kutya

ma kipakoltam azt, ami a hálószóba-raktár-kombóból kipakolható volt babával a pocakomban egy nap (12-19ig) alatt. mint a kutya, fáradtam el.
és szerintem Kiskölök is elfáradt, úgy tűnik, most keresztben fordult meg a bensőmben, amit nem fogadtam kitörő örömmel. azóta is randalírozik, vicces, olyan, mintha öklömnyi vastagfalú szappanbuborékok pattognának a hasamban. huhh, azért vicces is.
újabb babaruha-szállítmány érkezett, kezd kissé hatalmasodni a mennyiség. babaruha-tárolóvá lépek elő hamarosan, miután egyéveseknek való darabok is vannak.

naésakkor

naésakkor most nagy levegő, úúúgrás, folytatom a lakásdolgot.
egyes ütem: hálószekrények kipakolása a hétvége végéig, plusz a polcozás kitalálása, akvarelleken való ábrázolása (hehe, úgyse), meg az anyukáméknál levő cuccaim maradékának áttekintése (brrr). és még egy gyereknekszükségesgholmi-listába is belefogok.
egyes ütem B része: festékek, bordűrök vásárlása.
C: szekrények kipaterolása. ez a legnehezebb része.

tegnap

tegnap végül kikínlódtam magamból a német előadást (vortrag), makogtam, és utólag eléggé gáznak éreztem magam, hogy a kedvenc témámat nem bírtam tíz percbe foglaltan irányzottan beültetni mások agyába, hogy ezentúl csakis értékes gyerekkönyveket vásároljanak.
de hát hátha szöget ütöttem mégis mondjuk pár fejbe, és az épp elég. (mondjuk ez a mondat így leírva elég bizarr.)

mindennap, jó

és fura.
megyek az utcán (helyesebben: slattyogok dolgozni), miközben egy kisgyerek (helyesebben alalkuló nevű kisfiú) ugrabugrál a pocakomban.
ugyanezt csinálja este, mikor aludni fekszem le, ha túl begörnyedek az asztalnál, vagy ha én ugrabugrálok éppen.

drótszőr

amúgy
ma délben kettő darab drótszőrű tacskó a p. utca népét plusz a bolt személyzetét tartotta egyszerre frászban és ideglelésben. kifelé menet már engem is foglalkoztatott a CSÖND!!! kiáltás hangerejének állítgatása látensen, ami aztán bennem maradt. nem t'om mért.
gyakorlatilag mindent megugattak bajtársiasan, ami megmoccant a környéken.
most már sajnálom, hogy nem vártam meg a gazdit, csak úgy, kíváncsiságból. az ilyen ebekhez kell valami kattanás.

nfrmc

a legújabb infómra egyébként hét éve várok, mióta tudatosan szelektíven gyűjtögetek. egyúttal az is kiderült, a tévé mégsem csakkizárólag káros (höhö). a legújabb szelekktíves tch (társadalmi célú hirdetés) elmeséli, hogy a lejárt izzókat is le lehet ám adni (juhhé, mióta várom ezt, hisz: nem üveghulladék, sem nem fém, a háztartási szemét egy zacskóját pedig teljesen tönkreteszi a cserepek miatt, plusz a mindenféle gázok és izék, amik bennük vannak, jaj).
most már csak arra szeretném kérni a t. olvasóközönséget, ha a reklám végére fókuszálnának, hogy mégis HOL a csudában. azt ugyanis csupán egy másodpercig tartják a képernyőn, szóval nem egyszerű. de hát ilyen a tch-k sorsa.

fúde

fúde pipogya tehetetlenkedő gáz vagyok, azanyja.

álmában csönget egy picit

vagy kicsit, mindegy.
itt szunyókálok, gáz vagyok, na.
a busz délelőtt robogott velem, a hajam is lobogott, majd égnek állt, miután pár centin múlott a klasszikus közlekedési baleset.
aztán rámmorrant egy autó, melytől a gyermek ugrott ki a szívem után majdnem.
aztán majdnem beszéltem avval, akivel kettő hete próbálok, de csak a férje volt, aki a férjem kereste.
s asszem az iwiw arra a kísértésre tökéletesen elegendő volt, hogyan csináljak magamból hülyét megint, ahogyan az egyetlen engem megbántani képes voltbarátnő exosztálytárssal akartam fölvenni a kapcsolatot egy őskori kép miatt. az egyetlen, aki abból a társaságból képes rá, s ha nem csalódom, megint meg fog alázni ezzel. vagyis pontosabban Én Magamat.
(mellékszál viszont az a másik hasonlósi illető, akire bizton számíthatok, hogy ezt a dolgot tovább mélyíti, mert érzelmileg az sokkal kielégítőbb neki úgy, és ejnye nekem, hogy ezt nem veszem tudomásul)
kezd elmenni a mai kedvem is a tegnapi után. megkeresik egymást. csak aztán mitől jönnének vissza. olyanok, mint a kisfiú szeplői a lázárervin-novellában, világgá mentek a kedveim. posztmodern élek, ha lehetek nagyképű, intertextuálisan.
ja, és itt a bloggertérben kezd igazi pangássá fejlődni minden, ami természetesen öngerjesztő folyamat.

