akárhogy is

akármennyire is idióta vagyok, hogy a csütörtökön hazahozott cucc átstoppolása ma éjjel, midőn kikapcsoltam a gépet és már elbambultam egy csomó alvóidőt, jutott eszembe, mégis impozáns és kitűnő érzés, hogy erre az alapszintű képszerkesztésre a rászánt 5+5 perc elegendőnek bizonyult, és pillanatnyilag az egészet megfelelően elvégzettnek tekintem.
szerintem én élvezem ezt a digitális hatalmat, ahogyan egy ilyen zajlik, élvezem a digitális ruhaturkálást, kiválónak tartom, hogy banki átutalhatok 5 p alatt itthonról, hogy KÖNYVet vehetek a hálón és ide is hozzák, és sorolhatnám, de most nem.

ma könyv meg csúszda

végre éppen erre járok, meg idő is van, és még nem múlt hajnali egy, szóval itt.
(jó, tegyük hozzá, hogy mostanra zsigerből negálok minden munkatípusú szüttyögést, képtelen vagyok bármi értelmeset csinálni, este, mert este van, reggel, mert nem kelek fel, délután, mert g nagyjából 45 percet alszik (esetleg negyvenhatot, ha jó napunk van), délelőtt meg nem létezik, akkor nem munka van, hanem főzmostakarít vagyés játszósétavásárlásrohanvást).
(ennél fogva kínosabbnál kínosabb érzések nyomakodnak a fejembe minden nap, ha ez eszembe is jut)
egyszómintszáz kint valánk a könyvfesztiválon.
mivel kapcsolódik ez majdan össze a fejemben?
hát hogy hiába kelünk/végzünk minden rutint egy órával korábban a szokottnál (még a játszózás is belefért, csúszdával, hintával, mindennel, meg a nagyilátogatás), a délutáni alvásidő ismét kettő utánra tolódik.
minden alvás anyaJÖNNIKELL ordítással végződik, majd fél óra nyűgös álmos agonizálással folytatódik (nem ki és nem be -ötletes- semmitsemakarokkal spékelve)
minden indulás már csak ezert is csúszik háromnegyed órát
minden kanyargós melegben végrehajtott út (ha hosszabb 15 percnél, végződni fog hányással, hacsak ki nem találunk valami okosat (hányásnak első, rosszullétnek második volt ez a mai), noha gyermekem a maga kettőésfél évével jóelőre leszögezte, hogy neki inkább SÉTÁLNI KELL. hát igen.
túlpakolós anyukaként amúgy nem volt gond, volt pótgatya, pótpóló, pótpótpótpóló, pótsapi (ehheheehh!), és a kárpitra meg nem jutott, kicsi gyerek, kicsi adag. szuper.

azért a jó az volt, hogy szép idő volt, kijutottunk, bejutottunk, levásároltuk, megvásároltuk, megnéztük, meglufisodtunk, bebarangoltuk, kihalaztuk (magunk), megittuk, megettük (NEM a halat), és végül mind hazatértünk.
ja, és lett egy új Ulickaja-könyvem, három dedikációm Marék Veronikától (noha a dedikálásnak vége volt), láttam az Esterházyt beszélni (amit hallottam, azért kár volt, mert legritkábban beszél jókat egy író. az író írjon.) (vagy már meg is írta.)
most pedig az időfesztiválra várok, ahol veszek különféle időket, hogy megírjam, kiírjam, összeírjam, leírjam, elolvassam, elolvassam, elolvassam, eljátsszam, lejátsszam, elgondoljam, meggondoljam, átgondoljam, lerendezzem, összerendezzem, OTTHAGYJAM, beengedjem, kiengedjem, elengedjem, megengedjem. és így tovább.
ahh, de pátetikus teccik lenni.

neked

Kovács András Ferenc: Hajnali csillag peremén

Hajnali csillag peremén

várjuk a reggelt, te meg én:

harmatozó fény a házunk,

mélybe kalimpál a lábunk.

Vacsoracsillag peremén

lessük az estét, te meg én:

elsuhanó fény a házunk,

reszket a mélyben a lábunk.

Földre bukó fény: te meg én.

Éjbe hunyó fény: te meg én.

