a közösség meg a nagyobb hatalmak

szeretnék tartozni.
szeretnék odatartozni.
szeretnék egy kis láncszem, egy kis fogaskerék, vagy csak épp egy kis fog lenni, csak
csak szeretnék.
egyik dolog idelök, másik dolog ellök onnan.
ma itt volt megint p, akiről én (mi) azt gondoljuk, barát. ugyanonnan, nem ugyanolyan, de mégis.
és munkáért jött, nem csak úgy, és mégis, csacsogás, tudod, és rögtön a politikáról kezdett el hadoválni. és ő pl pont az, aki szöges ellentétem, és pontosan másképp gondolja is, mint én (mi). és én csak kerteltem, és próbáltam elterelni a szót, és nem ment, mert ő csak mondta, indulatból (vagy csak meggondolatlanságból), és én meg nyeltem, és hülyén éreztem magam, és nem akartam, mert én (mi) őt szeretjük, a családját nemkülönben, és szépen dolgozik, és minek ellentmondani, és én nem akarom (mármég) meggyőzni, mert (még mindig) találok ennél fontosabb témát, mert én ember akarok maradni, nem politizálnok,
és akkor
egyszercsak elszakadt bennem a cérna, és úgy szétszórt az ideg, hogy ki kellett menjek a teraszra teregetni, és jó, hogy megtettem, mert még ott is csapkodtam a ruhákat, mert idejön nekem egy valaki, az otthonomba, és nem tisztel meg azzal, hogy rámkérdezzen, mit gondolok (unk), és fröcsög belőle az átgondolatlan lila köd, ("és pont azt a rádiót hallgatja, és az ész megáll") és nincs nyílás rajta, ahol a kérdéseim, a véleményem, a bármi JÓ (nem a másik oldal, az újabb demagógia) beférne, NEM FÉR BE!!!, csak kijön, és engem mérgez, és ITT EZT NE, ez az én csigaházam, ne hozd ide a sarat, a szemetet, vedd le a 'cipőd', mert én is 'zokniban' vagyok, ülj le, és mondjuk el egymásnak, és akarjuk egymást szeretni inkább, mint legyőzni, hogy a másiknak le kelljen mondania,
mint nekem magamról most, hogy ne kezdjek ordítani rá, hogy mi az a sok szarság, amit most ideönt(ött), mért mitől minek, hogy mintha a két párhuzamos találkozott volna megint, MÉRT?

az én übermensségem pedig abban áll, hogy pontosan tudom, miért nincs neki jogalapja akármit vagy bármit fölhoznia, hogy hol lógja el _ő_ a rászabott kötelességeket, és ha demagógia, akkor az van, hogy ezekre nincs semmilyen mentség, csak afféle kognitív disszonanciás szövegek,
és nyilvánvalóan abban a sorban áll, ahol a kötelességmulasztók vannak a szememben, és akkor meg mire föl mutogat ujjal és nevez nevén más(oka)t, és dobál kővel.

csak én rossz Jézus lennék, mert ezt Ő már lejátszotta, amikor a porba kezdte írni a dobálók neveit, és azok hogyhogynem szétszéledtek, aztán maradt csak a koncepciós per alatt (már nem) álló nő, meg ő, és akkor az ott tiszta helyzet volt, számadásról, egyebekről. én meg most az egészet ideírom, mert hallgattam akkor, mert elmúlt a perc, ahol elmondhattam volna neki, marad az, hogy tovább is szeret(jük), mert ezt eddig is tudt(uk), csak az fáj, hogy odaférkőzött egy icipici porszem a lencsére, már csak így karcosan megy tovább a lelkem, mert véletlenül eszembe jutott, hogy mi lesz, ha és amikor egyszer ez nem csak egy baráti locsifecsi lesz, ha lesz tétje mások meggyőződéseinek (vagy a sajátomnak), ahol az élet meg a halál lesz a kérdés,
merthogy
volt már erre példa a történelemben.
azt senki nem hiszi már, hogy Magyarország, a hazám, egy gyarmati ütközőpont nagyobb hatalmak érdekszférájának a határán? azt nem hiszi el senki már (vagyishogy nem világos, mit jelent), hogy kényszerpályás ország? hogy a mindenkori hatalmi perpatvar azért lehet ilyen virágzó üzletág, mert itt mindig van valaki, aki pont a másikra simpfel, irigykedik, vagy csak keresztbe tesz, netán zsebre dolgozik? hogy az urambátyámot állandóan tartani kell, az orvosnál, a tanárnál, az ügyintézésnél, a politikában, az üzletben? hogy nincs mit tenni akkor, amikor mindenki úgy gondolkodik, MAJD VALAKI TEGYEN MÁR VALAMIT?
kapálódzunk, fuldoklunk, és emellett lehúzzuk egymást, és ez rossz, rossz kívül, kifelé, és rossz belül.
és ott bennem amúgy csicsog a kérdés, barátság-e, ha és ahol elhallgatom így ezt, esetleg pont ez a barátság, ahol nem bántok pont így és ezzel, hogy elbír-e barátság hasonló szöges ellentétet, esetleg a vitát ezen, (és létezik-e konstruktív vita a világon), akarnám-e, féljek-e, mert az aztán lemeztelenedéssel járna ám.
hogy is van ez a közösség-dolog. élem-e.
akarok odatartozni.
tudok-e. bárhova.

