nagylevegő

vettem. fölhívtam a talonban levő dokinéniszámot.

hogy mitől vagyok totális zavarban mostanában, azt nem vagyok képes megérteni.

de a néni (hümm?) érteni látszott, úgyhogy reggel újrahívom, időpontegyeztetés, s aztán következik a szurkolás.

még nem heppiend, azért.

félheppiend.

ám a mai napnak még nincs vége, egy őrült hajsza az élet, aszondom.

a csípőm, ha így nem mozgatom, nem fáj. csak fekve fáj.

így ma paradicsomlevest főzök (nincs relevancia)

az apeh-dolgokon, mint minden évben ma, természetesen őrjöngtem egy kicsit (hibajelentés egy hibátlan nyomtatványban, anyád), de tényleg kicsit, és megint kiderült, én értem jól. és el is küldtem, miután kitöltés, ellenőrzés, hibajelentés, őrjöngés, nyomkodás, nyitás, csukás, nyomkodás, kontroll, letöltés, frissítés, kontroll, titkosítás, elküldés. nyolc ősz hajszállal lettem több és nyolc barnával legalább kevesebb.

majd ezek után jelentkezett pár delikvens, akiért újrakezdhetem majd. de csak szigorúan a határidő után. hehe.

eeehhh

ide csak a nyafogás jut.
négytől kezdve nem alszom, úgy fáj(t) a csípőizületem, hogy folyamatosan kínlódtam. nyilván hason nem alszom, háton nem tudok, oldalt nem megy. piha. és még semmi előrehaladott állapot, egyszerű bénázás.
egyébként a hétfői rohangálás miatt van ez (is), soha többet, becsszó.

nemkomám

aziwiwse.

amunkamunkamunk

most sok van.

a tegnapi és aztán tegnap esti bénázás után legjobb, amit tehetek, a sok munka.

olyan zavarban voltam tegnap este a (munka)találkozón, hogy magam is csak néztem, ennyire béna rég voltam. az elmúlt kilenc évben (helyesebben: egész életemben) számtalan olyan helyen megfordultam, amire / ahová predesztinálva sosem voltam, hogy nem panaszkodhatom, már ami az élményeket illeti. de a tegnapi rohanás (baleset a körúton, nemjáró vilik), bp körbeutazása, rohangászás, vérző orr, hátizsákkal a jónevű étteremben, amennyit gondol-borravalótváró nőkkel, jónevű illetőkkel, na, ez így mind túl sok volt. hozzáteszem, egész tegnap szédültem is ráadásul, nem volt különösebb vérnyomásom sem.

ha abból indulok ki, minden évnek kell egy Legrosszabb Nap címet viselő időpontja, a tegnap erre bizton pályázhat.

végülis, ha minden héten van egy ilyen nap, az arány tényleg még mindig jó.

az hős?

az már hős, aki 45 942 hozzászólásnak nekigyürkőzik egy fórumban?

hőstípus-e vagyok.

idealizmusom

az ideális világban nem kell a szülni (akaró/vágyó/egyszerűen szülni fogó) nőnek végigkérdeznie minden nőismerősét, hol mikor mennyiért kinél szültél.

az ideális világban ezek az infók egy bizonyos helyen: (már egyébként meglévő) honlapon, papíron, akárhol EGY helyen INFORMATÍVE ott vannak.

vagy csak egyszerűen bemegy az egészségügynek csúfolt dolog kórháznak nevezett intézményébe és bizalommal veti az orvos karjaiba magát, aki odafigyeléssel, korrektül, estébé (megbízhatóan felelősséggel) segíti hozzá élete nagy élményéhez. "ingyen": azért a pénzért, amit tizenéve vonnak tőle járadék címén, s amiért legalább ezt ingyér kaphatná.

ez ebben az országban nem létezik.

urambátyám van, fizesskülönbenpofátvágok van, idióta netes fórumok vannak, barátnő barátnője hallott már róla van. azért keserít el a dolog, mert egész életemben jól tájékozott voltam, markánsan elkerültem az efféléket. úgy tartom, nekem lehet a szemembe mondani bármit, de kizárólag egyenesen és őszintén. ez a rendszer pedig a mismásolásról, zsebbe csúsztatásról, és a kinek van kórházi ismerőse és az mit tud-ról szól.

a vanííííliaaaa

a vanílijafagyi mindig segít. a meki egyetlen minden időpontban használható és használós dzsankfúdja. eperöntettel.

pont ilyen trutyi jött föl a csatornafedélen egyébként ma a szellemirtók 2-ben, mint ez az öntet.

és a vérnyomásom is kezd visszatérni.

és már itt ülök bent.

és otthon kitakarítottam, meg egy jónagyot mosogattam, rend is lett.

és van fűtésem.

és nincs cigiszag.

ezentúl így dolgozom majd.

ami persze nem igaz.

azta

azt a stresszt, amit az orvosválasztás jelent a szülés kapcsán, nevezem a legutálatosabb, legszarabb érzésnek az egész terhesség alatt. a szülés sem hasonlítható hozzá, akárhogy fog fájni, akárhogy fogok izgulni. ott ő meg én együtt fogunk dolgozni. már nem lesz választás, érteni fogjuk. amikor másokra kell hagyatkoznom, tehetetlenül, mert ami neked jó, nem biztos, hogy nekem is, meg mert ez személyiség-kérdés, és nem derül ki előre, mennyire felelős vagy felelőtlen, mennyire vesz komolyan, mennyire van humora, mennyire megalázó számomra az aki, ami az orvos---
most stresszelek, mert mittudomén, hogyan kell ezt csinálni. harmincegy évet végigélhettem édes tudatlanságban, nesze. szülni mindenesetre jobban fogok tudni, mint ezt.

ja, árak

én asszem elég szőrszálhasogató kis sznob vagyok, de azért leírom: a gundelben a gombakrémleves 1920 ft. ezt is megnéztük ugyanis. nem ettünk belőle-
ezen kívül a tónál élő vadkacsák szelídkacsák, ha még kenyér is van a kezedben, valószínűleg nem csupán fél méterre engednek közel magukhoz, de tán rájuk is léphetsz. nem túl méltóságteljes, az igaz.
és volt nyuszilufi is, meg perec, húgomnak pedig beígértem egy hónap elejére egy városligetezés-lufizás-perecezést. ilyen az én formám.
és megnéztük a papámat is. jó, hogy van egy papám, akit megnézhetek.

