brrr

olyan módon berreg, mintha azt mondaná brrrr, de nem a szájában, hanem az ajkaival mondja az r hangzót- utánozhatatlan, kipróbáltuk.
ha rákacsintunk, és épp jókedve van, ránk néz huncut-mindentudóan, és visszakacsint két szemmel, nagy örömmel. ilyenkor egyébként meg kell zabálni (szűlői kannibalizmus)
tegnap nagyszülőzött, ennek hatására ma lelkesen modogatta a következő szavakat: mama, papa. vajon mit csinálhatnak ilyenkor, teszem föl a költői kérdést. ejj, nagypapák, nagymamák!
a gyere továbbra is ezerből egyszer működik, de a bonyolult körmondatos tevékenységre rávevő felszólítások viszont ezerből ezerszer. én tulajdonképpen örülök is ennek, csak ne kéne átravaszkodni minden gyerét a barokk körmondatos, rejtett üzenetet hordozó rendszeren...
mindent érteni látszik.
vá-

hét

mer ide is elért jjl jóvoltából a gyűrűző játék, hogy miazamit nemtuccrólam (huhúú!)
pár publikus eszembe jutott

1. énekeltem a zeneakadémián, nem is egyszer, olyan klassz dolgokat, mint a kodály psalmus hungaricus, meg az orff carmina burana (még most is fújom néha, de persze altul és egyedül, úgy meg azért nem hatásos), és olyan béna dolgokat is, mint a dvorak stabat mater, amit pl csak énekelni jó, de hallgatni szerintem hősies lélekre vall.

2. Londonban Islingtonban laktam, egy hónapig, egy ciprióta görög néninél, és ott gondoltam azt először, csuda dolog, hogy a világ ilyen nagy, s hogy én ott vagyok, egy pötty a földgolyón, s mindenki, aki fontos, végtelen messzeségben azt se tudja, én hol is vagyok.

3. életemben egyszer, az első santorini nyaralásomkor voltam valahol teljesen távol önmagamtól, valahol a repülőn maradtak a gondok és bajok, meg a töprengések, és ott én csak úgy voltam. igazán nagyon jót tett ez akkor.

4. szülni jó volt, ezen fölbátorodva nyilvánvalósítottam magamnak, még szívesen szülnék sokszor, nyilván teoretikusan.

5. mániákus rendszerező lennékvagyok, ezzel együtt mindaddig, míg a dolgoknak nincs meg a pontos leendő helyük / polcuk / dobozuk, éktelen káosszal vagyok muszáj magam miatt együtt élni, miután képtelen vagyok ideiglenesen, nem rendszerezett dolgokat eltenni. őrjítő lehetek.

6. az őszi napforduló szerintem egy csoda, a visszakapott egy órám hihetetlen nyugtatólag hat rám, hirtelen lelkes tevékenykedő és koránkelő leszek. (most már gyermekem gondoskodik a koránkelésről, negyed7kor pattan föl minden nap)

7. barátaim a világ sok, általában tőlem időtérben távoleső pontján éldegélnek. szívesen látogatnám meg őket sorra, kalandból, jahhaj. vagy hoznám össze őket egy ugyancsak távoli ponton.