hal and dzsa

nagyon édes dolog ez a halandzsa cucc, amit nyom, rá kéne vennem magam a videózására, mert hát mindig is ezt vártam.
az olyan szimpla ugyanis, amikor beszélnek, hiszen beszélni mindenki beszél. (jó az is édes lesz, csakhogy) halandzsázni nem halandzsázik senki, pedig egy teljesen összefüggő, kongruens rendszer, kérdésre megismételhető, hangsúlyozható, vicceket is lehet rajta mesélni.
g ezt meg is teszi, úgyhogy a napjaink egyik alaphangulata adott: sokat rötyögünk.

5!

tehát: az elmúlt napok fejleménye az ötöske érkezése, kijött, megvan, öt metszőfog pipa.
ebből tehát már csak 3 darabra várunk.
rágókból hipphopphipp már két hete majdnem kint van egy, tapintható még egy, ergo sum már csak hatra várunk úgy, mint délibábra. jöhetne majd még aztán a 4 szemfog is, de azok már tényleg a non plus ultra kategória lesznek.
és most éppen végigalvott, ámde hajnalbankelős éjszakáink voltak, kivéve ma, amit fölcserélhettünk volna a tegnappal, amely végül jól alakult, csak erősen szürreális élmény hajnali fél6kor szaladgáló kukásokat kukkolni a különféle körbeni utcákra néző ablakainkból. engem pl bő egy órával később sokkal jobban érdekelnének. és biztos az is, hogy g-t ugyanígy lekötnék, mint későéjjel.

hogyan

hogyan jelezhetném szerintetek annak a sok csekélyértelmű internetgyengének, hogy ne küldenének százcímes látható címlistában/val "tájékoztató"emailt és/vagy sor/körlevelet.
mért kell mindenkinek egyesével elmagyarázni a bcc / titkosmásolat funkciót.
most, a vaterateszvesz pénzessé válásakor naponta kettő ilyen jön, és azóta befutottak az első erre alapítható szpemek is, és én ezért nagyon utálom a fent említett bénákat.

a borúlátásom margójára*

* azért időnként jobban rámhullámzik ez a válság.
érzem a kiszolgáltatottságom. érzem, hogy ilyenkor egyre inkább nem a racionális és valódi értékek mentén történnek a döntések, kicsiben és nagyban sem.
látom, ahogyan a választott rokonom, a legszeretettebb az életben, hogyan kínlódik ott, ahol ő tisztességgel megállja a helyét.
látom, ahogyan szürkülnek az arcok a buszon, és érzem, ahogy csendben kezdem utálgatni azt a sok kényelmes fotelből pofázó nyugati származású illetőt, mert hát ne modják már olyan hiperokosan, hogy ezek a magyarok milyen pesszimisták.
nem hiszem el, pedig tudom, van tán olyan hely a világon, ahol nem puszira mennek a dolgok, és én azt hiszem, lassan tudom is, nincs reális alapja azt gondolni, majd itt jól egyéni teljesítmény alapján mennek valaha döntések, választások.
ja, jut eszembe, választások.
itt egy csúnya szó jönne, ha leírnám, mert mit van mit mondani manapság. biztos megint másképp gondolom, mint más(ok). na abba is hagyom, se fülem, se farkam.