hétvégeim

pénteken uccsó erőnkkel vonszolódás volt ama szokásos péntek estére.
éppen előtte fejtettem ki valakinek, hogy már az alvósság is lemaradt. na, erre ott úgy ültem, hogy négypercenként leragadt a szemem.
ezt követően szombaton féltizenegykor keltem föl (plusz kétszer előtte, de az nem ekvivalens). hát így kiabáljak el BÁRMIT is.
a tegnap hasznos része, erősenidézőjelben pedig vasalóval a kezemben telt el. mindenféle értelmes gondolat nélkül.
ma pedig hajnalban kelés, kései indulás, korai odaérés, húgom, férjem, VÁROSLIGET (nagybetűkkel, mert velem eddig még MINDEN FONTOS ott törpént), séta. aztán a van gogh - végre ezen is túl. általában ezek a felfokozott kiállítások hidegen hagynak, eddig nem is forszíroztam, csak aztán megkaptuk ajándékba a belépést. beléptünk. megsültünk. majd megfagytunk. aztán tülekedtünk (már csak a végén), itt-ott kicsit röhögcséltünk. elemeztünk. volt egy pár kép, ami előtt azért úgy jobban meg kellett állni, nézni, töprengeni. az én kedvencem azok, amiken teljes színekkel "pacsmagolt", az egyik a búzavirágos-pipacsos váza.
egyébként röhögcsélni a képek címein voltunk kénytelenek, annyira prózaiak voltak (mint pl a krumplihámozó nő, vagy éppen a céklát ültető nő, illetőleg az ásó férfi...)
és nagyon szeretem a rézkarcokat is, az megint kiderült. ha egyszer valamit, na azt nagyon kipróbálnám. mint ahogy tollrajzolni is szeretek, ha nem is tudok.

arrideverci

ebben az emberben egyszerre az a valami a legviccesebb, legkedvelhetőbb, és egyben legidegesítőbb, ami az arridevercivel fejezhető ki a legjobban.

megtanultuk, szótagolva, miután kiderült, nem megy rendesen még: ar-ri-ve-der-ci. arrivede... arrivede. levezettem, szórészenként, mit jelent, estébé.

s ma hogy köszön el?

árridevercsi.

csá, mondom.

félrebeszélő mukik

mokka ma, újabb képviselő (nagykanizsai). értelmesebben, mint a tegnapi, de ugyanolyan nebántsuk-miszegény képviselőszegényeinket.

vagy

tényleg nem értik, mi a közfelháborodás oka (az enyém is), nevezetesen az ELSZÁMOLÁS-SZÁMLA-FUVARLEVÉL-dolgot

vagy

tényleg pofátlanul körbebeszélik a dolgot.

*

a körbebeszélés egyébként elunalmasítja a témát, már nem foglalkozik vele senki, ha sokat mondogatsz valamit. lásd a 'tedd a tartóba a szennyest', 'vidd majd le a szemetet' sora. itt is uncsi, de engem továbbra is izgat.

kalandos éjszaka

az én drágám mindig kifogja az ilyet.
négy éve, amikor pár hétig a nagyszobában aludt, odaköltözött a pár méterre álló hatalmas fenyőre egy kedves kuvik. (vagy fülesbagoly, mostmár nem tudom) és minden éjjel ott vijjogott. somkáig, hosszan, hangosan. füttyögött fülsiketítően. előtte (és azóta sem) soha. akkor a kegyetlen megoldás végül az lett, hogy jól lefényképezte a szegény állatot, aki, miután a vakutól halálra rémült, kicsit csak ült, ült, pisszenés nélkül, aztán reggelre már nem volt ott. remélem, földolgozta a dolgot azért. és nem tic-el azóta.

ma reggel azzal ébresztett (külön alszunk, mert az ő ágyfele elromlott, fáj a dereka alvás után), hogy ismét állatos éjszakája volt. speciel most valószínűsíthető, hogy nyest volt az illető (megnéztük a határozóban, tisztára, mintha a bűnügyi nyilvántartásban, vicces volt). ott randalírozott az erkélyen. namost. el nem tudjuk képzelni, hogy került az illető az erkényre. fizikai képtelenség. azt latolgattuk, miután éles, vonyító hangokat hallatott, hogy talán a lánynyestet hívhatta énekével. sokkal prózaibb amúgy a dolog, sajnos, valószínúleg csapdában érezhette magát, mert nem csupán a korlát mögé bekerülni lehetetlen normális helyről, de onnan kimászni sem piskóta nálunk. teljes rejtély. mindenesetre jó fél órán át döngött a fa- és vaskorlát, sikongott az állat, miközben a drága tehetetlenül figyelt, mi lesz. aztán valahogy sikerült a dolog. reggel csak a lekakált teraszunk emlékeztetett az egészre.

itt egyébként írnak róla. róluk.

piac

- tessék!

- húsz deka norbit kérek!

a legkevesebb, hogy fölhúztam a szemöldököm.

szerelmi3szög

a dunaparton, ma reggel.

közpes fekete eb, póráz, gazdi erőlködik.

eb azonnal átvágna a mindenen. a rúd alatt, a rúd mellett, mindegy.

a túloldalon, a só(homok)tartó mögött rózsaszín kardigános kicsi uszkár, tündi-bündi. les. úgy az orra hegye látszik amúgy (ez is édes, mit tegyek) a doboz másik oldaláról. föl se kapja a feját, ahogyan elmegyek mellette.

a harmadik eb olyan fehér, szőrös. szaglászik az avarban. határozottan szaglászik, nem érdekli a külvilág. a kis rózsaszínkardigános sem. vagyis egyáltalán nem.

azaz: egyeske nézi és vágyakozik ketteskére, míg ketteske nézi és vágyakozik hármaskára. ketteske nem érzékeli egyeskét. míg hármaska ügyet sem vet ketteskére.

szomorú is volt, meg vidám is.

csipsz

szalmakrumpli-csipsz, nyami.

munka van. vigyorgás csak reggel volt, azt kint hagytam a ház előtt.

majd otthon. ahol hagytam a tárcám, klassz volt reggel a bolti pénztárnál. nagy, feneketlen hátim van - döbbentem meg.

tört

történelmi hűség kedvéért álljon itt, mennyire nem komám nekem ez a blogspot sem.

