a kisfiú, aki
új biciklit kapott?
Hiányoznék-e, ha
nem én születek nekik,
szeretnek-e engem,
vagy azt a másikat szeretik?

innen vettem, de itt meg itt is van tőleróla bármimás.

vanazúgy

vanazúgy, hogy egy nap minden rosszra ráébredek.
technikailag a londoni ügyeim pillanatnyi visszamondása indította el a lavinát, de van ebben minden. a sikertelen próbálkozások az utóbbi évben, a saját árnyékom rám vetődése, a tennivalók ezerszeresre növekedése, no meg persze a tünet, ez az éjszakázás-
ilyenkor belassulok, földet érek, hátsó felemen haladok még tovább a nehézkedés erejénél fogva, a gravitáció ezerszeresére nő, lelkem pedig konyul-konyul.
münchhauseni mivoltom ilyenkor megkívánja az ennen hajam tépkedését, mellyel látszólag legalább a szám a zagy fölött marad (idétlen aktualitások), látszólag működöm tovább, pedig egyre inkább két széttárt kéz leszek rogyott vállal, hogy most akkor meg mi van.
túl sok és túl kevés, ez van. ez vagyok.

ovi.sok

haha, a világ újra fordult egyet (egy kicsit, hihi). ma az eszemkán mindenki rámtestálta ezt a ködös, megfoghatatlan nyavajás szmk-elnökséget. persze, persze, jó, jó. de azért kicsit ott ez a dolog.
márminthogy miajóeget csinál egy eszemkáelnök (meg maga a zeszemká)
szerintem kicsit megúszós volt a társaság ezügyben, nem vitás.
én pedig a balek.

státusz

1. az éjjeli köhögős szokását nem bírtuk elhagyni, kettő hete nyű ez a nyavalya. a pulsatilla segített a legtöbbet, de elfogyott, és most megint visszatért az éjszakai száraz köhögése, amire mondjuk föl sem ébred, csak épp nem alussza ki magát.

2. az esti altatás előtti 10 perc nagyjából a lélek 10 perce elnevezést is kaphatná. már annyiszor esett meg, hogy fölhozott valami napi fontosat, amit egész nap nem, de én tudom, hogy a legfontosabb volt aznap. ma pl az volt, hogy mondta, nem kapott széket. annyira el is volt kenődve, de nem tudta elmesélni, pontosan mi is volt a dolog lényege. gyanítom, talán nem mert szólni valami ilyen miatt.
a legérdekesebb ezekben a 10 percekben még, hogy teljesen magától nyílik meg, igényli, hogy elmondhassa. fura, hogy különben nincsenek meg még az elmesélés formái, annyi mindent mondana, aztán az jön ki, hogy "ezt én nem tudom elmondani", ami egyrészt szívfájdító, másrészt izgalmas, merthogy azért valahogy valamit mégis, és ez csak jobb lesz.

sütik

és az meg nem süti, hogy a sütik egyáltalán nem laktatnak.
múltkor lelkes gofrisütésbe fogtam, ezer munkaóra, osztályzatra négyes rácsos gofrik, zabáljuk két pofára, másnap reggel az éhhalál kerülgetett.
ma nagy sebbel-lobbal túróstáska, megevett darabszámra tekintet nélkül este kilenckor szendviccsel kellett megetetnem magunkat en bloc, úgy mardosott az éhség (meg nem nevezett egyedtől négyszer kérdeztem meg, éhes-e még, miután csak kettőt evett meg, négyszer mondta, hogy nem, de a szendvics hírére őrült rohangászásba és lelkes ugrálása fogott, és kenyérhéjastul-sajtostul befalta kettő perc alatt)
(amúgy reggelinél ugyanezt a metódust fogom követni, ritkán evődik meg egy kenyér ilyen gyors tempóban ám)
sütit pedig mostanában nem sütök. esetleg tortát, de csak azért, mert a gyerekem kifejezetten leszögezte, hogy UGYE LESZ. (amúgy a nyavajás azt sem eszi meg...)

nehéz ez is

van két olyan ember, akit ezer éve és nagyon szeretek.
egyikük éppen válik és boldogtalan.
másikuk éppen valami olyan érzést hurcol magában, amitől nem tud szabadulni, s nincs hová lépnie vele, ettől boldogtalan.
beszélgetünk néha, és nem tudok segíteni. persze a beszélgetés önmagában valamit segíthet, de végső soron semmi, semmi- állok tehetetlenül, firtatom magam, mi miért, mitől, hogyan lehetne jobb.
magamat pedig csak nézem, hol ott vagyok fönn, minden mint a karikacsapás, aztán másnap kiderül minden eltervezett, megtalált, kigondolt dologról, hogy fuccs. kicsit talán sok is ez most, csak nincs idő, amit hagynék a nyekergésre. meg aztán blogon kívül kinekminek nyekeregnék, annyi gond van enélkül is a világban.

éneklős tehetségkutatók

ezeket a kiscsajokat, akik 18, uszkve 22 évesen kijelentik, hogy "ezen múlik az életem", ha ez nem megy, "soha többet nem éneklek", ésatöbbi, én ELVBŐL nem engedném továbbjutni. kiváló módszer az erőszakos, érzelmi zsarnok, éretlen, buta illetők tanítására. fuj. (kettő (három) továbbjutott, pikkelek is rájuk rendesen.)
viszont továbbjutott a túlmozgásos dzsókakkeres zseni srác, és hát én akkor maradok mellette.
mondjuk a műsor minden megrendezettsége (mindkettőé) ugyancsak irritál, de legalább a vukot éneklős csajszi (wolfkati) szépen beszólt nekik a nagy táncolás közepette (mármint miután megtudta, továbbmehet). ez a beszólás egészen rendben volt.
a másik műsorban azt kedvelem, hogy fölvéve simán egyórásra csökkenthető a maratoni promóciós műsoridő.

iszap

annyira tragikus ez a vörösiszapömlés, hogy az elmondhatatlan.

elolvastam ezt.
és akkor elgondolkodtam a nyúlon. mármint nem g képzeletbeli barátján, hanem magán az illetőn.
ahogyan kiskora óta olyan, amilyen. hogy a lelkemben dédelgetve, rágondolva, ráolvasva mennyi jókívánság és mennyi félsz veszi körül, s hogy mindezekkel együtt, vagy mindezek ellenére annyira olyan amilyen.
például ott van az, ahogyan lekéredzkedik a tehervillamosról, ahová én nem bírok akarni fölszállni, ezért ő nem rohan fölforgatni, hanem vegyél le, vegyél le, leveteti magát a fejmagas peronról. a többi kölök rohan nyúlkálni, csönget, hogy meggebedünk, nyomkod, ordibál, ő pedig szemlél, néz, gondol, gondol, és a jóégnek sem vehető rá semmi olyanra, amit nem akar. soha, semmiben, semmikor.
nem sivít, nem dobja le magát, nem hisztizik, kizárólag olyan esetekben, amikor a dolgok otthon történnek, viszont olyankor mindig, ha az elképzelése más az aktualitásról. igazságérzete pedig elefántnyi, átverhetetlen.
és persze mondhatnánk, hogy így neveltük, így neveltem, de ez nem igaz. így nem igaz. van ugyan nevelés abban, amit csinálok/lunk, de alapvetően adaptáció folyik. lett egy ilyen, idegenektől elsőre nagyon tartó, szemlélő, biztos pontot mindig megkereső, tündöklően okos, alapvetően magyarázatokat elfogadó kis illető.
gyakran olyannak tűnik a dolog, hogy kész ajándékcsomag, pár apróságot lehet csak csere-berélni.
mondjuk nagyon tudom kedvelni, ahogyan néha csak kívülről látom, mint a kisfiú, aki velünk él-helyzetben, szuper kis kisfiú lakik velünk.

amúgy ma tényleg le kellett szedni a tehervillamosról kérésére, noha mindenki fölfelé tolongott arra is. a Kamaraerdőben volt valami békávékiállítás, oda kirándultunk nagyistul.
mindeközben egyéb nagyszülők baranya, apuka pedig nógrád megyében tengették napjukat.

harák

harákolós hörgős köhögős pályinkás jó éjszakát kívánok.
g-vel párhuzamosan nyomjuk az ipart, se előre, se hátra nem mozdulunk a dologból.
" gergő, te köhögtél ma éjjel? nem hallottam." "nem köhögtem. lenyeltem a torkomba."

az együtt töltött szükség szerint ovitlan napok amúgy azért sok jó részlettel bírnak. annyira korszerű önálló ötletei vannak gyermekemnek (melyből most agy híján egy sem jut eszembe), hogy minden napra bőven el vagyok látva büszkélkedni- és rötyögnivalóval.

nyavaja

ez a köhögős-hurutos nyavaja nyavajázik körülöttünk meg bennünk. annyira nem akarok most betegezni. ja, nem mintha nem lenne jó g-vel itthon tölteni bármi időt, csakhogy mostanra végre belelendült az oviba, és akkor ne legyen már ez a sok jóérzés megszakítva, majd megint elölről kezdve.
erről az én munkakínlódásomról meg nem is beszélve.

barbra?