Lobban a sóhaj-uszályunk:

csönd ciripelget utánunk.

kúk

"én kívánnék magamnak egy kis kúkhúlt adni"
mondá gyermekem nem oly rég.
ehhehehe, kvíz: mit is mondott?
tippelem, hogy gyakorlatilag kideríthetetlen, anniy könnyítés van, hogy séta közben mondá.
és annyi megnyugtatás, hogy nekem is csak visszafelé, ötödjére esett le, miről is beszél.

kríziselődve

a nagy kussolás amúgy fogalmazgatásokkal jár, vágyakozva nézegetek lelkemben a blogomra, akarok is írni, találkozni, levelezni, de nem megy.
g délutáni alvásideje tűrhetetlen rövidre redukálódott, pedig a fárasztás, kedvesség, stb normális. ilyen szempontból kellene gyorsan egy kis oviba járás. ezalatt a 20-45 perc alatt (korábbi 2 órával szemben) gyakorlatilag kifújni sem tudom magam, dolgozni pláne nem, hátmeg a többi.
estére vagy összeakad a szemem a fáradalomtól, ésvagy dolgozom, ésvagy sürgős ügyek után loholok a neten (ovi, sajátovi, adóbevallás, akármik)
a hetem fölváltva főzmostakarítsétálnevel illetve bentmegfeszüldolgoz (hangsúly a feszülön) között zajlik, ezúton is elnézést a találkozóelmaradásokért, s melyre a minden hétvégén van egy nagyvalami települ rá.
igaz, múlt héten 2 moziba is eljutottam, de ez a féléves átlagom túlteljesítése volt kikapcsolódásilag, tehát nem osztott nagyot a szorzásban.
és erre az egészre ráfészkelte magát ez a krízis, mely eszkalálódott is, gyakran érzem azt, hogy éppen pont SEMMI sem stimmel, noha megy az élet tovább, persze. a rosszkedveim menetrendszerűek, nagyjából generálják is már egymást, bár még nem érnek össze minden napra.
nem vagyok sem bátor, sem elég frappáns, sem elég nyerő, hogy valójában változtassak ezen.
bár munkailag éppen hajolok a kesztyűért, reménykedem magamban.
g közben egy csuda, meg a drága is, erről csak ódákat zenghetnék.

a hátralévő életed első napja

az úgy van, hogy amikor lent van valami a padlón, akkor technikailag már tényleg csak a fölfelé létezik.
és létezik, mert hát kicsit megint volt pár dolog, ami visszarántott, messze föl magam fölé.
túl vagyunk a mai napi vicceskedésen. olyan szinten könnyebbültem meg, hogy fizikailag éreztem minden egyes fázist.
aztán meg szereztem egy kiváló lufit a kiváló gyerekemnek (ki ma este -folytatván az elmesélések alapján egésznapos- karattyolását, lelőhetetlen volt, annyaaaa (mármint az enyém)), ugyanis tegnap említvén a lufidolgokat, kijelentette valahogy imígyen: "lufi? azt kell nekem hozni." ő, meg izé.
hát ezért hoztam, amit megkönnyített, hogy nem voltam jelen az együttes eleregetésnél.
és aztán még pár óra munka után eldöntöttem, azt a filemt mégiscsak, egyesül is akár, de meg kell nézzem.
azt bírom a Titanic-ban és a Toldiban, hogy iszonyú lazák. kedden megtekintvén az aznapi film előtt ennek az előzetesét, muszáj volt lefoglalnom mára a két jegyet, de mondtam (ismerem magam, azért is), hogy nem tudok fél órával korábban odaérni, nem baj-e, nem, nem mondták. 43-ra értem oda, huszonketten álltak előttem a sorban (elméleti filmkezdés 45-kor), és 50-kor odalépvén az ablakhoz, a foglalt jegyem vehettem kézhez, teltházban. (???) nagyon jól érintett a dolog. hihi.
és akkor volt ez a film, és szerintem ez az a film (pedig asszem, viszonylag utálom a francia filmeket), amit Amelie után először ajánlanék mindenkinek, hogy MEG KELL NÉZNI.

vannak a színészek, akik jók, nagyon. van a képi világ, ami nagyon jó. jó a koncepció, jó a forgatókönyv, jó az ötlet, jó a megvalósítás. semmi hablaty, semmi mellékszál, öt epizód, ami szerves része egymásnak. ja, és a zene, amit szerintem simán hallgatnék nonstop.
a lelombozó csupán annyi, ami a titanic szexepilje: ezek azok a filmek, melyeket nem hoznak be forgalmazni az országba, és mindössze egyszer adták moziban: ma.
amúgy a sztori ilyesmi: egy család, idilli képek korábbról. apa, anya, nagyfiú, középsőfiú, kislány. az első epizód 1988-ban: a nagyfiú különköltözik, második: 1993-a kislányból nagylány lesz, 1996-a középsőfiú keresgéli élete értelmét nem túl sok sikerrel, 1998-az anya öregedéssel való kínlódása, 2000- az apa története. valahogy olyanná kerekedik ki a film, mint az élet: sosincs úgy, hogy ne lenne valami. valami mindig történik. valami fáj, miközben valami nagyon jó. hogy észre se vesszük, de ez a nap a hátralévő élet első napja, ahogy szeretünk, ahogy összeveszünk, ahogy bénázunk, ahogy nem találjuk a helyünk.

