új gép

vááá.

és még egyszer: vááááá.

tegnap csak úgy találomra jutottak eszembe a lementendő dolgok, ma szívok itt rendesen - a rendszergazdákra, különösen az elhallgatós fajtára itt lett volna egy kritikus pár sor, de eltekintettem tőle, fölmérve, hogy pölö hány családtagom az (arányában: sok).

ám azért engedtessék már meg az a morgás, hogy háromnegyed tizenegykor még mindig fél órát mond a illető, hogy ideér, s ha én mondjuk reggel nyolckor jöttem volna (vala) be dolgozni, akkor éppen cirka három órája ülnék itt nem kicsit meglőve, hogy akkor most mi legyen (hol van pölö a régi wincsim tartalma, édes úr, beállítgathatom-e a beállításokat, vagy még lesz újra / továbbtelepítve más, és ilyenek.) ehh.

arról nem beszélve, hogy az új, gyors gépeken -lévén a munka éppen vár rám- sokkal több reklám ugrik föl, gyorsabban, hehe. tehát még barátkozunk, én meg az okos gép.

irodalom

aztán majd egyszer nagy leszek, és -végre- telve önbizalommal irodalmi kritikát meg könyvajánlót írok, esszét és regényt, lesz egy könyvesboltom is, mellette kávéházzal, ahol irodalmi színpad lesz, és a baráti körömben lesz sok író, akinek most még csak a nevét ismerem, s pár írását.

ma pedig be kell menjek végre a libribe, hogy beleszagoljak a toszkána-könyvekbe.

mert hátha ez az egész nem is budapesten történik majd velem, vagy egy kedves vidéki városban (abban, persze, abban), hanem mondjuk éppen sienában.

na persze.

a részletek még kidolgozandók, persze. majd szólok.

azt hitte

(egyelőre) nyomokban sem tartalmaz olyat, amilyet szeretett volna.

nem merem világgá kürtölni a csalódást.

tulajdonképpen mit vártam.

amúgy pedig az egészségi állapottal kapcsolatban az a legbénább az én felfogásomban, hogy soha nem lehet tudni pontosan, mi az egészség, és mi már nem.

és ez pedig két téma volt, melyek között igen laza kapcsolat áll fenn.

huhú, új könyv a láthatáron

a könyvajánló miatt megtetszett a könyv. meg fogom keresni.

barackok, piacok

ott a piacon, pénteken kipróbáltam megint az otthontermelői sort. csupa idős úr meg hölgy, csupa kedvesség, nem csupán a barackot, de a szilvát is szemenként válogatták nekem, s volt az a lobogó sárga virág is, amitől olyan csuda vidámmá válok egy perc alatt. ha tehetném, minden héten járnék, oda, egyre kizárólagosabban.

az már csak rajtam múlott, hogy szombatra toltam a barackbefőzést. így klassz érett barackokkal viaskodhattam. órákon át. mely végeztével (a mindenféle csiribá-csiribú után, amikor az üvegek már az ágy mellett álltak) az utolsó üvegből a szirup távozott, így felfalásra ítéltem. ma lesz a napja. akkor majd az is kiderül, tudtam-e barackotbefőzni. hehh.

reggeli műsorok

fú, nem is tudom, miért olyan fontos, hogy ideírjam.

utoljára május környékén volt olyan, hogy sajnáltam, nem látom a folytatását egyik-másik reggeli hülyeségnek, amiket a tévében adnak.

aztán a klaudia elment szülni, a havast ettől kezdve kiszórták, lett helyettük a tépettfejű gabriella (ami amúgy jól áll neki, meg asszem kérdezni is jól tud, csak azt az időt nem bírom elfeledni, amikor rádiósként teljesen gáz dolgokat mondott rihegve-röhögve), meg az idétlen jenő (akivel meg csak az volt a gond, hogy negyven évesen valahogy nem hiteles ez a kamaszoskodó pimaszkodni látszás, meg hát nem kérdez jól, na.) szóval gondoltam sebaj, majd átkapcsolgatok abban a pár negyedórában máshova.

a napkelte, mint olyan, meglátásom szerint hihetetlen egy dolog. seszínű háttérben rosszul megvilágított fickók harminc percekig kérdezgetnek (főként politikusokat), akikről amúgy köztudott, hogy csakis a saját ideáikat szajkózzák, szinte egyáltalán nem válaszolva az amúgy is alárendelt kérdésekre. pfff.

