hozzátáplálás

azért szorítok, hogy tényleg minél kevesebbet, vagy egyáltalán ne kelljen gergőnek adnom a szoptatás mellett pluszban.
nagyon rosszul esett a múltheti muszájcukrostea, máig nem vagyok meggyőzve arról, hogy tényleg muszáj volt. nem mellesleg nyomnak arrafelé, hogy adjak már egy hónap múlva is reszelt almát ennek a kisgyereknek. én pedig, miután mindig meg akarok felelni mindenkinek, hát nyomasztva érzem magam, de egyre kerekebb, hogy mennyire nem akarom én ezt. a cukorról nem is beszélve.
szóval tartsak ki legalább februárig, ugye.
(az egy olyan vacak meggyőzési módszer, hogy "de hát én is adtam nektek/neki teát/almát/akármit, és látod, nem lett semmi baja". miután a látod ő/akárkik 90 %a valamilyen allergiában szenved (minimum), és akkor ez most ugye hogy jön ide. na, hát ezért olyan vacak dolog ez, mert ugye senki sem bírja bizonyítani az igazát hosszabb távon) (ez a gyanúm is)

vihog

hangos vihogás a legújabb tudomány, ami persze annyira édes, hogy bármikor adja elő, muszáj nekem is vigyorognom nagyon.
és:
ma a tévé és apu versenyében (kit figyelünk merőn) apu győzött. van még remény.
mondjuk a szopizás és a tévé versenyében a második szokott nyerni. ezt pölö én nem kedvelem, de legalább így végleg leszokom a napközbeni tévékről.
és:
immár elmondhatom magamról, hogy megtekintettem a betegéletutam, lenéztem a szükséges infókat a mindenféle támogatásokhoz a netről, licitálva vásároltam, emaileztem, iwiweztem, rendeltem a kreatívhobbiból, a búklájnról, a libriből, utánaolvastam a csecsemőkori székrekedésnek, a szoptatásnak, a hozzátáplálásnak, innen néztem ki, milyen ágya/széke/egyebe legyen e gyermeknek, időjárást is innen nézek, ha érdekel, időnként blogot is írok, utalni is megtanultam.
most mit mondjak, én függök tőle, vagy egyszerűen csak ilyen dependens az élet manapság.

annyira.

az, hogy az iwiwen fönt van szent józsef, és hogy összesen 203 ismerőse van, az számomra ismét örkényi magasságokat dönget.
tiszteletben tartva mindenki tiszteletben tartott érzelmi kötődését azért muszáj volt egy tiszteletlenül nagyot röhögnöm ezen (is).

kommunikác

ja, és az is úgy korrekt, ha szépen idevésem magamnak, ami evidencia:
jelenleg (és úgy három hónapja) egyszerűen egy (tele)kommunikációs csőd vagyok.
smseket, méleket, hívásokat, szóbeli kérdés/meghívás/hozzámszólásokat hagyok totál megválaszolatlanul, és csak egy halvány hiányérzet marad a helyén hogy "őőő, valami volt", illetőleg, hogy "valamit akartam mondani".
ehh, egy kicsit össze kellene szednem ám magam, addig is bocs, akitől.

megint

egyik nap fent, másik lent.
ez olyan középennap.
hajnali kukorékolás visszatért (ma ne, ma ne), ennél fogva másfél órát aludtam éjjel, s konstatáltam, hogy tulajdonképpen a várandósságos minden éjjel kimegyek 1-2szer pisilni dolog gyakorlati felkészítés a mamaságra, annyi különbséggel, hogy pisilni öt percig tart, majd az ember visszafekhet nyugodtan (természetesen addig, míg van póz, amiben aludni tud), míg a mamidolgok 10 és 60 perc között változó időtartamúak, plusz a gyermek hosszabbíthat is, mint ma.
s miután vigyorogva és végtelen tündéri heee-kkel tűzdelve adja elő az amúgy végtelenül fárasztó hajnali kukurikút, hát az ember még jó mérges se lehet.
ezekről a nemkakálásokról nem is beszélve.
holnap fölhívom azt a bizonyos szoptatási tanácsadót, hátha mond valami okosat, ami túlmutat a cukrosteán-

terminusok

ma gazdagodtam a fölismeréssel: mégis utyuluputyuluzok.
csak körmönfontan nem a szokásos pancsikálni, napocska sütikézik, aranyvirágszálam, estébé, mert nem sorolom, mert hallva borzongva röhögtetnek, írva csak simán borzongatnak, nincs mit tenni, szélsőséges agy, múltkor kiderült,
szóval jóval körmönfontabban rímeket találok ki (jön, nem gondolkodom), úgy s mint éhes-béles, kutyás-ruhás, vagy éppen tiszteletbeli indiánként rövid és velős jellemzőket találok ki úgy s mint kovács "keljfeljános" gergely (ez a legfrissebb) (a kovács most nem valós név, mint tudjuk), de volt már ez "csibész" is, és vannak olyan esetek, amikor egy külső jegy alapján szólítom ezt a drágát, minthogy tokamanó, illetőleg eredetileg kukacka.
és van, hogy egyszerűen csak azt próbálom elérni, hallgasson arra, hogy

gergő.