minden rendben

minden rendben lenni látszik.
örülünk.
hat és fél centis a kölök, rúgkapált a megtekintésre. a legmegkapóbb mozzanat az ujjacskái voltak. amennyiben apukája szép kezét és zongorista ujjait örökli, az rendben, megy a juilliardra.
ott ültem, vigyorogtam, és arra a banalitásra jutottam, hogy édes. nincs mit tenni, behódolunk a kommersz jelzőknek. sajna már csak huszonnyolc hét ez a fajta idill.
idill, persze, de éjjel azért van horror is. a múlkori szerelem emléke (álom) egész nap kísértett, ezt követő éjjel pedig halomra lőttem egy családot (ismét csak álmomban). végig észnél voltam, tudtam, hogy tudom, együtt is éreztem velük, de azért mégis megtettem. aztán ébredés előtt győzött a felettes énem, s küldtem vissza egy időgépben valakit (én?), és utána meg sem történt.
váhh-
egyébként az álmodások egyik oka, tudományosan kimutattam, hogy a pocak miatt automatikusan kifelé kezdek el fordulni, míg eddig hason tettem ugyanezt. ez a rengeteg idő pedig engedi, hogy az álommanók jól ellepjenek.

még délutánra

a könyvelőhöz egyszerűen nem bírtam odaérni. békávoid történet ez, megérintettem a könyvelőktől 5 percnyire lévő tér láthatatlan falát, s fölszálltam a visszabuszra.
amúgy: na most jön a nap izgalmas része!
*
a busz amúgy a népek olvasztótégelye, most éppen egy gyerekkocsis kismamákra pikkelő, őrült nő acsargását hallgattam végig, ahogyan mindenkire ugrik. klassz volt.
az ég pedig mindenféleszürke, szél, de semmi hó. neheztelek.

eddigi ma

ma eddig

*elértem a vonatot

*ezt megelőzően elmosogattam és hajat mostam

*vettem színespapírt

*gondoskodtam az éhező gyerekről

*megírtam kettő mailt

*megkaptam a régóta várt munkalevelet

mi lesz még

*egy tárgyalás

*egy könyvelőhöz menés

*egy doki (háhhá, látom majd a kis éhezőt!!!)

*egy nem kis munka

mindezt budapest több pontján összelogisztikázva.

hajmosás közben az jutott eszembe, hogy szeretném, ha este hat lenne már, a kanapén ülnék és merengenék, mennyire ügyes voltam ma.

még nyolc óra.

gyapjútakaró 2.

elmentem reklamálni / cseréltetni.

a boltosnő, mint olyan kis birka, mondta, szerinte jó, deazér megkérdezi a főnökét.

főnöknéni, mint afféle farkas, mondta, á, nem.

jó érzés ez az egész történet.

most már csak az a kérdés:

1. kell-e nekem vastag meleg büdi gyapjú derékalj

2. mi is az én karácsonyi ajándékom

3. még hány ilyen sztori lesz

4. mért nem mondja azt nekem senki, hogy bocsesz

5. jövőre ha nem azt kapom, amit kérek, meg sem fogom. mondjuk ez nem kérdés.

szerintem az örök elégedetlenkedőnek tűnök, pedig szimplán csak igazam van, hogy tizedennyiből százszorennyi örömet okozhattak volna nekem.

kakaóS ital

kortyolgatom, bambulászok.

nézem, mi van a dobozon(ban).

összetevők: tej (51%), permeátum, cukor, zsírszegény kakaópor (1,4%), aroma, édesítőszerek (Na-ciklamát, aceszulfam K, fruktóz), savanyúságot szabályzó anyag (nátrium-foszfát), stabilizátor (karragén).

nyami.

mindenesetre ezt is megtudtam.

ma reggel

ma reggel ismét elszállt az agyam, mikor a mokkában a képviselői költségtérítésről esett szó.

egyrészt állandóan azt hiszik, az a baj, hogy kapják. nem, szegények, a kétszázhúsz bruttóból elhiszem, nehéz minden speciális költséget fedezni. továbbra is legális a dolog ezen része -részemről.

továbbra is azt a részét látszanak nem érteni, amitől az utcaembere fölháborodik. ideírom, hátha erre járnak (hehe)

SZÁMLA / NYUGTA / SZERZŐDÉS / ELSZÁMOLÁS

mert közpénz. mert megkapják. mert be kellene vallani. mert nincs kivétel egy demokráciában. (Jahhhahaaaj)

amúgy okosan behívták a horngábort, aki számszerűsítve és objektíven messze a legkevesebb bármilyen juttatást vette igénybe. gondolom, rosszmájúan, talán ő volt az egyetlen, aki vállalta a fölkérést.

ja, a morális oldala zavar a dolognak, azért pampogok róla ennyit.

*

és ma reggel láttam megint a háromlábú kutyát, aki továbbra is igen szimpatikus, vidám.

farkas

farkaséhes vagyok.

ma reggel is az voltam.

tegnap este tízkor is, illetőleg délután háromtól folyamatosan.

nyilvánvalóan a következő évekre ez megmarad még.

azért eléggé zavar.

akkora leszek, mint egy bálna.

enni muszáj.

save the whales.

álmomban

ma éjjel, mint minden éjjel mostanában, álmodtam.

valamiért nem szállt el az utánérzés, jó is volt, csak semmi bántó.

olyan éteri-plátói szerelmes.

bad day

csak a történelmi hűség kedvéért: ma rossz napom volt.
rossz napunk.
mindig van valami, úgyhogy nem érdekes.
színtiszta nyafogás áll egyébként a dolgok mögött, leteremtenek, kicsit igazuk van, akkor lenne nagyon, ha óvodás volnék, így nem. de mégis néha azt gondolom, nincs, aki az én fejemet simogassa meg ilyenkor, nyugi.
tegnap viszont csoda fincsi fokhagymalevest ettem, és amint megszülöm ezt a kölköt, megyek habzsolni belőle, lévén camembert-ral dúsítják, és azt most igazából nem szabad(ott volna). életemben a legfinomabb volt. a többi fogás viszont inkább vicc volt, mint jól esett, hét emberre tettek ki két kanálka krumplipürét, ilyenek. a vacsit viszont jól viseltük, dacára a vastagon álló füstnek meg a hetvenkedő (ámde kedves) távoli távoli rokonoknak, jó volt.
és legalább most egy ideig lesz ürügy mivel korábban lelépni.
mondjuk a szúrás a hasamban nem ürügy, az igazi.
és most pedig mardos az éhség, megyek a vasszögért.