és akkor mi marad, kérlek szépen, hát esetlegesen a reggelinek titulált izé. ebben az izében egy hete új rend van: múlt hétel a stólbuci idétlenkedett benne egy ismeretlen csajszival, aki buci minden erőltetett poénján meg oldalbalökésén erőltetetten nevetett.

és akkor ma, ma volt a koronája az "új műsorszerkezetnek", amikor a csonkabandi meg egy rondárasminkeltamúgyhelyes nő ama csabával készített (?) interjút (?), aki a kiszel tündikének volt a fiúja (sráca/kedvese/párja/csókosa).

én régen azt hittem, ilyen tényleg nincs, jelenlegi állás szerint tudom, hogy mégis van. adott egy buta nő, aki híres szeretne lenni. nem szép, nem okos, a közéleti tehetsége eddig nem ismert. viszont mindent elvállal, vállalva a benedekbácsi-szindrómát is. különféle bizarr hazugságokkal tartja fönn az érdeklődést maga iránt. aztán fotózkodik a csaba nevűvel, aki cirka húsz évvel fiatalabb nála. és meleg, ami később derül ki persze. és akkor csaba megjelenik a reggeliben és csonkabandi megkérdezi csabát, hogy akkor miért kell csabának a médiamenedzser, akit valamilyen mártának hívnak, és hogy tud-e női hangot utánozni. és még ráadásul bekapcsolják (reggel félnyolc) tündikét, akiből kérdés nélkül ömlik a becsmérlő szó volt párjára, akire eközben ráközelít a kamera, de akinek halványan sminkelt arcán csak egy kis undorodó fintor látszik.

most mondja meg valaki.

márminthogy miért kell ez. egyáltalán kit célzott be az ertéeles csapat. hívjuk esetleg reggeli zaftosnak, vagy káröröm és gonoszkodásnak, vagy mittudomén. nagyon régóta figyelem, hogyan igyekeznek leértékelni engem, másokat, minket, nézőket. lehetséges, hogy én vagyok a fehér holló, de én kikapcsoltam, be sem fogom.

pedig én volnék ama (amúgy általam agyilag mellőzőtt) reklámok fő célcsoportja, gyakran otthonom (annak kormányzója melletti) pénzügyminisztere is. lassan a kulturális is. (ez persze csak vicc)

csacsog-csacsog

tegnapi háziasszony maradt mára is.

függönyök fönt, éljen. barack -teljesen extra andalgótechnikával*- befőzve, éljen, hét lezárt és dunsztolt, egy csöpögő üveg, napokban elfogysztjuk, oké. pizzázás nagy munka végeztének ünneplésére, oké. barátnéhez kórusos képek végre eljuttatása, nagyívű csacsogás régiekről, menyasszonyi ruhákról, esküvői vacsikról, éljen. pluszban anyakönyvvezetőkről, olyanokról, akik selypítenek, iszonyú hátborzongató negédesfurán beszélnek** (ugyanazt fogtuk ki, kicsi a kerület, rég mondom.)

.

*tizenötéves emlékeimet vegyítettem a maiakhoz intézett körkérdés eredményével (mindenki másképp csinálja, mégis jó lesz), tettem hozzá kis ösztönt, na így pont az volt az érzésem, mindent másképp teszek, mint ahogyan az meg vagyon írva, de (és ez a lényeg) kinézetre pont olyan lett, amilyen a barackbefőtt kell legyen.

.

**körkérdés. ismer valaki nem bénán beszélő anyakönyvvezetőt. e.

név

sorrendiség nélkül, nemenként

marcell, bence, milos, gáspár, gergő, tomaj, ábris, vince, pál-

zsófia, johanna, panna, zóra, veronika, lili, szilvia-

ismerve azonban

a.) a vezetéknevet

b.) a drágám ízlését

természetesen ebből a szűkített listából is sikerült jól kettő-kettőre szűkítenünk.

ha lesz egyszer gyermek, ideírom a nyertes személynevet.

lehet, hogy csak akkorra lesz meg végleg, mert szerintem kicsit látnunk is kell majd egymást, hogy valami jó nevet kapjon az az illető, aki majd lesz.

