a mai napom sok egyszerű, de komor felismeréssel járt eddig, noha még dél sincs. és még dolgoznom is kell. dióhéjban ennyit.
frissítés: azért mégiscsak muszáj voltam feldobódni estére. dióhéjban ennyit.
„Csak edződj –gondolta magában Ananké, míg tovább tolta kerekes szekrénykéjét-, egész életedben utazni fogsz, és egész életedben ezt sírod vissza, amit most otthagytál, keresed őket a Níluson és a Grand Canyonban meg Xerxész hadi útján, de nem lesznek, egy sem lesz. Rögzítsd az arcukat, a percet, buta! Cukorkát, csokoládét, friss, hideg a szódavíz…” (Szabó Magda: Für Elise)
a mai napom sok egyszerű, de komor felismeréssel járt eddig, noha még dél sincs. és még dolgoznom is kell. dióhéjban ennyit.
frissítés: azért mégiscsak muszáj voltam feldobódni estére. dióhéjban ennyit.
ebben az új (covidutáni hómofisz) életemben totál kimenő minden irodai nap. van, mint tegnap, hogy ezt megspékelem egy kis duplázással (egésznapos képzés, melyben egyedül maradtam képviselőnk), majd egy kis szöveggyötrés bent, és hipp-hopp, 12 óra múlva már itthon is vagyok.
és akkor még egy kis szósölmédia, mert ki kell tenni, amit ki kell tenni, és egyszerre csak azt érzem, hogy kérek szépen egy kis kuckót magamnak, és kérek szépen három nap csendet, amikor nekem sem kell mások körmére néznem (jobban mondva "emlékeztetnem"). és persze nincs három nap, és kuckó sincs, és másnap kezdődik ugyanez.
hónapok óta Londonba vágyom, ezt asszem életemben nyögöm, olyan, mint valami kifordított honvágy. már repjegyet is majdnem vettem, csak kiszámoltam, hármónknak mennyi, és akkor úgy döntöttem, hogy majd visszatérünk rá. na persze.