ohhohóvodahhahaa

japp, megnyitottuk.
az utolsó hétre tolódott még egy kis stressz, miszerint én csak vártam a babérjaimon ülve, amit e közelioviban állítottak, miszerint jönnek majd családlátogatni, és akkor úgyis majd megismerem az óvónéniket. ezek egészen most keddig tojtak a fejünkre (és hát ugye én sem telefonáltam, várván az engedélyezés fejleményeit), mi meg ugye hétfőn állítottunk csak haza a Balcsiról, így vidám stressz volt, ahogyan kedd reggel nyolckor (!) a vezetőóvónő (!) becsöngetett (!) a kapun, miszerint akkor most mi van g-vel.
szerintem egy kicsit röhejes, ahogyan két helyre biztosan beírtam mobilszámot, aztán meg ahogyan a védőnővel napi kapcsolatban vannak, és aki hetente megint háromszor tudja hívni az itthoni telefonunkat is, mármint familiáris, de nagyon, ahogyan ez zajlott. vagyishát azon túl, hogy a popónkat a földhöz kellett volna csapkodnunk az örömtől afelett, hogy a gyermekünket ide vették föl, s nem egy távolimesszi helyszínre, meg hogy fölvették, szóval ezen túl gyakorlatilag semmi sem volt korrekt - sem a csoportösszetételt (vegyes csoport - mégis mekkorák), sem az óvónéniket (lerohanósak-e, kiégtek-e, pl), sem a valódi működést nem kívánták előzőleg megosztani velünk. reggel nyolckor pizsiben én nem mentem ki, de fölhívva őket, rövid tájékoztatást tartottam a másik ovi meglétéről, az ittenibe való nemjárásunkról, mire nagyon (!) lelkesen (!) tájékoztatást kaptam, hogy nem baj, sőt nekik öröm (!) ez a fejlemény, hiszen annyian várnak úgyis a helyre.
win-win szituáció alakult ki, bár én kissé sokallom a fehér foltok , illetőleg a részemről mindenféle ovitotojázás munkaóráinak számát, de ez már csak egy ilyen történet.
és akkor eljövend a múlt kedd, és szülői és szmk és információ és melyik nap kezdünk és betelt a létszám és minden a helyén van (lesz) (lesz pl a játszó, egyelőre az nincs)
és aztán eljövend a szombat, és világra szóló (de tényleg!) megnyitó és ünnepség és öröm és csodák és zsizsegő gyerekhad (persze a leendő ovisok _tesóiból_)
meg eljövend a vasárnap is, a világra szóló megnyitó 2. és közös ebéd,
és AKKOR eljövend az érzés bennem is, meg a másik érintett szülőpárban is, hogy na jó. akkor ez jó lesz.
most már csak g van hátra, hogy ugyanezt gondolja a gyakorlatban is.
irány a szerda.

a jóégtudja

szorongós gyomor ismét, ajh.
holnap megyek az elbeszélgetésre, és csudára nem tudom, mit akarok.
az biztos, hogy akarnék egy tisztázóbeszélgetést ott, ahol vagyok, valódi megállapodásokkal és hatáskörökkel, az volna jó. ha nem lesz ilyen, vagy az megy tovább, ami eddig, asszem szépen lassan bekrepálok. mondjuk a szabadságom és a beszoktató másfélhét alatt cseppet feltűnő lesz ezt a másik beszélgetést létrehozni.
ez mondjuk most kifejezetten konstruktív rágódás, már ez, hogy lépjek-e vagy ne,
igazából az elmúlt hónapjaim is mind ebbe az irányba toltak, inkluzíve az elmúlt, folytonosan rendrakós napokat.
állandóan rendet rakok, állandóan pakolok ki és be, és megyek ide-oda a lakásban és a nemlakásban, egyik helyre viszek, onnan áthozok, felrakok, lerakok, bekipakolok.
legyen már rend, na.
és ajh.