go to 10

visszatértünk tehát a nehezenalvós időszakba, egyúttal pedig új szín is költözött napjainkba, nevén nevezve a HIXTI korszakát éljük.
csuda, hogy a még ki sem mondatott és meg sem próbáltatott dolog miatt is lehet hirtelen hüppögősre sírni (ez a vég a sírások műfajában) magunkat, mondjuk a szeretnék még krumplit enni volt ebből a legtragikusabb.
s miután gyermekünk kicsiny korában nem volt egy ordítós baba, teszem föl ez számomra most totális megrökönyödés, lévén, hogy ordítós baba módjára sír így, húszhónaposan.
ehhez még hozzátartozik a karmolás, csípés és harapás, illetőleg önmaga vetése ide-oda, mint afféle kiegészítő toldalék, iszonyúan kelletik olyankor figyelni az irányokra és az időzítésre, mit engedjek, mit ne, mire milyen hangszínben válaszoljak, reagáljak-e egyáltalán.
azért mondjuk ebből is van mit tanulnom. a régi, minden éjjel 2-3 kelésből azt tanultam meg, hogy a semmi sem tervezhető soha, mely elfogadandó axióma, amennyiben tolerálom valóban a gyerekem. és hogy ez a hozzáállás bizonyos élethelyzetekre prímán átvihető, ha akarom.
a mostaniból olyasmi jött le eddig, hogy a mindig minden(ki) változik mégis igaz, odafigyelendő a nem elkényelmesedés(em)re. vagy valami alázat-féle, amit muszáj applikálnom. végtére is.

szép dolog

szép dolog ez a fogjövés (hívjuk inkább fognyűvésnek), mely biztosítja a nehezen emészthető tilalmakon való végtelen elkeseredéseket ((századszor) légyszi gyere ki az asztal mögül), hüppögősre sírásokat (u.a.), a nehéz délutáni ébredést, plusz ezt a vacak éjjeli ébredést kómával, szédelgő anyákkal, és persze a minden egyéb szokásost.
mivel eddig 20 hónap alatt jött négy, gyanítom, a következő pár hónapban muszáj lesz ennek a többszörösét kinöveszteni, hogy végre a szükséges mennyiség álljon majd rendelkezésre.
most akkor hát el is megyek aludni, és titokban szorítok magamnak, ez az áldott csönd maradjon akkor már reggelig velünk, így, a másfélórás visszaaltatás gyümölcseként.

voltunk ám

voltunk ám a Vígben, a név kötelez, elég vígan is voltunk, Vilmos bácsi valójában hungarikum, mindig mondtam, most is megéltem, még a Makámékat is volt erőnk (g) meghallgatni, igaz mi (a+g) félig, csak, mert elszéledtünk megnézni a tükröket meg a pirosszőnyeges lépcsőket, és reménykedtünk (én), hogy még viráglufit is kapunk majd valakitől (csakhogy én ilyet SOHA nem kapok, mert hosszú a sor ésvagy kicsi a gyerek ésvagy elémtolakszanak ésvagy pont elfogy), ésde nem kaptunk (első három), és továbbmenvén a fölcinten megtekintettük a buborékokat (a fújókra gondolva most este szöget ütött a fejembe, hogy tán akkor azért nem láttam a hegyibarbarát meg a kútvölgyierzsébetet, mert tán ők fújták a bubit??? (és bohócoknak voltak álcázva) (és, mint tudjuk, megőrülök a bohócoktól) (ezért nem néztem meg őket alaposan)), és akkor továbbszéledtünk, és szépen belegyalogoltunk a pomogácsfélcsaládba, és jé, pont olyanok, mint a képen, és ennek örömére köszöntem, és jól esett, hogy így esett. és mivel minden ilyen váratlan találkozás alkalmával rendkívül suta bírok lenni, az is voltam, de sebaj.

