nyavaja

ez a köhögős-hurutos nyavaja nyavajázik körülöttünk meg bennünk. annyira nem akarok most betegezni. ja, nem mintha nem lenne jó g-vel itthon tölteni bármi időt, csakhogy mostanra végre belelendült az oviba, és akkor ne legyen már ez a sok jóérzés megszakítva, majd megint elölről kezdve.
erről az én munkakínlódásomról meg nem is beszélve.

barbra?

úgy döntöttem, hogy nem akarom elfelejteni azt a hátborzongást, amit ennek a nőnek ez az előadása adott. emlékszem anno a Rúzsa Magdira, akkor volt utoljára ilyen élmény hallgatnom bármelyik éneklősműsort.

formaegy közvetítés part 2

"De Gyulánkat majdnem elveszítettük infarktusban."
ezen legalább tényleg egy felszabadító jót röhögtem.

közlekedünk

a pénteket megelőző lótás-futás, na meg a pénteki estig távollét szépen kivett az energiáimból.
viccesmókás, ahogyan kedden mentem el pl a szerdai vizsgálatra. gyanús is volt a sok nagypocakos kismama között állni, mire leesett, hogy ez nem az a nap. annyira gáz volt, miután a fél család erre és így lett beizzítva, s túlórázhattak szerda hajnalban is. g mint afféle gyerek kiválóan viselte a távollétemet, de azt a cukiságot, ahogyan este néha elszólja magát a keresetlen szavaival összerakott neomondattal, hogy "nagyon hiányozoltál nekem egész nap", azt nem bírhatom még leírni sem elég jól.

péntek este legalább randiba torkollott a napi penzum, így azért egészen elviselhetővé vált az egész élet, noha nem mondanám, hogy manapság én volnék a randizók vágyálma. találkozóra járni tényleg úgy kell, mint a kamaszok: aludni előtte egy fél napot, majd egy másik felet a ráhangolódós előkészületekkel tölteni. piha.

és azért volt hétvége is, tanulom megint a műfajt. elég nehéz elvonatkoztatni (nem megy, jobban mondva) a két hete hömpölygő porcicáktól meg a bála mosnivalótól meg attól a ténytől, hogyha én ugyebár nem főzők, akkor ugyebár mi hárman nem eszünk. így kihagytuk a szombati bónusznapsütést, csak irigykedtünk titokban az etyeki kezeslábasozókra (már második éve tervezem). viszont ma meg azért mégiscsak fölkerekítettem a családom, gyermekem lelkendezése leírhatatlan, és a kiválóan zuhogó esőben (na meg a futók mellett) szépen elautóztunk a Közlekedési Múzeumba.
az a hely egy vicc, pl hátizsákot nem vihetsz be, s midőn mondod, tán nem hagynád ott a némileg drága fényképeződ felszereléssel a ruhatárban, hát szúrós tekintettel vállat rántanak. gyanítom a rendszer rossz, de azért a kreatív kedvesség sem rettentően sok. amúgy egy nőnek a hátizsák alakú, ámde kistáska nagyságú kistáskáját sem hagyták bevinni, az azért eléggé szélsőséges volt.
mindenesetre a kiskorú nem hozott hátit, így ő felhőtlenül terepasztalozott, szaladgált, villamosozott, modellt állt fényképhez (most itt fényképezzél le!), fekete vonatot meg nohabot nézett, így jól eltelt az idő.
itthon pedig muszáj volt formaegyet néznünk, engem gyula még mindig szétidegesít, ahogyan elkezd ordítani a katari operatőröknek, hogy most méra zalonzót mutattyák, mérnema nemtomkit, jaj, jaj, meg az a mérnök de buta, mér mongyaa webbernek, hogy hemiltonnal áll versenyben- ugyammár (majd szépen leelőzve a hemiltont valóban harmadik lesz az a webber, bocs). szóval kéne egy olyan tévé, ahol időnként csak a magyar beszédhangot le tudnám venni, minden más jöhet, esetleg valaki?
mindazonáltal egyes számú kedvencemmé nőtte ki magát a magyarok története. volna-e lobbierő még szegény magyar népünkben egy dvd-kiadás kisajtolására? (a napokban olvastam, hogy az nka nemfinanszírozási technikái okán (vagymi) ez a produkció is erősen eladósodott)

hát így futok neki a jövő hétnek, fejjel a falnak-érzéssel, lesz itt még némi anomália a kínaicirkuszos tányérpörgető életemben.

