beindítottuk a rakétákat, normalizáltuk g-t, ettünk, csokiztunk, égigérőfüveztünk.
ez volt idén a húsvét zanzája.
a magam későbbi utókorának a részetek:
g csak úgy lesz normális, ha többnyire én megyek érte, többnyire hamarabb, mint máskor. ez együtt jár a munkák zippelésével, ami együtt jár a folyamatosan kínzó további elégtelenségérzésemmel, de persze ezzel együtt kell(ene) tudni élnem. (not, kevés, kevés, kevés, bocs)
a normálisság abban értendő, hogy nem morcosan bokszol, meg hisztizve mást akar, hanem mondjuk csacsogva sétálunk óriásit az ovi - forgalmas út - plázakörnyéki utak - vonatállomás - haza útvonalon, és végig dumcsi van, meg egyetértés, meg postán is velem áll a sorban, és még a hegyre sem kell (nagyon) vonszolni.
a szombat viccesen nyögvenyelősen indult, biztos a front, de gyakorlatilag MINDENT itthon hagytam, a kocsielleni gyógyszert, a vizet, a váltóruhát, s ahogyan nézem, gyakorlatilag mindre most lett volna szükség. ugyanis az első kettő hivatott g autós rosszullétét prímán kezelni (érden lett rosszul végül), a pótruha pedig az iszapolós játék után jött volna jól, miután az iszap alól kivakarásztuk a két gyereket. ja, mert csudajó vendégségben voltunk a t-knél, élveztük.
sajnos a húsvétüzemi rakéták beindítása az ilyen kiváló vendégségek fényét is koptatja rendesen, annyi nyüzsivel jár együtt. a gépezet amúgy jól bírta a délelőtti tisztelet helyetti lenti tengés-lengést (bocs, ÉN utáltam, és igen, nem megyünk többet, és igen, jó volna, ha ezt nem írnám le ennyire akkurátusan, de ez egy napló is) (de tényleg, egy ember örült nekem őszintén egy percre, mondd, az elég?) áááh-
semmi vész, volt hova elhúzni, anyukáméknál legalább jólesően kiröhöghettük magunkat, nem érdemes mindent komolyan gondolni, de tényleg, minek is. jó ettünk, g egészen kinyílt, és nem volt több dimenzió.
annyira el is húztuk, hogy a délutáni alvás (egyúttal az én angolozásom) befuccsolni látszott, fogtuk, lenyomtuk a dédszülős, majd a nagyszülős nyulat, majd estére kelve az ölemben szundított félórát a kölök, és egész normálisan vette a dolgot.
négy nyúl zsinórban amúgy azt a (később) pótolhatatlan élményt adta nekem (nekünk), ahogyan látható g-n az öröm. nem annak örül csupán, hogy ajándék, és hogy ő kap, hanem talán kicsit az, ahogyan álmélkodik, hogy ajándékot kap. nem a tárgy, nem az alkalom, nem a namivanbenne, hanem az a tiszta öröm, hogy ilyen létezik. és a negyedik "nyúlnyomokat láttam" is ugyanolyan lelkesedéssel tölti el, ami akkora cukiság, hogy zabálnivaló.
ezen kívül megtanult két locsolóverset, melyből az egyik priváte _nekem_ szól, és ez annyira jó, hogy a g néninek meg fogom köszönni, hogy ilyen eszébe jut, tanítani, grátisz ekkora örömöt szerezve.
és az is a történelmi hűség kérdése, hogy a zölderdőbenjártamot elmondta szépen sorban mindenkinek, és ez akkora jóság, hogy ide sem fér. (annyi azért idefér, hogy nagyon ajánlom magamnak nem elfelejteni azt a csengő kisgergőhangot, amin szépen és szabatosan verset mondott így nekem. így még a pacsulikat is megérte.)
megszerezvén egy armada régifilmet, ma égigérőfüveztünk együtt hárman, szerettük. lesz még mirr-murr, meg sebajtóbiás is.
olvasva befejeztük az oriza-triznyákot, esténként azt nyomtuk mostanában, s belefogtunk a stradi és varius című nagyonfura könyvbe. erről még muszáj vagyok kicsit írni posztot.