és mit nem? sőt, hogy ilyen nevek vannak, na az a kérdés. az előző listához hozzátenném az ompolyt is.

a gyerek, mint olyan

igen jó volna, erre jöttem rá.

projekt-szerűen álltam neki a kérdésnek, s három év latolgatás után (Istenem, a döntésképtelenség, mint olyan) végre fél nap alatt kiderült, mit szeretnénk adni mindketten akárha lányunk, akárha kisfiúnk születik majd, egyszer. sőt, amennyiben maximum négyesikrek lesznek, két ilyennel és két olyannal, hát az sem lesz gond.

ellenben a humorom odáig terjed, hogy elképzeltem, ki lehet az, aki adja, illetőleg, kivé lesz, aki kapja az ilyen típusú neveket, mint odüsszeusz, pintyőke, dukász, vagy éppen a csömödér.

ráadásul a mi családi vezetéknevünkhöz külön művészet illesztgetni ám.

és majd egyszer, ha lesz energiám, ideírok egy toplistát is.

helyes írás

egyszerűen nem megy.

adott egy virtuális környezet, gombokat nyomogatok, és a németszótáraimon meg a munkajegyzeteimen kívül pedig szinte semmit sem írok kézileg. viszont itt a virtualitásban folyton elírok. ek helyett akat, y helyett ít, betűket kavarok meg, s mivel zavar, folyton javítgatok.

szeretném visszakapni azt a régi énemet, akinek élvezetet nyújtott az írás, mint cselekedet, és amely élvezetnek a helyét átvették a gombok, az egér meg a dilitgomb nyomogatása.

.

arról nem is beszélve, hogy a blogspot ma szemétkedik velem, lehetetlen publikálni. hát...ő, ilyenért hagytam már ott bloggalaxist...

a demszki, a tarlós és a nő

egyre több fejtörést okoz nekem ez a közlegő politikai csata.

az önkormányzati választások sokkal jelentősebbek számomra, mint az egyebek, egyszerűen mert sokkal inkább azonnali, közvetlenebb hatása van rám nézve, mint bármi másnak (nemtisztelet a kivételnek).

ennél fogva többet is töprengek rajta.

de most aztán az egész olyan, mint amikor megyek a piacra, s azt mérlegelem, vegyek-e kukacos cseresznyét, vagy inkább penészes karfiol legyen levesnek, netán a borzasztó kofanénihez menjek-e, aki miután nekem szidta az előző vevőt, engem szid a következőnek, gyakorlatilag koncepció nélkül.

szerintem elég életszerű a példa, s magyarázza, mért van már most messzi szigetre mehetnékem. behh.

ezzel a cikkel pedig egyet érteni látszom.

hazafelé

keddi nap délutánján háromnegyed óra tétova várakozás után befáradtam az állomásépület információjába.

kedves, bemagoltam a menetrendet is a telefonkönyv után viselkedésű és kinézetű fiatalemberrel csevegve eljutottam arra a meggyőződésre, hogy egyszerűen MINDEGY, melyik járműre és útirányra szavazok hazafelé.

minekután fölsorolta az összes -amúgy meg nem érkező- vonat indulási időpontját, az az információ volt a mindent elsöprő, hogy "hát... valamikor majd fog jönni valami." a valamelyik vágányt már én tettem hozzá.

és hidd el, tényleg mindent megtett az ügy érdekében, telefonált, ilyenek.

aztán kisétáltam, s föltekintettem az égre (jelzem, most is ugyanazt látom), s hát egy gyorsan érkező kékesszürke felhőmassza rábírt, hogy higgyek neki. így elindultam a busz felé.

a félix

az is olyan tíz éve lehetett, amikor a lajkó félix zenéje elvarázsolt.

azt csinálta, amit most is, hogy játszott. a hanggal, a hegedűvel, a népdallal, valami ősivel, meg velem, a szívemmel. valahogy tudta, mi a jó nekem.

