igen, ez

igen, ez a legfurcsább az egészben, ahogyan egyre inkább megszeretem ezt a kismukit, ahogyan egyre jobban értem a tekintetét, ahogyan ez kicsit persze fájdalmas is, mert nem lehet mindig velem, meg nincs ám mindig jókedve, meg vannak gondjai is, meg persze ahogyan nehéz is, mert meg kell oldani az ő problémáit is, akárcsak az, hogy tényleg nagyon nehezen állnak elő a proaktív segítőim, de ahogyan ez az egész a nemmunkába- és nemvárosbajárással, ezzel párban a röghöz kötöttséggel együtt van, ahogyan néha napi négy perc jut úgy egyedülben magamra, de ahogyan mégis már a negyedik jó könyvnél tartok (ó, maratonni szoptatások, ó), ahogyan és amiként.
*
a drága is -most hogy még itthon van minden nap, micsoda luxus, annyi kihasználósdi után, s aztán jövő héttől új munkahely, azám- szóval minden nap megérzi és meg is jegyzi, hogy fura, de egyre jobb, hogy gyerek, hogy a mi gyerekünk, hogy itt van, ahogyan néz, nevet, kiabál, felháborodik, szuszog, motoz, keres.

mareggel

van húzása a mai reggelnek.
először is aludtam, ami a tegnapéjjelhez képest minimum csúcs, de inkább a mennyek előszobája.
tegnapéjjel olyan négytől olyan hétig sikerült valamennyi szunyát bevágnom.
másodszor itthon vagyunk mindhárman, együtt, jól, békességben. senki nem nyervog, senki nem vitáz, senki nem megy el éppen sürgősen, sem nem morog, sem nem akármi.
harmadszor, hogyha nem szedem szét a kontycopfom, a hajma sem látszik marokszámra hullani, mert amúgy rémisztően tesz, úgyhogy nem kicsit rontja az amúgy is könnyen kutyálódó kedvem.
negyedszer esett a hó, s bár nem láttam, a végeredmény még itt van és ez JÓ.
ötödször itt csücsülök a gépnél, látom, licitáltak azokra az újságokra is, melyeket röhögve tettem föl, mondván, na ezt soha senki. de, de.
hatodszor pedig egy jól irányzott huszárvágással megvettem, majd hirtelen föl is bontottam a szalókiági-gyereklemezt, és most itt ülök rihegve-röhögve, összeszorult torokkal: KÉRLEK SZÉPEN, ez JÓ, de NAGYON.
(g énekel :)
ja, és hetedszer, itt járt tegnap v iléssel együtt. illés öt héttel öregebb gergőnél. azt játszottuk, hogy g vét nézte, illés meg engem: haj, de fura.
mostan, köszönöm szépen, jól vagyunk.

én vagyok?

néha nem vagyok.
eltelik a nap, és visszanézve rá még csak nyomokban sem emlékeszem magamra.
ám:
g édes, mint a cseppentett méz. olyat játszottunk, hogy becsuktam a szemem és fancsalira húztam össze az arcom, aztán hirtelen ránéztem, elmosolyodtam nagyon, és azt mondtam, hogy heeehhh. ezen rengeteget rötyögött - hangosan. amitől meg nekem volt muszáj rötyögnöm.
a másik ilyen nevetős játék volt, ahogyan én hevertem a kanapén, ő pedig (nyilván szíves közreműködésemmel) fentről ráhajolgatott a nyakamra és jól rám "harapott"*. és akkor én mondtam neki, hogy jajj, segítség, megesz a gyerekem, és ez az egész neki nagyon tetszett. nekem is, persze, annyira édesen rötyög.
van amúgy olyan is, hogy csak jóllakott, és egyre csak bámul, én persze vissza, és akkor egyszerre csak elhuncutosodik a szeme, és egy hangos hheee-vel elröhinti magát (nekem irányozva), ami valami olyasmit jelent amúgy, hogy na mivan, ne csak nézz, most jó, most dumáljunk.
*azért tegyük hozzá, hogy újabb mellékneve kiskutya lett, miután fogatlan ugyan, de úgy harap rá és tartja fogva az ember kezét, karját, bármijét, a peluskát, BÁRMIT, amiképpen ama kiskutyák teszik. csak a morgás hiányzik olyankor.