ámokfutás

najó, nemaz.
ma ugyan reggeltől ment a főzmostereget, meg a reggeliztetreggeliziköltöztetindulgyorsan, amivel végül 11re a piacon is termettünk (anyósi jóvoltból), így fölvásárolhattuk a piacipék maradék pacsnikészletét (3), kakaóscsigáit és alpesi kenyereit (melyet szerény személyem inkább mindig elmagyaráz, hogy az a kerek ami fölül szögletes [bevágások], tudod), lett tömérdek sütőtökünk meg jonatánunk, és aztán összefutottunk azzal, aki válni akar, de mi igazából nem akarjuk, hogy váljon, de ettől még meghallgatjuk meg morfondírozunk is vele együtt és nagyjából hallgatunk a véleményünkről, illetőleg
egyikőnk nem véleményezett, hanem prímán elaludt (DÉLBEN) a találkozás örömére, mellyel annya minden előzetes tervét orrbarúgta, így hát mit volt mit tenni, elmentünk barátnőéskisfiával alvóegyikünköstül játszózni, mely helynek
az volt a pikantériája, hogy cirka huszonhat évvel ezelőtt az én lábaim tapodták a padlatát, koptatták (ennek a hintának az ősét), így kissé torokszorító is volt, mert úgy tűnik,
életemben vannak helyek, melyek emblematikusan vissza-visszatérnek, üzennek magukkal egy s mást.
miután fölébredt egyikőnk, s másikónk az intuitíve bepakolt ebéddel megrakta pocakját, hát még játszózni is volt alkalmunk, másik kisfiú társaságában, ki inkább választotta az ötpercenként kiszaladok imitt-amott az útra játékot, mely
a komoly tépelődést némiképp szaggatottá tette.
s miután gyermekem semmilyen fáradtságnak nem mutatta semmilyen tünetét (!hármas tagadás, figyeled!), hát azannya szépen hazatolta őt gyalog, mely szereplőink esetében cirka másfélórás hegynekfölvölgynekföl sétát jelentett.
azannya amúgy imád gyalogolni-
nem beszélve ama környékről, mely ifjúsága 15 évét díszletezte, inkluzíve régi ház, mely mostmár kívülbelül más, de itt,
ama fejben, mely minimálisan is 5479szer hajtódott ott álomra, minden kis rés a falon, folt a padlón, vagy éppen lakók és beszélgetések, fontosfontos dolgok, könnyűek és nehezek - ugyanaz, megvan minden.
itt benn.
aztán még ámokfutottam egy tortát, készrekészítettem a többnapos ebédet, altattam és ébresztettem egy gyereket, pakoltam, pakoltam, és
most itt és leírtam, mert egyszer majd kíváncsi leszek rá, mit csináltam 2008 októberének utolsó napján-

mitmond

mit mond az ember a barátjának ahhoz, hogy az végül megjavítsa a házasságát, s hogy ne váljon el.
lehet-e akarni a nehezebb utat.
lehet-e megváltoztatni két ember kapcsolatát.
lehet-e megváltoztatni bárkit bármiben.
volt-e már ilyenre példa.
van-e kulcsmondat, vagy csak melletteállás van.
ha barát vagy, akarhatsz-e mást, mint amit a barátod?
tanácsolhatsz-e veled ellenkezőt?
szabad-e, kell-e, lehet-e, akarom-e. (jó, akarnám)
ilyenek.

hárpiák és angyalok

ma, a buszonpiaconjátszón, akárhol találkoztunk száz angyallal, mind mosolygott (rá), segített (nekem), kedves volt (de nem túlzón) szóval ez csuda volt.
azért ideírom a hárpiát is, ki olyan húsz lehetett, szőke, hegyestopános, buszon haverral, tipródtam a gyerekkocsifékhez, leszállás előtt kell azt ugyanis visszanyomni, indulandó lefelé ugyanis már késő. ott állt és állt és állt, mire én mondám: elnézést, erre hátra sem fordultan mondá, !!!ÉNISLESZÁLLOK!, (a hanghordozást nem bírom leírni, mégha hangosírás volna is ez, annyira olyan volt) gondoltam, hülye vagyok, tehát elmagyaráztam, rendeskislány, semmianyád: babakocsi, blabla, mire hátra sem fordulva fennhangon mondá, havernek, látod, ezt meséltem, ezért szörnyű itt élni, az emberek, mind tülekednek!?.
nagyon megállt bennem valami ütő, akármi, és IGAZÁN szerencsés ez a kis hárpia, hogy gondolatiagresszív vagyok először, aztán verbálagresszív, és ütni nem jut eszembe, csak ezerből egyszer, utólag. lehet, hogy segített volna azért egy seggberúgás, neki. nekem.
szerencsésen a buszjegyvevő sorban is mögötte sikerült állnom, nyeltem a szavaim, hogy majd te a babakocsiddal, kívánom neked, satöbbi,
aztán ez is elszállt, csak arra tudtam gondolni, hogy Isten, ments az ilyenektől minél messzebb.
hihetetlen kifejlett hárpia volt.
*
aztán megtudtam egy újabb kudarcos házasság esetét, és akkor azt gondoltam, nagyon kellene sütnie most a napnak egy kis jókedvért, mert ez így nem jó.
a szeretet, meg minden, tudod.