deviszont

deviszont azt egyáltalán nem unom, hogy azzal az emberrel élek együtt, akivel. sőt.

sőt sőt.

föladni vagy nemföladni

totálisan belefáradtam

- az óraelvonásba

- a mindenféle- és semmittevésbe

- az áprilisi időjárásba

- a háló kipakolásába (de abba nagyon, és ha ez így, akkor semmi egyéb sem fog menni időben, jahhaj)

- a mindenféle társadalmi életembe, vagyis az ott nem teljesített "kötelességekbe"

- a dagadós lábamba

- hogy szombaton az esküvőn tíz méterre voltam a házidokimtól, de mégis elillant úgy, hogy nem tudtam vele a d. lábamról értekezni, pedig nem megyek el hozzá, mert nem lesz rá időm péntekig

- az apukámba, aki nem BÍRT beugrani fölkapni azt a szatyrot, melyben a gyerekeinek van három prímán használható cucc, pedig itt ment el autóval százméterre tőlünk

- a mindenféle kioktatásokba, melyek "tanács" képében érnek naponta a családból estébé

- hogy minduntalan egy pocakba ütközöm, a görnyedésnél, a hajolásnál, az öltözésnél estébé

- hogy nem bírok segíteni a barátnőmnek, akit szeretek nagyon, és akinek szomorú a szeme annyiszor

- holnap pedig hétfő, megint hétfő, legyen inkább csütörtök, hamár.

betűtészta

honnan tudja kockás is, hogy a paradicsomlevesbe kizárólag a betűtészta a megfelelő opció?

azért nagyon örültem, hogy ráakadtam.

vállalat

és közben még az volt, hogy jól kilépünk a cégünkből.
ez is, meg az egyéb munkaügyi helyzetek permanens stresszel ajándékoznak meg.
utolsónak tavaly szeptember-októberben látszott az, hogy a munka jó dolog is lehet: megfelelő időmennyiségért (majdnem) megfelelő pénzmennyiséget kapni és éppen megfelelő egységet gondolkodni, meg mellette persze élni lehetett.
mostanra a vagyez-vagyaz periódus lett megint.
csalódnék, ha ez lenne az élet.
na jó, ez csak vicc volt.

tudni véljük,

kisfiú:természetesen negyed perc sem kellett ahhoz, hogy mindenképpen a hátát (fenekét) mutassa nekem, jó gyerek lesz, felkészülök már most. mindene rendben lenni látszik, megnéztük, hogyan ireg-forog, megszámoltuk az ujjait, szembenéztem vele, meghallgattuk a szívverését, sebesen szapora, mosolyogtam, ásított, aztán vége is volt. a hétperces videót pedig mindenki szívesen nézegeti, s ráadásul én is tudom, mi mi.
arra várok, amikor majd megszületik, kis csomag, és a kezemben foghatom, és ide-oda billeg majd a feje, és frászt kapok, és közben majd nagyon örülök(ünk) neki.
addig pedig:
tromboflebítisz. akit érdekel, járjon utána.
pillanatnyilag még nem kifejlett, de a lábszáram vizesedik és viszket. viszont, ha pumpálgatom, akkor utána nem.
jó nem tudni még, ez kifut-e majd valahova, alapjáraton azért kicsit aggódom.
igazából orvoshoz kellene mennem. dehát ugye péntek este van.
azóta pedig fölhívtam anyukámat (aki persze már alszik, mert holnap túra korántól, ilyen az én anyukám), és mondta, vízhajtó petrezselyem-rágcsálás, meg kevés só. meg hogy front. príma.

vidijó

a 21. század csúcstechnológiájára jellemzően amúgy a hangyás maszatokat vidijókazettára fogjuk rögzíteni. kicsit majrézok, mert a hangyásmaszatos képeket a rendelőn kívül eddig sem tudtam értelmezni másoknak (fej-kéz-láb se ment). negyed óra mozgó maszat szerintem ennél is nagyobb kihívás lesz.

napsütés, amúgy

igazán megtisztelő volna, ha ez a napsütés kitartana az indulásom utánáig, mert ugye ma olyan szép volna megtudni ikszipszilonkáról, hogy nagy valószínűséggel tehát ikszke vagy ipszilonka.
*
ma egyébként megríkattam, majd erre oda kell figyeljek. éjjelente ugyanis minden fordulásomkor félig fölébredek, s szoktam ügyelni a fokozatosság elvére, hogy mondjuk, ha addig fejjel lefelé lógott, hirtelen ne érje a fenékre zuttyantás. na, ma ezt balról jobbra nem sikerült kiviteleznem, valószínűleg szundikálhatott, mikor vadállat módjára átvetettem magam a másik oldalamra. igen jelentős nyüzsgés volt erre bentről a válasz, a kinti térben tuti, hogy elnyekeregte volna magát, ijedtében.
hát így lettem anya.