úgy döntöttem, hogy nem akarom elfelejteni azt a hátborzongást, amit ennek a nőnek ez az előadása adott. emlékszem anno a Rúzsa Magdira, akkor volt utoljára ilyen élmény hallgatnom bármelyik éneklősműsort.

formaegy közvetítés part 2

"De Gyulánkat majdnem elveszítettük infarktusban."
ezen legalább tényleg egy felszabadító jót röhögtem.

közlekedünk

a pénteket megelőző lótás-futás, na meg a pénteki estig távollét szépen kivett az energiáimból.
viccesmókás, ahogyan kedden mentem el pl a szerdai vizsgálatra. gyanús is volt a sok nagypocakos kismama között állni, mire leesett, hogy ez nem az a nap. annyira gáz volt, miután a fél család erre és így lett beizzítva, s túlórázhattak szerda hajnalban is. g mint afféle gyerek kiválóan viselte a távollétemet, de azt a cukiságot, ahogyan este néha elszólja magát a keresetlen szavaival összerakott neomondattal, hogy "nagyon hiányozoltál nekem egész nap", azt nem bírhatom még leírni sem elég jól.

péntek este legalább randiba torkollott a napi penzum, így azért egészen elviselhetővé vált az egész élet, noha nem mondanám, hogy manapság én volnék a randizók vágyálma. találkozóra járni tényleg úgy kell, mint a kamaszok: aludni előtte egy fél napot, majd egy másik felet a ráhangolódós előkészületekkel tölteni. piha.

és azért volt hétvége is, tanulom megint a műfajt. elég nehéz elvonatkoztatni (nem megy, jobban mondva) a két hete hömpölygő porcicáktól meg a bála mosnivalótól meg attól a ténytől, hogyha én ugyebár nem főzők, akkor ugyebár mi hárman nem eszünk. így kihagytuk a szombati bónusznapsütést, csak irigykedtünk titokban az etyeki kezeslábasozókra (már második éve tervezem). viszont ma meg azért mégiscsak fölkerekítettem a családom, gyermekem lelkendezése leírhatatlan, és a kiválóan zuhogó esőben (na meg a futók mellett) szépen elautóztunk a Közlekedési Múzeumba.
az a hely egy vicc, pl hátizsákot nem vihetsz be, s midőn mondod, tán nem hagynád ott a némileg drága fényképeződ felszereléssel a ruhatárban, hát szúrós tekintettel vállat rántanak. gyanítom a rendszer rossz, de azért a kreatív kedvesség sem rettentően sok. amúgy egy nőnek a hátizsák alakú, ámde kistáska nagyságú kistáskáját sem hagyták bevinni, az azért eléggé szélsőséges volt.
mindenesetre a kiskorú nem hozott hátit, így ő felhőtlenül terepasztalozott, szaladgált, villamosozott, modellt állt fényképhez (most itt fényképezzél le!), fekete vonatot meg nohabot nézett, így jól eltelt az idő.
itthon pedig muszáj volt formaegyet néznünk, engem gyula még mindig szétidegesít, ahogyan elkezd ordítani a katari operatőröknek, hogy most méra zalonzót mutattyák, mérnema nemtomkit, jaj, jaj, meg az a mérnök de buta, mér mongyaa webbernek, hogy hemiltonnal áll versenyben- ugyammár (majd szépen leelőzve a hemiltont valóban harmadik lesz az a webber, bocs). szóval kéne egy olyan tévé, ahol időnként csak a magyar beszédhangot le tudnám venni, minden más jöhet, esetleg valaki?
mindazonáltal egyes számú kedvencemmé nőtte ki magát a magyarok története. volna-e lobbierő még szegény magyar népünkben egy dvd-kiadás kisajtolására? (a napokban olvastam, hogy az nka nemfinanszírozási technikái okán (vagymi) ez a produkció is erősen eladósodott)

hát így futok neki a jövő hétnek, fejjel a falnak-érzéssel, lesz itt még némi anomália a kínaicirkuszos tányérpörgető életemben.

ovijel

az ovijelek berajzolása személyiségpróbáló történet.
ha öröktintával rajzolom, akkor nem fogom tudni kimosni.
ha simatintával rajzolom, akkor meg kimosom belőle.
ha öröktintával rajzolom, akkor egyszer lesz az időtöltésem.
ha simatintával rajzolom, akkor meg minden reggeli rohanóprogramba ezt is betehetem.
ha öröktintával rajzolom, akkor összefirkálok valami nem firkálandót.
ha simatintával rajzolom, akkor meg az amúgy is kiváló időtartási képességem rontom tovább.
és akkor még nem meséltem el, mely kifejezetten egyszerű jelet választotta gyermekem.
nem csiga. nem labda. nem házikó. sem teherautó.
vonat (mozdony+füst+2kocsi+kerekek6).

vajon melyiket űzöm eddig.

svédes

nem tudom, miért lep meg, hogy az ikejacsaládkártyázatot svédoszági kisváros, hosszú utca címről adták föl. azt is hozzátéve, hogy nincs rajta semmilyen postai jelzés. ez olyan fura szép új világos dolog.

időfaktor

még mindig arra a találmányra volna szükségem, a herripotteres hermione többszörözővarázslatára, jó, ezt már idenyünyögtem ezerszer, de
de egy olyan napon, amikor van írjunk hatvan levelet-munka, meg van angolulírás (óriási köszönet személyes lektoromnak, ama Fülesnek), meg van barátnőnek 150oldalsegítés, és patikamérlegen lenne jó beosztani az amúgy végesített vasárnapokat, merthát család (ezúton is mea maxima culpa férjemnek), meg gyerek, olyankor kifejezetten elegendő a gyermeki terror, hogy semmi, de semmi ne legyen befejezve. mostanra elküldtem az utolsó oldalt is a szövegemből, most jön még az a pár levél, a 150 oldalon még filózok. és 6kor kelünk (helyesebben kellene).
g érzelmileg utoljára akor viselkedett ennyire instabilan, amikor a foga jött, mindenestül utáltam azt a pár napot, de ez nem egy fog, pedig kéne az áttörés. szerda óta napi félórás normálgergő mellé van egy visító, ordító, csúnyánbeszélő, rugdosó, süket gyerekecske, akit néha negyedórás türelemjátékkal és handabandázással lehet éppen aktuális 4 percre megvidámítani. csütörtökön az volt a kifejezett ordítás tárgya, hogy NEM MEGYÜNK pénteken akkor sem oviba, szombaton egész délelőtt az volt a favorit kérdés, hogy MIÉRT NEM megyünk az oviba, ma könnyes szemmel újra mondta, hogy mindig rád fogok gondolni egész nap holnap.
édesem, ez jó nehéz.