dióhéj

* gyermek 4 napja folyamatosan bukik
* ezzel párhuzamosan ireg-forog, mégpedig azzal a technikával, hogy kis tappancsok égnek lendülnek, és jobbra (gyakran) vagy balra (ritkásan) perdülnek.
* ebből ma két bal felé hasra penderedés lett, mit követett nagy óbégatás 2 percen belül, lévén, hogy vissza nem megy (még) a művelet, és hason lenni utálatos
* vasárnap újabb vendégségesdit abszolváltunk, kezemből érkezéskor gyermek kikap, utyuluputyulu 70 decibellel, gyermek szájlebiggyedéséből zengzetes sírása előre írt forgatókönyv, de a klimatizálódás ám úgy zajlik, hogy 1. mindenkire vigyorog 2. elege lesz nagyon - anya öle, válla mögé vándorol 3. mindenkire vigyorog
* édes, nagyon édes, erről egy blogot tölthetnék meg.
* reformokat sürgetek magamtól, de én vagyok a saját szakszervezetem is, így hát inkább most sztrájkolok, egyre több vonalon. remélhetőleg ezt egyszercsak kialszom, s megint normális leszek.
* nem vagyok normális, a szónak ama értelmében, miszerint ... le sem tudom írni, akkor meg miabajom.

vigasz, meg csak úgy

kutyálódás - bennem

nem volt vicc, nagyon fárasztó némely nap.
a múltkori is. meg az egy hónappal ezelőtti is. meg a mai.
a mai nap hívószava a mellőzöttségérzés.
teljesen szubjektíven mérem most ezt, ezért is duplán-triplán jól esett ama kettő megkeresés innen a blogvilágból. (aki hallja, tudja, ki)
de: szevasz, bőgés, szevasz, nyafogás, szevasztok, mára elég belőletek, ennél én jobb fej vagyok, bocs.

anyám

a kismamaság bébiblúz oldalát élem.
gyermek a hétfői oltás óta megkutyálódott, titkos hangerőműként szuperál. iszonyat erős hangon sír, annak a sugarában garantált a halláskárosodás.
az idő is megkutyálódott, úgyhogy
a kedvem is.

kedvesnaplóm

a vasárnapi legeslegjobb az volt, ahogyan végül az indulás előtt fél órával elkezdett zuhogni a hó, és egyszerűen muszáj volt gyalog (babakocsistul) átmennünk anyukámhoz, mert pont alvóidőben volt ez a névnapozás. zuhogó hóban a gyerekemmel menni a családommal találkozni.
szeretem a hóesést, az van. és a többit is.
a hétfői legeslegnemjobb a kettes számú oltásosdi volt. dokinéni késett (mindig késik és mindig elsiet, ezt pölö nem komálom nagyon benne), aztán lezitázott engem (nem vagyok), meg hát ugye azzal is bajom van, hogy a méricskélésekhez mondjuk még tényleg meztelennek kell lenni, de a toroknézegetéshez meg fülhallgatózáshoz szerintem legalább a pelus dukál. nemkülönben a nyavajás szurkához. láttam a szemében a drágának, ahogyan totál meg van rettenve, hiszen nem szokott kis békaként meztelenül kiterítve lenni idegen emberek között, nem szólva a hirtelen atrocitásokról. így hát sírás helyett/mellett ijedtében végül lepisilte édesanyját a szuri után. a lógicsák viszont nagyon bejöttek neki, sürgősen be kell szerezzünk egy olyasmit itthonra is, mondjuk a pelusozáshoz.
az egész követő napi nyűglődés meg nem volt legeslegjobb, de nemám.
ma próbáltunk visszatérni a kerékvágásba. hát az sem könnyű, mostanában ha valami nem stimmel dobhártyaszaggató ákkal operál.
jujdefáradt is vagyok, jócak.
ja, és holnap a szoptatási tanácsadóval való találkozó helyett itthon fogok dekkolni és várni a századszor is tologató asztalosbarátunkat. érik egy szép kövér beszólás neki, mert eddig gyakorlatilag még semmi sem tett meg határidőre, és én (mi) ettől elfáradtam (tunk). sosenem bír így elkészülni sosemsemmi.