ovijel

az ovijelek berajzolása személyiségpróbáló történet.
ha öröktintával rajzolom, akkor nem fogom tudni kimosni.
ha simatintával rajzolom, akkor meg kimosom belőle.
ha öröktintával rajzolom, akkor egyszer lesz az időtöltésem.
ha simatintával rajzolom, akkor meg minden reggeli rohanóprogramba ezt is betehetem.
ha öröktintával rajzolom, akkor összefirkálok valami nem firkálandót.
ha simatintával rajzolom, akkor meg az amúgy is kiváló időtartási képességem rontom tovább.
és akkor még nem meséltem el, mely kifejezetten egyszerű jelet választotta gyermekem.
nem csiga. nem labda. nem házikó. sem teherautó.
vonat (mozdony+füst+2kocsi+kerekek6).

vajon melyiket űzöm eddig.

svédes

nem tudom, miért lep meg, hogy az ikejacsaládkártyázatot svédoszági kisváros, hosszú utca címről adták föl. azt is hozzátéve, hogy nincs rajta semmilyen postai jelzés. ez olyan fura szép új világos dolog.

időfaktor

még mindig arra a találmányra volna szükségem, a herripotteres hermione többszörözővarázslatára, jó, ezt már idenyünyögtem ezerszer, de
de egy olyan napon, amikor van írjunk hatvan levelet-munka, meg van angolulírás (óriási köszönet személyes lektoromnak, ama Fülesnek), meg van barátnőnek 150oldalsegítés, és patikamérlegen lenne jó beosztani az amúgy végesített vasárnapokat, merthát család (ezúton is mea maxima culpa férjemnek), meg gyerek, olyankor kifejezetten elegendő a gyermeki terror, hogy semmi, de semmi ne legyen befejezve. mostanra elküldtem az utolsó oldalt is a szövegemből, most jön még az a pár levél, a 150 oldalon még filózok. és 6kor kelünk (helyesebben kellene).
g érzelmileg utoljára akor viselkedett ennyire instabilan, amikor a foga jött, mindenestül utáltam azt a pár napot, de ez nem egy fog, pedig kéne az áttörés. szerda óta napi félórás normálgergő mellé van egy visító, ordító, csúnyánbeszélő, rugdosó, süket gyerekecske, akit néha negyedórás türelemjátékkal és handabandázással lehet éppen aktuális 4 percre megvidámítani. csütörtökön az volt a kifejezett ordítás tárgya, hogy NEM MEGYÜNK pénteken akkor sem oviba, szombaton egész délelőtt az volt a favorit kérdés, hogy MIÉRT NEM megyünk az oviba, ma könnyes szemmel újra mondta, hogy mindig rád fogok gondolni egész nap holnap.
édesem, ez jó nehéz.

könyököm

tehát egészen hálás vagyok.
például eshetett -helyesebben: eshettem- volna úgy, hogy mondjuk eltöröm a könyököm. vagy valami másra esem inkább. vagy eltöröm a másom. de nem, mert az alsókaromra estem, abból is nyilván valami izomszerű helyre, így "csak" a tenyérnyi dagadás és (jelenleg türkizkék) folt, na meg az érintésre sikítós fájdalom maradt (hát nem érintem).
az meg egyszerűen döbbenet, hogy pl az arnica montana (homeobogyók) és a fekete nadálytő (krém) negyed óra alatt mennyit segít.
amúgy pedig a lépcső parkettafényessége és az itthoni zoknis közlekedés egyszerűen predesztinál engem arra, hogy az évi egy esésem háromévente balesetnek minősüljön. vahh. pipa, most akkor pár évig megint nem kell erről blogolnom.