ezek az anyukák (estébé) sosem tudják, hol a határ.

helyett

most is pl blogot írok, de ezt persze úgy, hogy a főzés helyetti vasalás helyetti rendrakás helyetti alvás helyett.

olyan napok

azt kérdezte ma a húgom, milyen anyukának lenni.
van neki sajátos stílusa, amin én azért időnként jókat röhögök, igazából saját jó humora. meg persze azért is vicces, mert egy kicsit azt érzem, pánikol, hogy mi lesz, ha nem lesz gyereke, illetőleg attól is, mi lesz, ha lesz.
mondta, nyugodtan mondjam el a negatív érzéseimet, előtte ne szépítsem.
csacsogtunk erről is, de nem alaposan aztán.
nem is tudom, mit lehetne erről mondani, márminthogy milyen anyukának lenni.
nehéz-fárasztó-jó-szuper-frusztráló-őszítő-embertpróbáló-vicces. most melyik a legjellemzőbb.
a legjellemzőbb talán a meglepő, olyan tudományoskutatósan meglepő.
ahogyan napról-napra produkál ez a kis Valaki valami újat, amit addig még nem, és hogy a "semmiből", helyesebben a kettőnk gondolatából és vágyából egyszerre csak manifesztálódott ez a kis Illető, és sír és nevet és érez és akar és nemakar és éhes és örül és a hasafáj és játszik és nyúlkál és nyálbuborékokat fúj és kis teknősbékaként nyújtja a nyakát, kimereszti a hatalmas szemeit és öt percig is rezzenéstelenül figyeli a vállamon az apját, ahogyan az dolgozik...
most például végtelenül és megállíthatatlanul föl akar ülni, minden pózban eszébe jut, oldalt fekve is akár görbít és erőlködik és emellett mindenféle emberhegyeket mászik meg, egyelőre karból.
emellett persze igaz az is, ahogyan semmire nincs időm, noha most is pl blogot írok, de ezt persze úgy, hogy a főzés helyetti vasalás helyetti rendrakás helyetti alvás helyett.
no, ezt a mondatot pedig bepasszítom egy külön posztba, annyira ott van.

erős

ja, és döbbenet erős.
fürdés közben akkorát rúg néha, hogy a kiskád adja neki a tockost.
peluscsere alkalmával már egy hónapja kiugrik az alátett pelusból.
minden éjjel kikúszik háton a takaró alól, egészen a támláig el, onnan 90 fok és tovább.
midőn kevésnek ítéli meg a szopizás mennyiségét, idejét, estébé, vállratevésből lazán felfedezőútra indul, erőből, keresendő az újabb alkalmat
de a legmegdöbbentőbb ma volt, midőn a fekvő helyzetű gyermeket hóna alatt megtámasztva fölvenni szándékoztam, s csak az tűnt föl, hogy a kezemben nincs senki, de a gyerek ül már. hasizomból fölnyomta magát. ezmilyenmár.
persze, ne üljön még. na de hát hogyan ne, hehe.

mértjóagyerek

a mai nap után, mely a kaka körül forgott, eltöprengtem, mit érzek/ gondolok/ estébé.
nem szenvedtem nagyon.
az a macera, ami volt, nem igazi teher. a nehézsége csupán (?) az, ahogyan látom a kisgyereket szenvedni, na az teher. az idegesség, hogy muszáj volna tenni valami jót, de csak féljók vannak meg lassan ható bizonytalan jók.
de amikor belegondoltam ma a séta közben, hogy hát kellett-e ez nekem, akkor eszembe jut valahol ott lent, messzemélyen, hogy valahogy igen.
mert a babakocsiban a pofijába húzza a takaróját, mert a kezemből p arcába nevet, és viszont, mert meghallja a nagymamája hangját és odafordul és nevet, és hiába riasztó a dédi elsőre, hát másodikra (kis, titkos kérésre de) rávigyorog (ami a dédiknek közel mennyország, hihi), mert a muculós gyereket átvéve és arcom elé emelve hangosan vihog, mert olyan csalafintán néz rám, vagy éppen kicsit szégyellősen (honnan veszi, honnan veszi), vagy mert amikor szigorúan rászólok, először rámvigyorog, oldandó a feszültséget, éseztmégígyfolytatnám-
vagy ahogyan önfeledt velem, velünk.