könyököm

tehát egészen hálás vagyok.
például eshetett -helyesebben: eshettem- volna úgy, hogy mondjuk eltöröm a könyököm. vagy valami másra esem inkább. vagy eltöröm a másom. de nem, mert az alsókaromra estem, abból is nyilván valami izomszerű helyre, így "csak" a tenyérnyi dagadás és (jelenleg türkizkék) folt, na meg az érintésre sikítós fájdalom maradt (hát nem érintem).
az meg egyszerűen döbbenet, hogy pl az arnica montana (homeobogyók) és a fekete nadálytő (krém) negyed óra alatt mennyit segít.
amúgy pedig a lépcső parkettafényessége és az itthoni zoknis közlekedés egyszerűen predesztinál engem arra, hogy az évi egy esésem háromévente balesetnek minősüljön. vahh. pipa, most akkor pár évig megint nem kell erről blogolnom.

zenemegovimegeső

ma a zuhogót csak ablakon keresztül voltam szerencsés figyelni, mit tesz egy kósza nagyszülői segítség.
ám életemben először mentem olyanért oviba, ami sem nem gyermeki, sem nem szülői feladat, név szerint egy gitár behangolása. elég jó volt.
g pedig ma csak egy kicsit volt elkenődve, azt is még a nap elején, így a kétszer másfélórás szülői ráhatást tegnap este óta 10/10-re értékelem. szerényen, nincs kecmec.
egyébiránt a mai nap egyik viccszava a fütyi egyéb beceneveinek felemlegetése, g-nek mi ezt eddig csak hivatalos néven említettük, így volt min alaposan rötyögni. mert hát mire jó az ovi-

aztán

az otthoni munkaművelés azért jó, mert nem mások telefonbeszélgetésin, saját telefonbeszélgetéseken, egyebeken megy el a figyelmem.
az otthoni munkaművelés azért gáz, mert köztes időben zajló mellékfőtevékenység, késő estig művelendő, sosevagyokvelekész-állapotot hozó.
márpedig kell otthoni munkaművelés, mert végzetesen félrebillen minden, ha hirtelen egész napestig nem vagyok itthon. még ezt tehát formáljuk.

ahh mivan mááár

japp, jogos a fölvetés, szürke szamár a ködben vagyok, pedig vagyunk, nagyon is, mostanában éppen kezdek hatványozódni, hogy ide is meg oda is egyaránt jussak.
ma pl itthonról dolgozom (ha hagyják ezek a marketingelők), levelezek (őrület), írok (ha volna időm), fordítok (motivációs mellékletet egy újabb projektemhez) (ami amúgy is vicc, mert egyelőre kétféle lehetőség van: vagy megint megyek a ködös Albionba, vagy valószínű, hogy megyek a ködös Albionba, pedig csak egy kósza ötlet volt, ujjgyakorlat, jelentkezgetési egy a sokból, és ha már lúd, legyen kövér: 6 hét kint, ha) (arról nem beszélve, hogy a kinti intézményt is még meg kellene ma környékeznem, de ebből úgyis csak hétfő lesz, mert inkább írjak érthető levelet, mint ne, hehe)
g oviba szokása éppen lejtmenetet vett az elmúlt napokban: a kiváltó okok sorrendben: anya déli leváltása nagymamával, anya délutáni késői hazajövetele, minek okán 6 után látja először anyját, szerda-csütörtöki amúgyis elputtyanás, keddi új óvónéni "rémisztő" (g-nél ez bárki lehet random) jelenléte, ennek és az egyéb anyapótlékot vágyó kiscsoportos okán újabb, kedvenc óvónéniről való leválási félelmek. ja, és az ovis betegségek fejünk felett lebegése.
tehát tegnap a szülői után még volt egy erős másfélórás itthoni sírásríváskezelés, onnan, hogy nem szeretem az óvodát és inkább veled megyek a munkahelyedre és csöndben leszek egy helyben (???) (!!!), és nem szeretem a (és itt hosszú felsorolás bömbölve, ovis ezekazok), szóval próbáltuk megbeszélni a dolgokat.
ez a sűrűje, reményeim szerint azért innen csak lesz egy szép virágos ösvény FELFELÉ.
férjek holnapi esős távozta ismét próbára teszi a kínai cirkuszianyák tányérpörgető képességeit, nem beszélve a távozást igényló program megfázást összeszedős faktoráról. szorítunk, ez a legkevesebb, hogy 1. vagy maradjon el a dolog 2. legalább napsütés legyen.

kilenctizenegy

kilenc éve ezen a napon Kölnben, a nemzetközi pályudvaron jártam a bergisch-galdbachi barátnőzés után. m+m nem voltak otthon, én meg nem értettem, mi van, bekapcsoltam a tévét, és csak ültem és bőgtem. másnap hazafelé a vonatindulás késett, akkor történt meg velem először, hogy minden idegszálam megfeszült a hazajönni akarástól. akárhogy is, akármi is várt itthon (nem sok jó), minden jobb volt, mint egy vadidegen ország vadidegen emberei között egy vadidegen világ sötét árnya alatt egyedül várni a vonatra meg az irdatlan hosszú útra, egyedül azzal a sebbel, amit ez előző nap tévén keresztül látottak okoztak. Frankfurt mellett elmenni vonattal amúgy is végtelen rossz érzés volt: kiüríttették a felhőkarcolókat a vasút melletti irodanegyedben, csak a varjú nem károgott, olyan kísérteties volt.
a mai napig nem bírom bőgés nélkül végignézni _azokat_ a képeket, arról nem beszélve, hogy g mellett még sokáig nem fogjuk ezeket nézni. hogy lehet egy gyereknek egy ilyet elmondani. elmagyarázni nem, de elmondani---

most megint mérek

japp, a másfél hét mérlege, hogy ez az egész elég jó, maradunk a 10ből 7en.
g szereti az ovit, a maga módján, fogja jobban is.
minden ott töltött egység végére azonban teljes mértékben kipurcanunk. én agyilag és fizikailag, ő lelkileg és fizikailag. én ettől éjszakázom, azaz nonstop fárasztom magam. ez mondjuk mindegy, béna, béna.
a mérleg onnan ferde, hogy nem az oviban marad g, hanem azzal a bizonyos óvónénivel, akit ugye ismer. az ismertfelnőtt mellett maradok-jelenség pedig egész nap érvényesül, azaz ha ő nem lesz/nincs valamiért (és hát vezető ott, illetőleg egyéb foglalkozásokat is tart) a tömegben, akkor g sincs/sem lesz a tömegben. ma is elment külön foglalkozást tartani, mondhatni asszisztens/megfigyelőnek a gyerekektől elkülönített részre. ez egyelőre nem aggaszt, csak jelenség, még sok víz lefolyik a dunán, de zavarni zavar, mert látom, egyéb gyerekek kiválóan tudnak maguk körül barátokat stoppolni, míg g ebben mondhatni jelentős hendikeppel indul.
a másik érdekes történet, ahogyan a gyermeki társadalom jelenleg megelégszik az ebédre néhány kanál értelmes étel, majd utána kettő szelet kenyér-ebéddel. ez ezért a pénzért iszonyúan idegesít(ene, ha már október lenne), mert g iszonyúlassú, de jóevő, és mégis megtanult (volna, de kegyetlen anya harcol) válogatni, illetőleg farkaséhesen hordom haza ebéd után, délután a fejem is leeszi, és akkor még nem is vacsorázott... végülis a most beszerzett kisebb evőkanalak talán hozzásegítik a népet a nagyobb evőkedvhez, illetőleg a főzelékhez is kenyért adok-témában szerintem én is beleszólok a társadalom menetébe. (kövezzetek meg, ha én ezt utálom: ha egyszer főzelék, van benne anyag, rántás, zöldség, hozzá hús, egyébiránt 3 fogás, akkor mi a jó égért egyen egy gyerek (vagy bárkifiaborja) vele/helyette kenyeret? kifejezetten rossz szokásnak tartom ezt békeidőben, konszolidált gazdasági körülmények között)
és még azt vésem ide, hogy mindezekkel együtt (plusz bömböléses elsőnegyedóra, plusz első idétlen szokások fölvétele) jó ott neki, nekem jó, hogy jó ott neki, drágámnak jó, hogy jó nekünk, meg még az óvónénik is jók nekünk (meg hát a gyerek és szülőgárda is jó). tehát a 7 erősen alulértékelt 7, vastagon fogott az anyuka ceruzája. legyen 8.

ilyenek mennek még

visszajeleztek, oda pedig nem kellek.
mondjuk éreztem, de most sem jó érzés. egynek jó volt azért.
mi lesz mi lesz mi lesz mi lesz mi lesz mi lesz mi lesz-

szomorú

hatodik ovis nap. hétfőn nem sírt, csak a végén, amikor az akváriumovi kirakatában meglátott éppen bejönni (!) a kerten át. kedden nem kívánt elengedni (nem mondták meg, mennyi időn át sírt, de szerintem csak az udvarozás segített neki átlendülni a dolgon.) ebédnél már nagyon örült nekem. délután többször megbeszéltük, mi miért van, mi volt, mi lesz. nem örült, de érteni látszott. este, a vidám aludni készülődés közepén, egyszer csak ("a semmiből") nagyon keservesen elsírta magát. meg is vigasztalódott hamar. ma reggel az orvosossal tarkított nagymamás készülődés vidám volt, de a teremben (oviba velem ment már be) egy lépést sem volt hajlandó nélkülem tenni, és szívettépően zokogott távoztamkor.
nagyon szomorú a szomorúsága, hogy ennyire fáj neki. nem egy fesztiválozó gyerek, semmi kirakat nincs ebben a bőgésben, az a nehéz.
az óvónénik pedig rendben vannak, ez jó.