rencer

egészen rencerben működünk, noha tegnap hiba csúszott beléje, mármint az esti kettőórás zabálás kapcsán mondom ezt, amit ma megfejtettem (a déli alvás délutánra csúszása és maratonivá válása nyomán vacakolódott el a dolog), de ma, de ma, hát ma meg működött.
jó, este megint volt nem kevés időhúzó vigyorgás (édes, édes, olyankor egyszerűen MUSZÁJ nekem is vigyorognom, nem tudom mi lesz később...), de egyszer csak egy óra után elaludt.
tanulságos: olyan 8 körül kell kezdenünk a napot, ez a kulcs számunkra.
ma itt volt a dédi, akinek az a fixa ideája, hogy g nem akarja megismerni. mert olyan ritkán találkoznak. ajhh, mondtam erre, nem többet, miközben azt számolgattam magamban, napi hány órás program volna, ha mindenki vendégeskedési elvárását teljes mértékben betöltenénk. na ugye, hogy nem.
és:
gergely ma oldaláról hasára fordult, majd jól meglepődött.

agyament

valamiképpen (höhö) (höhö) rátaláltam, azóta is röhögök rajta. üdítő számomra, hogy ilyen van.
különös tekintettel a hírek pont aktuális bekezdésére.

letottyan

letottyant a kedvem így éjjelre, mert természetesen amint elkiabálok valamit (lásd tegnapi bejegyzés), az azonnal meg is szűnik létezni.
ma összevisszaevett, furcsátkakilt, mindeneltolódott, az esti evés a szokásos 60+ percről 120+ra ugrott (ilyenkor azonnal eszembe jut a jó édes anyám, aki már ötvenszer elmondta, hogy nem szabad hagyni, hogy "olyan sokáig" egyen - jótanács plusz-kategória, illetve a szőrisfölállahátamon - kategória) majd három után én is ezt sulykolom, de addig az van, hogy este ágyban (és nappal ugyanott) nem tudok altatni gergőt. kanapén nappal, kézben nappal tudok, szopi segítségével este ugyancsak, de a normális módokon a kiságyban:nem.
*
mindazonáltal megkezdődött az utánfutóvá válás édes korszaka, nincs olyan manőverem, amit előbb vagy utóbb ne követne a szemével. az apja azt is megfigyelte, hogy midőn csak úgy szólás nélkül elindultam fürdeni, kifelé, hát a nagy izgalomtól, miszerint most anyu eltűnik (örökre), olyan izgatott lett, hogy a keze is nyirkos lett. visszafordultam, s elmeséltem neki, csak úgy fölötte állva, mosolyogva, mi lesz, és utólag az apja elmesélte, hogy ő teljesen megnyugodva fordult vissza vele játszani. azért ez így nagyon meglepő a számomra. még alig fogtam föl, hogy ő itt velünk, s máris egy újabb szint: tényleg ért egyes fontos dolgokat.

rutin

egy kicsi rutin azért néha becsúszik a napjainkba, olyankor bizony döbbenten ráeszmélek, ilyen van, ilyen VAN.
most éppen rendesen kajált, rendesen kakált, rendesen aludt, rendesen sétált, kurjongatott, sírt, nézgelődött, mondhatni egészen kiszámíthatóan.
egy dolog azonban bizton nem megszokott: az a huncutcsibész mosoly, meg a bohóckodás, amitől ő ő.
jó, és persze a rutin is csak olyan átmeneti, akármilyen nagyszerű is.

tehermentesítés

igen, a séták kihozzák belőlem a tízbetűsnél hosszabb tudományos szagú szavakat.
a tehermentesítés szerintem marha fontos dolog az életemben.
eddig állandóan én próbáltam tehermentesíteni másokat, több-kevesebb sikerrel, mint tudjuk (vagy nem tudjuk).
most nekem volna ugyanerre szükségem, mint tudjuk.
végiggondoltam.
az derült ki, hogy kettő ember van, aki ezt felém manifeszten, naponta meg is teszi:
anyósom és
a férjem.
furcsa ennyire lekopasztani a tényeket, jó is (főleg ez), meg rossz is.
a kettő tulajdonképpen jó szám-

séták

manapság a séták jelentik a négy falon kívült. (na meg a közeli boltok, de azok megintcsak négy falon belülök)
gyakorlatilag a negyed kerületet (inkább a felét) bejártam már az elmúlt napokban, lassan új utcákat kellene vágni ide-oda, hogy nem unjam el.
jó, mondjuk nem unom el (még), merthogy ha sport, akkor én sétáló vagyok.
valamelyik ilyen nagykör alakalmával megint arra jártam, ahol 10 éves koromban vágtam át haza mindig, f-val és é-vel, mikor hogy. nem mertem persze becsöngetni, de szétrágott a kíváncsiság, hogy vajon mi van (velük).
aztán az iwiwen keresgéltem őket, de semmi. aztán megtaláltam é öccsét, és megkérdeztem, tényleg ő-e ő. és ő ő. és ma kaptam emailt é-től, és ez nagyon jól esett.
nemkülönben az, amit írt, miszerint éppen a mostani napokban jártam én is az eszében. nem utolsó sorban az is jó, hogy a házuk, amit átépítenek, azt ők építik át, azaz végre valaki, aki itt marad nem messze. és ez jó.
jó egy olyannak, mint én, aki vagy tizenkét helyen laktam, jártam három oviba, három általánosba, ésatöbbitnemsorolom.
szóval jó.