nyünnyögés

ma valahogy minden oooolllllyyyyaaaannneeeehezzzennnnmeeeennt, hogy teljesen kipurcantam.
a szatyorcipeléstől még a kezem is kinyuvadt.
ezen kívül kiderült, végre földerengett a nap a kikások buksijában, és lőn a honlapjukon más is, mint a malejáratos prospektus első oldala pdfben, nevesen a termékkatalógusuk került oda. ennek fő erénye amúgy az, hogy létezik, amúgy egyébiránt kimeríti a magyarnarancs-kategóriát.
aztám az is kiderült, hogy sajnálják, de összesen kettőféle szatyruk van, abból is a kisebbből (mely valószínűleg nyolc darab a4 méretű papírlap szállítására lett tervezve) már csak kevés van, mint megtudtam, ellenben a nagy, na az egy szép történet. amennyiben münchhausen volnék, csak simán beleülhetnék, akkora, s fognám magam és hazacipelném. így azonban az öt darab rongyszőnyeggel kínlódtam egy szép sort, miután a szatyorba ők négyszer fértek volna bele kábé. elég annyi, hogy még egy olyan jó tizenöt centit kellene nőnöm, hogy az alja épp ne érje el a talajt.
azért végül egyszer hazaértünk, és azért az jó volt.
és még a rongyszőnyegek is pásszentosak.

szavak, szavak

írjam már ide azt, ahogyan ma simán utánam mondta azt a szót, hogy HANGYA.
eszméletlen, hogy minden kimondott szó még mindig, hogy érzelmi felindulásból mondódik ki, de hát tényleg annyira izgalmas, amikor az ember ELŐSZÖR lát ÉLETÉBEN hangyát, és ráadásul azt is az addig amúgy hangyátlan konyhában.

mivanmár

há' hogy mi van már. hát olyan nincs semmi igazán.
lenyirbáltuk a kölök haját, ha ez valami (az, mert anyósom meg én produkáltuk együttesen és azért vicces, mert először bilirevágott lett elöl jobboldalt, majd (általam) túlrövidre vágatott, ennélfogva állandóan menőre kell kócolni, hogy ne legyen együgyű az a haj. szerencsére a csillag szemei kellemesen kompenzálják az ilyen apró baklövéseket.)

aztán meg állandóan sétálni megyünk, meg én meg mindig házimunkálkodom meg, amit rémesen macerásnak vélek, mármint a mindiget, a házimunka jól áll nekem. viszont utálom, ahogyan nem jut energiaésidőm a könyvnézegetésre, mesélésre, építkezésre, rajzolásra, amiért tulajdonképpen 'itthon lógatom a lábam'. ejh.
de azért (ha lélekben is, de) halad előre tyúklépésenként az újabb lakásrendezési lavina (képzavar, nem zavar). jövő pénteken meg két hét múlva hétvége környéke a polcfurkálások és penészes falak/szekrények csöndes utálgatása között fog telni, e hét végén meg a zuram nem lesz itten, aztán meg az összes segítségem megy el jól nyaralni négy napra, tehát én úgy tervezem, hogy jól kipurcanok, mint a kutya majd húsvétra, reszkessetek locsolók.
és holnap még jól és értelmesen köll eltöltenem egy egész délelőttöt a kikeában (direkt), hátha volna szőnyegük. vagy akármi értelmesük.

kötelezőtáncok

időnként belenézegetek, szeretem.

szombatok

sűrű, tömény napok méltó folytatása volt ez a mai ikeázós nap.
minden olyat sikerült találni ott amúgy, amire egyszer valaha gondoltam, kéne eléggé, ellenben semmi olyat nem, amire állandóan gondolok, mennyire nagyon kell.
az ikeával kapcsolatban azért idevésem azt a megfigyelésem, hogy mielőtt házat építene az ember, netán új akármit kíván venni, melyhez majd akar valamit az ikeából, hát akkor az legyen szíves mindig is úgy építeni / tervezni / csináltatni, hogy először megvásárolja az ikeás terméket, s hozzá passzítja az élet további aspektusait.
még nem találkoztam bármi máshoz passzentos ágyneművel, szőnyegmérettel, ugyanis.
de szerintem inkább bennünk van a hiba. nem vagyunk eléggé svédek. (vagy kínaiak)
és hihetetlenül fáradt vagyok, amihez nincs mit hozzátenni.