macera

a macera vége az lett, hogy (heppiending, kevésbé érdekes, nyugodtan ugord át ezt a posztot) ma délelőtt nekiláttam, és megoldottam a kérdést.
időnként lemondóan sóhajtozok azóta is , magamat illetően, miután ez is teljesen a meggyőződésemmel ellentétesen alakult.
a tegnapi tornáztatás, masszírozgatás hatására este, meg ma reggel fájt a kiscsillag pocakja, és egyáltalán nem volt vidám, csak ébredéskor, mert azt pont jól kaptam el, és a szemébe vigyorogtam, és olyankor nem tehet mást, minthogy visszavigyorog.
szóval egyre romló hangulat volt, és akkor úgy döntöttem, hőmérőzéssel kezdek.
nem jött be, csak azt értem el, hogy szemrehányóan visított.
erre fölhívtam a rendelőt, házidoki egy szál se.
erre fölhívtam két barátnőmet, ötlet egy szál se.
erre fölhívtam a másik gyerekrendelőt, ott a leszúrós dokit sikerült hihetetlen okoskodó asszisztensek falán áttörve megkaparintanom, leszúrás ezerrel (mért várt öt napig, anyuka), glicerinkúp, estébé, kamillatea cukrosan.
erre leküldtem a férjem a "szomszédba", hozna-e kamillateát, ha van. kapott ezer szemrehányást, jótanácsot és két filter kamillateát (áldott jó ember, hogy bírja ezt a stresszt, nem is értem)
tea főz, cukor bele (Istenem, MIKOR LESZEK már én ÉN) (ha érted, mire gondolok), hűt, kortyol, kortyol (legalább nem cumiból, ez is valami), has morran, elhallgat.
megyünk, tornázgatunk, simogatok pocakot, vígasztalok. nevetgél végre.
jöhet a kúp.
kúp oké, történés egy szál se.
gyermek kedve lelohad, ordít, mint öt sakál, pisike mindenhova (annyira kifejezően bír pisilni),
anyja keze remeg.
fölöltözünk, szopi.
aztán szopi után félórával has morran, és kész.
tehát
kezdéstől a végéig volt vagy hat óra a dolog, gondolkodással, alvással, miegyébbel együtt, eredmény lett, megkönnyebbülés is lett,
DE
fölvetődik bennem a kérdés
ad1 keressek-e új védőnőt
ad2 keressek-e jobb, meggyőződéseimnek megfelelő házidokit
ad3 most ezt akkor minden ikszedik napon eljátsszuk majd (ezt az idő megválaszolja majd)
ad4 hogyan iktassam ki az életünkből a (nagyon jóindulatú) (de nagyonterhesésgáz) tanácsadást, miszerint úgyis négy hónapossan már hozzátáplálod majd.
ad5 hogy mi az igazság
ad6 ha a saját gyerekem ügyében nem vagyok én én, akkor mikor leszek én én.

röhögnöm kell

jahh, meséltem, hogy a z. cininek 11.132 darab ismerőse van az iwiwen?
gondolom, minden nap beszélget velük.

közben

közben lezavartuk a szülinapom, így, pontosan így.
nem mesélem el, kitől mit nem kaptam, mert inkább így volt, mint nem, idén nemigen gondolta senki, hogy klassz kis kifigyelt meglepivel meglepi az a-t.
de sebaj, veszek magamnak könyvet. pl találtam egy németül svédül tanítót, nem bírtam otthagyni, hiába, hogy most éppen pont nem svédül tanulok. vagy nem tanulok svédül. vagy nem tanulok, hehe. ez olyan kell-dolog, és szülinapra pont keresztülvihető.
aztán lezavartuk az apósom szülinapját, kapott szép albumot (g-képeknek), g-képsorozatot, mert az éppen akkorra készült el, illetve g-könyvjelzőt, mert az meg milyen poén.
aztán a drágámmal röhigcsélve megbeszéltük, hogy a karácsonyi ajándékot is így tudjuk le, végre, nincs gond, ki-ki gergős bögrét, illetőeg egérpadot fog kapni. (höhö)

annyira

annyi minden van és annyira semmi.
a legfontosabb esemény, hogy a gyermekem nem kakált négy napja.
tegyük föl, most ez a jelentős esemény.
utánalapoztam a neten (most éjjel) és vagy kóros székrekedés, rohanjak orvoshoz azonnal (megint most van pont szabin a nő) - vagy pedig álszékrekedés (pseudoopstipatio), mely az anyatejes babák sajátja, annyira jól földolgozzák a tejet, hogy kész, nincs kaki.
no, szerintem meg lassan (whithin 2 days) 3 hónaposok leszünk (én: anya, ő: gyerek, másikő: apa, stb), ismét ugrik egyet a lassan kialakult rend, éhesebb lesz, és éppen kevés is a tejecske.
ajánlatok:
1. ne tegyek semmit
2. adjak neki almát
3. glicerines kúp
4. rohanjak orvoshoz azonnal
5. egyéb (nem sorolom, borzasztó ötleteik vannak az embereknek időnként)

az 1-esre hajlok, míg nem üvölt egész nap a fájdalomtól, 2est kihagynám, korainak tartom (avagy?), 3asra anyósom hajlik, ezért már meg is vásárolta a készítményt (jóég, mondd, nyugodtan), 4esre csak annyit, hogy vagy leráz, vagy épp hazarohan, vagy épp szabin van, tehát NEM, 5ös. na az 5ös kérlek az a hőmérőzés pl, amihez sajnos én gyenge idegzetű vagyok, próbáltam, kicsit, visított, megállapítottuk mindketten, hogy ez már annyira szar, hogy nem éri meg. (ez most egy vicces szójáték volt, figyeled)

tehát kicsit tiszta ideg vagyok.
hihetetlen, milyen zsigeri egyszerű dolgokon bírok rágódni manapság.

nagyapja

a papi megkapta a mai szülinapjára a papai elnevezést, egy g-s könyvjelzőt, egy g-s sorozatfotót, plusz egy fotóalbumot g képei számára.
emellett kapott az unokájától egy hungarikum mézeskalácsszívet 'papinak' felirattal.
papi örült.
(mi pedig tervezzük a g márkajelzés bevezetését, de lesz bögre is meg minden.

