húszhuszonhárom utolsója

gyors év volt ez, sok nagy nehézséggel, melyekből nem oldódott meg semmi igazán alaposan, de fogyott, legalább érzésileg.

nagyon sokat dolgoztam, idén egy kicsit még jobban felvállaltam, hogy ott, ahol dolgozom, akár lehet mondani, hogy az enyém - ezért jó ilyen helyen dolgozni, mert tényleg az lehet. ettől persze nem is volt könnyű, mert a gyakorlatban ez azt mutatja, hogy nincs is másra időm.

fogorvosra persze kellett, hogy legyen, hasznos is volt a vagyon, amit ráköltöttem. viszont a decemberi édességhegy megtette a hatását, érzem, hogy van fogam, és őszintén - ebből a fogból az szokott a jó lenni, amikor nem érzi az ember, hogy van... szóval megyek vissza, nézetem, mert az talán segít.

jövőre sok teendős a lista: ki kell pakolni és rovartalanítani a lakást, ezzel együtt ablakcsere (még mindig utálom a gondolatot is, de már nem kergetem el, és én se szaladok ki a világból), g-nek kisérettségije lesz, a munkában meg a mostani nagy levegő és januári repülőrajt után kemény évet várok (az idei fejlesztési pályázatokat meg is kell valósítani), és utaznék, ha maradna rá pénzünk, most nagyon érzem ezt.

azért nagyon hálás vagyok, hogy az idei advent Bécsben ért, a nagy hóval, családilag. utána a négy nagy elszámolásból kettőt csont nélkül tudtam megcsinálni, majdnem mindennel el is készültem (röhej, de hiába készítettem el a karácsonyi képeslapunkat, ezen a munkahelyen egyszerűen csak újévi küldésére van lehetőségem, annyi a karácsony előtti feladat - idén is - lehet, hogy be kellene látni és láttatni...). hálás vagyok, mert a nagy erőfeszítések ellenére a karácsony ideért belül is. együtt vettük-díszítettük a fát és volt családozás Érden, Zuglóban, meg lent, aranyos ajándékok, szuper ételek és jó társaság...

'24-re egészséget, élhető országot, teljes feledésbe vesző hatalommániásokat, normális világot és áldást kívánok magunknak és nektek.

kaizersmarrenstadt

múlt péntektől tegnap estig Bécsben éltem, jó volt.

felfedeztünk egy újabb kerületet, bár a hó miatt a Dunaszigetet elnapoltam végül (csak kíváncsi lettem volna rá, mi mindent lehet(ne) ott csinálni, de sebaj, majd legközelebb.

kicsit aggódtam, hogy unjuk ezt a pótgyerekes, tengős-lengős bécsi hétvégéket, de nem, nem, nagyon is kedveltük a dolgot. mind a négyen (többször is) biztosítottuk egymást arról, hogy nagyon is rendben volt minden. kivéve persze a közös vásárlást, az egy agyrém volt, olyan érzés, mint a társasutazásokon a két szervezett program közötti idétlenkedés (amikor mindenkire várni kell, majd sorban mindenkinek pisilnie kell szinkronizálatlanul...), mondjuk abban a ménkű nagy spárban szerintem nem is lehet rendesen vásárolni, akkora...

főztünk együtt, havaztunk együtt a Praterben (20 centi is volt), koriztunk együtt a Városháztéren, voltunk a szokásos könyvesboltszentélyben is, és havazott a mariasilferfrasszén, ami egészen szép volt és ünnepi, és olyan igazi adventérzés. és jó volt teljesen kikapcsolni és leereszteni a gőzt, és elfelejteni, hogy mi minden volt és lesz teendő. aztán ők hazajöttek.

én meg ottmaradtam a kétnapos képzésen, és tartogattam a jóérzést, amit a hétvége adott, és mindenki normális volt, és mosolygott (a képzősrác és a témája az agyamra ment, de még ez sem bántott). aztán a tegnapi nap összegyűrt és kiköpött, köszönhetően a SZABÁLYTALAN időjárásnak. ez Ausztriában amúgy nagyon érdekes bír lenni (talán mert tényleg annyira szabály minden). pontosan ezerkétszázötvenszer mondták be mindenhol (metró, villamos, múzeum, vonat), hogy nem jön, nem megy, de majd valamikor valami lesz, az tuti (nem), és mekkora óriási elnézést kérnek (talán a hó nevében?) a kellemetlenségért.

konkrétan egy teljes nap alatt összesen egy kiállítást tudtam megnézni félig az erre maradó egy órámban, az összes többi oda- és vissza-, valamint hazautazás volt. (mondjuk ráéreztem, hogy talán jobb lesz a korábbi vonattal szerencsét próbálni, és tényleg, ez csak 110 percet késett Bécsig, és tényleg elértünk Kelenföldre 5 és fél óra alatt). úgy kimerültem estére, ahogy ritkán szoktam.