"egész""ség""ügy"

szakrendelés. július 23. fölhívom. időpont. sürgős-e. (?) izé. akkor szeptember 8. 8-10ig. várok, várok, várok. szeptember 8. 7:40 rendelő. nyolcadik a sorban. izé. hogy is megy ez? hát, a sorszám még nincs kint, a doktornő még nincs itt. majd akkor adják ki, ha jön. (?) ja, fél9kor elmenne? (együtt érző pacientúra véleménye:) hát addigra esetleg be tud menni először. (?) mer' az úgy van, hogy első körben behívnak mindenkit megnézni a leletét. aztán kiküldik. aztán újra behívják. (?) 10ig biztos nem fejezi be. szupper (ez volna az én véleményem), akkor irány vissza a gyerekem meg az oviba szoktatás. 8:18 fölhívom a kórházat. rosszat kapcsol. de közvetlen telefonszámot ad az a hely legalább (! örök hálám). 8:22 telefont asszisztens fölveszi, alázatos szolgája új hamari időpontot kérek, asszisztens leszúr (és akkor finom voltam), miért nem szuszakoltam be magam elsőnek, ha sürgős. (?) kegyesen 2 hét múlvára időpontot ad: 8-10ig.
én ezt a milliárdos beruházást arra szántam volna, amiből csili-vili bőrfoteleket sikerült várakozónak beépíteni, hogy a régi orvos- és személyi berendezést megszűressem, végkielégíttessem, és új (régi), de személyközpontú kórházat hozzak létre, jól felszerelt műszerekkel, rendes fizetéssel. ahol követelmény LENNE az időpontadás, az igényeknek megfelelő rendelési idő, annak betartatása, a korrupció megszüntetése, az információk egyértelmű átadása (telefonszám, javaslatok, stb.)
minden napja kérdőjel egy nem rendben létnek, de így minden percét kiválóan meg lehet keseríteni. az ilyen totális rendszerekben birkanépet kezelgetünk, mindegy, lepukkant-e vagy épp milliárdokból épül a környezet. uff, én beszéltem.

pál inka

pálinkás jóreggelt - köszöntött ma gyermekem.
pénteken ezzel sikerült csak rötyögésre bírnom két bőgésordítás között-
szeretem, hogy az ilyenekre mindhárman fogékonyak vagyunk. eléggé elviselhetővé teszi az életet.

nőnek

"Bizony, múlik az idő, nőnek a gyerekek."
legyen minden másképp és pontosan ugyanígy.

a hétvége amúgy egy iszonyatos méretű punyulásról szólt, hárman és mindent bevetve. kellett hozzá az előző 3 nap ovi, a szájra esés, a főzés-mosás-itthonmunka-oviszokás egyensúlyozása, egy undok hétvégi muszájmunka. g nagyjából 10 órákat aludt éjjel, nappal pedig 3 óra után kellett ébreszteni, amivel szemben én meg nem bírok eltakarodni aludni, amivel szemben meg a drágám nonstop aludna. eközben néztünk éneklősműsorokat, életképeket, semmit, de legalább g-t ki bírtam a nagyszülői kéz alá ebrudalni a kertbe ma.
jövő hétre visikároly (vagyki) frontokat ígért, ezzel fogjuk színesíteni a hogyan utáljuk meg az ovit, de muszáj mégis gyorsan beszokni és ezért sokat bőgünk programunkat, amit már csak a gyalog jövünk-megyünk mindennap színesít majd.
persze nyilván megszokás lesz ez is két hónap múlva, s ha csak ez lenne a legnagyobb problémám, simán hüjének nézném magam magam, de szerencsésen belefutottam pénteken egy olyan közlésbe munkahelyügyileg, amitől végképp undorodom az egésztől, ez alapozza a virágos jókedvem, na.
amúgy még iszonyatos méretű rendrakási lázban is égek, a konyha, az ebédlő és a háló már kinéz valahogy (ez afféle kezdeti stádiumban lévő belsőrend, az a leglátványtalanabb), ma megvolt az íróasztalom (és bocs, ez a maximum, ennél rendebb rend csak nyugdíjas koromban várható!) de tényleg, még a veszélyes és egyéb szelektív hulladékot is szállítgatom, gyűjtögetem, meg még a paradicsomos üvegeket is leszedtem már, a ruhákat is átválogattam. erre azért még jó gondolni. majd holnap erre gondolok.

privatleben

a privát levemben pedig fődögélek, a kivagyok mitakarok mileszvelem nembírommegbeszélnisem majd' minden vonalamon fut, és hát terheltek a vonalak.

járogatunk

jahh, most már három napja járok oviba, és minden nyugalmas, alvós délután alatt azt gondolom, volna érzékem hozzá, de mennyire jó mégis, hogy lettem/vagyok óvónő.
egyszerűen őrjítő, noha 12 gyerek az nem 22, pedig jövő héttől annyi lesz.
(nyugtalan szívvel várás maradt, g tényleg végigbőgi jelen állás szerint a távol töltött órákat, s ha van ott még 21 gyermek, akiknek egyfolytában kell technikailag az óvónő, nemigen lesz arra mód, hogy ott patyulgattassa ennenmagát)
nem izgulás vagy szorongás van, csak a nyomorék tudat, hogy ez van, ezt kell szeretni, csak épp ő ezt nem szereti, nem is fogja még jó sokáig.
amúgy szereti az ovit, játszik ("sok érdekes játék van"), teoretikusan egész nap is járna ("én most itt alszom... mert ott aludnék"), beszél"get" az óvónénikkel ("hát legalább már rám mosolygott!"ahogyan ma egyikük felkiáltott, és azért ez nagy szó, hehe), szívesen megy. meg-megbeszélünk furcsa jelenségeket (egyes gyerekek nem tudnak még jól járni, mások a közös játékszerek ügyét kezelik individuálisan, hehe), és ma, a harmadik napon a szája szélének foggal lyukasztása utáni nagy bőgés közepette mondta csupán, hogy menjünk haza már.
egy szó mint száz, az első három nap mérlege 10ből 8, ami egészen oké.

gonosz

például minden egyes olyan embert, aki a kutyája nyakában nem helyez el nyakörvet telefonszámmal, utálok.