beszélek

beszélek hozzá naphosszat, érdeklődve figyel ilyenkor.
de most éjjel volt az első, hogy tényleg éreztem, az elmondottakat fogta / befogadta.
nagyon megdöbbentem, szokatlan mély érzés volt, miszerint nem csak úgy szóródnak a szavaim.

adóvevő

kora délután volt egy szabad harminc percem, míg a gyermek -váratlan módon- többet szunyált a szokottnál.
és végre föltettem a piacra azt a csúnya-csúnya giccses tiritarka játszószőnyeget, amit kaptunk nemrégiben. osztottam, szoroztam, estébé, és arra mentem, hogy a lényeg, hogy vegyék, vigyék.
de persze szkeptikus voltam, annyi cucc van ott is, másutt is.
erre most este, míg üvöltöző gyermekem átpasszoltam apjának, keresem az eladó cuccok között, s nincs. na, mivanmár, mondom.
aztán megláttam: kiderült négy órán belül elvitték.
most nem tudom, a kép sikerült olyan hiperszuperre, vagy tényleg van, akinek tetszik.

ünnepek - nálunk

egyre inkább rosszul esik, hogy semmilyen szinten nem úgy működnek az én életemben az ünnepek és megemlékezések, ahogyan én azokat elképzelem.
ettől pedig kezdek bepipulni.
üzenem ezt a csőcseléknek, mely kiáll(hat!) a pódiumra, fog(hat) a kezében akármilyen zászlót akármilyen felirattal, beszél(het) akármit, meg hogy utánam a szabadságért (sic!), és fel sem fogja tán, hogy
1. szabadságban él, hiszen mindezt MEGTEHETI és meg is teszi
2. gyakorlatilag a világ legnagyobb hazugságát beszéli, miután az, amit ő akar itt, az minden, csak nem szabadság-
hihetetlenül képmutató világban élek, ezabaj. elszomorító, na.
a szülinapomról meg nem is beszélek.

vannak dolgok

vannak dolgok, melyekért évekig rághattam az én drágám füleit.
szép, nagy, rongyos fülekkel nem volt hajlandó ezeket a dolgokat abszolválni cirka 3 éve.
ma azonban eljött a PILLANAT, s kiválogatásra került egy hatalmas doboz és egy hatalmas fiók.
ja, és a polc is fölkerült a falra (annak csak két hónapja)
mondjuk mesélhetnék arról, hogy én permanensen pakolok fél éve minimum, teszek-veszek-rakosgatok, gyakorlatilag 3%os látszattal, meg is kapom mindig, hogy itt sosincs rend.
de ezt nem veszem magamra, mert rendszeresen képes vagyok egy-egy rendes részletet kialakítani úgy a lakás valamely pontján (aktuálisan max három helyen egyidőben), hogy még magam is elismerem, micsoda rend van (ott).
mostanában amúgy kezd kihömpölyögni a kupiból a rend felé vezető ösvény, lesz mingyár egy lomtalanítás, meg lesz mingyár egy veszélyeshulladéknap, meg végre én is bírok egyre kegyetlenebbül kidobálni, elvinni, túladni, estébé.
és különben is, nincs padlásom, s a pincében tegnapelőtt kaptunk egy rekeszekkel elválasztott falifülkét, amin végre gondolkodhatok, milyen icipiciségekkel töltöm majd meg. de ez is egy lépéssel több, mint ami négy évvel ezelőttől tegnapelőttig volt, höhö.

leírhatatlan

mert leírhatatlan amúgy az a pillanat, amikor a hatkilós kisgyerek nincs érzésre, csak három, és félig még alszik és éjjel van, s kikapom az ágyból, s még nem bőg, csak szuszog éktelenül, hogy éhes, és olyankor pár pillanatra a karomba simul és a vállamba fúrja az arcát.

de az is, amikor féloldalasan rámnéz, majd váratlanul fentről lefelé rám tekint és egy hangos HE-vel (rövid E!) vigyorog egyet.

ez tulajdonképpen egy jó szülinap volt.

32éveslettemén

meglepetéseköltemény
csecsebecse, ajándék, mellyel
meglepem magam, magam.
bárcsak én írtam volna ilyen klassz verset.

mert akkor tán nem zavart volna, hogy ennyire uncsika-béna szülinapom se volt még, na tessék.
fontos téma max. annyi volt, ahogyan már reggel kilenckor a kisfiam nyehhegésére ébredtem, majd kijőve ama mínusztízfokos hálószobánkból, anyósom aggódó és férjem álmoskás ábrázatát találtam a nagyszobában velem szemközt, miszerint hogyan kezeljük a ded székrekedését.
mostani viszonyokra tökéletesen jellemző kép: jól nézd meg. - vagyok egyszer én, akinek évente egy szülinapom van, ám annak reggelén ismét akad egy sokkal fontosabb téma, mint én magam. arggh.
akik jól ismernek, ismerik azt, mennyire nem tolom magam mások elé, de azért egy légy boldog, estébé sokat lökött volna fölfelé,
pölö
a tegnapi gödörből
melybe is a családi állapotaim, a fixa ideák, a sértődős-beszólós idétlen családtagok, meg a leszarós-sértődős családtagok taszajtottak, meg az, hogy hétszámra a négy fal közé szorulva ugrálok a drága gyerekem körül éjjel-nappal, és hogy erről sosem tudom, most végülis jól csinálom-e, amit.