olyan lettem, mint a lufi. kapkodtak utánam a lagymatag kezek, húzzanak vissza, de nem, mára nem ment nekik.
amúgy a lufi története kísértetiesen hasonló: kint hagytam a moziban, nem akartam lufit pufogtatni/ellebegtetni. azt mondták, vigyáznak rá, megtették, csak a visszaadásnál libbent ki a leányzó kezéből, föl a négy méterre röhögő plafonig. mondtam, ú, a kisfiamé lenne, ó, mondták, lehozzák. életveszélyes volt nézni is, de lehozták. tapsvihar, hála, gyermek itthoni határtalan öröme.
így kell ezt.

a mai "szép" nap előzménye természetesen a tegnapi, a szerda.
meghogy nonstop szorongok.
nevezetes skálámon, miszerint hogy vagyok, tízből hármat adtam reggel magamnak. (éjjel kettőt sem) aztán koradélutánra, amikor a holnapi sütit sütöttük g-vel, már összejött a hatos is. innen szép veszíteni, mondhatnám, mert egy késői ebéd után g (szorongós, gratuláljunk) nem aludt, úgy indultunk (késve persze) az óvodalátogatásra (együtt, de ez volt az utolsó ilyen, ha hihetek magamnak). simán bírta odáig, meg ott is a tömeget és az első 15 percet, aztán elbújkált a hosszadalmas karattyolás alatt (én bírtam volna, ha hallom az infókat), aztán egy gyors nem megyek be nem jövök ki után nagyjából 10 percig ordítva sírt (nem szokása), mely kíváló képet hozhatott rólunk (mondjuk ez az utolsó, ami ebben zavar), én kiakadtam, magamra, a világra, MINDENRE és MINDENKIRE, se felöltözni, se visszamenni, se játszani nem tudtunk egy örökké tartó 10 percig.
itthon a nem megyek be nem jövök ki folytatódott, kiváló hisztiroham volt, ennek mélye, hogy mitől mi van, mély, nem is akarom végiggondolni sem. aztán háromnegyed hétre kipurcant és aludt tíz percet, abból végül felébresztettem, és utána mint akit kicseréltek, ismét a tündibündi kisgyerek volt.
tanulságos, szörnyűséges, agyleszippantós nap volt, életemben először történt, hogy a négy korty tokajit, ami amúgy néhanapi nyalánkság, egyszerre ittam meg, és aki ismer, az tudja, hogy ez a tízes skálámon már nincs is rajta, egyes alattalatt alatti.
és azért ez a csütörtök megint egy olyan nap, melynek az estéjét kívánom csak magamnak.
legyen már.
pedig írtam volna a tegnap látott titanicos filmről.
na majd.

hétfők

vannak azért sokkalta fontosabb események is életünket színesítendő (nevezhetjük példának okáért ezeket nagy dolgoknak).
minthogy azok.
ötödik napja biliben.
olyan szorgalmasan és kötelességtudóan teszi amúgy ezt a dolgát, hogy konkrétan meg kelletik zabálni.
milyen jó, hogy így nőnek ezek a kölkök. milyen jó, hogy egyszer mindennek eljön az ideje. milyen jó, ha ez pl így is marad. hihi.

mégiscsak józsef attila

LEVEGŐT!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

1935. november 21.

költészet

sokat gondolkodtam, melyik a mai nap verse. kell, mert egykor József Attilát úgy olvastam, mint aki egy hét után ehet újra, minden sorát habzsoltam, akartam tudni, mit mond, ki ő, miért úgy, és miért azt írta.
gondoltam, írok tőle.
aztán azt gondoltam, most, Londonban verset cseréltünk a Speaker's Corner szeles szegletében útitársammal, hát leírom ide is azt a szösszenetet, ami ott eszembe jutott, aktuális, gyerekvers, de nem, ez sem idevaló.

az előbb beszélt azonban egy illető. valami olyan árnyat hozott a fejem fölé, hogy beleszakad a szívem, nem bírok felejteni. nem felejtem a gyerekkorom félelmét, nem feledem a rossz álmaim. sajnos elhiszem, amit mondott, sajnos volt ilyen, és nem hiszem, hogy nem lesz ilyen. olyat mondott, ami most még irreálisnak tűnik, de ott vannak, ott vannak, te jó ég, pánikolok, pedig süt a nap és kék az ég, egymillió, te jó ég, mi ez, hol vagyunk?
mélyen sajnos, hogy ez a vers kell ide, nekem. (bocs).