ohhohóvodahhahaa

japp, megnyitottuk.
az utolsó hétre tolódott még egy kis stressz, miszerint én csak vártam a babérjaimon ülve, amit e közelioviban állítottak, miszerint jönnek majd családlátogatni, és akkor úgyis majd megismerem az óvónéniket. ezek egészen most keddig tojtak a fejünkre (és hát ugye én sem telefonáltam, várván az engedélyezés fejleményeit), mi meg ugye hétfőn állítottunk csak haza a Balcsiról, így vidám stressz volt, ahogyan kedd reggel nyolckor (!) a vezetőóvónő (!) becsöngetett (!) a kapun, miszerint akkor most mi van g-vel.
szerintem egy kicsit röhejes, ahogyan két helyre biztosan beírtam mobilszámot, aztán meg ahogyan a védőnővel napi kapcsolatban vannak, és aki hetente megint háromszor tudja hívni az itthoni telefonunkat is, mármint familiáris, de nagyon, ahogyan ez zajlott. vagyishát azon túl, hogy a popónkat a földhöz kellett volna csapkodnunk az örömtől afelett, hogy a gyermekünket ide vették föl, s nem egy távolimesszi helyszínre, meg hogy fölvették, szóval ezen túl gyakorlatilag semmi sem volt korrekt - sem a csoportösszetételt (vegyes csoport - mégis mekkorák), sem az óvónéniket (lerohanósak-e, kiégtek-e, pl), sem a valódi működést nem kívánták előzőleg megosztani velünk. reggel nyolckor pizsiben én nem mentem ki, de fölhívva őket, rövid tájékoztatást tartottam a másik ovi meglétéről, az ittenibe való nemjárásunkról, mire nagyon (!) lelkesen (!) tájékoztatást kaptam, hogy nem baj, sőt nekik öröm (!) ez a fejlemény, hiszen annyian várnak úgyis a helyre.
win-win szituáció alakult ki, bár én kissé sokallom a fehér foltok , illetőleg a részemről mindenféle ovitotojázás munkaóráinak számát, de ez már csak egy ilyen történet.
és akkor eljövend a múlt kedd, és szülői és szmk és információ és melyik nap kezdünk és betelt a létszám és minden a helyén van (lesz) (lesz pl a játszó, egyelőre az nincs)
és aztán eljövend a szombat, és világra szóló (de tényleg!) megnyitó és ünnepség és öröm és csodák és zsizsegő gyerekhad (persze a leendő ovisok _tesóiból_)
meg eljövend a vasárnap is, a világra szóló megnyitó 2. és közös ebéd,
és AKKOR eljövend az érzés bennem is, meg a másik érintett szülőpárban is, hogy na jó. akkor ez jó lesz.
most már csak g van hátra, hogy ugyanezt gondolja a gyakorlatban is.
irány a szerda.

a jóégtudja

szorongós gyomor ismét, ajh.
holnap megyek az elbeszélgetésre, és csudára nem tudom, mit akarok.
az biztos, hogy akarnék egy tisztázóbeszélgetést ott, ahol vagyok, valódi megállapodásokkal és hatáskörökkel, az volna jó. ha nem lesz ilyen, vagy az megy tovább, ami eddig, asszem szépen lassan bekrepálok. mondjuk a szabadságom és a beszoktató másfélhét alatt cseppet feltűnő lesz ezt a másik beszélgetést létrehozni.
ez mondjuk most kifejezetten konstruktív rágódás, már ez, hogy lépjek-e vagy ne,
igazából az elmúlt hónapjaim is mind ebbe az irányba toltak, inkluzíve az elmúlt, folytonosan rendrakós napokat.
állandóan rendet rakok, állandóan pakolok ki és be, és megyek ide-oda a lakásban és a nemlakásban, egyik helyre viszek, onnan áthozok, felrakok, lerakok, bekipakolok.
legyen már rend, na.
és ajh.

nap nap nap után

kiélvezve és határtalanra szabva ama utolsó napok egyikét, amikor még csak legfeljebb a kukásautóból tudom, hogy péntek van, ami bizonyos értelemben úgyis irrelevnáns, szóval ma éjjel kishíjján elkészültek az egy éve alakuló dobozok. lent a pincében száradnak.
muszáj volt ma és így, egyszerűen nem volt van és lesz más idő erre.
maholnap délután lesz az ovimegnyitó, egyben a helyiérdekű fűfavirág is jelen lesznek, így hát a holnapot kedélyes álmatag kóválygással és sütisütéssel és vasalással és azzal a gondolattal fogom tölteni, miszerint (természetesen) nincs egy rongyom se ilyen alkalmakra, ésatöbbi.
kicsi gyerekem időnként jelét adja annak, hogy feszül az oviban maradni anya nélkül gondolattól, kifejezetten babásan sír naponta kétszer, őrület és egyben vicces is, mert állítom, hogy kiskorában ilyen hangot nem adott ki. vajon honnan tanulta---
a mategnapi napban az volt a jó, hogy hosszú volt és tartalmas és gondolkodós és együttes.
és az a hét is elsuhant, midőn idén utoljára egyedül bitoroltuk a házat, különösen pikáns az öt, pincében pácollakkozottszáradó doboz ilyen tekintetben. az önállóság mámora.
ja, és ma azt is megfogadtam, hogy mi ezentúl soha semmikor semmit nem fogunk halogatni.

haha, szabadság, mi

haha, gondolod, na, majd a szabadság alatt, na akkor majd ezt is, azt is, amazt is elintézem, meg elolvasom ezt a három könyvet, meg persze a nagytakarítás---
ja, na persze.
ha lehet, még zúzósabbak a napok, nyilván.
azokat az ezt, azt, amazt, három könyvet, egyebeket nem, nem olvastam, intéztem, csináltam, de sok mást és SOKKALSOKKAL másabb hangulatban igen.
a mérleg eddig pozitív.
g jövő szerdán megy az oviba hivatalosan, anyai kísérettel (anyuka izgul, gyermek feszül, de -most még- örül neki) azt a részt egyikőnk sem szereti, ahogyan ott kell maradnia egyedül, de asszem én jobban fogom viselni, lévén örök önelfoglaló volnék.
hétfőn munkaügyi megbeszélésem lesz, ez csupa izgalom, meg csupa mittudoménmilesz, de legalább lesz valami. a mostani helyzetben minden rezdülés és mozdulás a lelkemre megy már, és hiába szeretnék adaptálódni a jelenhez, nem megy, mert túrnak. és engem ne túrjanak, le pedig pláne ne nyomjanak, azt, amíg lehet, nem tűröm.
a drága szabadsága is utolsókat rúgja, megy ide, megy oda, mentünk ide, mentünk oda, és el is röppent a majd' két hét. mondtam már, hogy munkahely nélkül is kiválóan el lehet tölteni az időt? hihi.
Balcsin is voltunk, hármónkból ketten boldogítottuk is a tó vizét, egyikünk született kétéltű, aki szerint kibírhatatlan a nyár Balaton ésvagy tenger nélkül, másikónk most volt életében először BENT a vízben, vacogósan élvezte is, csak az arcába ne menjen egy csepp víz se (mondjuk az soha ne is), harmadikunk pedig kiválónak tartotta a partról fényképezem a családom programot, tehát mindhárman kimerítettük a Balcsi tárházait. mondjuk azért megszületett ama nyaraló új neve is, miszerint "szúnyognövelde", illetőleg "pókraktár".
és most száguldok a második mirelitleeresztési akciót befejezni, s ha marad még időm, újrapácolni a balesetes dobozok kicserélt tetejeit. és és

röhej

azon morogtam nemrég (és már megint belefutottam egy ilyenbe), hogy miért trollkodnak az emberek valójában a blogokban (fórumokon, kommentárokban stb.).
de tényleg.
másik részről viszont röhejesnek tartom, ahogyan akár a blogger, akár a törzskomment-közösség összefog és megvédi a blogger amúgy esetleg valóban idiótaságát az 'ellentől', aki minden, csak nem troll. egyszerűen egy "bátorkodó" egyetnemértő. valamelyik reggel meg ezen morogtam, és idegesítettem magam, mert nem értem, egy nyilvános (vagy akár csak nekem nyitott helyen) mért ne írhatna akárki intelligens, egyet nem értő kommentárt.
és tényleg van, ahol ezért virtuálisan minden csirke elkezd szétcsipkedni. vááh.

miszter alkohol

hahh, én a von haus aus antialkoholista, aki tényleg totálisan nem élvezem az alkohol hatását, azért nem iszom, és mint akinek délelőtt ismét bekattant a gerincem, ennél fogva robomozgással töltöttem a napom, ez a citromos sör élhetővé tette legalábbis a mozgást. az agyam nem, sem a gondolataim, de legalább már nem nyivákolok /vinnyogok mindenjobbranézés (akárhovaforgatás) közben.
ma amúgy minden szabad és félszabad időmben dolgoztam, estére is maradt volna még egy cucc, de azt a gösszer rossztékony hatása elmosta.
szelavi.
mondjuk, ha teljesen megszűnne ez a havonta egy gerinckiakadás (mondhatjuk pszichoszomatikusnak is), az szép és mennyire jó volna. idilli.

hamárjó zene

hahh, ha már józene, akkor legyen szó a ch winston koncertről a péntek éjjeli viharban álló fülledt embertömeggel teli sátorban és mondjuk azt, hogy hát első, márminthogy a 100as skálán első 86os értékelésű élő koncertem volt (kétszer volt már 90 körüli, az összes többit 50 alá értékelem). messze ütötte volna a 100as lécet két dolog: 1. az első sorban állni 2. kis klubban hallgatni, torzítás nélkül-

esetleg még így/ezt a párost hallgatnám élőben. huhh.