aztán szombaton belekeveredtem a tévés örömkoncertbe, és az jó volt. a ritmus, a zene, a népdal, az ősi, minden megvolt, hogy ottlikot idézzem. az pedig valahogyan teljesen magától értetődőnek tetszett, ahogyan a rúzsamagdi rá- és hozzáénekelt a félix zenéjéhez, pontosan olyan volt, mint akit erre teremtettek.

olyasmi jutott eszembe, hogy jó kis unikum volt, egyedülállóság ez a koncert, s kicsit irigyeltem a hallgatóságot, meg kicsit sajnáltam, akik nem hallották.

elmosódás

a vihar előtt kábé tíz perccel pont azon morfondíroztam, hogy az utolsó helyszíni tűzijáték-nézést olyan '95-96 környékén abszolváltam. azóta, ha meg is nézem, különböző magaslatok, illetőleg a fotel a fő nézőpontom. nem is tudom. ott nézni szeretem, de előtte meg utána a sokan mások között szabályosan kellemetlenül érzem magam. itt röviden be is vallanám: van egy -még éppen leküzdhető, da azért kellőképen kifejlett- masszív klausztrofóbiám, amely tömegből már kergetett ki, mely rákényszerít az ötödikre gyalog menésre, illetve a hetedikről gyalog leugrabugrálásra (mikor nő már be a fejed lágya, édeslányom, mondaná képzeletbéli nagyanyám, aki persze nincs, több szempontból sem, különös tekintettel arra, hogy a hetedikről hány nagymama ugrabugrál lefelé a -még- harmincéves leányunokájával együtt), s amely klausztroestébé miatt a barlangászást az első ötméteres függőleges, testhez simuló kürtőhöz érkeztemkor föl kellett függesszem. azóta is max pálvölgyi kiépített szakasza játszik, meg persze miskolctapolca.

viszont napokig gyaloglok bármilyen terepen lelkesen. valamit valamiért.

.

szóval a közvetítés kezdetekor már inkább azon töprengtem, vajon tavaly is ilyen hangos volt-e a tűziakármi, meg hogy milyen nagyok ezek a villanások (a visszfény, meg egy-két magasra lőtt fűzfa és dália tőlünk is mindig látszik), ejnye, erre nem emlékszem, gondoltam, és akkor szépen kifejezően megjelent a vihar, mi meg szaladgáltunk kihúzni meg becsukni meg behozni meg leengedni.

.

kizárólag ilyenkor gondolom azt, milyen klassz, hogy olyan otthonülősek vagyunk.

ami persze nem teljesen igaz, mert a csütörtök esti vitaestünket és a pénteki jajdeszomorúazéletet aztán egy klassz hétvége követte, mikor is ismét biztosítottuk egymást kölcsönös tiszteletünkről és így tovább.

majd amelyet meg is koronáztunk a túl a sövényen című opusz megtekintésével. (én másodszor is azt a részt találtam a legviccesebbnek, tudod, amikor a mókus belassul a végén.)

izgalom

a könyvek jelenleg a szomszéd városban járnak, nagyon remélem, hogy a címzetthez oda is érnek rendben. most egy kicsit ezen izgulok.

legszívesebben ott lennék már a könyvek tájékán én is, de ehelyett olyanok vannak mint munkahely, íróasztal, álmodozás.

péntek

EZ a péntek olyan volt, akárha hétfő lett volna.

itthon függönyt vágtam, radiátort festettem, ágyneműt mostam.

most mondjam azt, hogy nem vagyok különösebben feldobva?

valahol olyan reggel kilenckor veszítettem el a lelkesedést.

na mindegy.

cszsiííí, cszsiííí

kérlek szépen, szajkó. ott cszsiííízett reggel tőlem öt méterre, én pedig jól ott vigyorogtam rá, tőle öt méterre.

.

majd jó vigyorogtam a szembejövő mukin is, akinek a zsebében megszólalt a kecskebéka.

.

aztán egyet sírtam a npszbdsg cikkén, a történeten, ami lehet, hogy mindennapos, de én akkor sem bírom megszokni. csak erőslelkűeknek ajánlom, napelrontó hatású.

.