Radnóti Miklós: Razglednicák (4)

Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint a húr, ha pattan.
Tarkólövés. - Így végzed hát te is, -
súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. -
Der springt noch auf, - hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.

meg ez is idevaló B.T. blogjának egyik hozzászólásából

akármit is

akármit is nyafogok itt össze-vissza, nyugodtan gondold mellé az igazat is.
voltaképpen mi itt boldogok vagyunk, a mikrovilágunk az.

nem hiszek abban, hogy ezt a fajtát a külvilág rendülései valójában megingathatják.
ha ráznak, és most ez a fordulat rázhatja, akkor majd kapaszkodunk egymásba. remélem, elegendő ez az idea és a szeretet meg a hűség, ami összetart.
csak idealista vagyok, s azt hiszem, másokat (velem) is.

macik meg egyebek

az, már nagy lépés, hogy a már óvodás vagyok közben nem szorul el a torkom, haladás.
nem tehetek arról, hogy a tévémaci alatt meg még bőgök.
irtó fura ez az Élet.

ezt nem tudom

olyan szinten pattogok a dolgaimon, hogy szerintem ez a gond.
egy popóm van, oszt van itt minimum három ló, és csak pattogok, pattogok, és végül nem megy semmi.
ez pedig annyira idegesít, hogy pár kivételes naptól eltekintve a tizes skálámon lefelé csúszom.
most pölö a hármason kapaszkodom.
még nem sikerült megtalálnom magam sem a "ne pattogj", sem a "nem lehet egy seggel több lovat", sem az "akkor engedj el valamit" önállósító mondatokban, csak azt látom, ahogyan folynak el a napok, dolgok.
pedig nevezhetném magam sikeresnek, ügyesnek, ésatöbbiakárminek, de az csak egy máz, egy szakadékony hártya. és nincs alatta pillangó, csak én, a hernyófélemittudoménki.
nem szerettem ott lenni az utolsó időkben, mert nem tudtam teljesíteni.
most pedig teljesítek, a lovakat hajszolva, és még mindig kevés, kevés. kellek, de mégsem. jó, de nem dicsérnek. okos, de nem eléggé. adunk neki, de mégsem.
gyanítom, hogy az egész mögött van valaki, konkrét tervvel, hogyan törjön meg, hogyan ásson alá, no és ez az, amin nincs mit tenni. vagy van.

milettvolnaha

ha ma este (és a sok előző este) nem lett volna állandó tennivaló (leggyakrabban munka) (legkevésbé gyakran pedig film(ek)), akkor ilyenekről írtam volna (képes) posztot:
* G. Szabó Judit
* a londoni út
* az egri út
* a mostszombati horror anya-gyerek(v)iszony (kép nélkül)
* a szűnhetetlen kínlódásom ezen a munkadolgon (ehhez sincs képem, ami nem baj) (és persze jobb is, hogy kimaradt)
* g bicajozása
* hogyan viselik a kétésfélévesek anyukájuk többszöri rendkívüli távollétét
* Lackfi J egynémely versezete
* fogadás: vajon eljutok-e tényleg a titanicra.
és még sok momentán lappangó cucc, ami volt, de elszállt

*szakad*

áhháhááhhhááhhháááá.
nemrég olvastam egy kommentet valahol (és akkor már ezért megveregetem a vállam, hogy jól vagyok, hogy tényleg nem fórumozok, mert hát az állatkert, ugye), miszerint Esterházy P. (nádassal egyetemben) egy firkász volna.
egyik szemem végtelen szomorú, szívem is megszakad, a másik (szemem) meg röhög.
hogy ilyet TÉNYLEG GONDOL VALAKI???
ismét csak azt mondhatom, amint azt korábban, örkényi világban élünk, no---

a másik afféle költői kérdésem, hogy mitől gondolják a szélsőjobb, hogy NEKIK jobb lesz, ha a szélsőjobb kerül (akármilyen, akármennyi) hatalomra. de most tényleg. kapnak valami belépőjegyet? vagy nem lesz rajtuk sárgacsillag? BIZTOS?
*legyint* *vállát fölhúzza* *szíve szakad* *NEMÉRTI*

zene, újjózene, juhú

ezt azért kelletett iderakni, mert persze majd egyszer végre idevésem, hol kujtorogtam az elmúlt másfél hónapban kergetve-keresve magam, de addig is itt egy skót csajszi, (amy macdonald) kinek hangja csuda. a skót azért érdekes, mert nagyon tetszik és borzasztónak találom egyszerre a skót akcentust.
tehetség alapján idetehettem volna ilyen erővel ama lédigagát is, de azt valahogy nem hozza az úri kedvem, mert hiába hogy annyira kreatív, tehetséges, jóhangú és profi, nem fűlik a fogam ahhoz a kurvás vonalhoz, amit a madonna is hpz(ott fénykorában). amúgy szuperlatívuszokban gondolkodom a tehetségről, főleg ha és ahogyan kibújik, mint szög a zsákból, de sajnos gaganéni nem nyert.
hátha egyszer leszakad erről a vonalról és meri kihagyni---

új generáció