nap nap nap után

kiélvezve és határtalanra szabva ama utolsó napok egyikét, amikor még csak legfeljebb a kukásautóból tudom, hogy péntek van, ami bizonyos értelemben úgyis irrelevnáns, szóval ma éjjel kishíjján elkészültek az egy éve alakuló dobozok. lent a pincében száradnak.
muszáj volt ma és így, egyszerűen nem volt van és lesz más idő erre.
maholnap délután lesz az ovimegnyitó, egyben a helyiérdekű fűfavirág is jelen lesznek, így hát a holnapot kedélyes álmatag kóválygással és sütisütéssel és vasalással és azzal a gondolattal fogom tölteni, miszerint (természetesen) nincs egy rongyom se ilyen alkalmakra, ésatöbbi.
kicsi gyerekem időnként jelét adja annak, hogy feszül az oviban maradni anya nélkül gondolattól, kifejezetten babásan sír naponta kétszer, őrület és egyben vicces is, mert állítom, hogy kiskorában ilyen hangot nem adott ki. vajon honnan tanulta---
a mategnapi napban az volt a jó, hogy hosszú volt és tartalmas és gondolkodós és együttes.
és az a hét is elsuhant, midőn idén utoljára egyedül bitoroltuk a házat, különösen pikáns az öt, pincében pácollakkozottszáradó doboz ilyen tekintetben. az önállóság mámora.
ja, és ma azt is megfogadtam, hogy mi ezentúl soha semmikor semmit nem fogunk halogatni.

haha, szabadság, mi

haha, gondolod, na, majd a szabadság alatt, na akkor majd ezt is, azt is, amazt is elintézem, meg elolvasom ezt a három könyvet, meg persze a nagytakarítás---
ja, na persze.
ha lehet, még zúzósabbak a napok, nyilván.
azokat az ezt, azt, amazt, három könyvet, egyebeket nem, nem olvastam, intéztem, csináltam, de sok mást és SOKKALSOKKAL másabb hangulatban igen.
a mérleg eddig pozitív.
g jövő szerdán megy az oviba hivatalosan, anyai kísérettel (anyuka izgul, gyermek feszül, de -most még- örül neki) azt a részt egyikőnk sem szereti, ahogyan ott kell maradnia egyedül, de asszem én jobban fogom viselni, lévén örök önelfoglaló volnék.
hétfőn munkaügyi megbeszélésem lesz, ez csupa izgalom, meg csupa mittudoménmilesz, de legalább lesz valami. a mostani helyzetben minden rezdülés és mozdulás a lelkemre megy már, és hiába szeretnék adaptálódni a jelenhez, nem megy, mert túrnak. és engem ne túrjanak, le pedig pláne ne nyomjanak, azt, amíg lehet, nem tűröm.
a drága szabadsága is utolsókat rúgja, megy ide, megy oda, mentünk ide, mentünk oda, és el is röppent a majd' két hét. mondtam már, hogy munkahely nélkül is kiválóan el lehet tölteni az időt? hihi.
Balcsin is voltunk, hármónkból ketten boldogítottuk is a tó vizét, egyikünk született kétéltű, aki szerint kibírhatatlan a nyár Balaton ésvagy tenger nélkül, másikónk most volt életében először BENT a vízben, vacogósan élvezte is, csak az arcába ne menjen egy csepp víz se (mondjuk az soha ne is), harmadikunk pedig kiválónak tartotta a partról fényképezem a családom programot, tehát mindhárman kimerítettük a Balcsi tárházait. mondjuk azért megszületett ama nyaraló új neve is, miszerint "szúnyognövelde", illetőleg "pókraktár".
és most száguldok a második mirelitleeresztési akciót befejezni, s ha marad még időm, újrapácolni a balesetes dobozok kicserélt tetejeit. és és

röhej

azon morogtam nemrég (és már megint belefutottam egy ilyenbe), hogy miért trollkodnak az emberek valójában a blogokban (fórumokon, kommentárokban stb.).
de tényleg.
másik részről viszont röhejesnek tartom, ahogyan akár a blogger, akár a törzskomment-közösség összefog és megvédi a blogger amúgy esetleg valóban idiótaságát az 'ellentől', aki minden, csak nem troll. egyszerűen egy "bátorkodó" egyetnemértő. valamelyik reggel meg ezen morogtam, és idegesítettem magam, mert nem értem, egy nyilvános (vagy akár csak nekem nyitott helyen) mért ne írhatna akárki intelligens, egyet nem értő kommentárt.
és tényleg van, ahol ezért virtuálisan minden csirke elkezd szétcsipkedni. vááh.