egyezer-háromszázadik

(mármint bejegyzés ide) ezért hát legyen csak rövid és komoly.
merthogy miért próbálja mindenki kiszedni belőlem, hogy mi a cigánykérdés megoldása magyarországon.
állandóan ez az atrocitás ér, és most rájöttem, mért dühít föl, amikor a sok idióta az iwiwen meg a körlevelekben fiktív, cigányokról szóló rémtörténeteket ír le (melyeknek az igazságtartalmára vonatkozólag jelenleg nem kívánok reflektálni, van, természetesen, és nincs, természetesen)
de mondjadmármeg, mért nincs olyan kérdés, hogy ,nó micsináljak én, hogy mindenkinek jobb legyen? hogyan gondolkodjunk együtt konstruktívan a megoldási lehetőségekről? ki a felelőse és hol és mikor rontotta el ezt a kérdést, és volt-e értelme annak a valamennyi pénznek, amit integrációra fordítottak? van-e értelme egyáltalán egy olyan társadalomban kérdéseket föltenni, ahol senki nem kérdez, csak mindenki osztja az észt és utálja a másikat?

tisztelet.
alázat.
békesség.
nem ártana.

végre egy szép

végre egy szép kis napnak lehettem tanúja (és elkövetője), a tegnapesti nemitthonlét és férjjelcsacsogás alatt gyermekünk korábban tevődött le, ettől korábban kelt(ünk), és ettől ezer dolog belefért a naphosszatba.
mert végülis így visszanézve hosszú, nagyon hosszú nap volt.
a legjobb jó a korai sétálni indulás volt, meg a játszózás a kishaverrel és anyukájával. g ilyenkor egészen elfelejti, hogy nem szereti, ha hozzászólnak, eleve mosolyog, hangosan röhögve csúszdázik, fölmászik egyedül a csúszdavárra, simán átadja a lapátja és vödre bérleti jogait (és simán kibérli cserébe másét), kishavert még meg is simogatja, csak úgy, spontán, és simán hisztizik ő is, amikor mi indulunk haza (olyan érdekesen mérges: nem feledkezik meg magáról, ott hirtelen csillapítható a haragja, de nem felejti el, kell kis idő, mire áthuppan a már nem érdekel-be. roppant nagyos.)
a többi meg csak sztenderd volt, a bolt, a zöldséges, a rendezkedés, a munkatelefonok, az ebédkészítés, a mosásteregetés, a mosogatás, meg persze a holnapi nap előkészítése, midőn kiteszem a lábam itthonról. a történelmi hűség kedvéért fontos megemlítenem magamnak azt is, hogy végre találtam kósza parkettaszegőlécet itthon (a saját lakásom egyik zugában, miután már az obiban is jártam, és kiderült, ők nem tartanak ilyet, mert minek), úgyhogy a már kész sablon alapján a napokban szépen pótlom a hiányokat.
amúgy még az is csuda, ahogyan ezek a kintszáradós ruhák bent folytatva a száradást este itt illatoznak. mi a csuda ez, és honnan szedik.

jó, mondhatod

...már megint uncsi zenék. de nem uncsik. az elsőt pl azért teszem ide, mert nagyon szép nekem, ha egy (több) énekhang szép.


ezt meg azért kell idetennem, mert én kórusban énekeltem, nagyban is (kicsiben is), és az együtténeklés hangulata itt jóféle fölkavaróan jó.


ezt meg csak mert szerintem szívesen hallgatom a finnt. biztos mert rokon nyelv.


hát ez van, na, bocs.