sugalmazás

annyira nehéz minden egyes alkalommal jól szűrni meg a média szövegelését és szajkózását.
most vetették föl ezt a képviselői sokat vettek föl számla nélkül ügyet, ami önmagában mélységesen fölháborít, különösen ismerve az apeh ügymenetét, és az én (mi) minden ilyen irányú paráimat (paráinkat). (tavalyi térti-ajánlott apeh levél, könnyű infarktus, úristenmiez, föltép, kettő sűrűn teleírt oldal, határozat!, 2000-es bevallását ellenőriztük, oké. anyátok.)
pedig azért én mintapolgár vagyok apehügyileg, nem csalok, ÉN töltöm ki, egyedül (bizonyám), meg másnak is, elektronikusan is, szóval.
szóval a demagógia ott jön, hogy az "elmúlt négy évben". ez kérlek alássan arra utal, hogy ez a szemét mostani kormánykoalíció, már megint hazudott. nem, kérlek szépen ez igazából úgy van, hogy mind a 386-an (mínusz az a 12 vagy 22 fő kivétel) fölvettek így pénzt. mind. ergo sum, hátrább az agarakkal, tessék szépen elmenni a politikailag mindegy milyen, területi illetékes képviselő úrhoz/hölgyhöz és elszámoltatni. legalábbis megkérdezni, esetleg levelet írni, hogy nyoma legyen. az demokrácia. addig pedig nincs pampognivaló.
a mai eszem elfogyott, kiosztottam. csak a demagógia okán, bocs.

és ha azt mondom

és ha azt mondom, hogy egy órája még aludtam?
óránként egyszeri mobilcsörgésre ébredtem ugyan végig, persze mindkét készülék a szoba másik végében, féltizenkettőkor álomittas hang válaszol neked a telefonba, mit lépsz?
egyszerűen rosszul voltam az álmosságtól. teljesen kifordulok önmagamból, de ez nem a várandósság, sokkal inkább az időjárás.
reggel láttam m.krisztinát a tévében, teljes mértékben elfogulatlanul kezdtem nézni (nem tudtam, ki ő), csak ahogyan beszélt, és amit mondott kezdett valami érthetetlen módon iszonyúan zavarni. olyan mértékben agresszív (szépítő jelzővel illette a havas végül, szerinte szenvedélyes) ez a nő, olyan zsigerből beszélős, amit én a legkevésbé sem viselek jól. azt pedig inkább nem értékelem, amit mondott.
fura dolog az, hogy a világnézet mennyire független bármelyikőnk tudati szabályozásától, pedig elvileg racionális, gondolkodó lények volnánk. ezt, ilyen formában magamra is értem.

ímél

ja, és a cédére írás, becaplatás, fal megérintése és/vagy eszetlen dolgozás helyett elküldtem a két tizennyolc kilobájtos fájlt ímélben. ezt megelőzően azt gondoltam (tévesen), az ilyen grafikus dolgok legalább tíz megásak, kellemes (nagyon kellemes) csalódás volt is.
jól meg is dicsértem miatta a házi grafikus-rendszergazdi-webmesteremet, természetesen.

a pillanat

"Hogy ez a Nolé-ügy csalás? Hát persze, hogy az, hogyne volna csalás, a legtöbb akció mélyén ott a csalás, nem a Vesták templomában vagy, hajadon, hanem kormányozni próbálsz, és eszed segítségével iparkodol népeddel együtt menekülni az áttörhetetlennek látszó csapdákból. Ez lesz a további sorsod is, dolgozol, segíted, olykor magad végzed is a király munkáját, és azt, amit teszel, akár hadügy, külügy, belügy, pénzügy, akármi, úgy hívják politika. Csaknem minden akciódnak lesz csaláseleme."
*
a többit nem írom ide.
szabó magda a pillanat-a azért iszonyúan jó könyv, mert iszonyú, s mert jó. az alaphelyzete az, hogy a (számomra szegről-végről ismert) történetet, Aeneas-ról meg a trójai pusztulásról, meg Aeneas itáliai birodalomalapításáról teljesen kitekeri.
tényleg a legérdekesebb (és szinte legjelentéktelenebb) ponton csavar egyet rajta, A. feleségét, Creusát nem hagyja meghalni, mint ahogyan az az eredetiben szerepel. nem lövöm le a poént, hátborzongató és nagyon izgalmas, mint ahogy a többi fordulat is. tetszik, ahogyan azt mutatja meg: a sorsát ha nem is, de az ókori hitvilág felsőbb erőinek akaratát (ösztöneink, késztetéseink?) le tudjuk győzni.
s miután a felénél tartok, izgulok, vajon mi történik még.

nahh

nahh, hát persze hogy nem volt délután semmi demszkitornádó, úgy hazajutottam, mint a pinty.
az ékágén (helyesebben az esztékában) pillanatnyilag nem kell csodálkoznom, ha a szokásos idősember-felhozatalon túl délután félnégykor csak három korombéli ismerőssel futok össze (ja, gyerekortopédia, ja, csípőficam-szűrés). az ékágén csak az a görbe lett szabálytalan, amikor a gép megugrott, ez jó jel, a házidoki néni pedig elmesélte, hogy szerinte jól vagyok.
egyébként tényleg.
amióta kipanaszkodtam magam, hogy mennyire tehetetlen tehénként heverek otthon minden nap, na, azóta egyszeriben megtáltosodtam. most este pl megvolt a porszívózás is.
amúgy pedig ideért a nagyszél előszele, dülöngélnek a fák, de egyelőre nem dőlt el egy sem. csak maradjon is így.
többek közt, mert nem lenne szép dolog a kőrisfánk rakoncátlansága, valószínűleg a villanydrótokra dőlne, ha. a fenyőfák pedig vagy a házra (kisebb gond), vagy az autóra (hát mondjuk inkább ne). a tetőt viszont várhatóan nem viszi el a szél, sem a cserepeket, ilyenünk ugyanis nincs, mármint elvihető formában.
a blogspot egyébként vacakol, megint nincs konneksön, nyilván európai szerveren is van valamije, s ki tudja, ahhoz az orkán nem fért-e hozzá. vagy csak éppen minden amcsi most blogol. ezért írok ilyen sokáig, csak mondom.
na, próba szerencs, ha sikerül, ideaprózom a pillanat-ból a mai kedvenc részeimet, egyszerűen tökéletes fogalmazás.