zenemegovimegeső

ma a zuhogót csak ablakon keresztül voltam szerencsés figyelni, mit tesz egy kósza nagyszülői segítség.
ám életemben először mentem olyanért oviba, ami sem nem gyermeki, sem nem szülői feladat, név szerint egy gitár behangolása. elég jó volt.
g pedig ma csak egy kicsit volt elkenődve, azt is még a nap elején, így a kétszer másfélórás szülői ráhatást tegnap este óta 10/10-re értékelem. szerényen, nincs kecmec.
egyébiránt a mai nap egyik viccszava a fütyi egyéb beceneveinek felemlegetése, g-nek mi ezt eddig csak hivatalos néven említettük, így volt min alaposan rötyögni. mert hát mire jó az ovi-

aztán

az otthoni munkaművelés azért jó, mert nem mások telefonbeszélgetésin, saját telefonbeszélgetéseken, egyebeken megy el a figyelmem.
az otthoni munkaművelés azért gáz, mert köztes időben zajló mellékfőtevékenység, késő estig művelendő, sosevagyokvelekész-állapotot hozó.
márpedig kell otthoni munkaművelés, mert végzetesen félrebillen minden, ha hirtelen egész napestig nem vagyok itthon. még ezt tehát formáljuk.

ahh mivan mááár

japp, jogos a fölvetés, szürke szamár a ködben vagyok, pedig vagyunk, nagyon is, mostanában éppen kezdek hatványozódni, hogy ide is meg oda is egyaránt jussak.
ma pl itthonról dolgozom (ha hagyják ezek a marketingelők), levelezek (őrület), írok (ha volna időm), fordítok (motivációs mellékletet egy újabb projektemhez) (ami amúgy is vicc, mert egyelőre kétféle lehetőség van: vagy megint megyek a ködös Albionba, vagy valószínű, hogy megyek a ködös Albionba, pedig csak egy kósza ötlet volt, ujjgyakorlat, jelentkezgetési egy a sokból, és ha már lúd, legyen kövér: 6 hét kint, ha) (arról nem beszélve, hogy a kinti intézményt is még meg kellene ma környékeznem, de ebből úgyis csak hétfő lesz, mert inkább írjak érthető levelet, mint ne, hehe)
g oviba szokása éppen lejtmenetet vett az elmúlt napokban: a kiváltó okok sorrendben: anya déli leváltása nagymamával, anya délutáni késői hazajövetele, minek okán 6 után látja először anyját, szerda-csütörtöki amúgyis elputtyanás, keddi új óvónéni "rémisztő" (g-nél ez bárki lehet random) jelenléte, ennek és az egyéb anyapótlékot vágyó kiscsoportos okán újabb, kedvenc óvónéniről való leválási félelmek. ja, és az ovis betegségek fejünk felett lebegése.
tehát tegnap a szülői után még volt egy erős másfélórás itthoni sírásríváskezelés, onnan, hogy nem szeretem az óvodát és inkább veled megyek a munkahelyedre és csöndben leszek egy helyben (???) (!!!), és nem szeretem a (és itt hosszú felsorolás bömbölve, ovis ezekazok), szóval próbáltuk megbeszélni a dolgokat.
ez a sűrűje, reményeim szerint azért innen csak lesz egy szép virágos ösvény FELFELÉ.
férjek holnapi esős távozta ismét próbára teszi a kínai cirkuszianyák tányérpörgető képességeit, nem beszélve a távozást igényló program megfázást összeszedős faktoráról. szorítunk, ez a legkevesebb, hogy 1. vagy maradjon el a dolog 2. legalább napsütés legyen.