Bálint Ágnes

fociz

és akkor eszembe jutott, hogy ha már úgyis kint vagyunk, legyen egy kis újítás a kövecskék és kövek és levelek csuszatolása, bogyók gyűjtése, veszélyes helyek állandó kerülgetése projekteken túl: kivittem neki a labdát. nagyon örült, majd gurítottuk, dobáltuk, aztán meg meguntuk. aztán ő rájött, hogy mégsem unta meg annyira, és akkor az apjától látott mozdulatokkal vezetgette a labdát lábbal. csudajó, hogy ilyen ügyesen föltalálta magát a lasztival.

tesziséta

a mai sétánkat a teszibe szerveztük meg, gyermekünk első teljesutas toligakocsizása volt ez, babakocsi itthon maradt. a pénztáros néni ott kokettált aztán a mindjártelalvós gyermekkel, na, mondom, szép.

nahát

ma második estéje, hogy fürdés közben valami éktelenül nagyot sír. nem hiszti, nem nyafi - keserves sírás-
tulajdonképpen ez a poszt rólam (meg az apájáról) szól, igazából ilyen az igazi nehéz szülőség, amikor állsz / guggolsz előtte, a néma (technikailag néma, nem hangilag) szülötted előtt, a világot elhoznád neki minden nap, és ő csak mutogat (vagy még azt se), és csak sír, sír keservesen, pirosodik a feje, mert van egy valami baja, és arra lapátolódik, hogy ezt még anya sem érti.
nem tudtam / tudok rájönni, mi van, és ez annyira bánt (nem csak lelkileg, de objektíven is, merthogy mi ez)
természetesen azért benne van egy adag megadás / düh is, hogy NYILVÁN a négynapos hülyéskedés első estéjén kezdődnek az ilyenek, nyilván ezt is minden szülő megéli.
holnapra pedig nem kívánom itt látni ezt a keservet, de nem ám!

kösz

köszöntünkhát ENGEM, hamár így megöregedtemegyüttvagyunk (29. 30. 31. 32.), ajándékul fogadjam el vidám kis dalunk, hogy:)

lapátolás cipőben

és ott az a kis félmosoly teszi talán láthatóvá ama kívülállók számára a tényt: játszózni jó. mit játszózni - homokozni, lapátolni, vödrözni, de szigorúan csak egyeskén.
(csak zárójelesen dühít ma bármi, ezért (csak duplazárójelesen dühöngök, hogy az a helyes kis billegő járása ma nem a helyes kis billegő járása miatt volt, hanemhogymert két zoknira (harisnya plusz zokni) nem ment föl rendesen az egy hónapja még bőven jó cipőke. meg vagyok lőve, hogy most akkor hányas cipőt szedjek össze ennek a gyereknek, mert még a talphosszban sem lehetek biztos, nemhogy a gyerekem lábméretében. piha!!! arról nem beszélve, hogy a szrkínai cipő is négyezernél kezdődik, és én még nem fogadom el, hogy kéthavonta nyolcpluszért vegyek éppen aktuálisat.))

ezanap

ezanap más mintatöbbi ezt teis jóltudod, ma másképpenkelt felreggel anap, és másképpjár ahold.

ezt dünnyögöm ma magam magamnak vidáman. vidám nap-

nap süt

a napsütés örömére pedig mi a hétvégén négyszer sétáltunk messzi tájakra (irgalmatlanul sokat sétáltunk: gergely meg én), három ebből játszós séta volt, s miután egyszer még a mobilom is nálam volt, nap is sütött, és ilyenek, hát próbáltam képet készíteni a csík gyerekemről, de én mobillal még bénább vagyok, mint a rendes fotóval, s lőn.

tehát ezt az opuszt csak afféle átmeneti képnek teszem ide, majd lesz olyan is, melyen gyermekem arca is jól kivehető (mosolygást nem ígérek, az pl a csúszdázás KÖZBEN lenne tettenérhető, az meg ugye nem fotóidő, a többiben a képen látható elmélyült morc uralkodik, végülis érthetően: miért vigyorogna az ember a homokbuckákra)
egyébként is a botocska volt a lényeg.