a gerincem egy pontja pedig bónuszként úgy fáj, hogy ma g-t majdnem letettem a földre. huhh.

ilyenkor amúgy szófosásom van, elűzendő a tegnapi bőgés árnyékát, ez a mániákus időszak mindig rávilágít: jobb szeretek hülyülni.

oep

vicces és egyben rémisztő, ahogyan látjuk a Drága betegéletútját, és látjuk, ahogyan egy távoli vidéki nagyváros szemészetén/orrfülgégészetén/háziorvosászatában használják a tajszámát legalább nyolc éve. (arról nem is beszélve, hogy életében nem járt ott)
nem különben fölháborító, hogy a háziorvosa is más, mint a tudott, ezért még júniusban telefonáltunk a helyi erőnek, hogy miacsuda van, mire a nőci (őt hagytam ott intuitíve) mondta, hogy ja, igen, tudja, már visszajelentette a Drágát egyszer, de akkor most megint visszajelenti.
(???) (ja, hogy erről elfelejtett szólni?) (ja, hogy azóta sem tette ezt meg)
orvosmaffia, korrupció, hazugság és csalás, amibe most tenyereltünk.
reméljük, nem lesz belőle maflás, de azért reklamálunk az oepnél.
amíg persze van oep. vagyishogy egy oep van.

nyúllal

hát akkor inkább egy sorozat.
hát ez ő, és az Őrült, Csörgősrépás Nyúl:

itt már Nyúl is benéz:

mert mire jók a jóbarátok:

hát megölelnek például:

neszójjábee, (heee):

orrom

igen, az orrom is idedugom néha, meg bele-beleolvasok egyes posztokba másoknál, átlagosan kétnaponta végzett művelet.
most is az alvásból lopok, de ez az idő emlékeztet ama történelem előtti időkre, mikoris én még csak én voltam, határtalan szabadságban.
írnék arról, mennyire idegesítenek ezek a mondvacsinált idiótáskodások a híradóknak nevezett műsorokban. mind a műsorok, mind ak/mikről szólnak. hogy széttépte, hogy hazudott, hogy hazudott, hogy zuslágügy, hogy ezmegaz. de erre spongyabobot.
írnék arról, hogy volt itt nemrég egy hungarikumfesztivál, amin rettentőmód bevásároltam magamnak sok kis lekvárt meg egyebet, s egyikük segítségével hasmenést is, köszi, igazi magyar dolog volt, hehe.
(a lekvárok meg ott kukkolnak a spájzban, mi lesz velük)
mesélnék a napok monotonitásáról, amit ma szépen fölrúgtunk, máskor mentünk sétálni, jól összevissza is volt ez a kiskölök.
a hajnali kukorékolás ma megint volt, de azabaj, hogy rettentő édes, akármennyire is félnégy van, amikor a szopiból lecuppanva szélesen rámvigyorog, majd letéve elkezd magyarázni, miszerint heee, heeee, meghogy hááá, és ezt tagoltan, oldalasan nézve. muszáj röhögni ezen, meg elolvadni, bocs.
és akkor inkább teszek ide egy képet, ahogyan ölelgeti a nyulát (ez az opció is csak két napja működik, korábban még fogni sem tudott)
ja, és mindjár olyan szám leszek, ami osztható kettővel, néggyel, nyolccal, tizenhattal, igazi jó kis szorzószám. olyan idősen -mindig azt gondoltam- már felnőttek, mi több, komoly felnőttek az emberek.
mégsem.

dióhéj

-nyálak folyamatban
-első oltás beadva, nyafi, láz nincs, bágyadtság, sok alvás és vigyorgás van.
-59 centinek meg háromnegyedhat kilónak mondatott. de az 59 el lett mérve, miután a 62es cuccokba csak üveghangon fér bele.
-a nagy csörgős kulcscsomó nem használ a sírása csendesítéséhez (dokinéni ravaszkodott)
-viszont mennyire hatásos a figyuu, beszúr-nyomis-márkiisvette technika a szuriban (d.n. ravaszkodott)
-az új, ropogós védőnéni megint bejött, és ez jó
-meglett az ebédlőpolcunk is, csodaszép színű, plusz az előtér rakodószekrénye, plusz jól alá lett dúcolva a nagyszobapolc (hajladozott a sok szép könyv okán már)
-most van megint mit és hova pakolni, és ilyenkor a hangom egyrészt pikírt, másrészt fáradt.
-holnap a drága megint felmond, a dolog szépsége, hogy a nagyfőnöke is fölhívta ma, hogy naaa, maraggyálmá' ittvelünk, nekünk az olyan jó. szép kis hajó, pápá, elment, valahogy eddig nem teccettek kapkodni az áldatlan állapotok fölszámolása terén, sajnos.

pancsi

ma az ő édesapja fürdette gyermekét. jól meg volt illetődve a gárda, jó sok izgalom is volt.
bírom ám a férjem, hogy mondjam elégszer.