és akkor meséljünk a szigetigen- és nemvonzásokról: volt tűző nap, szétforrt agyvíz, sok duma nyilván angolul, várakozás, tömegbambulás, annak nyugtázása, ahogyan csupán egy chw-koncert bír majd ismét oda kirángatni, csúnyamell-tartós és harisnyatartós-csizmás csajok, kilógóbugyis fiú(cská)k (Istenem, de megöregedtem, bocs), simán a lábam elé ejtett sörösvödrök, én pl igazán jó ételt sem láttam, bocs, és por, majd a vihar után ragaszkodós dagonya bokáig, otthon orrból kifújt / harmadszorra is szappanozható feketeség mindenütt...
ja, nyilván értem (még), mi jó mindezekkel együtt egy ilyen dzsemborin, nekem is jó volt a randi meg a koncert, csak vicces, ahogyan szépen átgázolunk ezen az életfolyón, oszt egyes partok sohasemár térnek vissza.
így hát hallgassunk zenét.

janelle monae

és amikor isoldét olvastam megint...

sz m

kifejezetten haragudtam. nem is tudom, pontosan, kire.
ritkán van, hogy haragszom huzamosan, általában csak olyankor, amikor valamitől örökre megfosztatom, valami "még kell az életben egy..."-listás dologtól.
már nem haragszom, üzentek, nagyon cizelláltan, nagyon áttételesen, onnan túlról, de megértettem, és igazából már csak sajnálom-
arról nem beszélve, hogy ha nem is egy könyvnyi, de pár mondat erejéig itt van a történet is.
szabó magdáról van szó, persze. és a Für Elise folytatásáról, ahogyan nem lett.
(az ő távozását nagyon személyesnek éltem meg. nincs rá magyarázat, csak tán a lelki kötődés, valami rokoni érzület, ilyen volt a janikovszky éva néni távozta is.)

az történt ugyanis, hogy a Könyvhéten szaladgáltomban (nagyjából szó szerint) odarohantam az Európás standhoz, megkerestem a táblát, hogy 20 % kedvezmény - pipa, lenéztem magam elé a könyvekre, és pontosan a Drága Kumacs! borítójára esett a tekintetem. és voltam olyan tájékozatlan, hogy nem értettem, mi az.
nagyjából a térdem és a kezem egyszerre kezdett el remegni, amikor rájöttem, és NEM hagyhattam ott.
a dolog szavakba öntése esetlen.
érzésre olyan, mint az ezerdarabos puzzle, melyből pont a főkép közepe, a tündérkirálynő arca vész el, s egy homályos szegletben évekkel később rábukkansz arra az egy darabra.
kellett volna a folytatás, annyira emberi, annyira kegyetlenül saját maga a Für Elisében Sz M, olyan fényes tükör, elbújhatatlan, hogy csak olvastam volna tovább. biztos voltam a folytatás egyes részleteiben, a háború előtti idők anatómiájának leírásában, Bécsben, meg a szerelem érkeztében is. és a könyv nem született meg, soha.
így lett nyárikarácsonyi ajándékom a Drága Kumacs!, Sz M levelei Haldimann Évához, csuda, fényes, tükörsima üzenet, magyarázat és a pár hiányzó mondat, amit még vártam volna.
írok ide majd részleteket, ha idő meg minden, de ha autentikus volnék, úgy tennék, mint E P tett Ottlik Iskola a határon-jával, leírnám szépen egy lapra az egészet saját kacsóm írásával.

nem fogom, de jó gondolat.

imígyen lett hét

pálóc

a hétvége pálócföldön tellett, szépen, gyorsan, bár éjjel volt két pont, mikor azt mondtam, fölébresztem én ezeket, aztán irány haza, itthon esetleg én is bírnék aludni (minden volt abban az éjjelben: idióta puha ágy, ordenáré hangosan nyíló fürdőajtó, kiválóan használhatatlanra pakolható szoba, pókhulla a párnámon, széttörő hát és gerinc, meleg, huzat (egyidejűleg, csukott ablakajtónál), félegykor folyosón 10 percig rihegve érkező szobaszomszédok, áááh) (végül a (fél)megoldás a padlóra ágyazás és fejemre gyerekpóló lett) az étterembüfé meg egyenesen vicces volt, mindig pont az vált kifogyottá, amit a szerény ét/itallapból még fogyaszthatóvá nyilvánítottunk - kíváncsi vagyok ez most egy kísérlet volt-e, vagy tényleg komoly...
mindemellett az ottlét apropójának lenyűgöző volt még vitatott (sportesemény), nem beszélve tegnapi iszonyatos rövidzárlatos rosszkedvemről, de aztán túléltük, lett ma nagy séta (friss vaddisznótúrásokon merengtem éppen, mikoriak is lehettek, midőn 30 méterre ugri malacot véltem fölfedezni, hát nem lassan fordultunk gyermekemmel visszairányba, hihi) (kaland pipa), jártunk, ettünk, barátkoztunk, aludtunk, és el is telt szépen a nap, így a mérleg a jóba hajlik.
azért azt a tanulságot muszáj vagyok idevésni, ahogyan és amilyen kevés szeretet van manapság ma az emberekbe szorulva. sajnos.

olvasmányaim

szabó magda drága kumacs
ezt olvasom, és időnként elbőgöm magam. no nem csupán, mert különleges, egyben szürreális élmény egy eltávozott, de mindegyre hiányolt személytől, aki valamiért nagyon közel áll a lelkemhez, szívemhez, "kapni" még egy (kettő) könyvet. hanem azért, mert szm tudott valami olyat, amit kevesen, volt valami egekig érő józanság a fejében, lelkében, a képesség a felülemelkedésre, a kívülről szemlélésre.
húsz évvel ezelőtti eseményekről pedig úgy ír, hogy szíven üt a mai eseményekkel való egybehangzás. rémületesen veszem észre, a távlat segít, sem a rendszerváltásnak nevezett izétől, sem a további 20 évtől itten nem változott semmi / sok minden. (legyek nagyon pozitív, maradjon a 'sok minden')
erről még biztosan fogok írni, mert a könyv tényleg megállít, s tényleg röhögök-sírok vele/felette.
de azért idelinkelem a kapcsolódó blogolvasmány-élményeim mára:
az elsőt, mert Bächer Iván irodalmát én is nagyon kedvelem, értékelem:

"Bächer Iván egészen pontosan leírta - százszor - hogy ha egy kicsi fasizmus megjelenik, akkor megfertőződik az egész. Nincs olyan, hogy kicsi gyilkos. Ahogy nincs olyan, hogy kicsi diktatúra. Nincs olyan, hogy megszerzek minden hatalmat, kiveszem magam minden ellenőrzés alól, de megígérem, hogy csakis jót teszek veletek. Ha jót akarsz, akkor nem kell sem bunkó módra, sem igazságtalanul, sem a megegyezéses rend ellen cselekedni. Ha ezt teszed, akkor rosszat akarsz, és akkor is rossz lesz a vége, ha most elhiszed magadnak, hogy majd a végén jó lesz. Nem lehet jó. Minden gonosz lépés egyre közelebb visz ahhoz, ahonnan már csak gonosz lehetsz. Jónak lenni fegyelem kérdése: kegyetlenül kell küzdenünk a saját romlottságunk ellen. Mert a rend az, hogy egy időre mindig a romlottság győz."