azolyan

azolyantípusú személyektől mentsen meg az ég, mint aki olyan, mint ő.

itt a munka, amit megint rámtolt.

ugyan egy izét kellene csupán megtalálnia abban a kuplerájban, amit maga körül tart, azon pedig egy izét két mozdulattal átrajzolni, de ehelyett inkább öt emberen keresztül idetolta végül a munkát, melyet önkéntesen az én drága párom majd otthon megcsinál, s holnap, a valódi ítéletidőben (hümm????) majd én hozhatom azt be. ez nem a munkában vagy az önkéntes húsz percben fáj, hanem a tolás ténye és mikéntje tesz igen harapóssá.

mindeközben a családját menekíti az ítéletidő elől munkaidőben munkatelefonon a munka helyett. most éppen ehelyett a munka helyett. igazi mély emberség, figyelem és odaadás, szobrot avatok és utcát nevezek el majd róla.

magamnak pedig gratulálok, ezzel megnyertem a mai főnyereményt.

bejövök

bejövök, erre azzal fogadnak, hogy azt tudom-e már, hogy megyek ma délután haza.

jó-jó, megint tornádóelőrejelzés (szélvihar) van, de csak estére, éjjelre, meg hajnalra.

bírom ezeket a rémhíreket.

sebaj, amúgy, ha lesz is, én ékágéra megyek, meg dokinénihez.

duplán-triplán

béna napot kezdtem, a beutaló ékágéra otthon, a fénymásolóra várnom kell (rácuppant kolléga), így ma a terveim nem jönnek be, látszik. haza akartam menni korábban, elintéztem volna mindent és még a vasalás is belefért volna. most egy kicsit állok széttárt karokkal, mi legyen.

holnap pedig jön jól egy intervjúer, akinek a nyolcvanpontos kérdéssorára -hétfő óta tudom- nem fogok tudni válaszolni érdemben, nem is lehet. elmondtam neki, de ő azt gondolja, nem baj, attól még eljön. piócoid dolognak tűnik ez, dehát interjúzásban felvételenként fizetnek, én is tudom. aztán lesz majd holnap újabb háziorvosmenet, hátha ki tudjuk -immár ékágéval kiegészítve- értékelni a tökéletes laborleleteimet. hatnégyzetméteres váró, tömény köhécselés, csakreceptetakarokiratni-tolongás, várlak. jövő héten pedig már a tizenkéthetest megyünk megnézni. ha látom, dobog a szíve, meg minden rendben van, tán már föloldódik bennem ez a mindennapi háttérszorongás, miszerint nem is igaz, meg hogy túl szép ez így. meg hogy mi van, ha.

a mi van, ha szerintem a következő negyven-ötven évben nem akar majd elmúlni, azért valahol ebben is biztos vagyok. úgy kell nekem.

deviszont

úgy döntöttem, házitündér üzemmód. megy még, kicsit fáradok.
rakott káposzta, mint nemzeti eledel. morgós férj, nincs mit tenni, elmúlik.
két mosás, vasalok (!!!), végre összehoztam az öttagú bolhacirkuszunk van gogh-kiállítását is. mindenki megelégedésére, ami mindenki meglepetésére is szolgált.
amennyiben a helyi esztéká ékágé rendelése fönt lenne a világhálón, na, az is meglepne, mert akkor azt holnap reggel el bírnám intézni.
ami gáz, hogy nem bírok elég korán hazaérni sosem, így nem bírok odaemesenezni, akihez akarok. ejnye nekem.

új

újabb gépcsere. persze ez sem új, csak az érzés.

meg az az érzés, ahogyan órákig állítgatok, teszegetek, idetölt-odatölt. váhh.

a munka pedig kajánul néz.

én az esélytelenek nyugalmával nézek vissza.

*

mostanában minden estém az afölötti morfondírozás jegyében zajlik, hogy mit csinálhatnék, mit miért pont nem, s hogy mit nem tettem meg. príma.

mondjuk minden második napra van is ügyes kifogásom. tegnap példuául -okosan- jó sokat emelgettem, húzogattam és tologattam. csak hogy szó ne érje a ház elejét. tulajdonképpen így nem érte, de ez volt az utolsó akcióm: este a szúró haslakóval megtárgyaltuk. egyelőre jó gyerek, érti a dörgést.

hét vége

jobbra fordult a vége, mint az pénteken látszódott.

nagy, különös dolgok nélkül. piacon voltunk, egy jóízűt főztem, múlt heti második első cuccát (paprikáskrumpli hét elején, most meg kelkáposzta-főzelék, helyesebben -leves). aztán csak bambultam ki a fejemből, manapság tényleg ez megy a legjobban.

mindent elfelejtettem, m-ék kölni meghívását is, valószínűleg pont a buli ideje alatt jutott eszembe, hogy nem is szóltam nekik, nem megyünk. annyira gáz, hogy arra nincsenek is szavak.

időnként felhorgad bennem a tettvágy, hogy na, akkor most nekiállok a dolgoknak, aztán szép sorban számbaveszem, mi is maradt el az elmúlt hónapokban, s ez úgy leblokkol (lefoglalja az erőforrásokat), hogy végül elmosogatok, majd felpolcolt lábbal bámulok ki újra a fejemből.

egyébként a mosogatás is lassan egy végtelenített dologgá vált, sosincs elég melegvíz ahhoz abban a vacak ki melegítőben, hogy egyszerre MINDENNEL végezzek, innentől hát, mire a következő adag jönne, ismét összegyűlik annyi, hogy lekűzdhetetlen lesz.