ez volt idén a húsvét zanzája.
a magam későbbi utókorának a részetek:
g csak úgy lesz normális, ha többnyire én megyek érte, többnyire hamarabb, mint máskor. ez együtt jár a munkák zippelésével, ami együtt jár a folyamatosan kínzó további elégtelenségérzésemmel, de persze ezzel együtt kell(ene) tudni élnem. (not, kevés, kevés, kevés, bocs)
a normálisság abban értendő, hogy nem morcosan bokszol, meg hisztizve mást akar, hanem mondjuk csacsogva sétálunk óriásit az ovi - forgalmas út - plázakörnyéki utak - vonatállomás - haza útvonalon, és végig dumcsi van, meg egyetértés, meg postán is velem áll a sorban, és még a hegyre sem kell (nagyon) vonszolni.
a szombat viccesen nyögvenyelősen indult, biztos a front, de gyakorlatilag MINDENT itthon hagytam, a kocsielleni gyógyszert, a vizet, a váltóruhát, s ahogyan nézem, gyakorlatilag mindre most lett volna szükség. ugyanis az első kettő hivatott g autós rosszullétét prímán kezelni (érden lett rosszul végül), a pótruha pedig az iszapolós játék után jött volna jól, miután az iszap alól kivakarásztuk a két gyereket. ja, mert csudajó vendégségben voltunk a t-knél, élveztük.
sajnos a húsvétüzemi rakéták beindítása az ilyen kiváló vendégségek fényét is koptatja rendesen, annyi nyüzsivel jár együtt. a gépezet amúgy jól bírta a délelőtti tisztelet helyetti lenti tengés-lengést (bocs, ÉN utáltam, és igen, nem megyünk többet, és igen, jó volna, ha ezt nem írnám le ennyire akkurátusan, de ez egy napló is) (de tényleg, egy ember örült nekem őszintén egy percre, mondd, az elég?) áááh-
semmi vész, volt hova elhúzni, anyukáméknál legalább jólesően kiröhöghettük magunkat, nem érdemes mindent komolyan gondolni, de tényleg, minek is. jó ettünk, g egészen kinyílt, és nem volt több dimenzió.
annyira el is húztuk, hogy a délutáni alvás (egyúttal az én angolozásom) befuccsolni látszott, fogtuk, lenyomtuk a dédszülős, majd a nagyszülős nyulat, majd estére kelve az ölemben szundított félórát a kölök, és egész normálisan vette a dolgot.
négy nyúl zsinórban amúgy azt a (később) pótolhatatlan élményt adta nekem (nekünk), ahogyan látható g-n az öröm. nem annak örül csupán, hogy ajándék, és hogy ő kap, hanem talán kicsit az, ahogyan álmélkodik, hogy ajándékot kap. nem a tárgy, nem az alkalom, nem a namivanbenne, hanem az a tiszta öröm, hogy ilyen létezik. és a negyedik "nyúlnyomokat láttam" is ugyanolyan lelkesedéssel tölti el, ami akkora cukiság, hogy zabálnivaló.
ezen kívül megtanult két locsolóverset, melyből az egyik priváte _nekem_ szól, és ez annyira jó, hogy a g néninek meg fogom köszönni, hogy ilyen eszébe jut, tanítani, grátisz ekkora örömöt szerezve.
és az is a történelmi hűség kérdése, hogy a zölderdőbenjártamot elmondta szépen sorban mindenkinek, és ez akkora jóság, hogy ide sem fér. (annyi azért idefér, hogy nagyon ajánlom magamnak nem elfelejteni azt a csengő kisgergőhangot, amin szépen és szabatosan verset mondott így nekem. így még a pacsulikat is megérte.)
megszerezvén egy armada régifilmet, ma égigérőfüveztünk együtt hárman, szerettük. lesz még mirr-murr, meg sebajtóbiás is.
olvasva befejeztük az oriza-triznyákot, esténként azt nyomtuk mostanában, s belefogtunk a stradi és varius című nagyonfura könyvbe. erről még muszáj vagyok kicsit írni posztot.