kilenctizenegy

kilenc éve ezen a napon Kölnben, a nemzetközi pályudvaron jártam a bergisch-galdbachi barátnőzés után. m+m nem voltak otthon, én meg nem értettem, mi van, bekapcsoltam a tévét, és csak ültem és bőgtem. másnap hazafelé a vonatindulás késett, akkor történt meg velem először, hogy minden idegszálam megfeszült a hazajönni akarástól. akárhogy is, akármi is várt itthon (nem sok jó), minden jobb volt, mint egy vadidegen ország vadidegen emberei között egy vadidegen világ sötét árnya alatt egyedül várni a vonatra meg az irdatlan hosszú útra, egyedül azzal a sebbel, amit ez előző nap tévén keresztül látottak okoztak. Frankfurt mellett elmenni vonattal amúgy is végtelen rossz érzés volt: kiüríttették a felhőkarcolókat a vasút melletti irodanegyedben, csak a varjú nem károgott, olyan kísérteties volt.
a mai napig nem bírom bőgés nélkül végignézni _azokat_ a képeket, arról nem beszélve, hogy g mellett még sokáig nem fogjuk ezeket nézni. hogy lehet egy gyereknek egy ilyet elmondani. elmagyarázni nem, de elmondani---

most megint mérek

japp, a másfél hét mérlege, hogy ez az egész elég jó, maradunk a 10ből 7en.
g szereti az ovit, a maga módján, fogja jobban is.
minden ott töltött egység végére azonban teljes mértékben kipurcanunk. én agyilag és fizikailag, ő lelkileg és fizikailag. én ettől éjszakázom, azaz nonstop fárasztom magam. ez mondjuk mindegy, béna, béna.
a mérleg onnan ferde, hogy nem az oviban marad g, hanem azzal a bizonyos óvónénivel, akit ugye ismer. az ismertfelnőtt mellett maradok-jelenség pedig egész nap érvényesül, azaz ha ő nem lesz/nincs valamiért (és hát vezető ott, illetőleg egyéb foglalkozásokat is tart) a tömegben, akkor g sincs/sem lesz a tömegben. ma is elment külön foglalkozást tartani, mondhatni asszisztens/megfigyelőnek a gyerekektől elkülönített részre. ez egyelőre nem aggaszt, csak jelenség, még sok víz lefolyik a dunán, de zavarni zavar, mert látom, egyéb gyerekek kiválóan tudnak maguk körül barátokat stoppolni, míg g ebben mondhatni jelentős hendikeppel indul.
a másik érdekes történet, ahogyan a gyermeki társadalom jelenleg megelégszik az ebédre néhány kanál értelmes étel, majd utána kettő szelet kenyér-ebéddel. ez ezért a pénzért iszonyúan idegesít(ene, ha már október lenne), mert g iszonyúlassú, de jóevő, és mégis megtanult (volna, de kegyetlen anya harcol) válogatni, illetőleg farkaséhesen hordom haza ebéd után, délután a fejem is leeszi, és akkor még nem is vacsorázott... végülis a most beszerzett kisebb evőkanalak talán hozzásegítik a népet a nagyobb evőkedvhez, illetőleg a főzelékhez is kenyért adok-témában szerintem én is beleszólok a társadalom menetébe. (kövezzetek meg, ha én ezt utálom: ha egyszer főzelék, van benne anyag, rántás, zöldség, hozzá hús, egyébiránt 3 fogás, akkor mi a jó égért egyen egy gyerek (vagy bárkifiaborja) vele/helyette kenyeret? kifejezetten rossz szokásnak tartom ezt békeidőben, konszolidált gazdasági körülmények között)
és még azt vésem ide, hogy mindezekkel együtt (plusz bömböléses elsőnegyedóra, plusz első idétlen szokások fölvétele) jó ott neki, nekem jó, hogy jó ott neki, drágámnak jó, hogy jó nekünk, meg még az óvónénik is jók nekünk (meg hát a gyerek és szülőgárda is jó). tehát a 7 erősen alulértékelt 7, vastagon fogott az anyuka ceruzája. legyen 8.

