nagykorú

hát ma van a napja. 18 lett.

most éppen egy fejjel magasabb, mint én, félhosszúra növesztette a haját (mindenkinek tetszik, nekem is, de én megőrülök, hogy a szemébe lóg), nyerítve röhögcsél, hangosan ordít, ha épp úgy kell. jól érti az embereket, jól tanul, de nem túl jól, határokat szab és pszichológiát meg atomfizikát olvas. 

még mindig és nem múlóan nagyon szeretem. olyankor is, amikor végtelen flegmán kikészít, meg amikor mégsem csinálja, bár megbeszéltük ("csak te mondtad"). meg olyankor is, amikor vita van, és ordítás, és közben szemtelenül megröhögtet (ezt nagyon tudja). jó, hogy itthon lakik még, formálom csak magamban (most már évek óta), hogy lesz egyszer olyan, amikor már nem, de talán van még ebben pár év. akarom, hogy jó legyen neki, minden idegszálam így működik 18+ éve.

okos, tehetséges, szép és (vanhogy) kedves. örökölte ezt a fránya univerzalitást, amivel mi is küszködünk - talán könnyebb lenne, ha csak egy dologra lenne tehetsége. így viszont még többre tartom cserében.

az a vicces, évek óta mondogatom, hogy nem múlóan cuki is. minden korszakában van valami olyan szülői ajnározáson túl is csodálnivaló cukiság, ami megunhatatlan örömforrás. egyúttal ezen keresztül kicsit másképp kezdtem kedvelni az embereket, beléjük látom most már ezt is (ha akarom). 

nyáron mi más

mi más is lehetne a téma, mint a nyár meg a munka.

nagyon nehezen dolgozom ezen a nyáron. a Nagy Megalázás óta egyszerűen kiszaladt belőlem minden elsődleges motiváció, és bár ugye voltunk nyaralni, ami vissza szokta állítani az Alapállapotot, ami zsigeri (szokott lenni), most ez a betegséges-heverészős-poszátás csak arra volt elég, hogy éljek, takarékon.

zsezseg bennem a lakásátrámolhatnék - sok a restanciám, nem halogathatom tovább. az a vicces, hogy ezt a gyerekem úgy képezte le  magában, hogy megszüntette a saját kétéves status quo-ját, átrámolta könyörtelenül a szobája nagy részét (hatmilliárd legót szedett és válogatott szét egyúttal). ezzel ő mondjuk odázta a némettanulást (osztályozóvizsgára nemkészül), meg az angoltanulást (nyelvvizsgára készülGET), viszont inspirálóan jól haladt a renddel.

aztán kitalálta, hogy ő két hétre lemegy Balcsira a házba, egyedül (ennek első 2,5 napját megvétóztam jelenlétemmel), és most is ott van és kalapál, vés, csákányoz, mert az úgy jó. ottani jelenlétem amúgy elsősorban nekem kellett, mert egyszerűen nem megy már az éjjel-nappali állandó műszak (munka, házimunka, agyalás), és jót is tett, kisimított. és neki se volt annyira gáz, mert pl. megmutattam, miként működik a gáztűzhely, hogyan kell főzni...

a vonatozás haza a helyi vicinálissal (négy és fél óra Nagykanizsától Budapestig) újszerű, mondhatni életszagú (klotyószagú) élmény volt, mocskos, zajos, Lepsényben (is) ácsorgós, késős valóság. lepattant magyar valóság, csontig magamutogató.

azóta pedig próbálom magam arra rávenni, hogy előkotorjam a cetlijeimet, és dolgozzak valami értelmeset, rengeteg van felírva, vajon kész leszek-e ma? költészet ez, nem kérdés.