ezer kartács és ágyúgolyó

igen feszült nap volt ez, cseppet sem vicces.
miután négy körül -egyedül az irodában- ajtót nyitottam egy masszív alkesz pasasnak, aki ha becsukom, berúgja az ajtót-tal jött, lekoptathatatlanul, mire én először tisztes válaszokat adva nem szelektált kérdéseire, látván, nem érti, hát egyre hangosabban próbáltam küldeni, ordibálás, rendőrthívok, meg a kollégáimat (az Isten áldjon meg, mért nyitottam én ezt ki?). aztán valahogy elment, később regisztráltam lent a kapuban a postaládánk szétrúgását.
a jó a rosszban csak az volt, hogy nem engem rúgott szét, mert a voltaképpen ottlévő kollégáim kettő ajtóval távolabbról hallgatóztak, női jogon. igen, a jövő héten bejelentem a bébit, ha addig velünk marad.
mert aztán megnyugodnom olyan másfél óra alatt sikerült, s még most is szorul a hasam, ha rágondolok.
aztán a villamoson cuppant rám egy alkesz család, nem sima bolondok, az öregfickó a felesége füle hallatára szólogatott be nekem, majdnem üvöltöttem, igazából csak azért nem, mert sejtettem, a sok birka nem fog nagyon beleavatkozni. valahogy szerintem olyan volt, ha még egyet szólnak, üvöltve rugdostam volna. csak az tartott vissza, hogy már ez nem fog menni. addig, amíg egy gyerek érezhetően ott él bennem, addig ez nem megy. nagyon szar volt.
mindezek után erősen felhős volt a kedvem. attól kezdve, hogy mért költözik el és ki mindenki a blogjából, ami pedig eddig mennyire jól volt - egészen odáig, hogy tulajdonképpen időnként sehol sincs kedvem lenni: nemotthon, útközben és otthon sem. és időnként itt sem.
aztán hazaértem, megnyugodtam, és akkor beszéltem a kedves családommal, fütty, a. ugrik, nem, az úgy nem jó, hárman négyfélét akarnak, jó, akkor... lecsapta.
szép sorban hangosan bőgve hívtam őket vissza, kiosztottam mindenkit, letettem. a hasam szépen fájt, sírógörcs. ez is elmúlt, telefonok, megmondás, vissza, lassan elnyugodtunk.
*
most csak gondolkodom.
ilyenkor az szokott segíteni, hogy elkezdek rendet rakni. törlök, dobálok, ki és beiktatok.
remélem, holnapra elmúlik.

összefut

az, aki a hírre, miszerint gyerek és várjuk, azt feleli szélesen mosolyogva, hogy ez igen, már ideje volt, az nem örül neked, nem szeret téged igaziból. tanulság, túl kell esni ezen is.

innen már csak a terhes-rémtörténetek vannak egy ugrásra, azokat pedig majd leszerelem.

dzsémszbond tizenöt

tegnap megtekintettük. hát. szegény bácsi ronda, noha az angol nők szerint idén (tavaly?) ő a legszexisebb angol (?) férfi. szerintem nem.

a filmet olcsó kikapcsolódásnak tartom. közben azonban ötször veszítettük el a fonalat, pedig mind a ketten nagyon figyeltünk (én nem szoktam az ilyen filmeket nagyon figyelni, szóval ez tényleg teljesítmény). tehát a dramaturg kicsit sántított. a nénik szépek voltak, ez tehát pipa. a gonosz bácsi ellenszenves, de csak mint egy náci katonatiszt.

a cselekmény keretes volt (egy nagy üldözés, szaladgálás az elején, egy nagy a végén), közben csendes folydogálás, mintha beépítettek volna, külön a nőnézők kedvéért egy kis kéklagúnát is. valahogy én az első szaladgálás tizenkettedik percét már eléggé untam, és a kéklagúnás közben is valami másról kezdtünk el beszélni. de hát nem az én ízlésemre szabták, sebaj.

azon viszont már erősen röhögnünk kellett, ahogyan a csávesz mobiljának gps-e képes volt az épületet is megmutatni, melyben a keresett izé van, plusz még háromdében beforgatva piros pöttyel jelezni is... a másik erősen vicces jelenet, amikor az aston martin fölborul az úton (teljesen életszerűtlen alapból is a dolog, de jó gyorsan elsvenkel a kamera, nem bírod megfigyelni igazán), s azután különösen, hogy tudvalevő, ennek a kocsinak annyira jó az útfekvése, hogy csak mindenféle platókkal és vetőkkel voltak képesek így fölfordítani és ripityára törni... (technikai infó nem tőlem, ám ezt is kitárgyaltuk közben).

ám miután filmnézhetnékünknek megfelelt, egyszerelmegy kategóriás film, s ráadásul macedóniához is kedvet csinált (nekem), mégiscsak jót szórakoztunk.

fórumok

én eddigi sovány kis fórumozó életemben MINDIG rájöttem, nem érdemes.

most van ezer tucat félinformációm, egy igazi sem, viszont szétidegelem magam emiatt.

senki nem tud semmit igazán, minden szubjektív, ez egy dolog. ehhez még az is van, hogy idén persze változások lesznek, és ez is mindent továbbkavar. de amikor ezek az ikszkórház-fórumok úgy mennek, hogy negyvenezerhuszonötödik bejegyzés, és az utolsó tizenöt oldal arról szól, hogy szia csucsu, már régen olvastalak, s hogy van a babuci, jaj, tegnap olyan jó idő volt, ma pedig van egy kis hasmenés, olyankor a hajam égnek áll, mert mért offtopic csacsognak, a jó édesanyjukat, mért nem bírnak nyitni egy csacsogjunk, csak mi , jól összemelegedett virtuális csajok-fórumot, s meghagyni topikalapon az ikszkórház, ikszszülész, ikszvizsgálat fórumokat annak, amik, mind a négy topic-bejegyzéssel. agyam eldobom. kulturálatlan lusta némberek.

ja, most fölhúztam magam, de ugye minek, ezt úgysem olvassák - szállnak magukban - estébé. helyette odairkálnak.

(arról nem szólva, hogy viszont hány meg nem válaszolt fontos fórumindító kérdésbe botlottam eddig is, csak hogy mért nem indítok én egyet, arra. azér.)

miatyánk

alapvetően optimista-realista szemlélője vagyok az életnek. mégis az utóbbi időben egyre reálisabban tartok valami igazi nagy kataklizmától. azt, hogy januárban március van, igazából nem utálom. csak mégis félelmet kelt bennem.

az, hogy tavaly augusztusban milyen vihar volt, meg az utóbbi években milyen áradások, mind megmagyarázhatók. olyan előfordul-alapon. bennem a rossz érzést hagyja mégis.

a melgibzonos összeesküvés-elmélet után végképp sejtem, hogy a gazdasági-politikai elit érdekei alakítják természetszerűleg a világ életét, az enyémet is, nem a racionalitás, a humanizmus, a keresztényiség, vagy csak simán az, hogy mi lenne a "jó".

mostanában másodnaponta ezért eszembe villan, s egyre jobban értékelem (helyesebben barátkozom a gondolattal), mennyire jó, hogy nem látjuk a sorsunkat előre. sem azt, mi lenne a "jó lépés", sem azt, mi vezet kudarchoz. azt sem, lesz-e itt háború a vízést /olajért /termőterületekért estébé, vagy hogy mit fogunk csinálni kőolaj nélkül mondjuk öt-tíz év műlva. sem, hogy sivatag leszünk-e, hogy lesz-e még balaton a gyerekeimnek, vagy hó.