ilyenek mennek még

visszajeleztek, oda pedig nem kellek.
mondjuk éreztem, de most sem jó érzés. egynek jó volt azért.
mi lesz mi lesz mi lesz mi lesz mi lesz mi lesz mi lesz-

szomorú

hatodik ovis nap. hétfőn nem sírt, csak a végén, amikor az akváriumovi kirakatában meglátott éppen bejönni (!) a kerten át. kedden nem kívánt elengedni (nem mondták meg, mennyi időn át sírt, de szerintem csak az udvarozás segített neki átlendülni a dolgon.) ebédnél már nagyon örült nekem. délután többször megbeszéltük, mi miért van, mi volt, mi lesz. nem örült, de érteni látszott. este, a vidám aludni készülődés közepén, egyszer csak ("a semmiből") nagyon keservesen elsírta magát. meg is vigasztalódott hamar. ma reggel az orvosossal tarkított nagymamás készülődés vidám volt, de a teremben (oviba velem ment már be) egy lépést sem volt hajlandó nélkülem tenni, és szívettépően zokogott távoztamkor.
nagyon szomorú a szomorúsága, hogy ennyire fáj neki. nem egy fesztiválozó gyerek, semmi kirakat nincs ebben a bőgésben, az a nehéz.
az óvónénik pedig rendben vannak, ez jó.

"egész""ség""ügy"

szakrendelés. július 23. fölhívom. időpont. sürgős-e. (?) izé. akkor szeptember 8. 8-10ig. várok, várok, várok. szeptember 8. 7:40 rendelő. nyolcadik a sorban. izé. hogy is megy ez? hát, a sorszám még nincs kint, a doktornő még nincs itt. majd akkor adják ki, ha jön. (?) ja, fél9kor elmenne? (együtt érző pacientúra véleménye:) hát addigra esetleg be tud menni először. (?) mer' az úgy van, hogy első körben behívnak mindenkit megnézni a leletét. aztán kiküldik. aztán újra behívják. (?) 10ig biztos nem fejezi be. szupper (ez volna az én véleményem), akkor irány vissza a gyerekem meg az oviba szoktatás. 8:18 fölhívom a kórházat. rosszat kapcsol. de közvetlen telefonszámot ad az a hely legalább (! örök hálám). 8:22 telefont asszisztens fölveszi, alázatos szolgája új hamari időpontot kérek, asszisztens leszúr (és akkor finom voltam), miért nem szuszakoltam be magam elsőnek, ha sürgős. (?) kegyesen 2 hét múlvára időpontot ad: 8-10ig.
én ezt a milliárdos beruházást arra szántam volna, amiből csili-vili bőrfoteleket sikerült várakozónak beépíteni, hogy a régi orvos- és személyi berendezést megszűressem, végkielégíttessem, és új (régi), de személyközpontú kórházat hozzak létre, jól felszerelt műszerekkel, rendes fizetéssel. ahol követelmény LENNE az időpontadás, az igényeknek megfelelő rendelési idő, annak betartatása, a korrupció megszüntetése, az információk egyértelmű átadása (telefonszám, javaslatok, stb.)
minden napja kérdőjel egy nem rendben létnek, de így minden percét kiválóan meg lehet keseríteni. az ilyen totális rendszerekben birkanépet kezelgetünk, mindegy, lepukkant-e vagy épp milliárdokból épül a környezet. uff, én beszéltem.

pál inka

pálinkás jóreggelt - köszöntött ma gyermekem.
pénteken ezzel sikerült csak rötyögésre bírnom két bőgésordítás között-
szeretem, hogy az ilyenekre mindhárman fogékonyak vagyunk. eléggé elviselhetővé teszi az életet.