társadalom

ma egy rádiózó, újságot nézegető csövi bratyizott velem a villamoson. a toleranciám cérnája ott szakadt el, amikor elkezdett fogdosni. mármint a vállamat. tudva lévő, hogy még a száz éve ismerősöktől is nehezen viselem a váratlan, hirtelen érintést, nemhogy a bratyizást.
fúj.
*
amúgy pedig a kollegiális körbepisilt vécékről az jutott eszembe, hogy tán annak tényleg örülök, hogy nem a karimát, hanem csak a klotyesz körül a földet sikerül lepisilnie. az olyan könnyen föltörülhető.

ór(i)ás mégegyszer

hozzátartozik a tündérséghez, hogy mindenkivel az. tehát öten voltak előttem, harmincnyolc percig álltam hát sorba nála (délután jutányosabb volna menni hozzá, dehát). előttem már csak két öreg muki (65+) csacsogott vele véget nem érően. minden apró részletet négyszer beszéltek át. előszörre vigyorogtam. másodszorra konstatáltam, hogy másodszorra, akkor már mindjárt befejezik. harmadszorra elkomorultam. negyedszerre én is elkezdtem topogni és mocorogni, mint a mögöttem álló fiatalember, kicsit éreztetve, no nézd már, itt vagyok én is, jajdesorbanállásvanitt, hátha hat. nem annyira hatott, de közben legalább tudtam töprengeni erről a rohanó világról, meg a marslakókról.

nárcisszusz

tegnap a reggel vett nárciszok illatáról kezdtem itt valamit, csak valahogy nem került közzétételre. de ma is illatosak, azok a citromsárgák, nagyok, melyektől el vagyok ragadtatva. a nagyfejű, citromsárga nárciszok a tavaszi jók közé tartoznak.

a holnapi németes előadást jövőhétre toltam, ami jó, mert lesz időm fordítgatni, utánajárni képeskönyveknek, keresek majd giccset is, mert az is kell hozzá, és még mondanivalóm is lesz.

a hétvégi paprikaság odáig fajult, hogy áll két nagy kupac ruha a nagyszobában, meg három pár cipő, s várnak az elvitelre, két zacskó cipőt ma viszek a cipészbácsihoz, lehet, hogy még a két esernyő is belefér a mai szállítmányba. már fölhívtam a festőt is penész- és festőszaktanácsért, és voltam az órásbácsinál is (imádok odajárni, annyira tündér, tudományos alapon cserél elemet is, szaktanáccsal és a lehetőségek felvonultatásával, hogy még mit tudna tenni).

ütemezem a káoszt, nincs megállás, nagyon remélem.

a kiskölök pedig nyüzsög. jut eszembe, be kell jelentkeznem a kontroll-UH-ra, meg a fodrászhoz is. meg szülésznő, szülésznő.

érzelmeim

még kellene úgy kettő-három hét anélkül, hogy a munkahely bezavarna, egyenesbe jönnék lelkileg, teendőileg.
tulajdonképpen az elmúlt hetek érzelmileg legintenzívebb és kaotikusabb négy (vagy akárhány) napja volt az elmúlt, inkább jó lesz a munkahelyi monotonitás és zavar (ami persze csak kitalált fogalmak).
még mindig sírnom kell, ha janikovszky éva néniről olvasok. bármit.
de félig elkészültem a németes előadásommal (és még két nap, ami nagyon kecsegtető). igen, a gyerekkönyv-illusztrációkról fogok ömlesztve beszélni. ma pölö másfél óráig beszéltem erről összefüggően, szóval menni fog az a nyolc perc, gondolom.
és átterveztem (és mi több: beütemeztem) a lakáskáoszt a következő két hónapra.
háromszor paprikázódtam föl fontos dolgokon, s ezek után két és félszer éreztem magam a világ legutolsóbbikának, aki nem érdemes arra sem, hogy bárki szóba álljon vele.
ezen is túl.
volt két fontos telefon, és volt két fontos találkozó. ez a mai volt a szakdolgozatos, ilyenkor totál irigy is vagyok egyúttal, amikor valaki saját maga azt csinálja / arról ír, ami az én drágassszágom (máj pressösssz), sovány vigasz, ha segíthetek ebben, de úgy kell nekem.
meghatóak voltak lappa képei, különös tekintettel peti és berci találkozására. jó dolgok az ilyenek.
belefutottam babakocsis dolgokba is, egyik éjjel azzal is álmodtam, de kilyukadtam arra, hogy ráérek. lehet, hogy nem, de inkább igen.
és lassan belefutok a szülésznős kérdésbe is, de majd bátorságot (erőt) veszek magamon, s a végére járok.
viszont a legviccesebb, ahogyan sejtem, az a pocakbéli mocorgás az, amikor a kispocok mocorog. helyesebben, amikor az éjszakai másik oldalra fordulásom szédítő élményét reklamálja.