ilyenkor jó, hogy elég minden napnak a maga baja.

csak valahogy egyre nagyobb súlyt kap az imában az a sor, amit sosem tudtam összeszoruló szív nélkül kimondani (ez az én gyengeségem), miszerint "legyen meg a Te akaratod..."

pedig mégiscsak erre vágyom.

megmaradt szobotkának

szabó magda életéről rengeteg olvasnivaló adódik.

három éve, esküvőnk környékén vettem meg ezt a fent említett című könyvet. végtelenül kínlódtam vele. talán mert nem olvastam még akkoriban a régimódit, sem a für elise-t, az álarcosbálra sem emlékszem. a minap viszont, befejezvén a für elise-t, rájöttem, kell még, még több.

sajnos egyelőre csak készül (annyira remélem és várom és kívánom) a folytatása, ezért abból válogattam, ami otthon van, s nem olvastam még. erre a szobotkásra is rátaláltam, beleolvastam, s nem tudtam letenni. most nem. megfog, ahogy látom, mennyire hasonlóan zseniális két ember találkozott személyükben egymással. meglepetten figyelem, amint kibontakoznak mondjuk egy-egy történetrészből az álarcosbál figurái.

csendesen figyelem, ahogyan a történelem meg a politika szobotkát is annyira hurcolja meg legalább, mint szabó magdát, második feleségét.

föl-fölnevetek, ahogyan leírja, például a katonaságnál hogyan használja föl zsenialitását nem egyszer. hogy hogyan él egy ízig-vérig polgár egy ízig-vérig földhözragadt, kegyetlenül sematikus, sematikusan kegyetlen világban. itt, nálunk a világháború előtt-alatt-után.

megnyugtat, hogy még van belőle, megyek haza, este, meg majd útközben olvasom.

ez a munka

kínlódás. nyafogok ide egy kicsit, aztán folytatom.

órákig bírnék még erről írni.

íróakadémia

eddig szerintem le sem írtam a nevét, mertminek.

aztán most leírom, mert a célom mások, ettől a szervezett akármi*manővertől való eltántorítása a célom. (*cenzúra)

végtelen naivitással és viharos gyorsasággal fizettem be a borsos összeget. gyanút foghattam volna, hogy hát miért nincs kereken és nagybetűkken (vagy laposan, sunyin és kisbetűkkel) föltüntetve az (azóta is ugyanolyan állapotban leledző) honlapjukon.

na sebaj, egy véletlen és direkt fórumhozzászólásból mégis kihámoztam.

fú, bekerülhettem a délutáni turnusba. (számoljuk már ki de+du szorozva nyolcvanontúlilétszám szorozva százonezerrel). a summa csak olyan vetületben érdekes, hogy ugye mit kapok érte, hamár.

hát. kaviár nem volt. viszont volt italasztal üdítőcske, vizecske meg kávécska.

meg volt a műpa. ami egyébként egy szép épület.

meg volt bohémétterem, melyről inkább nem mesélek, valahogy nem kapott el a hangulata.

az előadások abból álltak, hogy bejött kétszer másfél órában csacsogni kettő író/költő, magyar (kortárs, hehehe, milyenis). az elsőnek kiküldött tematika egy húszpontos vázlatot tartlmazott, ebből egy nyolcpontos tematikát kaptunk az indulómappánkban kézhez. mindebből -pár intelligens kivételtől eltekintve- a négypontos témaérintés valósult meg, miszerint: hogy lettem író/költő, mért nehéz írni, mért nehéz erről beszélni, egyéb.

a t. szervezők a tizenkettedik napon jöttek rá, hogy van technikus is az épületben, így onnantól kezdve a mikrofonokba beszélőket is lehetett érteni. fúj, de negatív vagyok, utálom magam.

de azt is utáltam, ahogyan kiültetnek a piedesztálra egy szerencsétlen, nyilván többre érdemes illetőt, s nem látják el a megfelelő koncepcióval, mit mondjon el mindenképpen. volt olyan is -név nélkül-, aki gimis harmadikosztályos szinten elmesélte a nyugatot. és ott ült a moderátor és végighallgattuk mégis.

ehh, az egészből az jó volt, amikor mondjuk a spiró mesélt, vagy a bächer iván, mert kiállt a színpad szélére és onnan hangosan mesélte az életét, vagy izgalmas volt a békés pál, amiket mondott, mert olyan vesszőparipáimat hallottam viszont, hogy az jó volt, meg a kornis m. meg a konrád gy. de azért volt sok luft, és a szervezés, és hogy...

sokkal több pénzbe került, mint aminek gondolnám.

így hát most nincs második félév.

az én ebesi birtokom

"...Nem néztem se rá, se a szoborra, az ebesi birtokot láttam, óriási koloncos, rám vigyorgó, másra üvöltő komondorokat, önmagunkat, ahogy fekszünk kinn a szénában, orgonaillat száll az alacsony csillagok alatt, titokzatos pusztai neszek az éjszakában, a lét olyan biztosnak látszik, mint az akkor megbonthatatlannak gondolt világegyetem..."
(Szabó Magda: Für Elise p. 127)
minden pillanatára emlékszem.

hömm.

mertmivel mégis eszembe jutott, és talán nem is annyira uncsi, itt az ötpluszegy MÉGIS.