és továbbra is csak a tegnap esti beszélgetés jár az eszemben, a lány, aki ma már kétszer is anya, s akinek bajban van a házassága, s oly komplikált a helyzet. meg nehéz. olyanokat mondtam, hogy reménykedni kell, meg kicsit bölcsebbnek lenni, mint más hétköznapokon, meg hogy beszélgessenek, de tudom, hogy olyan nagyon nem bírok/lehet okos, mindentmegoldó tanáccsal szolgálni. szóval egy újabb eset, ahol csak állok, mellettük mondjuk, és várok és imádkozom. és közben még minden erőmmel egy jó megoldást kívánok nekik.

elmeséltem otthon is, jól elkenődtünk mindketten, meg gondolkodunk is, mondjuk magunkról.

zugló, erzsébet királyné útja sarok.

a beblogolás nem megy egyszerűen.

pedig volt olyan, amint abban a bizonyos villamosmegállóban nézelődtem, hogy elfacsarodott a szívem és visszakívántam magam a huszonöt évvel ezelőtti mivoltomba. jobban mondva hol- és kivelvoltomba. noha teljes mértékben (minden mértéket kimerítően) boldoggá tesz a mai kivelvoltom, azért az tudni való, hogy egy -az átlagos sérülésekkel együtt is- teljes és boldog gyerekkor mindig szívfacsaróan vágyott marad.

de ugyanazok a földalattik, és a (már sok év óta szürke) kerítések, és a vonatsínek, és az aszfalt is itt-ott ugyanaz. ott vannak a lépéseink, az elhangzott szavak is valamiképp. és ott van valahol az a kislány is, rövid hajjal, aki a nagypapájával kézenfogva azt az egy trolimegállót mindig a legelső ülésen ülte végig, épp végtelen szóláncot játszva. és még mindig megvan a fa, a múzeum, a sarki bolt (a másik), az óvoda, sorolhatnám.

megvan az erkély is, és akkor biztosan a hall, meg a nagyszoba is. a kisszobába a konyhán túl viszont alig kötnek emlékek, oda az anyámat kötik. de onnan is hiányzunk, és már annak is tizenöt éve.

és végül minden felsorolás ugyanoda ér.

nagyapám.

posztok

az előzőekhez annyit, hogy egy blogban olvastam olyan dolgokat, amik engem is mélyen bántottak, ide is leírtam, technikailag, de nem kívánom megmagyarázni, úgy nem fontos.

akinek szól, remélem, olvassa, ezt tudom hozzátenni.

otthon pedig szerintem nemsokára lesz valamiféle internet.

aztán holnap meg lesz egy nagyon várt esküvő.

és még mindig tart a tenkes kapitánya, a könyv, tisztelgésből.

képtelen vagyok

képtelen vagyok elképzelni, ki lehet az a "mindenki", aki olvassa m borzasztó titkos naplóját. "akik" előtt m mindenféle gorombaságot ír b-nek. m-nek mondanám, ha akarná hallani, hogy a titkos naplók is megtalálhatók, ha valaki (saját maga - jelen esetben) jól látható helyekre jól látható jeleket helyez el. én úgy találtam rá, hogy egyetlen régi ismerős(?)től sem kérdeztem semmit, csak a jól ismert szavaira kerestem rá a gugliban. a jól ismert szavaira, amiket imitt-amott jól láthatóan elhelyezett. jóindulatból, érdeklődésből kerestem meg, kíváncsi voltam, hogy van, azért.

majd ezek után pár héttel jól megsértette b-t, aki nem szolgált rá. tudod, m, ha olvasnád ezt, kizárólag neked mondanám, hogy nem vagy igazi toleráns, cseppet sem. nagyjából az a képlet, hogy aki és amíg szükséges, megtartatik, de ha már nehéz szeretni, mert hordozni kell, el kell távolítani. kerek-perec, végleges halál, ilyenek.

természetesen ez a foglalkozásodban jó önvédelem, azok alapján, amiket írkálsz, lehetsz te nagyon is jó a hivatásodban. remélem, nem bántalak nagyon, ha mégis azt mondom, az emberi kapcsolatokban aggódom érted, nem vagy jó helyen.