érzelmeim

még kellene úgy kettő-három hét anélkül, hogy a munkahely bezavarna, egyenesbe jönnék lelkileg, teendőileg.
tulajdonképpen az elmúlt hetek érzelmileg legintenzívebb és kaotikusabb négy (vagy akárhány) napja volt az elmúlt, inkább jó lesz a munkahelyi monotonitás és zavar (ami persze csak kitalált fogalmak).
még mindig sírnom kell, ha janikovszky éva néniről olvasok. bármit.
de félig elkészültem a németes előadásommal (és még két nap, ami nagyon kecsegtető). igen, a gyerekkönyv-illusztrációkról fogok ömlesztve beszélni. ma pölö másfél óráig beszéltem erről összefüggően, szóval menni fog az a nyolc perc, gondolom.
és átterveztem (és mi több: beütemeztem) a lakáskáoszt a következő két hónapra.
háromszor paprikázódtam föl fontos dolgokon, s ezek után két és félszer éreztem magam a világ legutolsóbbikának, aki nem érdemes arra sem, hogy bárki szóba álljon vele.
ezen is túl.
volt két fontos telefon, és volt két fontos találkozó. ez a mai volt a szakdolgozatos, ilyenkor totál irigy is vagyok egyúttal, amikor valaki saját maga azt csinálja / arról ír, ami az én drágassszágom (máj pressösssz), sovány vigasz, ha segíthetek ebben, de úgy kell nekem.
meghatóak voltak lappa képei, különös tekintettel peti és berci találkozására. jó dolgok az ilyenek.
belefutottam babakocsis dolgokba is, egyik éjjel azzal is álmodtam, de kilyukadtam arra, hogy ráérek. lehet, hogy nem, de inkább igen.
és lassan belefutok a szülésznős kérdésbe is, de majd bátorságot (erőt) veszek magamon, s a végére járok.
viszont a legviccesebb, ahogyan sejtem, az a pocakbéli mocorgás az, amikor a kispocok mocorog. helyesebben, amikor az éjszakai másik oldalra fordulásom szédítő élményét reklamálja.

de a ma azért

igen, a balcsin voltunk, lógáztuk is a kezünket a vízbe. napsütés, virágzó fák, finoman szólva is gejl, de jól esett.
elmentünk veszprémbe is, megnéztük mi is giziéket (bikficre is gondoltam ott :), nagy nehezen lefotóztuk a griffnyakú falikutat (miután a digikameránk pár hónapja tönkrement, elvittem az analógomat, ott az is tönkrement, nem sült el az elsütőgomb, príma, majd utolsó mentsvárként az ő analógjával fotóztunk, melyen csak fix objektív volt, itt tulajdonképpen úgyis mindegy volt), andalogtunk, ilyenek.
meg ettünk sült halat, anyósomékkal együtt.
hát ilyen nap volt a mai. amint kihevertem ezt az asztalos-átszerkesztést, valójában teljességgel jó emlékeim lesznek róla.

hírek

ma jutott a fülembe (véletlenül), hogy aki a polcainkat csinálná, minimum másfél hónapig járóképtelen lesz. hihetetlenül rosszul esik most ez.
a saját hülyeségem, hogy mindig ráhagyom másokra meg magamra a tologatást, a halogatást, a namajdholnapot. soha többet, ez volt az utolsó.
minden kezdett végre kialakulni, mit mikor, festés, átrendezés, kidobálás. ez most a feje tetején, szétvet az ideg. helyesebben kétségbe estem. május végén már nem lesz ilyenekre energiám. szerintem.

pltks

ov-nek csúnya mély ránc képződött az orra fölött a homlokán.
dg-nek, miközben tojással dobálták, farkasordító hangja volt.
szombathelyen meg együtt emlékezett meg az összes párt.
meg az emberek, jegyzem meg.
mások mostanában pont az andrássy úton randalíroznak.
lehet, érdemesebb volna kijelölni minden hónapban számukra egy napot, amikor mindenki elmegy vidékre, ők jól rápihenhetnek, és akkor tudhatnák biztosan, nyugodtan mehetnek szétszedni mindent, amit látnak.
nem kellene akkor mindig ennyit várni két rontás-bontás között. kiszámítható lenne, de lenne mellette mondjuk (máskor, a rendes időpontban) ünneplés is.
mert mi pl a legrosszabb (és az tényleg olyan volt) otthoni helyzetben is (nem volt fűtés, sem életkedv, csak veszekedés állandóan) karácsonynak tartottuk meg a karácsonyt anno.
két perc volt ma kínos és nagyon kellemetlen, "szúrós garbó", az egyik, amikor a himnusz alatt sípoltak azok, meg skandáltak, a másik, amit egy híradóban láttam, hogy áll a kislány a múzeumlépcsőn, s a szövegét nem hallani, mert a "felnőttek" üvöltöznek.
én, amikor akkora voltam, mint ő, néztem a tévében a múzeumlépcsős szavalást és műsort, s azon tipródtam, hogy a himnusz alatt nekem is föl kell-e állnom otthon.
mire a fiam (vagy lányom? :) akkora lesz, mint ez a kislány, szeretném kérni, tessék szíves megtanulni méltósággal élni, ünnepelni.
nem kérek keveset, kedves pltksk és kedves (polgár)társaim.