társadalom és könyvek és sav

ma este rendkívüli ítélőképességemnek köszönhetően a munkatáblázatok helyett először is utánanéztem egy könyvkarbantartási kérdésnek. nem is tudtam arról, hogy a számtalan kártevőn túl, ami a könyveket megnyammoghatja, meg persze a penész, mint tudjuk (meg egyes testvéri elemek, kik fönnakadtatásukban dühös firkákat helyeztenek el ama réber-cipőkön juzsó néniéket illetően) (és még sorolhatnám), létezik az is, minthogy foxing.
ez a sztori hosszú volna, nem írom le, de tudjuk, a barna pöttyöket egyes könyvekben végülis bármi okozhatja, mégis foxingnak hívjuk. nem részletezem, szerintük megoldhatatlan.
aztán újabb megoldhatatlan kérdésbe ütköztem, idösanyám kikérdezett a cigánykérdéssel kapcsolatos véleményemről. én ezt neki kettő a4 oldalnyi terjedelemben meg is tettem, ide nem írom le, bár azt gondolom, sok közös platformon lévő olvasóm volna, mégis minek kérjem ama párat, hogy lőjön ide, aki nem.
szó szerint csak.
és mire majdnem végeztem a levéllel, statisztikámat javítandó ismeretlen eredetű savneművel nyuvasztottam ki egy újabb ujjamat jobb kacsómon.
drága párom közbenjárására kiderült, nem az elemek, hanem csak a hidrogénperoxid az asztalomon a ludas. egyrészt jó, hogy van valakim, aki rámutat ilyesfajta idiotizmusomra. másrészt hogy kerül a hidrogénperoxid az asztalra.

erről írt amúgy a lázárervin is. mármint hogy hogy kerül a körömreszelő a konyhába.

hát hogy.

vanvoltlesz

újabb polcozatokat tervezgetünk a még szabad falfelületeinkre, ha ezek majd mind betelnek, nyilván a házfalán kívül folytatjuk a szisztémát: eddig még egészen bejött minden eddigi bútorzattervünk (jó, a hipernagy íróasztalainkat néha szívesen osztanánk el kettővel területileg, de szerencsére még mindig a szebb, mint nagyobb kategória élvezői, eddig megmenekültek)
barátunk, p múltheti pénteki kétszeri ittléte amúgy vicces jelenetekbe torkollt.
volt pl a reggelről estére itthagyott szerszámosláda esete. g p-t titokban biztosan kedveli, de folyamatosan ellenáll p minden közeledésének (tudnivaló, hogy eddigi életünk során p-t minden gyerek visítva kéri vissza, ha egyszer találkoztak, olyan), és ezt a háromlépést g még meg is fejelte.
az úgy volt, hogy a konyhapultra helyeztem az ominózus táskát reggel, midőn g széken bealvása okán p ment a dolgára, s tervezte, este jön újra. ebéd előtt a konyhában tibláboltunk, amikor g egyszerre hátrálni kezdett, s lábamhoz támaszkodott háttal (rémült, idegent látok túl közel-pozíció). szépen módszeresen kiderítettem, hogy p táskája a ludas, a rémisztő idegen.
szépen bemutattam Táskát a gyermeknek, ki azért ezután is a táska vonalában nagyot kerülve közelítette meg az amúgy ahhoz közeli szűrőket rejtő fiókot.

nők

tegnap -egyre növekvő hullámokban- ránktört a nőnap.
nem vagyunk egy nagy hagyományosak ilyen ünneplősdit illetően.
csak először péntek este kaptunk egy fülest, hogy vasárnap délután menjünk rokonainkkal együtt a rokonainkhoz, s mivel az kevésbé feszélyezett, mint nélkülük volna, hát beterveztük.
először tehát a február-márciusi névnapokat lőttük be, hogy kinek-kinek csokivirág.
aztán vasárnap délelőtt (nyilván totálisfatális éjjeli kétésfélórás kukurikú kapcsán minden dőlt) bent az évezred leglassúbb delegkedvesebb virágosnénijénél a férfitömeg között sorban állva jöttem rá a basszusra, miszerint nőnap van. én, mint a család ünnepeket számontartó harmada elkezdtem számolni, a létszám fele jutott eszembe. a sorból kiállva, majd 20 p múlva visszaállva végre eljutottam agyban a teljes létszámig, s addigra az is kiderült, mindez három darab vendégségbe menést von magával.
és az egyik helyett inkább bevásároltam. a gyermek, lévén társaságban eredendően nyúl, mindhármon részt vett (lélekedzési szempontok), a végére már egészen jól tűrte azt a véletlent is, ahogyan a rokonbácsi lábába kapaszkodva fölnézett és az nem a saját papája volt, anyai szívem repesett, ahogyan még a szája sem görbült le (csak egy kis rémült rezdülés a szemöldökén).
jó, mondjuk utána este a fáradságtól hüppögősre hüppögte magát azon, ahogyan elvettem eltenni a fogkeféjét fürdéskor.