muculás

minthogy ma is folytatta a muculást, nem különben a nyálfolyatást és a mindig a szájamban kell lennie valaminek-et, hát gyanítom, hogy az én kisfiamnak jön a foga.
anyukám azzal vígasztalt, hogy egy fogam nekem is már háromhónaposan kibújt.
nomármost ebben pl nem lenne muszáj rám ütnie.
anyósom azzal vígasztalt, hogy hát egy fog kibújása akár hónapokig is eltarthat.
nomármost engem ez azért nem annyira vígasztalt meg, lévén hogy elég idegőrlő egy naponta nyolc-tízszer félórákat ordító gyermek társasága.
ide lőjetek, arrgh.

hungarikum

most másodszor rendezik meg a hungarikum-fesztivált itten.
ez nekem nagyon jó, ma a gyermekkel robogtunk le lobogó hajjal (szél), hogy megtekintsük az idei kínálatot. olyan házi minden, minden értelemben, de nekem ez jó (presser).
vettem zsannamannát, meg feketeribizli szörpöt és lekvárt, mézeskalácsszívet g nevében a nagyapja közelgő szülinapjára (papinak felirattal), meg mangalicasonkaakármit. ezen kívül majdnem vettem kürtős(kürtös?)kalácsot. megtekintettem a kis mangalicákat, akik éppen joviálisan röfögve a kerítésük alá ástak lyukat. a libákat is láttam, egyikük a kerítést összetartó madzagocskát tépdeste (a madarak viccesek!), tehát egyszómintszáz, mindegyikük szabadulni kívánt.
rötyögés közben arra gondoltam, jövőre már ez a kiskölök is ott fog nézni,és ez milyen jó-
minthogy magyarnak lenni is.

bőgés

még ahhoz is fáradt vagyok, nem fogok.
tojom le magam, höhö.
máris ideírom, mér nem alszom: nahát azért, mert ez a megnyugtató másfél esti óra a megnyugtató, ilyenkor még fölrémlik, hogy én is létezem, kompenzálni próbálok, olvasok, írok, blogolok, ajándékot csomagolok, képeket teszek cerkára, tervezgetek, katalógust/internetpiacot nézegetek, estébé. kikapcs az állandó bekapcsból-csak éppen bénán, mer alvás helyett.
na, most jól leírtam, majd egyszer visszaolvasom magamnak (egy esti nyugodt órában, húsz év múlva), milyen volt ez mostanában.

mélypont

mélyponton vagyok, ma egész nap süllyedtem efelé-
az okok nyilván banálisak, jaj, andalgó, lesz ez jobb is, csak fáradt vagy, majd elmúlik.
nem, minden nem múlik el, de majd én másképp viszonyulok hozzá.
ma egyébként muciság volt, minden második nap ilyen - a tegnapi volt a másik minden második nap, amikor meg tündérke, mosolygós, kenyérre kenhető vajacska.
ma mindegy volt, kézben-nemkézben, fekve-ülve-tartva-menve, este-reggel, mindegy volt: nyafi, ordiba, nyafi, nyehegés, muciság.
gyakorlatilag ikszedik éjjelente alszom kétszer másfél-két órát, így ma délután, miután időben senki nem vette ki a kezemből (csak másfél óra múlva), hát az ordibáló mellett fekve aludtam.
még ezek után is megy amúgy a bohóckodás pelusozás közben, de most estére eljutottam oda, hogy nem megy semmi. legalábbis belül.
változik ez amúgy valamikor valamire?
ha nem, bőgni fogok. (ha igen, ma még akkor is)

mondhatjuk

a biznicsből az jött ki, hogy a szülinapomra* kapok majd magunktól egy német nyelvű svédtankönyvet, meg két olaszot. juhháj.
aztán kijött az is, hogy kábé tengersok pénzt elvertem ott cuccokra, de azért tegyük hozzá, hogy NAGYON jó cuccokra, illetőleg, hogy az egészért a kapuig kellett kimennem maximum, ilyen használtruha-bolt pedig nincs és nem is lesz.
aztán meséljük el, hogy most este találomra rákeresve a-ra, erdélyi barátnémra, az öccsét megtaláltam, s fél órát szkájpoltunk, és ez mennyire jó már. egyrész a FÉL ÓRA, másrészt, hogy megtaláltam, s hogy onlájn volt, s hogy mekkera már ez a szkájp-dolog.
és tegyük hozzá, hogy megvolt a sokadik hajnali háromórás vigyorgós kukorékolás, a kis szentem úgy gondolja, az már a nap része, kiskakas, aztán reggel, mikorra az annyának már van ezer dolga, azaz nem fekhet vissza vele együtt, hát olyankor durmol még egy hatalmasat. gyakorlatilag így amortizál a gyermekem.
és azt is mondjuk el mogyoróhéjban, hogy a drága megént munkahelyet vált. hümm meg izgulás ezerrel. hátha így lesz több ideje itthonra meg az itthoni munkákra meg azokon túlra.
hűhahűha.

