minden fagyoskodónak

üzenem, hogy amíg hideg van, az a rohadt orgona sem virágzik, azaz én sem tüsszögök egy hónapig naponta ezret. ez azért megéri. (nem baj, most jön a 20 fok, akkor fog, és akkor én is fogok...) amúgy szerettem az orgonát, de ezzel az allergiával ez úgy nagyjából teljesen elmúlt.

tavaly vicces (kb. vicces) volt, ahogy elkezdődött - húsvétkor öcsémékhez mentünk, és a kocsiban ülve megcsavarintotta az orrom - jáhhj, mondtam (tudtam), felnéztem, és igen, a Szerémi út mindkét oldala tömören orgona. (na, oda építsék ezt a betonvárost, amit a Budafoki mellé nem szégyelltek - gondoltam). 

apdét: ezek után még volt pár jó napom, aztán jött a hapci, ahogy szokott, idén is. május elején még kicsit tart. viszont vicces, kiderült, a pápatéren _direkt_ teleültették orgonaszegéllyel a teret. végtelen mennyiségben...

Napjaim

 szeretek minden napot, ami áprilisban még nem az orgonavirágzásról (és a képtelen allergiámról) szól. tavaly április elején ütött be, ma minden napért hálás vagyok, amikor még nem.

utálok minden napot, amit rendszergazdákkal és fejlesztőkkel kell töltsek, minden perc stressz és fejfájás. mintha óvodásokkal kellene beszélnem kínaiul. meg kellene tanulnom tőlük a meggyőződéssel szolgálom a saját kényelmem, hittel vallom a bármit, ami nekem bejött, és amiről nem hallottam, annak nem kell utánajárni, mert ez a sufnituning kényelmes, és már négyszer bejött attitűdöt. nekem könnyebb lenne az életem. (a tisztelet a kivételnek egy ember okán íródik ide, rá jószívvel gondolok, bármi legyen is)

és a gyerekem párezer kilométerre egy tóparton lógatja a lábát, első este még érkeztek tőle füstjelek (kereken 4 félmondat), tegnap már nem. anyukának lenni kamasz gyerek ügyében sem mindig játék és mese.