aztán tegnap délután végre eljutottam a könyvhét(végé)re.
három hete úgy nézett ki, hogy minden nap megnéztem, mikor lesz a megnyitó (sokáig nem volt kiírva), mikor és ki lesz a megnyitó (NP, derült ki, meg hogy 18 órától), és végig azt gondoltam, ott nekem ott kell lennem, és akkor szépen, ahogy a napok mentek, olvadtak el ezek a terveim.
szombaton egyszerűen nem jutottam el. nap sem volt, meg tervezni sem bírtam vele. aztán vasárnap egyszer csak azt mondták nekem itthon, hogy ha g úgyis elutazik, mi menjünk ki ketten a Vörösmartyra. hát így sokkal egyszerűbb volt. és ilyenkor szoktuk magunkat teljességgel végsőkig kifárasztani, mert a 35 fokban a Budafoki útról "átslattyogtunk" a Duna-korzóra, és onnan még 5 könyvvel többel a térre. (és persze onnan a duplájával vissza is :) )
ott eléggé megvolt az érzés, hogy ez így jó, és tényleg. látni, hallani személyesen Grétsy Lászlót, Grecsó Krisztiánt meg a többieket - az mindig egy jó rockkoncert. és a közönség is olyan nem fellökős, gondolkodós-normális, csak amilyennek a világnak lennie kell.
vicces kicsit azt is észlelni, hogyan változom én és az ízlésem. van egy mag, ami nem változik - ez a könyvszeretet. de hogy mit veszek ki a kupacból, mit teszek vissza, veszek le megint, vagy veszek meg, az évtizedről évtizedre nem. a szemem nem változik persze, észreveszem, és örülök, amikor látom a 100 éve feledett könyv újrakiadását, de mégis hogy én hogy változom, na az vicces.
az elmúlt években rászoktattam magam az idegennyelvű eredetikre. nagyon élvezem, hogy nincs egy értelmező entitás köztem és az író között, nem jut eszembe, vajon ezt hogy is akarta mondani / hogyan írta le az eredetiben az író, csak jön az élmény. egyes szövegekért meg kell küzdeni, mások meg annyira élvezetesek így. a meg kell küzdeni egy C. Ahern volt nemrég (how to fall in love) - semmi komoly, de az első 30 oldalán harmadszorra jutottam túl. ez akkor volt, amikor Barcelonából hazafelé felültünk a repcsire, és nem volt más választásom, mint el akarni olvasni. és akkor ott volt egy pont, ahonnan már tudni akartam, hogy mi lesz. a Hornby-kat meg pont ellenkezőleg, mindig előre nagyon akarom tudni, akarom a könyvet, ebben a sorban pár éve a slam fogott ki rajtam - képtelen voltam eljutni addig, hogy tetsszen, letettem. most találtam megint egyet tőle, és erősen reménykedem, hogy ez megint jó lesz. mert azért tőle mennyi jót találtam már.
lehetne értekezni arról, mostanában a valódi magas irodalom mért nem foglalkoztat, de szerintem azt elütném azzal, hogy egyszerűen nincs időm elmélyedni, és nincs kedvem elmerülni bennük. túl sok nehézséggel vesz körül a világ, hogysem fussak neki még egy mélyebb lelki-szellemi utazásnak. azért vágyom arra, hogy visszatérjek abba a rendes mederbe, ahol a világ hagy erre vágyat.