*végre teljes joggal elszavalhatom ama józsef attila kedvencversemet.
azért az döbbenet, hogy én annyi leszek, mint ő volt akkor, s hogy én ezt tizennégy évesen olvastam tőle, s hogy én akkor rajongásig szerelmes voltam ja-ba, és hogy ezek a dolgok mennyire fontosak a z életemben.
nem utolsó sorban én vagyok az az élő példa, hogy mennyire fontos a régi vállalati üdülőkben elhelyezett mozgalmáros komenista találmány, a szotüdülős könyvtár, mint intézmény. több üdüléses korszakos olvasmányom származik ám tőlük.
na, sipirc aludni. (vasalni, majd aludni, őőő.)

csemege

ja, és csemegének a sok turkáltruha szintű gyermekruha mellé vettem egy KISDOBOSt a neten.
nyolcvanhat szeptemberi. akkor én tizenegy voltam, ötödikes, okosabb voltam, mint egy ötödikes, de például nagyon vártam a sulit, és f-fel már előre leleveleztem, hogy majd mellette ülök, ja nem is, az negyedik előtt volt, ötödikben ugyanis átmentem a párhuzamos németes osztályba különbözetivel, egész nyáron tanultam (ma is azt mondom, hogy így kell megtanulni egy nyelvet, elég rá egy nyár, mostanáig abból élek).
az elit németes osztályban amúgy én lettem a legjobb németes (is), mégis én voltam, akinek a későbbi harminc ötöse mellett volt három egyese is, szólottó meg házifeladat okán, rögtön szeptemberben.

órák

ma megint volt olyan plusz dolog, ami muszáj volt a muszájok között: a mosógép adagolórészét kellett alaposan kipucolnom. rémesen nyomasztott már, aztán nekiláttam, órákon át loptam a percet rá, s a gyermek sétálni távozásával végül befejeztem. azidő alatt meg mint a mérgezett egér szaladgáltam a lakásban, kipucolódott az ebédlő, mert az meg kifestődött, négy év után lett a mindenféletartós kis fali ficakomban akasztó a mindenféléknek, ami persze hihetetlen fejlődés.
az ambivalencia az a dolgokban, ahogyan utálom, ahogyan a rendetlenség örvénylik körülöttünk hónapok-évek óta, de utálom azt is, hogy nem én megyek sétálni ezzel a gyerekkel. ráadásul ebben a gyönyörű indiánnyárban.
aztán még az van, hogy az asztalosbarátunk telefonált, hogy mégsem szerdán jön a polcunk. a luca széke azért ehhez képest gyorsvonat.
legyenmárrend, na.

csomagok

az meg még pluszban nagyon élvezetes ebben a licitálósdiban, aminek már sajnos rögtön vége, merthogy már minden megvan, szóval az élvezetes a lassan naponta érkező csomagocskák világa. postásbácsi utál, merthogy jattot is ritkán kap, de minden nap jól ide kell kanyarodnia, és ő nemannyira szeret nálunk ránk várni. múlt héten véletlenül összefutottam vele (sosem én megyek ki, mindig szoptatás alatt érkezik).
szóval azt az élvezetet, hogy valami alaposan becsomagoltat jól kibontsak, miközben csak kábé tudom, mi lesz benne, hát azt a szülinapos dolgokhoz hasonlít, ahhoz, amit egyébként szülinapokon a legritkábban élek át.

mosolyok

amúgy a világ legkedvesebb dolga egy ilyen gyerekkel együtt élni.
reggel nyafi: átázott. megyek be, szevasz, drága, na miahelyzet, vigyorgok rá ezerrel, mert olyan édes, meg hát jó, hogy ébren van. erre halkuló nyafi, inkább csak jól tagolt ááá-k, de közel sem sírás, inkább olyan panaszkodás. na, modom, húzok redőnyt, de jó, süt a napocska, nézd, szivem.
fordulok vissza, gyerek néz rám, mondom, sziahogyaludtál, bogaram. erre (!) elvigyorodja magát, nyilvánvalóan jól, látom. hát így megy ez naponta sokszor, ha nem alvásból ébredős nyafikor, de hasnyomós nyafiból, pisispelusosból, kakásgatyásból is. ha más nem, ma elénekeltem neki fejhangon az ábécét, legalább okosodik-alapon.
kizárólag az éhenhalósból és az álmonhalósból nem bírom megnevettetni.
és akkor még szó sem volt az eleve-vigyorgásokról.

normális?

az vajon normális, hogy cirka másfél órányi ideig, s ezalatt négyszeri nekifutással szopizik esténte?
nem az idő, meg nem a fáradtság kimerítő persze ebben, mert az egész egészen jó.
csak attól a résztől őrülök meg, hogy az egész egészen kiszámíthatatlan, hogy meddig és hogy mikor lesz vége és hogy mi lesz a vége.
mert három este egymás után pl most teljességgel halálosan eltérő volt:
este1. kukorékolt fél egyig, nyafi, nézelődés, nyafi, nyafi repertoárral
este2. 20 p után beleájult a kajába, felemelve, bevive durmolt tovább, letettem, és meg se moccant kilenctől egyig, az is összesen húsz perces ébredés volt, és megismételte ezt még kétszer
este3. ma a fenti másfélórás maraton
nyilvánvaló, hogy anyjáék a kettes verzióra szavaznak, csak el kéne találniuk, mi volt a varázsszer ami hozzá vezetett. esetleg az egyes este... azt meg inkább nem kérek.