meg a másikat, mert végtelenül mulattat a játékossága, mindeközben:
"A kép már játék után ábrázol bennünket, ahogy mákos gubára gondolunk".

oviapdét

meglett a hiányzó engedély a sajátovihoz.
ez egy olyan "végülis ez milyen jó" osztályzatot kapott a fejemben.
haladok.

teszkó közepén állok

nahh, megvan az élmény, ahogyan a teszkó majd' legmesszebbi sorában gyermekünk bejelenti pisilhetnékjét ("van-e rajtam pelus?" - amúgy TÜNDÉROKOS!!! kérdéssel)?
hároméves, a félházat magammal viszem-gyakorlatomból ma engedtem kicsit: pelus nem volt nálunk, hiszen "indulás előtt úgyis pisiltünk, és amúgy is rohannunk kell, és hát mindenhol van egy fa vagy vécé"
a teszkó utolsó sorából a legközelebbi fa/vécé távolságát nem fogom ecsetelni, reménytelen.
rendkívül találékony vagyok, helyzet megoldva, de azért kíváncsi vagyok, a felvételeken kik és még hány évig fognak röhögni a teszkó hq-ben.
ahhahahhahaha, anyák.

töröm töröm a mákot

mert ugye mire föl van a fejem.
van-e ezen túl még valami, amit átadnom kelletik.
(a rébuszbeszédet azokra a helyzetekre fejlesztettem ki, amikor nincs hogyan a miről, ami pedig belülről rág.)
pölö itt jön ez a mindenszombatot betöltő tanfolyamlehetőség, s én csak nyúlkálok felé, de még nem döntöttem el véglegesen, kell-e NEKÜNK mindenszombatunk, azaz gyakorlatilag mindenhétvégénk szétbaltázása ezért.

rend

rendezkedem, rendezkedem. a jó ég érti, mért kell állandóan minden rendetlenségkupacot fölszámolnom.
ez is valami fészek(rend)rakási pánik.
jahh, nem, egyszerűen csak a tudatalattim már tudja, amit még nem mondtam bele a nagy éterbe, hogy egy hónap, és szépen életmódot váltunk, sört reggelizünk, délben kelünk és takarítónő jár majd hozzánk (nem, sajnos)
jahh, igaz is, hatkor kelünk, korán reggelizünk és hétre oviba megyünk, meg majd dolgozni a kiváló műintézménybe (ahol amúgy ugyancsak rendet rakok vadul és brutálisan dobok tépek és szaggatok, csak tudnám, mi a jó égre fel), illetőleg tömegekkel közlekedünk (négy évnyi megúszásos manőver után komolyan gondolkodom a bicajtúrás megoldásokon), és vacsit rittyentünk és alszunk.
és közben álmodozom, hogy ki vagyok, lesz-e még világmegváltás az életemben, vagy csak csapkodok meg képzelődöm meg vágyakozom, ami persze nem (volt) igaz, mert tegnap még babakocsiban tologatott az anyukám (ide egy kis Janikovszkyt szőttem, mindennapi penzum). és csak töröm a fejem és töröm a tányérokat meg a dobozokat, de egyelőre egálban vagyok a törések és illesztések meccsben, még.
rend lesz itten kérem.

gregorián bébiőr

ó, vi

jelenlegi egyik legneuralgikusabb pont a napjaimban az, amit úgy hívok: "az óvoda fenyegető közelsége" (ofk)
mert mért az.
hát mert ugye egy gyerek nem megy oviba.
csak az ovi érkezik meg egyszer csak egy család életébe.
és én most manifesztáltam az eddig lappangó érzést: egyelőre én nem akarom ezt a változást.
nyilván magamban kell ezt rendeznem (most azt látom, előttére kétlem, hogy menne, majd idővel fogom megszokni (nem), ahogyan együtt élünk a dologgal).
egyrészt kicsinek tartom. bizonyos szempontból kicsi is, bár szerintem hosszú távon sülhet el ez így jól is akár. kerülhet olyan közegbe is, ami fölemeli, értékeli a milyenségét, kiemeli a jelenlegi tudását, megsimogatja a fejét a csalódtatás helyett, ha valami nem megy még. (tegyük hozzá, hogy a körülmények is predesztinálnak a rosszérzésre: mindkét (és még mindig mindkét!!) oviban vegyes csoportba fog kerülni, amitől én kissé tartok)
másrészt nem megszokott az intézményesültség, a keret, a tömeg, a másokra is figyelnek mellettünk-dolog, a sok gyerek nyüzsög, akik között érdeket is kell/lehet érvényesíteni-vonal g életében, nagyon soknak sejtem ezt neki így egyik napról a másikra. ezügyben nagyon fontosnak tartanám a drasztikus 1-2 hét alatt úgyis megszokja mentalitást. ismerve őt, amint megérett egy dologra, az rögtön simán bevezethető az életében, és ezt mindenben egymásra hangolva tudtuk eddig megoldani. ez a mostani (szeptember 1-jén indul az egyik ovi) kötött időpontos kezdés (lehetséges, persze, hogy csak engem, de engem nagyon) irritál, korainak érzem a mindennapos intenzív ottlétet.
harmadrészt persze ott van az a képtelenség, ahogyan fölvették az egyikbe, noha végig úgy készültünk, hogy természetesen a másikba, a "SAJÁTBA" fog járni. engem totál összezavar ez a sok herce-hurca, hogy kiderült a naivitásom, a vak bizalmam abban, ami nem is biztos, az, ahogyan eszembe sem jutott (áprilisig) kételkedni az emberi tényezőben. én kinyuvvadok attól, hogy az egyikben nem ismerem az óvónőket, és ott is vegyes csoport, és nemkeresztény óvoda, és halacska jel, de minden egyéb paraméter (a sarkon van, óriáskerttel, bejáratott, aug közepén már meg lehet kezdeni a beszoktatást, kora reggeltől nyitva van, stb) pontosan az elvártakat teljesíti. és a másik, a saját, ott még nincs mindig meg az engedély, minden az utolsó pillanat után indul, szept 1-ig nincs ott egy gyerek sem, hétkor nyit reggel, nincs meg a gyereklétszám, nincs meg az úszásbeszervezés, ott is vegyescsoport, de nem tudok egy szabad g-korú kisfiúról sem, aki éppen ne hozná a haverját oda, szóval barátkilátások nulla, vagy a jó ég tudja, tenyérnyi kert, és jelenleg még a játszó sehol, szervezetlenség, VISZONT ismerem az óvónőket, akik annak nagyon jók, ismerem az anyukák felét, és kitűnő anyag, keresztény szellemiségű, és az nekünk fontos, és itt vonat a jele ...
egy szó mint száz túlpörgöm a témát, nagyon is, de talán mert fontos volna, s megint csak a körülmények korlátaival küzdök. alapvetően egy másik életemben hippi lennék, csak nem vagyok elég bátor, illetőleg nonkonform, így marad a mostani.
a kettő között a legfontosabb különbség, hogy van a racionális nem túl jó és az emocionális elég jó között egy választási lehetőségünk, és ez (engem) lebénít, mert közben még azzal küszködök, hogy "bizony, nőnek a gyerekek." (ahogyan azt Janikovszky Éva néni meg is írta). és nem kevéssé küzdök azzal, hogy ezt g-re semmilyen szinten ne vetítsem ki, számára vonzóvá és ismerőssé tegyem a helyzetet, hogy vágyja azt, ami neki jó.

ps. azért tegyük hozzá, hogy mélyen valahol azt a baráti családot irigylem, ahol azt a döntést hozták meg, a gyerekek iskolaelőkészítőig ne menjenek oviba, anyukájukkal / családjukkal (4 gyerek) együtt töltve az időt szilárdabb alapokra tudják építeni a nevelésüket. bátor, egyedi lépés, ami nagyon tetszik, de képtelenek vagyunk/volnánk meglépni.