fuhú

hát ezt a hátamközepe-érzést a német miatt most meg hova tegyem.

bent maradtam mostanáig, csakis emiatt, de az egész napos hazamehetnékem csak "nől", nődögél, pedig megy lefelé a nap, van egy jó nehéz csomagom, és tart még a békávécsúcs, szóval.

szóval mégiscsak be kéne menni.

amúgy rontotta a kedélyállapotomat a hír, hogy a british councilt bezárják. legalábbis az engem érdeklő részt, a nyelviskolásat. azzal a címszóval, hogy fejlesztés.

ez pont olyan, mint amikor a mai eü és egyéb folyamatokra mondani a reformot. höhö, kínomban.

mondjuk az is igaz, hogy egy britiskaunszilnyi tanfolyam árára a következő három évet végigkoplalhattam volna, ezért (is) tanulom a németet. (na persze, már amikor, ma éppenséggel nem lelkesít ez annyira).

és akkor visszaértünk az elejére. príma.

kisf.

ennyi az esélye, vagyis olyan 70 %.
aszonták.
meg azt is, hogy minden tökjó.
tökjó.
megnéztük, felráztuk álmából, ezért szépen lassan befordult megint, helyesebben hátat fordított anyjának-apjának.
csak hogy legyen alkalmunk készülni a későbbiekre, ne kapasson el.
lehet tehát tovább törni a fejünket a nevén.
örülünk, azért.

bár

bár az is igaz, hogy reggel a héven meg kellett kérnem a nőt mellettem, hogy ne dőljön rám, amire persze nem reagált mosolyogva, sokkal inkább gúnyosan röhgcséltek a pártnernőjével együtt, meg megjegyzéseket tettek, de valahol a fülem környékén gellert kapott a dolog, és a magasra tartott, bamba orrom előtt szállt el.
most kezdjem el magyarázni, hogy másfélemberes ülések, meg hogy bent nyom egy gyerek, és ha túlmelegítem, vagy görnyedek, azt nem hálálja meg? estébé estébé-
egyébként pedig nem nézik ki belőlem (senkik)
* a 31+ évemet
* a négy+hónapos kölköt
* a diplomám (amire mondjuk tojok én is)
ezért
* tegeznek
* lekezelnek
* meregetik a szemük (főként az 50+ korosztály női tagjai, mikor a békávén le merek ülni)
lemerek, azért.
és szólok is, persze.

teszem föl

egy kis csavar az oka a troli elromoltatásának. ez a kis csavar egyelőre csak a kerület fő ütőerét bénította meg. de tippelem, lassan a körút is be fog dugulni, s attól a fél pest. tetszik, amikor ilyen fatális kis csavarok meglazulnak.
egyébként pedig éljen a szép idő, amikor minden autós előveheti az ótót a gárázsból, mert pfuj, tömegközlekedés. ami egyébként tényleg pfuj, de nem ennyire.

fölnézek

itt egy vicces poszt volt olyasmiről, hogy az égkék fürdőruhám még nem volt usziban.
meg egy megjegyzés a fos blogspotról, hogy ie alatt viccesen nincs alakítófejlécem, s ez avval bővült, hogy a bejegyzésemet is törölte. most már ezt is tudhassuk.

ahhoz

ahhoz, hogy a majdani kiskölök kiságyát elhelyezhessük a (jelenlegi) háló területén, ahhoz azt ki kelletik festeni. ahhoz meg még ki kell pakolni onnan (egyes itemeket végérvényesen). ehhez tudni kelletik, milyen színre akarjuk, és a kipakolás hova. esetleg, hogy a tönkrement ágyunk helyett milyen alkalmatosságot szerváljunk. de mindehhez ki kell pakolni ugye a könyveket is onnan, meg a mappákat, tele mindenfélével. ahhoz pedig a nagyszobapolcokkal kell kezdeni. de mielőtt a nagyszobapolcok szóba jöhetnének, kelletik ott is festeni, de ahhoz meg kellene tudnunk a színt. igen ám, csakhogy szeretnénk föltenni egy jó kis bordűrt, tehát először ezt kell összehangolni a még nemlétező festékszínnel. meg a polcok leendő színével. és a polcokat is meg kell tervezni meg meg kell rendelni. de ehhez, márminthogy milyen polc pontosan és hova, ismerni kell a Teljes Lakásátrendezési Koncepciót, azaz, hogy a következő cirka 3-5 évben pontosan milyen és hogyan lesz az életünk elrendezése.