miszter alkohol

hahh, én a von haus aus antialkoholista, aki tényleg totálisan nem élvezem az alkohol hatását, azért nem iszom, és mint akinek délelőtt ismét bekattant a gerincem, ennél fogva robomozgással töltöttem a napom, ez a citromos sör élhetővé tette legalábbis a mozgást. az agyam nem, sem a gondolataim, de legalább már nem nyivákolok /vinnyogok mindenjobbranézés (akárhovaforgatás) közben.
ma amúgy minden szabad és félszabad időmben dolgoztam, estére is maradt volna még egy cucc, de azt a gösszer rossztékony hatása elmosta.
szelavi.
mondjuk, ha teljesen megszűnne ez a havonta egy gerinckiakadás (mondhatjuk pszichoszomatikusnak is), az szép és mennyire jó volna. idilli.

hamárjó zene

hahh, ha már józene, akkor legyen szó a ch winston koncertről a péntek éjjeli viharban álló fülledt embertömeggel teli sátorban és mondjuk azt, hogy hát első, márminthogy a 100as skálán első 86os értékelésű élő koncertem volt (kétszer volt már 90 körüli, az összes többit 50 alá értékelem). messze ütötte volna a 100as lécet két dolog: 1. az első sorban állni 2. kis klubban hallgatni, torzítás nélkül-

esetleg még így/ezt a párost hallgatnám élőben. huhh.

és akkor meséljünk a szigetigen- és nemvonzásokról: volt tűző nap, szétforrt agyvíz, sok duma nyilván angolul, várakozás, tömegbambulás, annak nyugtázása, ahogyan csupán egy chw-koncert bír majd ismét oda kirángatni, csúnyamell-tartós és harisnyatartós-csizmás csajok, kilógóbugyis fiú(cská)k (Istenem, de megöregedtem, bocs), simán a lábam elé ejtett sörösvödrök, én pl igazán jó ételt sem láttam, bocs, és por, majd a vihar után ragaszkodós dagonya bokáig, otthon orrból kifújt / harmadszorra is szappanozható feketeség mindenütt...
ja, nyilván értem (még), mi jó mindezekkel együtt egy ilyen dzsemborin, nekem is jó volt a randi meg a koncert, csak vicces, ahogyan szépen átgázolunk ezen az életfolyón, oszt egyes partok sohasemár térnek vissza.
így hát hallgassunk zenét.

janelle monae

és amikor isoldét olvastam megint...

sz m

kifejezetten haragudtam. nem is tudom, pontosan, kire.
ritkán van, hogy haragszom huzamosan, általában csak olyankor, amikor valamitől örökre megfosztatom, valami "még kell az életben egy..."-listás dologtól.
már nem haragszom, üzentek, nagyon cizelláltan, nagyon áttételesen, onnan túlról, de megértettem, és igazából már csak sajnálom-
arról nem beszélve, hogy ha nem is egy könyvnyi, de pár mondat erejéig itt van a történet is.
szabó magdáról van szó, persze. és a Für Elise folytatásáról, ahogyan nem lett.
(az ő távozását nagyon személyesnek éltem meg. nincs rá magyarázat, csak tán a lelki kötődés, valami rokoni érzület, ilyen volt a janikovszky éva néni távozta is.)