aúú, megint a gyula van

ma a collnergyulán jót röhögtünk, felvideóztuk a formaegyet, úgyhogy még vissza is tekerhettük, s jól hallottuk, midőn valami ilyesmit kérdezett tőle a paliklacus, hogy szerinted az az izé blablabla? (kérdés irreleváns most, akkor érdekesnek tűnt), midőn gyuszi aszonta rá, idézem: "(szün szün) nem tudom, HÖHH" nagyon beavis és butt-head-hangsúlyú volt ez már megint, úgyhogy nem csodálnám, ha majd egyszer memoárjában ez a csudatehetséges formaegyriporter leírná, hogy "...és kamaszéveim igazi mély nyomot hagyó élménye volt az éjjelekbe nyúló emtíví-rajzfilmsó, a bívöszésbátthed -, mind mondanivalóban, mind stílusban követendőnek érzem ezt azóta is..." még élénken él bennem a múltkori formaegyes közvetítés ama része (ennek jegyében), midőn makogtak valamit angolul az egyik csapatrádión, ezt voltak olyan jófejek a közvetítők, hogy be is vágták, majd (bár pártízezrünk számára tán érdekes lehetett volna) gyula először hallgatott, majd hallgatott, majd mondá: "ezt most nem teljesen értem" és annyiban is hagyta, tovább mesélte, mit látunk a képernyőn. hát így megy ez mostanában.

audio

még mindig nincs (vagy éppen még mindig huszonhatféle az) oka a jobbfüli érzékenységemnek, de
tegnap az audiológián megállapították,
hogy a bal fülemhez képest a jobb valóban
túlérzékeny.
ezt majd összeszámolom, mennyi pénzembe került (tb), időben kétszeri egy órát jelentett eddig egy hónapos intervallumban.
eddig.
azért jó, hogy ez legalább kiderült HIVATALOSAN is.
majd még megyek orrbefúfásra (az, aminek hangzik) kétszer, nyilvánvalóan rettentően fog segíteni (nem) (de remélek)

hajók és napok

ma aztán egy körül kijutottunk a kertbe, s midőn az egyik betont hajóval díszítendő rajzoltam, hajó, vitorla, víz, napocska, hát kicsit kierőlködte magát az igazi is.
aztán még volt, hogy gergő megette a fél ebédjét egyedül, egészen normál tempóban (kanalazás, papi), majd követelte az almát. így megy ez.
ezen kívül megtanult kacsintani (apai oktatás beérett, anyai ráhatásra), vigyorogva hunyorítva csukja be - jelenleg mindkét - szemét. és nagyon örül a dolognak.
megy még a tti-taa (tikk-takk), a haacszi (hapci), a szetete (szeretlek, szedte-vette-teremtette, egyéb), és hasonló kunsztok.

és itt a tegnapi akcidentális (egyéb tervezés dugába dőlése után végül győző józan ész hozta) játszózás termése:a kép a fiút ábrázolja, midőn a hajón kormányoz éppen a homoktengerben, s anyai ügybuzgóságra ügyet se vetve épp kilép a nehezen szerkesztett periszkópon át mobiltelefonozott képből. volt olyan vetülete is a dolognak, amikor tizenhatodmagával látszódott. hát ez van.