ezt meg ugye nem tudjuk belőni, sosem volt még gyerekünk, és sosem volt még olyan, hogy egy végletesen idiótán elrendezett két szobában kelljen négy funkciót elrendeznünk, úgysmint nappali, háló, dolgozó és gyerekszoba.

hónapok óta tipródom. és lassan megérkezik a gyermek, aki jelenleg a fotelban lelhetne helyet magának. vagy egy asztalon. (esetleg alatta) (később ez úgysem lesz akkora gond)

de mondjuk elsőre úgysem ezek miatt reklamál majd...

mufurc

jó, de azért van rá okom.
klassz kis hasmenéses nyavaja, azt sem tudom, mit egyek, éjjel nem aludtam, napközben meg annál többet.
lemondtam a holnap esti fontos találkozót, de a holnapot nem úszom meg. dolgozni köll menni, meg dokihoz is, elméletileg a genetikai uh-ra, amire nincs kedvem. ja és a félelmetes afp-eredményt is megmondják talán végre, bár ha eddig nem hívtak, ezután már minek riogatni, legyen csak szépen rendben. és különbenis.
itt szúr, ott szúr, szerintem a gyermek bukfencezik időnként odabent.
tegnap éjjel azt gondoltam, legyen inkább augusztus - látni, fogni akarom, megélni.
tele vagyok kérdéssel, amikre úgyis csak akkoriban kapok majd választ.
és semmit nem bírok végigcsinálni, azisbaj. márminthogy bármi egyébre gondolok.

idill

madárcsicsergés, napsütés, virágzó fák. nyugi. jó.

fej.fáj.

masszív fejfájás, némileg tohonya hangulat, pimaszul szálldosó gondolatok. csinálhattam volna jobban is-érzés. a mai nap mérlege.
kettő órás és nagyon vizes-saras volt ez a temetés. végig varjak károgtak, aztán a végére végre lett pár cinke is a cipitty-lőrinccel.
fura és rettentő szomorú arra gondolni, milyen harmincnégy év házasság után nem tudni mondani, hogy a férjem. nem megbeszélni vele, mi volt aznap. hogy kik voltak ott, mondjuk. abszurd és nagyon fájó. arra gondolnék, hogy nagyon nem kell már a holnap, az idő minden pontja egy örökkévalóság, s hogy mostmár minden ezután csak fájni tud majd. még úgy is, mint ő, aki tudja, hogy gy. bácsi már nem szenved. hogy kerek volt itt, amit véghezvitt. hogy mindenkivel békében volt, leginkább Istennel. hogy még pár év, és találkoznak.

virágos

egyébként pedig VIRÁGOS jó kedvem van, tegnap meg lettem ajándékolva egy klassz szál, egyedi dizájnú bordó rózsaszállal, amit ma is nagyra értékelek, örülök ám, de nagyon.
az apró ibolyacsokrot sem hagynám ki.
szóval jó kis meglepetés ez a nőnap. ám.

eü

a mai egészségügyi rendszerben az egyetlen dolog, ami jó, az a szabad orvosválasztás.
a kórházasdi korlátozáshoz most a mindenfajta rendelőválasztást is pedzegetik, márminthogy azt is korlátozzák. ez az elmúlt évek vicces, orvosoknál tett látogatásaimra tekintettel rettentőmód érzékenyen érint.
amikor a reumatológus nem nézett meg, úgy rendelt kezelést, amikor a szemembe ment izékével húsz órán át kínlódtam, ebből kilencet az egészségügyben, amikor egy szál melltartóban álltam nyitott ablakban a háziorvosnál, aki épp az ablakon adott ki receptet, amikor egy nap kétszer harapták le ugyanazon papír miatt a fejem a laborban, vagy amikor sorszámot húztam előre, orvosi utasításra, majd a vérszívó nyanyus úgy kezelt, ahogy, és így tovább. pedig sem beteg nem vagyok, sem gyakrabban nem járok, mint nagyon muszáj. az egyetlen luxus, hogy évente csináltatok egy labort, hogy mi van.
egyébként az van, hogy csak magándokiknál merem intézni a fontosabb dolgaim (fog, gyerek)(hehe: sorrendben gyerek, fog), de azért tartanék a komolyabb bajoktól, és tartanék attól, ha mondjuk valamiért nem ilyen lesz majd a jövedelmünk.

szütty

itteni szüttyögésemmel időnként ki tudom magam hozni a sodromból.
mért van, hogy oly gyakran érzem, egy otthoni szüttyögés ezerszer értékesebb, mint bármi bárhol máshol?