1. nyolcéves koromban külső biztatásra jelentkeztem a rádió gyerekkórusába. oda azért nem vettek föl, mert a tapsold vissza, amit hallasz-feladat totál kizökkentett magamból, képtelen voltam rá. kárpótlásul később viszont számtalanszor énekeltem a zeneakadémián, mondjuk olyanokat is, mint a kodály psalmus hungaricus, vagy mint a carmina burana.
*
2. még mindig (és még sokáig) sírok, ha janikovszky éváról látok riportot vagy olvasok régi cikket. úgy hiányzik, mint családtagom. lázár ervinnel ugyanígy leszek, sajnos, de ehhez is kell idő, hogy legalább így kijöjjön a hiány.
*
3. hihetetlen kellemetlen tulajdonságom, hogy százból kilencvennyolcszor tudom, mit és hogyan gondol/érez a másik. már persze ha kicsit figyelek. mostanában hozzáadódott kellemetlenség, hogy valahogy ez nem jön ki eléggé onnan bentről.
*
4. mostanáig 11 helyen laktam életemben. 3 óvodában 4 csoportot jártam ki. két általános iskolában 3 osztályba jártam, plusz gimi, plusz főiskola. és ezt mind budapesten, szinte mind budán. statisztikailag továbbmegyek, Európa 10 országában jártam. innen tán érthető, miért kerekedik időről-időre úgy a kedvem, hogy mennék... de most maradok, hehe.
*
5. életemben ritkán voltam népszerű. ez olyan direkt kerülendő-dolog a személyiségemet illetően, kábé az oviban ki is derítettem ezt, noha megszokni soha nem fogom.
*
pluszegy: a drága a megmondhatója, milyen ideális, feketeöves házisárkányosodásra hajlamos perszóna vagyok.

na csók.

tökély

a tökéletes fáziskéséses tologatás feketeövére pályázom.

már egész jól megy.

napok, hetek telnek el bután.

jó volna kikászálódni ám, ehh.

ja, ma

ja, ma reggel megvolt az igazi majdnemhányós rosszullét is, mille grazie (bikfic után szabadon) a békávé felé. pipa.
már elmúlt.
*
ja. utálom a tavaszt januárban. tessen télnek lenni, _demostAZONNAL.

öddolog

azabaj az ötdolgokkal, hogy nem öt, de száz van, amit nem tudsz rólam.

de azok vagy uncsik, vagy tényleg nem más orrára kötnivalók.

ha szóban is mehet, akkor szóban szívesebben, mint így, ideírva.

sőt, azt akarom még mondani, hogy kérdésre milliószor könnyebb bármit mondani, nem igaz?

szóval kérdezz nyugodtan.

aztán lehet, hogy holnap meg eszembe jut hat ideírható is: okos, ügyes, szellemes dolgok.

*

egyébként pedig a sok bugyborgás alatt hallgat a mély, továbbra is csöndállapot van, nincs nagy megmondás, nagy bölcsesség vagy nagy bosszankodás. nagy csönd van, és ezt te is olvashatod.

majd, ha már a mély is szól, akkor lesz itt értelmes beírás.

akár már este is.

annyi mindenre gondolok, de tovább lúgozom magam.

HOL

TEHÁT: HOL VAN GIGI.

bele

úgy belemerültem a szokásos januári szöszmötölésbe, hogy az eltelt négy órát a kopogó szememről és az ájuldozásközeli éhségről ismertem föl. mióta jank van, azóta az éhségnek eddig nem ismert fokát ismertem meg.

amúgy pedig esti kornyadozás van, tegnap a bujtor-filmet úgy sikerült abszolválnom, hogy minden pislogásra álomba merültem. príma, szoktam mondani.

viszont tizenegyre sikerült éberré válnom, így legalább olvashattam a für elise-t, amit muszáj, mert a régimódi túljutottam, és az mindig megkívántatja a folytatást is.

meglepetésgyapjú

a meglepetés gyapjútakaró kapcsán kiderült, hogy hidegen vagy melegen kell a takaró alá bújni, akkor lesz majd megfelelő hőmérséklet alatta.

azt is mondta a néni, akit hívtam, hogy cserélnék-e ki vékonyra a vastag, kiállhatatlanul bemelegedő új meglepetés takarómat, hogy persze, mert kell alá derékalj is, azért rossz nekem.

elmeséltem neki, hogy én a szokásos esti hőmérsékletemmel próbáltam ki a dolgot, s hogy kell legyen egyoldalas.

mondta oké, lehet visszavinni, de csak, ha levásárlom az árát. mire én, hát pont ezt gondoltam. jó, mondta ő, de most egyelőre nincs náluk varroda, szóval kevés dolog van a boltban.

hát itt adtam föl.

majd odamegyek, aztán személyesen ráhatok. az mindig jobban szok' menni.

popsikenőcs

gondolom minden gyereket váró nő átéli, de azért idevésem, így, a betöltött kilenc hét után a legjellegzetesebb érzésem a pocakfíling, hol nyom, hol domborodik, hol több helyet követel magának, ejnye, mondom ilyenkor, milyen már, aztán megy tovább az élet.

a másik a napi tizenkétszeri vécére járás, azt kihagynám. tizedjére minden nap megunom már.

amúgy rendben látszunk lenni, éhes szoktam lenni, mint kettő farkas, meg álmos, mint két nemtudommi. mormota.

egyelőre még azt sem tudom elképzelni, hogy mindebből nyár végére a kezemben egy gyerek lesz. hihetetlen, pedig nem is.

hálózat

most, hogy megtekintettem a hálózat csapdájábant, meg végiggondoltam, mennyire látom pozitívnak a jövőt, mármint olyan globálisan, meg hogy gondolok-e még olyanra, mi az egyik legnagyobb gyerekkori félelmem, plusz elolvastam (újraolvastam) a régimódi történetet a maga első világháborút/egyéb eseményeket megelőző teljes tudatlanságával, hát ilyenkor
1. erősen végiggondolom az összes regisztráltságom törlését mindenhonnan (tág összefüggés, most nem magyarázom el)
2. erősen hálás vagyok az elmúlt hétért, amikor csupán enyhén áramolt felém bármilyen infó bármilyen világról.
mindazonáltal, füli, vigyázz magadra, s ti is kedves erre járók, magatokra és a szeretteitekre.

békávé

ez pedig egy érdekes figura, remélem, nem csak huszonegy évesen van benne ennyi lendület, meg hűség.

azt mondod...

azt mondod, nem látsz, de hát magam sem tudom, hol vagyok, meg hogy éppen ki.
jól esik a semmittevés, el nem tudom képzelni, hogy szépen minden nap reggeltől estig (délutánig) majd dolgozom, mint a gép. ez van, majd elmúlik a kételyem, magam felől, meg a világ felől.
túl sokat vállaltam az ősszel, nem hiszem, hogy jól tettem.
sok gondolat fődögél a lelkemben, van benne gyerek, izgulás, munka, itthon, a tegnapi összevitázás apósommal (egészen szent a béke egyébként majdnem egy órával utánától fogva), mindenféle.
próbálom teljesen üresre gondolni és tenni magam, hogy megteljek ezzel párhuzamosan valami többel. tényleg mást sem csinálok, mint semmit, meg olvasok, egy-egy filmet megnézek, csacsogok a párommal, főzök.