ezek a végleges "ilyen a világ márpedig"-döntések, az "így semmiképpen sem jók" amiket magaddal vittél b iskolájába, bántották annyira b-t. az, hogy nem szimpatikus neked valaki első látásra, az a te kvalitásaiddal sokkal szebben is kezelhető volna.

hidd el, ez az egész, amit leírtál, ha és amennyiben a régi "mindenki" elé kerül, nem csak nekem fáj majd annyira. igazán sajnálom.

kötelező körök

majd' hat héttel az okozott csattanás, illetőleg egy héttel az önköltséges javíttatás után okos biztosítónk szeretné lefotózni autónk hátulján a kárt. telefon. de hát kihúzattuk, kicseréltettük, új lámpa, fényezés, mit fotóznának ezen. a kártételt már akkor aláírásával elismerte. eltelt öt hét. nem baj, menjünk be, őnekik akkor is le kell fotózniuk.

.

tékom. negyedik telefon, tizennegyedik várakozós nap után modem megérkezik. fizetni érte valahogy azt az ezrest sem kell (a korábban háromszor megerősített infóval szemben). egy napra (illetőleg kettő hétre az eredeti időponttól) megérkezik a szerződésnek nevezett (az érvényessége 2006. április 30-ig terjedős). az újabb telefon hatására most megint várok rá. de nyugodjak meg, nem kell aláírni semmit (a korábban mondottakkal szemben), nem jön ki senki vonalat vizsgálni (levélben szereplőkkel szemben), a szerződésnek nevezettben nem küldött belépési jelszavakat, felhasználóneveket telefonon bediktálják (?!), a műszaki segítség fölajánlja, hogy a feltett kérdéssel a modem gyártóját keressük meg inkább (hehh?). azon már nem is morfondírozok, hogyan fogják jóváírni a dologból azt az első 10 napot, amíg nem volt modem az internethez, csak az új díjcsomag. arról pedig végképp nem tudok hol kérdezősködni, vajon mért ötödikén tudtam meg, hogy elsejétől helyileg ingyen telcsizek.

félreérted, nem bosszankodom. dokumentálok.

.

a dokumentáláshoz hozzátartozik, hogy augusztus 9-én reggel hét órakor kétszer harapták le a fejem, vérvétel céljából. ebben az orvosi rendelőben persze utoljára.

októberhárom.

rendben. feljegyezve.

sólisztre nincs ötletem, esetleg kicsit több liszt. langyos sütő, szárogatni. még sosem sütöttem.

ma egyébiránt

itt mindenki hisztizik. ilyenkor méginkább mehetnékem támad.

ez is még

a kellemetlenebb részéhez tartozik, még tart a fúrás-faragás, még nem bírok visszapakolni mindent, mert a polcom mások telepakolták, jó volna hát otthon ülni. ha volna olyan csodálatos papucsom, megforgatnám az orrát (most ez kis mukk-elem, vagy árgyélus királyfi?), és otthon teremnék.

ha pedig vihetnék is magammal valakit, szerintem kérdés nélkül azzal az illetővel teremnénk sienában, akivel tegnap azt ünnepeltük, hogy három éve összekötöttük az életünket, örök hűséget meg szeretetet fogadva egymásnak-

ez egy szép ünnep volt, átvacsiztuk az estét, pinceétterem, finomságok, csacsogás, mosoly, sok.

megállapíttatott az is, hogy milyen jó ez így.

aztán holnap utoljára megy oda dolgozni, ahová, szombaton egésznap baráti fotózás, hétfőn új munkahely.

az életünk egy merő izgalom.

annnának pedig elküldöm a küldeményt, hamarosan megtelefonálom neki azt is, hogyan.

aztán egyszer, remélem hamarosan, én is ott termek. de szigorúan csak az írnivalók után ám.

csak egy kicsit

idekukkantok. más gépén olyan kényelmetlen.
festés volt, most pucolás, pakolás, fáradás.

orrom meggyesjoghurtos

és a blogom egy kicsit szüncsizik, számcsigépszétszedés okán.

fúj, milyen szavak.

szerintem egy kicsit túllazultam az egyhetes pakolás, készülés, gondolkodás okán, minthogy ilyneket összehangolatlanul nehéz művelni. de hát ilyenek a munkahelyek.