duma, duma, duma

a gigiféle visszhangról jutott eszembe, hogy egészen kihagytam g kommunikációs szokásainak idevésését.
egyrészt a napokban megint ugrott egy szintet: eddig is élvezetes volt a társasága számunkra, mert okos, mint a nap, és kombinál, és számtalanszor meglep, hogy mit mivel kapcsol össze, vagy mire emlékszik.
de mostanra az lett, hogy vicceskedik.
vannak nagyon ovis poénjai is (ezektől megy általában szerintem minden normális ember) (és még az ovi sem kezdődött el), de
vannak ezek a teljesen önálló g-ízű viccek, vagy nevetgélések, ki tud feküdni másén, és saját maga is részt vesz a gyártásukban. legtöbbször szóviccek vagy vicces szavak ezek, de mostanra érett meg, hogy egészen csavaros poénokat is levesz. szóval nagyon jó társaság.
ja, és a visszhang. meg a kommunikáció.
két lehetőség van.
ha nem mindennap találkozós emberekkel röffenünk össze, gyakran sokáig hallgat. már nem bújik a nyakamba, de nem is válaszol (esetleg válaszol, miszerint "nem mondok semmit"). aztán egy ponton hirtelen megjön a kedve dumálni a kiválasztottal, és olyankor jön a mondataim pontos ismétlése. minden típusú nyakatekert és idegenszavas összetett mondatot (apai örökség: fényképmemória, anyai örökség: zenei hallás) pontosan visszaad, nulla magánvéleménnyel, de olyan gesztusokkal, hogy azért külön meg kellhet zabálni.
van, hogy minden mondatom megismétli, különösen, ha szóval akarja tartani a szimpatikus (felnőtt) célszemélyt.
és van, amikor egyszerűen csak összekeresgéli a saját mondatait, ami annyira édes. elővesz paneleket, amiket hallott már, de teljesen önálló struktúrát alkot, mint amikor az ember egy idegen nyelvvel birkózik. keresi a szavakat, s ha követed a gondolatmenetét, egy-egy szóval kisegítve nagyon boldog bír lenni, hogy ezt ő mind elmondta.
a legviccesebb, hogy ebben az önálló alkotásban pár hónapja fölvett egy hanghordozást (nevezzük, ahogy szoktuk, "medvehang"-nak) (ezzel párhuzamosan egy járásformát is!), melytől egyszerre szoktam röhögni és falra mászni. mély hangon és tájszólásban beszél ilyenkor, külvilág számára nagyjából érthetetlenül, de a legviccesebb mégiscsak az benne, hogy ilyenkor tényleg egyedi közlés, amit mond, némi kapcsolattal a virtuális valósággal. (így tolmácsolja az őt rendszeresen fölhívó "nyúl", illetőleg "boszkó" mondanivalóit, de így beszél Kedves Medvével is, vagy éppen a duplókukásautóval, egyebekkel)

tóték - két lépés hátra, de egy előre

visszatérve a dobozok történetére, azért azt tudni kell, hogy mostkörül van a jubileumuk, minthogy egy éve készülnek kábé ezek, az amúgy szekrényekben tartani kívánt, általam kiválóan eltervezett dobozhegy(ek).
egyszó-mintszáz mára túl vagyunk a dobozgurulások után
* az állapotfelmérésen (csak 3 oldal, de köztük egy faragvánnyal ellátott tető sajna, melyet le kell cserélni)
* helyettesoldalak és dísz levágatásán és beszerzésén
* csavarok és zsanérok is újabbak, itt mosolyognak
* a lépcsőház fala lyukainak gipszelésén
* a tetőtlen dobozok háromszor, egy kisebb tetős kétszeri csiszolás-lakkozásán
ettől hát megint kicsit visszakaptam a reményt: egyszer elkészülnek.
ha és amikor ez egyszercsak megtörténik (és lesz még akkoriban olvasói érdeklődés ilyenre), készítek/teszek föl képet róluk, mert meglepően kellemes látvány lettek.

ma 3

hát így jártunk. de milyen jól!
ma megünnepeltük másodjára is, merthogy a Balcsin is köszöntötték. és még holnap is ünneplőzünk.
a vásárlólista keveredik a fejemben az elvégzendőteendős listával, miközben (jajhátmikornem) szédülök az álmosságtól. hát ilyen ez.?!

szárszó

voltunk a balcsin, vittük a kiváló szelet, meg a pulcsikat (mindet használtuk), fürdőruhát (legalább nem kell mosni), törülközőt strandra (azt sem, bár jó lett volna sálnak, most már mindegy).
ezenkívül minden jó volt (szombattól hétfőig tartó nyaraláskoncentrátum): a családom, az apartman (nagyjából kétszer akkora, mint a lakásunk), a séták, a látogatások, a szombati napsütés.
a kedvem pedig felemás, minden egy kicsit túl.
képet pedig kérek ide.

furka

most minden oldalról furkálás van.
egyikünk és másikunk is pontosan ugyanazt éli meg, ezt az alattomos fúrást, amire nincs mit mondani.
ha bátor lennénk, s nem lenne nyakunkon a kisgyerek és a félház kötöttsége (majdnem terhét írtam, de hát ez NEM az), azt hiszem, bőszen az újrakezdésen gondolkodnánk.
én még így is ezen gondolkodom. csakhogy az ilyen válságos időkben az én tudásom és affinitásom csak vakmerőséggel és egy jó nagy adag áldással vezethetne sikerhez, nem kevésbé idő beapplikálásával.
(mellékszál, ahogyan irigykedve figyelem a gyerekeik mellett tanuló frissanyukákat, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogyan csinálják, ködös, és csak azt látom: jól)
így hát
mindez a lassan éves kínlódás kezd lecsapódni mostanában.
amúgy rozálosan (hihi) itt a teljesség igénye nélküli lista:
- tegnapelőtt betörtem az erkélyajtó egyik üvegét
- a kádunkon 200as méretű lepattanás alakult ki ismeretlen okokból (nyilván ráesett valami, de mi)
- a karácsony óta itt álló hat darab drágámkészítette dobozokból (lépcsőnkön álltak), melyeket a hétvégén VÉGRE készrepácoltam (és már csak a lakk hiányzott volna) egy gyors mozdulattal hármat taccsra (és a földszintre) küldtem ma induláskor: kiszakadó zsanérok és csavarok, hasadó oldalak. ez pácolás (kettő teljes délután munkája) után különösen fájdalmas
- a naponként lepottyanó (mai kivételével), egyúttal ripityomra törő üvegfélékről nem mondva semmit
- a nemtartható határaimról, munkaidőimről, kínlódásaimról, egyebekről sem.

levegőt!

semmi levegő sehol semmikor.
este ezt még megfejelte a 12-es számot viselő, mellékfoglalkozásként idióta szomszéd egy kiváló többmenetes (bútorlap)tüzeléssel.
de legalább volt alkalmam 3 (8) hónap után kikeverni legalább azt a pácot, mellyel egyszer valahára valamikor lepácolom a lépcsőn örökké állomásozó dobozhegyet. és akkor még nem került szóba a lakkozás.
(hát mikor lesz/lenne erre nekem valaha időm)
takarómosásokkal vagyok elfoglalva, meg fekete mosások zsepiszösztelenítésével mulatok, meg pancsolunk a kertben, persze ajándék medencének ne nézd a fogát: nyilván én már nem férek bele, így inkább így változtatom: pancsolunk és rohadunk a kertben.
antracit színű (via quelle) kedvem egyik fő csapása az idén nyárra is eléletképtelenkedett nyaralásunk, és higgyem el, innen csak nehezebb lesz már. járna nekem 10 nap Balaton, akárki tudhassa. balatoni nyár, és nem balatoni látkép viharral messziről / internetről.
nahh, uff, ez van.

művész úr

ja, jut eszembe volt itt pár kép, most egy kicsit törlesztek a sok felnemrakottkép-adósságomból.
ilyen a meg nem értett Ismeretlen Filctollművész portréja kettő perc anyukai távollét és 10 p egyéb helyekről történő ideges sikálás után.
(valójában van egy kisértetiesen hasonló képem magamról firka nélkül, ámde tündérjelmezben, mely érzésre emlékszem, bávatag degyönyörű is vagyok-arccal tekintek a kamerába rajta, itt nagyjából u.a.)