nekem például

nekem például az egész március 15.-étől még anno 2002-ben lett elvéve a kedvem.
korábban pölö voltam vasvári is a suliban, amikor előadatták, meg emlékszem az x y úttörőcsapat, vigyázz, zászló fogadása jobbról, zászlónak tisssztelllegggj, aminek ellenére nagyon szerettem ezt az ünnepet. volt egy-két kritikus gondolatom az unalomig ismert sztorival kapcsolatban (mért úgy csinálták, azt lehetett volna tudni, hogy nem megy, stb), de mégis minden évben megnéztem a tévében a nemzeti múzeum előtti nemzeti dalt. jó, a pol.beszédet már ott sem bírtam meghallgatni, de akkor is.
és mindig is vágytam arra, hogy egyszer élőben is ott legyek.
és minden évben aznap reggel keresgélem a kokárdámat, és felsóhajtok, ha megtalálom, mert mindig más biztos helyre teszem, hogy na de jövőre meglegyen ám.
aztán 2002-ben egyesek úgy gondolták, hogy 16-án, 17-én és így tovább is kell hordani, mert csak az magyar, vagy az az igazi magyar, vagy mittudomén, aki hordja, és akkor én úgy mentem az utcán, mint a sárga csillagot viselő, mert nem volt rajtam, mert szerintem nem kell, és akkor azt gondoltam, rossz ez, ahogy van.
most azt gondolom, hogy nem lett jobb. nem a kokárda - azt tulajdonképpen mindegy. az az ünneplő ruha része. sokkal inkább rosszabb az, hogy egy porcikám sem kívánja már a nemzeti múzeum elé menést. noha nem lesznek nagy atrocitások. lesz sok rendőr meg minden. viszont x utcában z fogja szapulni y-t, c téren y pocskondiázza majd z-t. és még sokan keresztbe-kasul mindenki mást.
aztán majd este a híradóban meg is hallgathatunk ebből részleteket, és tulajdonképpen tök mindegy lesz, mi volt aznap, milyen alkalom lehetett volna.
ezért a március 15.-ét perszonális ünnepnek nyilvánítom, otthon gondolok majd azokra, akikre kell, kegyelettel. vagy esetleg valami napsütéses séta keretében, távol az "ünneplő tömegtől".
néha azt gondolom, így öregszünk meg: csendben tűrve, kicsi birkák, amivel betömik a szánk, befogják a szemünk.

tökmag

reggel a pluszban, ahová soha nem járok, álltam a pékpult előtt, lesve a zsemlyéket és egyebeket, nyúltam volna a tökmagvas micsodáért, mikor a mobilon beszélő nő odanyúlt és lepattintott egy tökmagot a micsodáról. bekapta, majd ment tovább csacsogva. röhejes és gusztustalan volt egyszerre.

úsz

igazán kíváncsi vagyok, hogy az összes technikai probléma elhárultával (vettem egy égkék fürdőruhát, melybe minden idomom belefér bőven), vajon, mikor fognék elmenni úszni, ráadásul rendszeresen.
próbálok magam pszichológusa lenni, ha szolgám nincsen, de valahogy a közeli gyerekusziban nem találtam meg anno a számításom, a másik, a távolabbi nemvonzó usziban még az alkalmankénti 1050 pénz is lök, "nemeeenj, nnnneeeemeeenj".
ezen kívül reggelente nem bírom magam korán kivakarni az ágyból (kivéve a most hétfői 4órás kelést, ja, meg a délután egytől való hivatalos álomkóromat), tehát a reggel ugrott.
és a délutánjaim pedig felváltva telnek német-főzés-német-főzés- péntekeste-ittahétvégével.
hehh.
most azért majd jól nyomaszt ez a dressz is, nem elég már minden nap kétszer a tükörbe pillantás, plusz az öregnéni-totyogás a lépcsőkön föl. a sandán lesegető visszereimmel pedig még nem néztünk egymás szemébe. na, hagyjuk is.

rend

akárhogy is hangzik, a legszebb még a rend volt, amit hoztak.
a tánc rendje. a vezetés és irányítás rendje.
a dallamok rendje.
vagy az a rend, ahogyan a gizella néni, a gardonista, végig a zerkula mellett ült, sokáig nem is játszottak, és volt egy olyan jelenet, hogy a sok hegedista között kevergett egy feleslegessé váló szék, s egyszer csak ő fölállt, odament, s elrakta onnan.
nem a székek rendje, inkább valami régi jó volt ebben jó.

műpa - 2007. március 5. hétfő

életem egyik nagy koncertje.
vagyis több, mint az.
ott kezdődött, hogy karácsonyra (életemben először) kellett írnom egy listát, mit szeretné(n)k kapni. sokat morfondíroztam rajta. aztán megkaptuk a jegyeket. nagyjából annyit tudtam, hogy a címe az Életek éneke - Az erdélyi Buena Vista. meg hogy várhatóan a Zerkula János bácsi is itt lesz.
szóval nem is karácsonykor kezdődött, hanem olyan tíz évvel ezelőtt, amikor egy nyáron a gyimesben (is) jártam, s feri bácsi és regina néni konyhájában kilencedmagammal hallgathattam az énekét, a játékát.
azóta is azt gondolom, voltaképpen rémesen kivételez velem az élet.