az történt ugyanis, hogy a Könyvhéten szaladgáltomban (nagyjából szó szerint) odarohantam az Európás standhoz, megkerestem a táblát, hogy 20 % kedvezmény - pipa, lenéztem magam elé a könyvekre, és pontosan a Drága Kumacs! borítójára esett a tekintetem. és voltam olyan tájékozatlan, hogy nem értettem, mi az.
nagyjából a térdem és a kezem egyszerre kezdett el remegni, amikor rájöttem, és NEM hagyhattam ott.
a dolog szavakba öntése esetlen.
érzésre olyan, mint az ezerdarabos puzzle, melyből pont a főkép közepe, a tündérkirálynő arca vész el, s egy homályos szegletben évekkel később rábukkansz arra az egy darabra.
kellett volna a folytatás, annyira emberi, annyira kegyetlenül saját maga a Für Elisében Sz M, olyan fényes tükör, elbújhatatlan, hogy csak olvastam volna tovább. biztos voltam a folytatás egyes részleteiben, a háború előtti idők anatómiájának leírásában, Bécsben, meg a szerelem érkeztében is. és a könyv nem született meg, soha.
így lett nyárikarácsonyi ajándékom a Drága Kumacs!, Sz M levelei Haldimann Évához, csuda, fényes, tükörsima üzenet, magyarázat és a pár hiányzó mondat, amit még vártam volna.
írok ide majd részleteket, ha idő meg minden, de ha autentikus volnék, úgy tennék, mint E P tett Ottlik Iskola a határon-jával, leírnám szépen egy lapra az egészet saját kacsóm írásával.

nem fogom, de jó gondolat.

imígyen lett hét

pálóc

a hétvége pálócföldön tellett, szépen, gyorsan, bár éjjel volt két pont, mikor azt mondtam, fölébresztem én ezeket, aztán irány haza, itthon esetleg én is bírnék aludni (minden volt abban az éjjelben: idióta puha ágy, ordenáré hangosan nyíló fürdőajtó, kiválóan használhatatlanra pakolható szoba, pókhulla a párnámon, széttörő hát és gerinc, meleg, huzat (egyidejűleg, csukott ablakajtónál), félegykor folyosón 10 percig rihegve érkező szobaszomszédok, áááh) (végül a (fél)megoldás a padlóra ágyazás és fejemre gyerekpóló lett) az étterembüfé meg egyenesen vicces volt, mindig pont az vált kifogyottá, amit a szerény ét/itallapból még fogyaszthatóvá nyilvánítottunk - kíváncsi vagyok ez most egy kísérlet volt-e, vagy tényleg komoly...
mindemellett az ottlét apropójának lenyűgöző volt még vitatott (sportesemény), nem beszélve tegnapi iszonyatos rövidzárlatos rosszkedvemről, de aztán túléltük, lett ma nagy séta (friss vaddisznótúrásokon merengtem éppen, mikoriak is lehettek, midőn 30 méterre ugri malacot véltem fölfedezni, hát nem lassan fordultunk gyermekemmel visszairányba, hihi) (kaland pipa), jártunk, ettünk, barátkoztunk, aludtunk, és el is telt szépen a nap, így a mérleg a jóba hajlik.
azért azt a tanulságot muszáj vagyok idevésni, ahogyan és amilyen kevés szeretet van manapság ma az emberekbe szorulva. sajnos.

olvasmányaim

szabó magda drága kumacs
ezt olvasom, és időnként elbőgöm magam. no nem csupán, mert különleges, egyben szürreális élmény egy eltávozott, de mindegyre hiányolt személytől, aki valamiért nagyon közel áll a lelkemhez, szívemhez, "kapni" még egy (kettő) könyvet. hanem azért, mert szm tudott valami olyat, amit kevesen, volt valami egekig érő józanság a fejében, lelkében, a képesség a felülemelkedésre, a kívülről szemlélésre.
húsz évvel ezelőtti eseményekről pedig úgy ír, hogy szíven üt a mai eseményekkel való egybehangzás. rémületesen veszem észre, a távlat segít, sem a rendszerváltásnak nevezett izétől, sem a további 20 évtől itten nem változott semmi / sok minden. (legyek nagyon pozitív, maradjon a 'sok minden')
erről még biztosan fogok írni, mert a könyv tényleg megállít, s tényleg röhögök-sírok vele/felette.
de azért idelinkelem a kapcsolódó blogolvasmány-élményeim mára:
az elsőt, mert Bächer Iván irodalmát én is nagyon kedvelem, értékelem:

"Bächer Iván egészen pontosan leírta - százszor - hogy ha egy kicsi fasizmus megjelenik, akkor megfertőződik az egész. Nincs olyan, hogy kicsi gyilkos. Ahogy nincs olyan, hogy kicsi diktatúra. Nincs olyan, hogy megszerzek minden hatalmat, kiveszem magam minden ellenőrzés alól, de megígérem, hogy csakis jót teszek veletek. Ha jót akarsz, akkor nem kell sem bunkó módra, sem igazságtalanul, sem a megegyezéses rend ellen cselekedni. Ha ezt teszed, akkor rosszat akarsz, és akkor is rossz lesz a vége, ha most elhiszed magadnak, hogy majd a végén jó lesz. Nem lehet jó. Minden gonosz lépés egyre közelebb visz ahhoz, ahonnan már csak gonosz lehetsz. Jónak lenni fegyelem kérdése: kegyetlenül kell küzdenünk a saját romlottságunk ellen. Mert a rend az, hogy egy időre mindig a romlottság győz."

meg a másikat, mert végtelenül mulattat a játékossága, mindeközben:
"A kép már játék után ábrázol bennünket, ahogy mákos gubára gondolunk".

oviapdét

meglett a hiányzó engedély a sajátovihoz.
ez egy olyan "végülis ez milyen jó" osztályzatot kapott a fejemben.
haladok.

teszkó közepén állok

nahh, megvan az élmény, ahogyan a teszkó majd' legmesszebbi sorában gyermekünk bejelenti pisilhetnékjét ("van-e rajtam pelus?" - amúgy TÜNDÉROKOS!!! kérdéssel)?
hároméves, a félházat magammal viszem-gyakorlatomból ma engedtem kicsit: pelus nem volt nálunk, hiszen "indulás előtt úgyis pisiltünk, és amúgy is rohannunk kell, és hát mindenhol van egy fa vagy vécé"
a teszkó utolsó sorából a legközelebbi fa/vécé távolságát nem fogom ecsetelni, reménytelen.
rendkívül találékony vagyok, helyzet megoldva, de azért kíváncsi vagyok, a felvételeken kik és még hány évig fognak röhögni a teszkó hq-ben.
ahhahahhahaha, anyák.

töröm töröm a mákot

mert ugye mire föl van a fejem.
van-e ezen túl még valami, amit átadnom kelletik.
(a rébuszbeszédet azokra a helyzetekre fejlesztettem ki, amikor nincs hogyan a miről, ami pedig belülről rág.)
pölö itt jön ez a mindenszombatot betöltő tanfolyamlehetőség, s én csak nyúlkálok felé, de még nem döntöttem el véglegesen, kell-e NEKÜNK mindenszombatunk, azaz gyakorlatilag mindenhétvégénk szétbaltázása ezért.

rend

rendezkedem, rendezkedem. a jó ég érti, mért kell állandóan minden rendetlenségkupacot fölszámolnom.
ez is valami fészek(rend)rakási pánik.
jahh, nem, egyszerűen csak a tudatalattim már tudja, amit még nem mondtam bele a nagy éterbe, hogy egy hónap, és szépen életmódot váltunk, sört reggelizünk, délben kelünk és takarítónő jár majd hozzánk (nem, sajnos)
jahh, igaz is, hatkor kelünk, korán reggelizünk és hétre oviba megyünk, meg majd dolgozni a kiváló műintézménybe (ahol amúgy ugyancsak rendet rakok vadul és brutálisan dobok tépek és szaggatok, csak tudnám, mi a jó égre fel), illetőleg tömegekkel közlekedünk (négy évnyi megúszásos manőver után komolyan gondolkodom a bicajtúrás megoldásokon), és vacsit rittyentünk és alszunk.
és közben álmodozom, hogy ki vagyok, lesz-e még világmegváltás az életemben, vagy csak csapkodok meg képzelődöm meg vágyakozom, ami persze nem (volt) igaz, mert tegnap még babakocsiban tologatott az anyukám (ide egy kis Janikovszkyt szőttem, mindennapi penzum). és csak töröm a fejem és töröm a tányérokat meg a dobozokat, de egyelőre egálban vagyok a törések és illesztések meccsben, még.
rend lesz itten kérem.