plázacica

ma is mentünk plázázni, este, merakkormár úgyis sötét van, és ha egyszer átaludtuk a délutáni világost, hát akkor is kell valami sétához hasonló rándulás, nehogymár a sötét kertet tapogassuk körbe ismét.
iszonyú nehéz elindulni persze ilyenkor, de ha már megyünk, olyankorra ez egészen emúlik.
aztán bementünk taktikusan a kisállatkereskedésbe, mert ott sok a hal meg a patkány és a lóri, de legfőképpen a nyúl, és azok mind jöhetnek, és még pénzbe sem kerül (bezzeg a szomszédos cápák, azok milyen drágák). mondjuk a leguán fenyegetve érezte magát (helyesebben a tálkájában rejlő friss zöldséggyümölcsöket), hogy ott állunk és nézünk, s lengette az álltaréját meg fölfújta a torokgömböcét (vagymiket). de nem ettük meg semmijét, persze.
aztán erre mentünk tovább és akkor, delejes hely ez a külvárosi pláza, belefutottunk EGY volt osztálytársamba, PONT abba, aki, és jahhaj, hogy ilyen humorérzéke van Istennek, ne haragudj, ilyenkor olyan direkt, hogy szeret. a történet -ismerve a leányt- igazán döbbenet, ahogyan és ahová jutott, egyszerűen kívülről ugyanaz volt, de a tekintete valami teljesen új, jó. és -ismerve a történetünk- tökéletesen szürreális volt az az élmény, ahogyan megölelt ott a pláza közepén. és én tényleg örültem, szóval minden jó.
miközben
gyermekem lassan kómázni kezdett a fáradtságtól, s arra lettem csak figyelmes, ahogyan teljes letargiában fogadja (babakocsiban csücsülvén) a női hódolókat. szám szerint kettő kislány, hasonló korú, gondolta, legalább a cipője talpát hadd érinthesse meg, legalább egy kis mosolyt, integetést hadd kapjon.
a második leányka kapott is egy darab félmosolyt - ossza be.
medve anyám, mi lesz itt később?

pufogás

ne felejtsek majd írni egy csípőset az időszervezés, a másokra (közeli rokon akár) való ráérés és a mindennapos ebédfőzés összefüggéseiről.
remélem, én nem felejtem el a mostani 'semmittevésem' tanulságait, mire nyugdíjas leszek, az akkorira.

update: természetesen ugyanez a nemfőzés alkalmával, viszont kisgyerekes szempontból kénylemetlen / rossz / alkalmatlan időkre UGYEBÁR nem áll, a kritika, olyankor természetesen PONT mindenki ráér(ne).
váhh.

uncsi

tegnap uncsitesóméknál jártunk. az uncsitesómék a gazdag életformát űzik, érdekes megfigyelni. hazafelé azon töprengtünk, ez most jó-e, tetszene-e nagyon nekünk, és végül megelégedéssel (én) nyugtáztuk, nyilván volna egy-két javítanivaló a jelenlegi létezésünkön, valahogy nem hiányzik az a stressz, amivel az a másik jár.
az a kis unokaöcs meg jó helyes, és annyira kíváncsivá tett, vajon gergő pont egy év múlva milyen lesz, merthogy most egy tünemény. igaz, midőn először közel jött a kisfiú (kiről köztudott, hogy verekedett már össze más gyerekekkel, de nem jellemzően verekedős és az adott pillanatban kifejezetten barátkozni próbált), megkapta a klasszikussá vált gergő-féle taslik egyikét a pocakjára, melytől (rám) nézett kétségbeesve (én rá), miközben sűrűn bocsánatot kértem, viszont akinek gergő következő alkalommal (messziről követelve érkezett) kérés nélkül, csak úgy magától odaadta a mecsboxot.
szerintem jövőre a tasli marad, meg a mecsbox is, hehe-

kopp

ebéd közben feltűnően elcsendesedett egy szem gyermekem a saját készítésű (ÁHHÁ!) karfiol-répa-krumpli-husi kombó után még engedékenyen befalta a lereszelt almát (nem kötekedett a rágcsálásért, na ez az), hogy aztán a peluscsere alatt egyszer csak elnyomja az álom.
ritkán történik meg ez így (harmadik-negyedik ilyen en bloc történelmünk során), de ritka vicces élmény is.
aludt, mint a tej, s alszik még most is.
így hát én beletömtem a maradék három párnába úgy egy kiló szivacsot, este jön a varrogatás, beblogolgatom a gusztustalan szagú öblítőt, a kifolyt mosógépet (dupla váá), megnézegetem az emailjeimet, de nem válaszolok egyre sem, lustaság, de király, és kezdek kicsit unatkozni is. (ez utóbbi vicc)
az viszont nem vicc, hogy a kifolyt mosás vizét föltörölgetve a kezem a pacsulitól szaglik.
medve anyám. most ragasztom a billentyűzetre is. (van valami hasonló filmjelenet a lelki szemeim előtt, amikor valaki beragasztózza az egyik kezét, míg végül mindene odatapad mindenhez, majd töprengek, melyik is az, noha ezen nem bírok olyan jót röhögni, mint azon szoktam)