cseeend.

ezzel a séta utáni még pont alvós csenddel egészen jól lehet kompenzálni a séta előtti félórás hihetetlen dobhártyaszaggató, föltartóztathatatlan és elállíthatatlan sivalkodást.
egyszerűen csak fáradt volt a szentem, így viszont nekem lett fejfájásom.
most mindkettőnknek nagyon jó.
össze kéne azért adni ezt a kettőt és elosztani kettővel, az lenne csak a szép világ.

éktelen

éktelen szívóssággal -újra meg újra fölszívva magamba a nagy levegőt (tudod, mint abban a reklámban)- igyekszem magam alá, majd mögé gyűrni a rendrakást.
a sziszifusz a dologban, ahogyan a Nagy Rendrakási Törvényszerűség dolgozik: hömpölyög a lakásban a rendetlenság kontra rend ide-oda, hol az egyik sarok tisztul ki, hol ötödszörre pakolok újabb kupacot a másikba,
nem
akar
vége
szakadni,
én pedig azt gondolom, hogy unom, mert olvasni akarok, hasalni este a kanapéra, olaszkönyvet tanulmányozni, meg az új svédet, meg német szavakat tanulni, mert azt lehet folytatni sétálgatás közben, ésatöbbi.
szükségesnek tűnik, hogy végre.
dehát még nem.

figyelem

az előző képen pedig -kéremszépen- nem csupán az a vigyori mosoly a fontos.
meghatározó kortörténeti emlék továbbá a

láb.

ugyanis ennek a játszószőnyegnek számtalan csudajó felszerelése van, de mindenek között (és fölött) a legérdekesizgalmashihhetetlenebb ama lábak számára való bocibuciláb, mely egy

csörgőt

rejt. és a csörgő az jó dolog. és a lábak (elsősorban a jobb) rémesen szeretnek pöckölni, simogatni, rúgni dolgokat (mindent) és miközben a felső fertály egészen elfoglalja magát figyeléssel, vigyorgással, nyúlkálással, heőzéssel, nyekergéssel, szemmelkeresgéléssel, hát addig a lábak folyamatosan csörgetnek.
jó dolgok ezek.

nahh.

hát hogy most itt ülhetek, na az egy csuda.
nem létezik magánéletem, hacsak nem nyomokban.
mondjuk, amikor zuhanyzom. de persze, ha közben ő kint sirdogál, akkor ugye az is hét perc mindössze. és persze hajmosás, na az nagyon ritkán. aztán ott van, amikor alszom, de az annyira tömörített idő, hogy három hónapja tegnap álmodtam először, de a vendégség miatt abból is felébreszttettem. aztán vannak ezek az esték, mikor milyen hosszúak, nyilván az alvásidő rovására. nohát persze ez is relatív, mert pölö most vagyok abban a fázisban, mikoron a szemem, ha nyitva tartom, oldalról csukódik össze (valami tomésdzserris emlék ez is).
nohát tegnap reggel óta (ideértve a tegnapi nyünnyögéses bejegyzéseimet is) nagyonnullának érzem magam, olyan mértékben, hogy csak.
ilyenkor a bohóckodás meg a gyereknevettetés meg a gondozás egyéb fázisai is magamra öltött lógós pulcsinak tűnnek, és nem szeretem magam, mert annyira édes és egyetlen ez a gyerek, hogy nem érdemli meg. neki -asszem- minden nap én kellek, teljes egészemben. és -asszem- nekem sincs más választásom -asszem nem is akarok ilyet-, miután az élet ezekből a napokból áll, és ezekből a napokból mindig nagyon kevés van.
meg ezért:

szembedicsért anya

ma megvolt az első nagyszabású látogatás nálunk.
és g olyan tündér volt, hogy nem is csodálom, ahogyan agyba-főbe dicsérték.
nyilván ez az anyai szívem hájjal kenegetése volt, de azért tudjuk: a gyermek objektíven is tündér volt.
alvás után kihoztam, még pont nem volt az éhenhalok-hangulatban, így idegen karba véve végig vigyorgott és dumált, olyan édesen, hogy csak néztem és én is csak vigyorogtam.
tulajdonképpen mindent pontosan jól csinált, nézegetett, játszódott, vigyorgott a megfelelő arcba, fáradt el, aludt el, ébredt fel, ami nekünk a legoptimálisabb volt. szóval a tiszta idill volt, nagyon jól esett.
(az most a zárójeles, hogy a nagy rendrakástakarításpakolás meg a nap mennyire purcantott ki: egy vélhetőleg begyulladt, de épp alvó gerincideg, egy begyulladt és rémesen sántává tevő lábfeji ínhüvelygyulladás, egy deréktáji fájdalom és a permanens alváshiány, hajmosáshiány és nemsorolommégmimindenhiány a lista, jahhaj, és megyek aludni) (most)

zs

azt mondta zsvitamin.
volt egyszer egy osztálytársam, egyszer volt, hol nem volt barátnőm. mindenesetre suliból, ha akartuk, egyfelé vitt az utunk majd' egy évtizedig.
sokat, sokat beszélgettünk, mindenféle dolgokról sokat, sokat. kedveltük egymást eléggé, azt hiszem. vagy csak így alakult, nem tudom.
aztán egyik napról a másikra valahogy "fölmondtam" ezt a barátságot. nem elhatároztam, csak egyik nap döbbenetes élesen azt láttam meg, hogy ez nem jó, nekem rossz, valahogy nem vagyunk mi jók így. olyasmi volt, talán, hogy az ő döntései/dolgai érzelmi oldalról voltak támogatva, szemben az én állandó mindenttámasszalá-létemmel, a racionálisfanatikus gondolkodásommal. szóval egyik napról a másikra, és a szándékomon kívül, és megemészthetetlenül - bunkó voltam vele, de nem tudtam másképp tenni, nem ment, csak így.
eltelt jó pár év, végülis jóban maradtunk. szép nagy féltékeny mondatokat nyeltem le ezalatt én is, rég meghaladott engem minden tekintetben ő, ez olyan egyértelmű. beszélünk is rendszeresen, szóval minden rendben levőnek látszik.
csakhogy.
évek óta egyre irritálóbban tolódik a szélsőséges mai magyar jobb irányába. nem mesélek részleteket, mert ugye kinek kellenek ezek a rosszemlékű mondatok.
aztán a mostani beszélgetésünk alkalmával volt szerencsém ismét találkozni azzal a régi vele, miután fölháborodva mesélte a vidéki kisvárosban zajló jogi viszontagságaikat, sűrűn emlegetve, hogy tudod "a zsvitamin ott is működött". úgy a harmadik ilyenig föl sem fogtam, és akkor is csak a sokat sejtető hangsúlyozás döbbentett rá, mit jelent.
bocs, de leesett az állam, hogy ilyen van, hogy ezt "így mondják", hogy így köll disztingválva mondani (mégis).
légyszi, ti sose zsidózzatok. én sosem fogok.
ehh.

tévé

leszokóban vagyok (vagyunk) az eddig művelt klasszikus tévénézegetésről. egyik szemem sír a másik meg nem.
most pl a négy nap alatt ötször annyi a jó kínálat az általunk fogható 3 adón, mint egy hónap alatt volt. ez rémesen idegesít, nyilvánvalóan sosem tévéznek, akik műsort szerkesztenek ezen a pár frekventált adón. van úgy, hogy hétszámra nézhetetlen zékategóriás amerikaipitebaromságokat nyomnak (említeném a negyvenedszer is lenyomjuk a torkukon kategóriát), de most nem. most ömleszve egy időben a kedvenceimet. szevasztok.
nem beszélve a mi kedves kisgyermekünkről, aki tényleg bevezette azt a szokást, hogy ha szopizás közben szól a tévé, fel- és lecuppan, ireg-forog, és hihetetlenül kitartóan tévézik. no, miután ezt nem kívánom bevezetni, példamutatóan nem nézek én sem-
de azért (éljenvideópajtás) látok ezt-azt. és csak azt akartam mondani, végülis, hogy mennyire örültem, mikor a társulatban a szulákalföldiestébé zsűri beválasztotta MÉGIS a rendőrnénit a döntőbe. legyen csak szépen ő a sarolt mondjuk.
még egyébként a fogyózós srácnak is be kellene jutnia mondjuk, mert nagyon nagy erőfeszítéseket tett érte.