gregorián bébiőr

ó, vi

jelenlegi egyik legneuralgikusabb pont a napjaimban az, amit úgy hívok: "az óvoda fenyegető közelsége" (ofk)
mert mért az.
hát mert ugye egy gyerek nem megy oviba.
csak az ovi érkezik meg egyszer csak egy család életébe.
és én most manifesztáltam az eddig lappangó érzést: egyelőre én nem akarom ezt a változást.
nyilván magamban kell ezt rendeznem (most azt látom, előttére kétlem, hogy menne, majd idővel fogom megszokni (nem), ahogyan együtt élünk a dologgal).
egyrészt kicsinek tartom. bizonyos szempontból kicsi is, bár szerintem hosszú távon sülhet el ez így jól is akár. kerülhet olyan közegbe is, ami fölemeli, értékeli a milyenségét, kiemeli a jelenlegi tudását, megsimogatja a fejét a csalódtatás helyett, ha valami nem megy még. (tegyük hozzá, hogy a körülmények is predesztinálnak a rosszérzésre: mindkét (és még mindig mindkét!!) oviban vegyes csoportba fog kerülni, amitől én kissé tartok)
másrészt nem megszokott az intézményesültség, a keret, a tömeg, a másokra is figyelnek mellettünk-dolog, a sok gyerek nyüzsög, akik között érdeket is kell/lehet érvényesíteni-vonal g életében, nagyon soknak sejtem ezt neki így egyik napról a másikra. ezügyben nagyon fontosnak tartanám a drasztikus 1-2 hét alatt úgyis megszokja mentalitást. ismerve őt, amint megérett egy dologra, az rögtön simán bevezethető az életében, és ezt mindenben egymásra hangolva tudtuk eddig megoldani. ez a mostani (szeptember 1-jén indul az egyik ovi) kötött időpontos kezdés (lehetséges, persze, hogy csak engem, de engem nagyon) irritál, korainak érzem a mindennapos intenzív ottlétet.
harmadrészt persze ott van az a képtelenség, ahogyan fölvették az egyikbe, noha végig úgy készültünk, hogy természetesen a másikba, a "SAJÁTBA" fog járni. engem totál összezavar ez a sok herce-hurca, hogy kiderült a naivitásom, a vak bizalmam abban, ami nem is biztos, az, ahogyan eszembe sem jutott (áprilisig) kételkedni az emberi tényezőben. én kinyuvvadok attól, hogy az egyikben nem ismerem az óvónőket, és ott is vegyes csoport, és nemkeresztény óvoda, és halacska jel, de minden egyéb paraméter (a sarkon van, óriáskerttel, bejáratott, aug közepén már meg lehet kezdeni a beszoktatást, kora reggeltől nyitva van, stb) pontosan az elvártakat teljesíti. és a másik, a saját, ott még nincs mindig meg az engedély, minden az utolsó pillanat után indul, szept 1-ig nincs ott egy gyerek sem, hétkor nyit reggel, nincs meg a gyereklétszám, nincs meg az úszásbeszervezés, ott is vegyescsoport, de nem tudok egy szabad g-korú kisfiúról sem, aki éppen ne hozná a haverját oda, szóval barátkilátások nulla, vagy a jó ég tudja, tenyérnyi kert, és jelenleg még a játszó sehol, szervezetlenség, VISZONT ismerem az óvónőket, akik annak nagyon jók, ismerem az anyukák felét, és kitűnő anyag, keresztény szellemiségű, és az nekünk fontos, és itt vonat a jele ...
egy szó mint száz túlpörgöm a témát, nagyon is, de talán mert fontos volna, s megint csak a körülmények korlátaival küzdök. alapvetően egy másik életemben hippi lennék, csak nem vagyok elég bátor, illetőleg nonkonform, így marad a mostani.
a kettő között a legfontosabb különbség, hogy van a racionális nem túl jó és az emocionális elég jó között egy választási lehetőségünk, és ez (engem) lebénít, mert közben még azzal küszködök, hogy "bizony, nőnek a gyerekek." (ahogyan azt Janikovszky Éva néni meg is írta). és nem kevéssé küzdök azzal, hogy ezt g-re semmilyen szinten ne vetítsem ki, számára vonzóvá és ismerőssé tegyem a helyzetet, hogy vágyja azt, ami neki jó.

ps. azért tegyük hozzá, hogy mélyen valahol azt a baráti családot irigylem, ahol azt a döntést hozták meg, a gyerekek iskolaelőkészítőig ne menjenek oviba, anyukájukkal / családjukkal (4 gyerek) együtt töltve az időt szilárdabb alapokra tudják építeni a nevelésüket. bátor, egyedi lépés, ami nagyon tetszik, de képtelenek vagyunk/volnánk meglépni.

