lobbierő

amúgy tegnapra vettem egy nagy levegőt, meg az szmk anyukaságot, és egy lépéssel feljebb a hierarchában megkerestem a megfelelő személyt, az egyetlen lehetséges potenciát, aki révén talán nem úszik el g mellett a biosz is, mit tantárgy (szürke vizen dinnyehéjak eddig: ének-zene, rajz és kézművesség, matematika gondolkodtató része, testnevelés, földrajz, magyar fogalmazás, irodalom...)

az illető hihetetlen, olyan korrekt, hogy amikor beszél, legszívesebben megölelgetném, hogy ilyen létezik? ez nem a valóság! (szőrmentén tettem is erre utalást). persze vannak a körülmények, amik nem mozdulnak (mondjam úgy, hogy nem mozdulásuk nagyon rossz, de a mozdulásuk sem lenne jó? a lelki megállás az, amin a jelen tanártársadalmi helyzetben egyszerűen _nincs_mit_tenni_) (csak remélni merem, hogy ez a gyöngyszem, akit én megtaláltam, nem ég ki, nem fárad bele, nem öregszik meg...)

szóval amiért mentem (tartassuk be a kereteket, legyen előre közölve egy-egy témazáró ideje/mélysége/felkészülési anyagai) (miből lesz a vizsga, mikor lesznek anyagok, legyen felkészülési idő/anyag/mélység/minta), azokat mind jó kézbe tettem, és egészen jókedvre hangolt. 

mondjuk ő az az EGYETLEN tanár ebben a menő isiben, aki félévente visszakérdezi a diákoktól, mit is tapasztaltak nála, hogyan értékelik az elmúlt félévet, őt... szóval mit is gondoltam :)

én még fogadóórától nem lettem ennyire vidám, mint tegnap tőle :)

delej? cérna.

...aztán jött másfél hét betegség...

ez az év egy nagy déjá vu, minden béna helyzet ismétlődik, a vacakságok tapadnak, elmozdulni csak lélekben lehet, a lábammal minden ösvényt mindahányszor végig kell járnom. ez végül is a tanulság, hogy ehhez kell az igazi türelem. 

mert mit kezd az ember azokkal a helyzetekkel, ahol már belül is rohannék, miközben munka tornyosul (és ez itt nem az az egymás hegyére helyezett aktahalom, melynél van a remény, hogy lassan, szívósan, de földolgozom, hanem a hidra-féle, hogy levágok egyet és négy nő a helyére...)

vagy azokkal a helyzetekkel, amikor belül álmodozom, hogy most olvasnám azt a könyvet, megnézném a filmet, de van egy kis teendő, amiből adódik még egy kis teendő, és ebből adódik egy egész napnyi...

vagy amikor beszélnek hozzám, de egyszerűen nem célszerű, amit mondanak, egészen másról van szó és az irány is elhibázott, és akkor udvarias vagyok, és visszaterelem, és visszaterelem, és visszaterelem, és egy óra alatt egy tyúklépést haladtunk csak előre...

és ezt a legegyszerűbben úgy szokták megoldani az emberek, hogy egy hétre, kettőre, sokra kilépnek a megszokottból, "szabadságra mennek", és átmenetileg ez segíteni is fog, megteszem én is, és nem hagyom felhívatni magam, de már most tudom, hogy az alapnyűglődésemen csak pár napra fog ez segíteni, mert a türelmemen kívül, kell valami cél is, ami hajt, hogy bírjam cérnával.

így mulat egy

folytatjuk, most a covidnak kinéző nemcovid van a láthatáron, g ismét itthon, csak most magas lázzal, köhögéssel. én két órát aludtam, ő meg 39,2-vel kelt.

ezt az évet lehetséges volna valahonnan megdelejezni?

adventi fények

jahh, és akkor az úgy volt, hogy g _meggyógyult_ pénteken, mire indultunk, egész jól volt, viszont a folytatás is méltó volt hozzánk, a szállodában a becsekkolás hihetetlen hosszúra nyúlt (bénakislány rezervált, ennyi), aztán nem fértünk be a pótparkolóházba sem (így parkoltunk utcán! Bécsben! a maradék 2 órára 22 euróért! este 7-ig...)

aztán szombatra helyrejöttünk, reggel bevásároltam (ez most már nem is annyira szokatlan, ugye), összeszedtük g barátját, és aztán nekivágtunk a városnak. az nekem csak most esett le, hogy végre ez a barokk császárváros is rendelkezik falfestményekkel, és hogy kevés rá pár óra bejárni őket. még nem olyan egyedi, mint mondjuk Brüsszel tudott lenni, de tetszik, hogy lehet keresgélni. így már én sem unom a városnézést. a Mariahilferen vettünk nekem könyvet (megunhatatlan), a Naschmarkton ebédeltünk (a hangulat jó volt, az étel nem), a Karlsplatzon belebotlottunk egy igazi karácsonyi vásárba, aztán este a Városházánál jöttünk rá, már túl fáradtan, hogy mégis van ott jégpálya (a korizás végül nem fért bele a 2 napba). vasárnap felét a Természettudományi Múzeum kőtárában töltöttük (vicc, hogy ezt és az őskort már 2-3-szor láttuk, míg a bármi mást soha... de hát ha egyszer ez érdekes...)

vasárnap délután derült ki, hogy a 30 km séta megtette a hatását, g-nek megint fájt a torka, aztán ebből hétfőre szépen kiteljesedett újra a betegség, és itthon volt egész héten, majd csütörtökre p is elkapta. így mulat egy magyar úr, mondhatjuk. viszont az élmény vitathatatlan, és viccesen könnyen ment a kétgyerekes üzemmód. vagy csak nagyok már, meg jófejek.

szombaton meg kénytelen voltam tüntetni menni, utálom és haragszom, hogy ilyennel kell elszúrnom a szombat estém, minden egyszerűbb lenne, ha ez a zsebdiktátor és minden sleppje megszűnne. 

kívánom, szívemből.