statisztikáim

javítottam a nemrég írott statisztikám egy újabb majdnem-letépett körömmel, a vicc kedvéért a sokat használt jobb hüvelykujjamon.
pipec.
a dolog egyébként rekonstruálhatatlan.
és lehet, hogy mégsem fogok megtanulni vezetni.

medve, medve

hát nem a téma, csak a stílus szépsége, a beszéd fordulatai annyira magával ragadóak, hogy muszáj idepottyantanom azt a videót:

20 perc

ma azt a húsz percet értékelem összesen ötösre (általam értékelve sem hagy kívánnivalót maga után), amikor a kölökkel rajzoltunk. _ceruzával_ (éljen ikea, aki gyártott nekünk aprókézi ceruzát, és amit még g is jól fog, azzal a végtelenül fárasztó szokásával is, hogy mindennek a legeslegvégét fogja meg, ha nem figyelünk (kanál, cerka, minden)) és _szabadon_ (az elmúlt időben egyes elemek fejecskéket rajzoltak a másfélévessel, ki alig rajzolt eddig amúgy, és volt egy olyan visszatérő hátborzongásom, amikor belegondoltam, mennyire fals lesz majd, hogy az első firkája a gyerekemnek fej lesz, illetőleg hogy a könnyű siker okán (értsd: ováció) meg is marad egész életében (értsd: ovi) a fejecskerajzolásnál. (vá) de nem, egyelőre tud csak simán firkálni is, az egyes elemeket pedig majd finoman beavatom a szabadság és a kreativitás működésébe.
és elkobozom az összes golyóstollukat. (háháháháá) (ja, csak mert állandóan összefirkálja magát a ded fejecskerajzolás fedőnév alatt.)
*
a mai kedvenc röhögtetős viccesszó a 'tejbepapi' (várakozásteljesen gyermekre néz, és jelentőségteljesen formálva minden szótagot félhangosan mondja az arcába. gyermek nagyon röhög. szülő is nagyon röhög.) egyébként a szó etimológiája is fontos a vicc viccvoltához: 'tejbe' (éérted: TEJ, (nem anyatej!!!) TEHÉNTEJ ("tetete"), illetve a 'papi' (ami ugye a papa "pa pa" vicces formája, így sose mondjuk, hát vicces. hasonlóan a lenti mamuszok anyjaféle átkereszteléséhez (ennek megfelelően mindog vigyorog, amikor "most levesszük a mamuszt és a papuszt")

hát

kétnest hallgatok, jól esik ez a csuda angol kiejtés, meg a szövegek(ből, ami lejön), és pipálgatom a dolgokat.
tegnapeste szépen bejáváztattam a gépem, majd beépítettem apehes kémlovakkal, ezt pl egyedül, pedig, és aztán csudára le/ki/és föltöltöttem a bevallásomat, és most szépen hajtogatom az ujjam, hogy szépen gyorsan mikorra jön vissza az a sok (nem) pénz tőlük.
ma hajnalban városlátogatásra indultam, megvettem életem első napijegyét is a békávéra is (osztokszorzok: 7 jármű, azaz megérte, különösen, hogy az utolsón ellenőrbácsi is jöve)
voltam bent, ahol soha semmi/senki nem változik, de nem ám. na jó, az egyikük egy éve leszokott a láncdohányzásról, ajvé. meg is született ma a gyereke (nincs igazi korreláció ugyan)
majd mindent sikerült is elintézgetni, mire kiderült, hogy rohan az idő, rohannom kellett a város ismét egy olyan pontjára, ami mellett eddig vagy 100 alkalommal elsuhantam, de a lábam nem tettem bele. ma betettem (lurdyház), és a találkozóig postáztam, elküldtem pl a havi pénzem felét a villanyelszámolásra (anyánk).
és még arra is volt alkalmam, hogy magyarországon először fogyasszak kínait, s jelentem, itt is jól választottam, de gyanítom, a gyomrom kedvence továbbra sem lesz a csili (haegyáltalán).
aztán szépen telefont ügyintéztem (újabb szolgáltató, újabb sztori), aztán megpróbáltam a kosztolányira érni hamar (nem), de aztán végül ez is jól alakult.
bekukkantottam a sz.m. utcai bioboltba, és megállapítottam, hogy a biocuccokból is tömegtermelés van, láttam igazi narancsbőrt, költöttem is egy keveset (tényleg egy keveset), és itthon még az is kiderült, hogy hiába a csábítás, mégiscsakcsupán azokat vettem, amik a listámon is szerepeltek.
és mentem barátnőtalálkozni egy narancslé mellett, és beszéltünk óvodákról meg gyerekekről, meg ilyenek.
itthon pedig várt a zuram, meg egy (új fícsör) visongó gyerek (nagymamáékkal töltött nap, szevasz, igazán kíváncsi vagyok, ezt hogyan sikerült megtanítani neki, nem könnyű - szerintem)
és én meg most kétnest hallgatva kutya fáradt vagyok.