még mindig nem helyeztem el ide a zárógondolataimat az olasz túráról, szerintem át is gondolom majd őket.

szép nap.

fogyóeszköz

amúgy pedig tegnap hazajött Autó egészségesen, most épp olyan, mint egy éve volt, nem kluttyog, nincs rajta horpadás, igaz, gazdáinak kicsit megcsappant, helyesebben nagyon megcsappant a tárcája, de mint hűséges, kritikus, de inkább nem nyafogó szellem, próbálnak hallgatni és nem nyögni nagyokat.
azt azért megállapítottuk, hogy nem csak keresni, de költeni is prímán tudunk.

azért

ezért egy-egy basszust muszáj néha elejtenem, gyorsabban kimegy a lenyelt düh. ezek itt most majdnem kihúzták a gyufát. olyankor beszólnak, amikor tudják, más is jelen van, nem kell tartani, hogy visszaüvöltök. nem gyakran üvöltök vissza, de ezt most nem megy úgy hagyni. ne izgulj, nem üvölteni tervezek. csak éppen minden érintettet bevonok a megoldásba.

ps. és közben itt hisztiznek. gyűlölöm, ha valaki jódolgában már azt se tudja, mire panaszkodjon. pfuj.

ps2. missön elindult. majd néztek. és nem az olvasók.
ps3. számomra is váratlanul, kettő jól irányzott kedves mondattal pedig megoldódott a dolog. jahhaj, tanulságos.

monszun

miért ne lehetne nálunk is.

az este minden irányból zuhogott, közben a szélvihar jól megtépte a fenyőket az udvarban. de semmi komoly. sem jégeső, bár azt is kiálltuk volna, sem semmi borzalom, szóval ami a világ más részein meg ugye nem adott.

hálás vagyok, hogy itthon nálunk a legnagyobb gond (kis túlzással) ezek a kombinó-villmosok, meg a polgármester-választás. persze tudom, gyurcsány-csomag, meg mentősök meg szlovákok, meg meg, de nem bombazápor, meg nem rakétatámadás, meg nem menekülttábor.

józsefvárosi kutyák

egytől egyig kis (vagy nagy) hurkák. kurta ólábakon totyognak gazdi mellett. póráz nélkül ülnek hűséges félórákat kocsma, bolt, otp bejáratánál. farkcsóváló felfelé vetett pillantásukban ott van az a sok év idomodás, a járdaszegélyre, csatornanyílás fölé kakálás, a házoldalnak pisilés, hallgatag aszfalton-vonszolódás. öreg néni-gazdik. de szerintem ez is egyfajta kutya-boldogság, ha nem a klasszikus vágtázunk a nyílt zöld mezőn-értelemben is.

írni akartam

írni akartam arról, milyen is a távolság és a minőség és a viszony blogger és blogger között. de arra jutottam, akkor kellene arról is írnom, szerintem milyenek vagyunk mi emberek egymással egymás közt. és azt meg hogyan tudnám aprólékosan kifejteni.

és arra jutottam, hogy elmegyek erre az őszi Akármire, amiről amíg nem leszek ott, nem írom le mi, és akkor ott majd megtanulok mindent, amit még nem tudok, és akkor majd megtalálom a formát, hogy frappánsan két mondatba sűrítsem az emberszintű világmindenség minden apró részletét.

addig pedig gondolok

fülesre, aki szerintem jó helyen van, s lassan át is fogja tudni adni magát a megnyugvásoknak, előrenézéseknek,

annnára, akit igenis valamikor meg fogok látogatni, ha most még nincs is pontos időpontterv a fejemben, de föl fogok hívni, hátha,

avarra, akik hátha egyszer majd itt a közelben, és csak pár ezer kilométer, s mondjuk chiantit kortyolgatva beszélgetünk a ciprusok kontúrját bámulva,

ahol jamjarékkal együtt töltjük a jól megérdemelt pihenőt,

és bikficre, akinek az új lakásában csacsogunk szentpétervár szépségéről,

és lappára és kockásra és mrs shirleyre meg laláékra, csak kifejezetten a rágondolás hasznosságában is bízva.

talán, egyszer.