plasztika

az nem eléggé plasztikus, hogy egyes öblítők szagától hányok.
kimoshatatlan, elpusztíthatatlan, más ruhába beleivódós, pacsuliszagú szörnyűségek, szevasztok.
nevesíteném is, de ki tudja, hátha PONT AZ(OKA)T szereti, aki ezt olvassa.
legyen elég, hogy a következő vaterásnak visszaküldöm a jaj, csak kicsit kiöblítettem küldés előtt, mert már állt egy ideje-ruhaküldőket.
majd megnyugszom, ha majd másodszorra a duplatripla öblítésmosásnaponszárítás végül kiveszi ezt a förmedvényt a leendő ruhából. vá.

evés, mint művészet

voltaképpen a csuda tudja, melyik aspektusáról akartam elsősorban írni.
arról, hogyan étkezem én, mint holtról, jót vagy semmit, ha egyáltalán. jókat főzök azért, csak ritkán.
arról lenne jó írni, milyen művészet az etetés? mármint a kisgyereketetés. hogy míg nagyon éhes, minden, de minden lemegy, a darabos, a brokkolis, a túlédes, a szőrös (speciális hazai szakkifejezés a durván rostos pl. lekvárokra, házi specialistámtól), a báááááármi.
de azért az étel (második) felétől végül mindig kiderül az igazság, ha darabos, ha brokkolis, ha túlédes, vagy szőrös, és végülis ez az aspektus az érdekes, mit teszünk, mit teszek én akkor.
olyankor általában a cirkusz veszi kezdetét. egyensúlyozok a tálkával, kanálon lévő étellel, morzsákat katonázok (katonákat morzsázok, így pontos), kisállatszelidítő vagyok (mivel arra sok a kis gumiállat rendszerint), nagy gergőszelidítő is vagyok (különös tekintettel a ferde pillantásra is eltörő mécsesek/hisztikék okán létrejövő anomáliákra), zene- ('van máááásííík!') és általános bohóc is vagyok, mindent a mélyen tisztelt publikumért.
ennek hangulatát foglalja (számomra) össze az alábbi zsánerkép: állatok (látszólag) a kés alatt címmel.

a zsánerképen továbbá látható az is, mely kettő állatot nevezte egy kósza nagymama BÉKÁnak. a nagymamák általában azért nem gumiállatkaexpertek.
igaz az is, hogy az ember rémálmaiban sem kedves arcú, bambiszemű alligátorok szoktak résztvenni.

válság - válság

amikor hallom - ugyan csak kicsit hagyom a beszűrődését bármiféle külvilágnak, most mi meleg fészekben élünk, van itt is elég megoldandóság - szóval idehallik a nagy gazdasági válság kezdetének szele, igyekszem a fülem mellett elengedni, mert jó strucc igyekszem lenni.
aztán a bőröm alá hatol, beledünnyög a gondolataimba, örkényiesen a fagylalt jut eszembe, csokoládé, puncs, háború.
hessegetek, hessegetek, jó strucc módjára, csakhogy nem tudok mit kezdeni, a fiam anyjaként, a férjem feleségeként, az öcsém nővéreként, a szűköléssel ott legbelül. ha valami vagyok, békeharcos, ha valami vagyok, a diplomácia végletes híve, a béke elkötelezettje, hálása.
minden percben -ha akarnám- eszembe jut: van fedél a fejem felett. (értsük ránk) van víz (meleg víz!) a csapban. van munkám. van bolt öt percre innen, ahol minden SZÜKSÉGES - kapható (!). pénzt kapok a gyereknevelésért és a pénzzel kábé azt kezdek, amit szeretnék. ég a lámpa és nem kell, ha nem akarom, pokrócot aggatni az ablak elé. arra készülhetek, milyen színei legyenek az ovinak, ahová várják a kisfiamat. azon töprenghetek, mi lenne fontos a kisfiamnak: tücsökzene-e vagy elég a halászjudit. jaj, mennyi egyszerű magátólértetődőség.
nyilván nem realitás így és ennyire, de tudod, a történelem (noha végig megúszós töritanuló voltam) súg, s az emberek nem (nagyon) változnak. a félelem (helyesebben a szorongás) irracionális, ki mondta, hogy végig racionális vagyok.
ilyenkor azért visszaveszek végül a nagy gondolkodásból, túl nehezek ezek így.