öreg szem

hát én már elszoktam ettől az éjszakai kukurikútól, de a fogak már csak ilyenek, kukorékolnak, amire aztán előbb-utóbb mindannyian fölébredünk, és persze egy kivételével mindnyájan vissza is tudnánk aludni, de az ilyen fogkukorékolásoktól amúgy kedvesen és rettentő álmosan darvadozó családtagokat nem lehet ugyebár magukra hagyni a problémával.
így történt, hogy ma nem mentünk, ahová alig megyünk, mert minden vasárnapra virradó éjjel történik valami, mitől mindannyian elalszunk, így lehetett, hogy a dédiérkezéssel párhuzamosan mentünk csak ki a kertbe, s lett húszperces a levegőzés a csodaidő ellenére, hogy a gyermek délután simán három órát horpasztott és ébreszteni kellett, ilyenek.
nem, ma éjjel nem akarok kukorékolást.
(és azt meg csak értelmezés-képpen írom ide: ez még mindig az ötödik fog)

az úgy zajlik

avagy a lopás margójára.
tehát. háromésfél hónapnyi bősz és kitartó telefonálgatás, levelezés, tpontbanvitázás: alleszcuzammen időpocsékolás (virtuális értelemben, mert végül valamilyen célt elértem hát) után jelenleg a téhóm lóg nekem 1610 magyar forinttal, melyet majd nyilván egy hónap múlva "jóváír" a számlámon.
nem fizetnek ezen ügyben késedelmi kamatot (naponta ez, mint megtudtam - tőlük- kettő forint volna). ezzel ellentétben azon alkalommal, midőn havonta 18000 forintos számlákat kellett volt fizetnem, mely úgy állt föl, hogy előzőleg fél évig elfelejtettek számlát és csekket küldeni (viszont az egyenlevélből kiderült, sokadmagammal nem kaptam azt), tehát akkor voltam olyan gázos ügyfél, hogy az egyik aktuális 5900 forintot 4 nap késéssel fizettem be ebből, így hát rámvertek 8-at, mint késedelmi díj.
*
hasonló történet, amikor átszámolom, mekkora lehet csak a szimpla ügymeneti nyeresége mondjuk az ótépébankenyertének, ahogyan péntekről hétfőre nyílólag (reggel 7 óra körül, ugye) könyvelik csak el mondjuk a péntek délutáni utalást / vásárlást.
ezen kívül ahogyan fölszámítják az ingyenes kp felvételi díjat, majd úgy uszkve egy hónappal később "jóváírják".
de például a banking képes mégis olyan csodákra, hogy ma, azaz VASÁRNAP képes _levonni_ a havidíjat, miegymást.
*
jó, tudom, robinhúdi álláspont azt hinni, ezek a vízfejek értem vannak, vagy illuzórikus, hogy máshol jobb (nem). csak a rajtam megfogott összeget váratlanul beszoroztam pár millióval, és mindannyiszor orbitális pénzek jöttek ki, és ilyenkor kérem, nekem viszket a tenyerem, mert párhuzamosan meg a bankok/biztosítók/államok csődbemennek mantrát hallgatom, és hát ha a lerablással nem megy a dolog, akkor hát mivel menne amúgy.
vagy hogy attól nem megy.
ájj, kicsi az én fejem ezt befogadni.