aztán

aztán tegnap itt voltak a nagynagynénjéék, ettől itt rendet tettünk, és a kisruhákat is elpakoltam polcra, rendben, méretre, vasalva, hajtogatva.
ők is örültek, miután a gyermek produkálta magát, vigyorgott, nyafizott, aludt.
egész nap ezt tette amúgy, felváltva, és este úgy aludt el megint, mint a csuda.
ez nekem meg nagy megkönnyebbülés volt: ni, én is aludtam!
most pedig a vállamkezem szakad le, mertmivel azon aludt el.
és most pedig az ebédlőkihirdást tervezgetem: pakolás, festés, szerdán polc!

sűrű az életünk, jobbára, mi sűrítjük, tudom.

hüjétkapok

amennyivel okosabb napról-napra, úgy lesz egyre nehezebb szülőnek, nincs kétségem.
most másodszor etetem egy óránál tovább, nyolcszor hajóztam be a kiságyába, minden alkalommal ordított.
valahogy úgy, hogy cici, lázas kajálás, lassan bealvás, felemelem, vállazás, kis helyezkedés, édes szundi, hajó indul, beevezünk, ágynál kis várdiga, majd behelyezés, pelus foggal visszatartása arcba hullástól. kölök alszik, kezek feje mellett. pelus rá, takaró rá, betű, aludni látszik. 1-7 perc alvószünet, majd
szem kipattan, kéz a szemet dörzsöli, rémült kis nyökögés, kezek összecsapnak a mellkason nyugtatólag elhelyezett anyakézen (ez nem volt eddig ám ilyen összehangolt, ma tanulta a mozdulatot) és:
1. anyja kiveszi, viszi szopizni
2. anyja lelkére beszél, éjjel van, alszunk, fiam!, estébé, majd 1-es
3. anyja kijön, apja bemegy, majd 2-es, majd 1-es
4. anyja kijön, majd apja bemegy, majd apja kijön,majd a nagyszobából ketten kómázva hallgatják a hívogató ordibát (majd 1-es? ...)
kukurikú, törökcsászár, add vissza a gyémánt félkrajcáromat.

egész nap bírja tüdővel, s most itt tartunk.
holnap, vagy ma meg jönnek a vendégek, szeritem nem leszünk üdítő társulat.
hú, de közel vagyok az eléghez.

ma

aztán egész össze-vissza voltunk, ahogyan éhes lett, ahogyan letettem-felvettem, ahogyan licitáltam össze-vissza, ettünk, nemettünk, mentünk-nemmentünk.
azzal egészen jól elvagyok, ahogyan g "miatt" (inkább okán) teljesen folytonosan át- meg átszerkesztem a dolgok menetét. de mostanában minden és mindenki miatt kell ezt tennem, ami teljesen felőröl, mert kiszolgáltatottságot éreztet velem, meg azzal ajándékoz meg, az érzéssel, hogy nem vagyok képes az egyről a kettőre jutni.
holott de, ám valami űrméretű lassúsággal.
ma pl a gyerek ágyát húztam át, a régi és új ruháit pakoltam ki (így most teljes szanaszétségben tornyosulnak a nagyszobában), menedzseltem a netes dolgaim, meg jött az öcsém is (volt rá is nagy vigyorgás két nyekergés között).
ja, és szégyen, nem szégyen, tegnap először fürdettem én a kölköt. igen, ez így alakult, éljenek a családi szimbiózisok. ez is persze félreértésen alapult, de nekem annyira jó volt (meg g is végigvigyorogta, szerintem az első meglepetés után jót röhögött rajtam, kedvesen), szóval annyira jó volt, hogy lassan visszaveszem ezt a feladatot, csak éppen kevesebb feltűnéssel.
(ja és tegnap véletlenül az anyukám jött este segíteni)
ma is itt nyüzsültek a nagyszülők , úgyhogy egyelőre nem megy még a nyugodtan folyunk bele az éjszakába-tervem. de ezzel sajnos már nem szabad tovább várni, annyira kezd okosodni a gyermek. kifundálja rendszeresen, hogyan legyen még egy kicsit a kézben, meg még egy kicsit, meg még. s ha éber, mert nyüzsültek körülötte, hát akkor ez neki jobban megy.

aztán

aztán szépen aludtunk itt együtt a kanapén-
némiképp kitört a derekam, de aludtunk.
az a bónusz ebben a gyerekben, amiként és ahogyan és amikor mosolyog.
mert az egy csuda.

kukurikú

minden éjjel azon töprengtem, mit fogok vele kezdeni, ha nem akar visszaaludni.
minden éjjel minden evészete után elálmosodott, fogtam, bevittem, s 5-20 perc alatt, vigyázva az álmát, elaltattam, vagyis beleőriztem az álmába. és közben rémségesen hálás voltam, hogy aludni látszik.
no, most itt kukorékol, nem sír, nem beszél, nem alszik, csak kistányér szemekkel cserebogárkodik, és én rettentően tanácstalan (és iszonyúan álmos) vagyok,
mit tegyek.
váá.
(no persze, merthogy kilenctől kettőig mélyaludt a szentem)
(ébreszteni fogjam? ehh. ki van zárva.)