adele

hallgassuk ezt:



ez a zene most csudára teccik.

kikitevett

hát ugye voltunk az állatkertben is, megnéztem, ehhez hasonló ugyan volna ott, de valahogy csak hasonlít mind. mondjuk azon is érdemes volna szöszögni, a rozmár ette-e meg a krumplit, netán vice a versát.

éljen a krumplifőzelék.

szépen

szépen rohannak a napok, most éppen hasonlítunk egy menetrendre, amit persze, mire kialakulna, jól föl is rúgunk.
de csakis a szép célok érdekében, mint például ez a vasárnapi állatkerti családi séta.
természetesen futóverseny volt, így hát a mexikói útnál parkoltunk, vivát azoknak, kik a vonatalatti járót bebetonlépcsőzték, jóó hosszan, de legalább ketten bírtuk vinni a sózsák gyerekünket.
a nap sütött, indiánnyár, határtalanul olcsón jutottunk be is, volt perec, (még) nem volt bömbölés lufiért, akármiért, mindenki példásan viselkedett, közöttük ama fontosabbnak mondható állatok, mint a zebra, elefánt, zsiráf, galambok (mind odajött közel), tigris (jó távol, ámde jól láthatóan aludt), látogatók egy sem lökött föl, szépen tolongtunk ugyan a bejáratnál még. oda-vissza szundi volt, utána ugyan egy szemhunyás sem, ettől rémséges fáradtság lepett meg estére mindannyiónkat.
hát így. megyünk még.

brokk

mint kiderült, a vicc és a jobban érthetőség kedvéért végre eredeti nyelven beszél a (gumi)béka nálunk, jellemzően azt mondja: brokkoli.
ez mindenkinek nagyon tetszik. mert hát jó, ha végre nem rejti el, ki is ő igazán.

idő, idő

az időelosztásom meg még mindig botrányosan béna, szerintem elfáradtam, úgy mindenhogy, pedig nincs rá okom, noha volna rá okom, ez olyan választás kérdése-fáradtság.
ugyanakkor olyankor szokott megjavulni az időelosztásom, amikor megemberelem magam, meg amikor ezzel egyidőben rendezkedni kezdek.
tologatom ugyan ide-oda a dolgokat, de kellene valami drasztikus beavatkozás. gondoltam arra, hogy kellene két-három napra, nem egyben, de közel egymáshoz egy egésznapos pesztrasegítség, úgy eléggé jól haladhatnék, a hamari befejezés reményével.
hümm.

jó a rosszban

tegnapelőtt volt a mi fekete napunk.
minden nagyon napsugarasan indult, sokszor indulnak így a napok.
legalább tapasztalatot szereztünk.
én arról, mit és mennyire lehet rábízni egy ilyen kisgyerekre, a kisgyerek valami olyat, hogy van az úgy, hogy az anyja nem véletlenül tépi a száját (remélem).
legurult a lépcsőn, ennyi történt. és örülök, hogy tényleg csak ennyi történt.
miután a kép a retinámra égett, plasztikusan leírhatnám, az első lebegő féllépést tőlem fél méterre, az én levegőbe markolásomat, egyebek, egyszerűbb írnom az eredményt: fölhorzsolt krumpliorr és szájszél, megütődött bal mutatóujj. eléggé jó, hogy csak ennyi.
akkor egészen jól voltam, kellettem, azért talán, aztán úgy szépen hullámokban jött rám az érzés, a rossza a dolognak, az önvádat ki is kapcsoltam pedig, nyilvánvalóság úgyis.
azóta gergő időnként megáll, ha szólok neki, hogy állj, meg mindketten kínosan figyelünk minden lefelé lépcsőnél.