duma, duma, duma

a gigiféle visszhangról jutott eszembe, hogy egészen kihagytam g kommunikációs szokásainak idevésését.
egyrészt a napokban megint ugrott egy szintet: eddig is élvezetes volt a társasága számunkra, mert okos, mint a nap, és kombinál, és számtalanszor meglep, hogy mit mivel kapcsol össze, vagy mire emlékszik.
de mostanra az lett, hogy vicceskedik.
vannak nagyon ovis poénjai is (ezektől megy általában szerintem minden normális ember) (és még az ovi sem kezdődött el), de
vannak ezek a teljesen önálló g-ízű viccek, vagy nevetgélések, ki tud feküdni másén, és saját maga is részt vesz a gyártásukban. legtöbbször szóviccek vagy vicces szavak ezek, de mostanra érett meg, hogy egészen csavaros poénokat is levesz. szóval nagyon jó társaság.
ja, és a visszhang. meg a kommunikáció.
két lehetőség van.
ha nem mindennap találkozós emberekkel röffenünk össze, gyakran sokáig hallgat. már nem bújik a nyakamba, de nem is válaszol (esetleg válaszol, miszerint "nem mondok semmit"). aztán egy ponton hirtelen megjön a kedve dumálni a kiválasztottal, és olyankor jön a mondataim pontos ismétlése. minden típusú nyakatekert és idegenszavas összetett mondatot (apai örökség: fényképmemória, anyai örökség: zenei hallás) pontosan visszaad, nulla magánvéleménnyel, de olyan gesztusokkal, hogy azért külön meg kellhet zabálni.
van, hogy minden mondatom megismétli, különösen, ha szóval akarja tartani a szimpatikus (felnőtt) célszemélyt.
és van, amikor egyszerűen csak összekeresgéli a saját mondatait, ami annyira édes. elővesz paneleket, amiket hallott már, de teljesen önálló struktúrát alkot, mint amikor az ember egy idegen nyelvvel birkózik. keresi a szavakat, s ha követed a gondolatmenetét, egy-egy szóval kisegítve nagyon boldog bír lenni, hogy ezt ő mind elmondta.
a legviccesebb, hogy ebben az önálló alkotásban pár hónapja fölvett egy hanghordozást (nevezzük, ahogy szoktuk, "medvehang"-nak) (ezzel párhuzamosan egy járásformát is!), melytől egyszerre szoktam röhögni és falra mászni. mély hangon és tájszólásban beszél ilyenkor, külvilág számára nagyjából érthetetlenül, de a legviccesebb mégiscsak az benne, hogy ilyenkor tényleg egyedi közlés, amit mond, némi kapcsolattal a virtuális valósággal. (így tolmácsolja az őt rendszeresen fölhívó "nyúl", illetőleg "boszkó" mondanivalóit, de így beszél Kedves Medvével is, vagy éppen a duplókukásautóval, egyebekkel)

tóték - két lépés hátra, de egy előre

visszatérve a dobozok történetére, azért azt tudni kell, hogy mostkörül van a jubileumuk, minthogy egy éve készülnek kábé ezek, az amúgy szekrényekben tartani kívánt, általam kiválóan eltervezett dobozhegy(ek).
egyszó-mintszáz mára túl vagyunk a dobozgurulások után
* az állapotfelmérésen (csak 3 oldal, de köztük egy faragvánnyal ellátott tető sajna, melyet le kell cserélni)
* helyettesoldalak és dísz levágatásán és beszerzésén
* csavarok és zsanérok is újabbak, itt mosolyognak
* a lépcsőház fala lyukainak gipszelésén
* a tetőtlen dobozok háromszor, egy kisebb tetős kétszeri csiszolás-lakkozásán
ettől hát megint kicsit visszakaptam a reményt: egyszer elkészülnek.
ha és amikor ez egyszercsak megtörténik (és lesz még akkoriban olvasói érdeklődés ilyenre), készítek/teszek föl képet róluk, mert meglepően kellemes látvány lettek.