nőnek

"Bizony, múlik az idő, nőnek a gyerekek."
legyen minden másképp és pontosan ugyanígy.

a hétvége amúgy egy iszonyatos méretű punyulásról szólt, hárman és mindent bevetve. kellett hozzá az előző 3 nap ovi, a szájra esés, a főzés-mosás-itthonmunka-oviszokás egyensúlyozása, egy undok hétvégi muszájmunka. g nagyjából 10 órákat aludt éjjel, nappal pedig 3 óra után kellett ébreszteni, amivel szemben én meg nem bírok eltakarodni aludni, amivel szemben meg a drágám nonstop aludna. eközben néztünk éneklősműsorokat, életképeket, semmit, de legalább g-t ki bírtam a nagyszülői kéz alá ebrudalni a kertbe ma.
jövő hétre visikároly (vagyki) frontokat ígért, ezzel fogjuk színesíteni a hogyan utáljuk meg az ovit, de muszáj mégis gyorsan beszokni és ezért sokat bőgünk programunkat, amit már csak a gyalog jövünk-megyünk mindennap színesít majd.
persze nyilván megszokás lesz ez is két hónap múlva, s ha csak ez lenne a legnagyobb problémám, simán hüjének nézném magam magam, de szerencsésen belefutottam pénteken egy olyan közlésbe munkahelyügyileg, amitől végképp undorodom az egésztől, ez alapozza a virágos jókedvem, na.
amúgy még iszonyatos méretű rendrakási lázban is égek, a konyha, az ebédlő és a háló már kinéz valahogy (ez afféle kezdeti stádiumban lévő belsőrend, az a leglátványtalanabb), ma megvolt az íróasztalom (és bocs, ez a maximum, ennél rendebb rend csak nyugdíjas koromban várható!) de tényleg, még a veszélyes és egyéb szelektív hulladékot is szállítgatom, gyűjtögetem, meg még a paradicsomos üvegeket is leszedtem már, a ruhákat is átválogattam. erre azért még jó gondolni. majd holnap erre gondolok.

privatleben

a privát levemben pedig fődögélek, a kivagyok mitakarok mileszvelem nembírommegbeszélnisem majd' minden vonalamon fut, és hát terheltek a vonalak.

járogatunk

jahh, most már három napja járok oviba, és minden nyugalmas, alvós délután alatt azt gondolom, volna érzékem hozzá, de mennyire jó mégis, hogy lettem/vagyok óvónő.
egyszerűen őrjítő, noha 12 gyerek az nem 22, pedig jövő héttől annyi lesz.
(nyugtalan szívvel várás maradt, g tényleg végigbőgi jelen állás szerint a távol töltött órákat, s ha van ott még 21 gyermek, akiknek egyfolytában kell technikailag az óvónő, nemigen lesz arra mód, hogy ott patyulgattassa ennenmagát)
nem izgulás vagy szorongás van, csak a nyomorék tudat, hogy ez van, ezt kell szeretni, csak épp ő ezt nem szereti, nem is fogja még jó sokáig.
amúgy szereti az ovit, játszik ("sok érdekes játék van"), teoretikusan egész nap is járna ("én most itt alszom... mert ott aludnék"), beszél"get" az óvónénikkel ("hát legalább már rám mosolygott!"ahogyan ma egyikük felkiáltott, és azért ez nagy szó, hehe), szívesen megy. meg-megbeszélünk furcsa jelenségeket (egyes gyerekek nem tudnak még jól járni, mások a közös játékszerek ügyét kezelik individuálisan, hehe), és ma, a harmadik napon a szája szélének foggal lyukasztása utáni nagy bőgés közepette mondta csupán, hogy menjünk haza már.
egy szó mint száz, az első három nap mérlege 10ből 8, ami egészen oké.

gonosz

például minden egyes olyan embert, aki a kutyája nyakában nem helyez el nyakörvet telefonszámmal, utálok.