"én vagyok a fellegajtó-nyitogató"

"bolond volnék, ha búsúlnék" vagy másképp, máshol: "lábam alatt bársony" 

vigaszul, magamnak, magunknak.

úgyhogy megyek, egy kicsit még muszáj vagyok az ilyen zenéből vénásan tölteni, ne bőgjek már, ez jó itt.

azon kívül hadd röhögjünk egy kicsit:

tor

nagyon jó volt a temetés utáni tor.

a nagynéném szerint a nagyapám az ilyet szerette, ezért lettünk ilyen kevesen, és attől egészen olyan volt, mintha most is ott üldögélne csendesen a foteljében, háta mögött a kutyával, amelyik túrja-túrja.

rengeteget nevettünk, végigdumáltuk, néha kicsit csend lett, de minden olyan jó volt.

csak a kutyán lehetett észre venni, ahogyan időnként leheveredett, a dolgok azért mégsincsenek rendben. nagyon sajnáltam őt is, egy kutya hiánya annyira valódi és fedetlen bír lenni néha.

a miénk akkor érződött igazán, amikor a temetőben meghallgattuk a papám dalát.

munkamorál

ja, úgy amúgy könnyebb volna, ha lenne mondjuk csak másfél, jól körülhatárolt munkaköröm, és egyes illetők nem keltenék a prekamasz ellenálló képét odabent is, mondjuk csak hogy a dolgozás egy kicsit könnyebb legyen. egy leheletnyit.

persze kellene különben egy tágabb, perspektivikusabb környezet, ahol nem minden másnap kellene latolgatni, hogy hisztérikusan kacagjak-e az élet abszurditásán, vagy éppen lázasan keresgéljem a menekülőutat minél távolabbra.

gyerekek gyerekek

a kölök nagyon nagy lett hirtelen, ötésfél is elmúlt, naccsoportos (jövőre is erre ítéltük, úgy kell neki), ezt a kort a már említett fantáziavilág mellett spirális rendszerességgel belengi a prekamaszkor szele.

a kamaszkort minden bizonnyal nagyon fogom utálni, de legalább edződünk.

igaz, mostanában élem meg azt, hogy nincs elég fantáziám, kreativitásom vagy energiám (szimultán és/vagy egyik), és helyenként totálisan eszköztelen vagyok a nemakarással és nemcsinálással szemben-

ma pl. a Második Nagy Bolti Háborúnk alkalmával jöttem rá, hogy a régen fegyelmezett gyerekem teljesen kihagyja már ezt a tárából, egyszerűbb azt tennie, amit a kedve diktál. és ettől majd minden teszkó közepén szembesülünk a seggemnek ököllel rontó gyereket neveli anyja-apja képpel, amitől testenkívüli élményszerző révén egészen moziban érzem magam, nem normális, ahogyan ez van, nem stimmelünk. 

túl sokat van nélkülem, ez tény, túl sokat az oviban a gátlástalanul autisztikus csoporttársával, túlontúl másoló típusú személyiség, és túlontúl hat rá az a rokon, aki tőlünk, felnőttektől feltétlen tiszteletet vár el, míg g gyakorlatilag (szépen mondván) pottyanthat a kobakjára, ütheti ököllel, mondhat neki NEMet, nem probléma.
"rosszcsont vagy - mondja mosolyogva"

ebben egyáltalán nem elhanyagolható, legnagyobb tétel továbbra is a közösen töltött idő csekély volta.

feladat tehát adott, a három említett tulajdonság újbóli növesztése, és sok-sok idő töltése.

argh.

takonypóc

annyira vicces, ahogyan engem, aki egy hónapig szedtem a vitaminokat, nagyjából gyümölcsöt eszem, estébé, most, hogy nem rohanok a suli meg a téliszezon okán, hatodik hete valami betegség nyű. ez olyan változékony. most ép takony van és térdkattogás. előtte torokfájás volt, masszívan másfél hétig. előtte a hasmenéses izé jött ki rajtam. előtte a gerincem fájt.

egyszer még előfordulhat, hogy megyek az utcán, a szép hosszú utcán, és egyszercsak pitty, potty, elpottyan egy-egy tagom, szétpotyogok, minthogy nem tart össze a rohanás szele. (jó kis képzavar, de most így leírva tetszik)

mindenki más most éppen oké, így végül azt mondanám, én kibírom, a többi(ek) meg maradjon(anak) így.

ha hó és e ső

ja, persze, a kötelező kör arról, hogy HÓ volt még tegnap is, és az milyen röhej. itt pl. 25 cm volt, négyszer ázott be a nemlétező télicsizmám, gratulálok, plusz jubiláltunk, minthogy három hónapja kértem meg a drágát, ugyan menne el már, s hozna haza egy SAJÁT hólapátot (egy: még mindig imádok hólapátolni kettő: akkor is, ha utána minden ízületem utál három: tíz kerek éve havat SÖPRÖK, mert sosem a hó ennek a végén van az amúgy is gyépés hólapát)

megígérte, hogy jövőre, innen remélem, ez nem predesztinál a következő, áprilisi hóesésre.

azért a helyetekben vennék egyet mostanában.

mi van mostanában - kérdezhetnéd

csak úgy címszavakban.

- hát meglett egyszerre a két (befejező) félévem. ez jó azért.

- viszont nem lesz meg mostanra a szakdogám.

- az egyetlen maradék nagyapám elhunyt.

- letottyant a munkamotivációm, és az nagyon gáz. háromméteres lelki meg fogható hótorlaszokkal küzdök ebben évek óta, időszerű volt már ez is. még nem tudom, most ezen hogyan leszek túl.

- mindhárman betegek lettünk, egyik az egyik keringő izétől, másik a másiktól, én mindkettőtől, csak nálam még mindig tart. most épp köhögéstől robban szét a fejem félóránként.

- a köztársasági elnök pápaválasztó főműsoridőben váratlanul kiírta magát az én közjogi méltóságaim sorából.

- g sztárvórszőrületben él, meséiben keveredik a rendőrőrs, a hólapátolás, az űrhajó, meg joda. mindezt pedig olyan meggyőzőerővel adja elő, hogy első szavait totál elhiszem, mire rájövök, hogy hol-mi történt. ez annyira jó.

*

*

amikor anyukám néha mesélt arról, neki mi volt a legrosszabb a "régi rendszerben", akkor azt mesélte, hogy a mindent behálózó hazugságok. nem teljesen értettem. ma megnézem (nem, már NEM) a híradót az m1en, és tudom, sajnos tudom, mire gondolt. még nem tudom, ebbe hogyan lehet belenevelni egy gyereket.