tegnap fojtogatott végig a sírás, nevetnem is kellett, mert olyan volt. erdélyi magyar, román és cigány népzenét játszottak, harmincöt-negyvenen voltak.
ők léptek föl: Nagysármási zenekar (Mezőség), Palatkai zenekar (Mezőség), Szászcsávási zenekar (Küküllőmente), Covaci Marcel és zenekara (Nagybánya), Varga István 'Csipás' (Bánffyhunyad), Tőtszegi András és Szilárd (Kalotaszeg), Hirlet Ioan 'Nucu' (Budatelke), Jódi zenekar (Máramaros), az estét szerkesztette: Kelemen László. csak az adatok kedvéért.

nem tudom, hogyan meséljem el. amikor harminc hegedűs játssza ugyanazt a nótát, s van egy pillanat, amikor pontosan mindenki ugyanazt a harmóniát hozza. vagy amikor az idősebb táncos nőhöz csatlakozik egy férfi a táncban, s a nő arca megszínesedik. vagy amikor kivilágosodnak az arcok, fent a színpadon és lent a nézőtéren egyszerre. vagy amikor a langaléta férfi a langaléta két fiával adogatják egymásnak a táncot. vagy amikor a hegedűjét otthagyva a hetvenen fölüli öregurak úgy ropják a táncot, mint te még soha. vagy amikor az öreg zerkula hegedül, s énekel, a gardon kíséri, s egyszerűen nem tudod, a háromféle szimultán ritmusra, a hegedű szavára, az arcokra, vagy az énekre figyelj. vagy amikor a végén nem merik elhinni a vastapsot meg a harmadszori ráadást.

ehhez közel lenni van jövője nekünk, ehhez, az ilyenhez vagyunk kötve. úgy globálisan, magyarul, de úgy személyesen mi ketten is.

höhhöhö

csonka picit, a szomszéd macska

mindamellett, hogy a tízhónapos szirkával lehet beszélgetni.

természetes vonalak

tehetetlen vagyok magammal szemben, miután az ilyen dolgok szórakoztatnak el csak igazán, mint amilyen reggel a kocsibehajtón a csiganyálka volt. ilyenkor mindig vigyorgok és jobb lesz a kedvem pár fokkal. így nézett ki:

váááá

gyanítom

gyanítom a mai négyórás "alvásom" kapcsán, hogy

1. minden este lemegyek és letekerem a fűtést

2. soha többé nem nézek vasárnap este hősöket

mert

huszonnégyfokos szobámban folyamatosan a világot megmentő csapatomat szerveztem fél éjszaka.

hét, vége, eleje

pénteken megint itthon, most én takarítottam. mostam. főztem. estébé.
tegnap hihetetlen szervezettséggel lettünk túl a havi nagybevásárláson.
ez például tiszta meglepő volt.
és az öcsém szülinapját is megtartottuk, és most utánaszámoltam, gyakorlatilag nyolc éve nem volt így együtt a család, úgy amint a nagykönyben, hogy apuka, anyuka, lányok, fiú, vej. sem több, sem kevesebb.
és aztán mentünk visszhangos Kék Ház-avatóra. de most ez annyira nem volt jó, mint oda meg visszautazni.
a ma meg ma volt, vasárnap, minden meg semmi, de nem jön az ihlet, hogy most írjam.
belül a gondolataim feszítenek, de nem bírom mederbe terelni őket. kicsit megint szűkre szabtam / szűkre szabódtak a napok.

nem lesz

nem lesz semmi gond.

kiskönyv

ha nem azt vesszük alapul, hogy az _én_ terheskönyvem az, amibe _írni_ látszottak, akkor egészen elfogadható is akár ez a négyféle hieroglifa-gyűjtemény, mely benne áll.

fórum

utoljára tettem egy próbálkozást, olyan volt, mint egy hosszú vonatúton idegesítően éles hangú nők traccsolását hallgatni, broáf.

hát ez van.

meg asszem ez nap is ilyen, két kis alkoholista-palánta töltögette a dunaparton a bort meg a kólát, mely cselekményről engem is hangosan tájékoztattak (de mért, de mért?), aztán egy muki gondolta szóba elegyedni velem (kerek-perec megmondtam, mennyire nem akakrok beszélgetni), aztán itt akasztottam ki magam a szokásossal, ahogyan a munkám részét képezi az utólag rámtolt feladatok megoldása (állandó szájbarágások ellenére), szóval eddig nem volt egy kellemes habostorta.

jegyzem meg tejszínes tortát akkor is tök jót tudok készíteni, ami persze sehogysem illik a poszt témájába.

de nekem már csak ilyen lóugrásos asszociációs a fejem, ez van.