mondta

"gergőnek volna egy kérdése!"
"mondjad, szívem, kérdezzél!"
"mit?"

ovi

és ma megkapott az oviépület egy fontos engedélyt, így körvonalazódik a jövő szeptember. hű, hogy rohan az idő.

há egyen egy

há' akkor ma megkapta családunk legkisebb, egyben harmadik tagja is a háegyenegyet (az oltást, szerk.), szuper közelharc árán egy asszisztenssel (mérnem kaptunk időpontot, ma nincs is rendelés, minekjöttünk, ilyenek). már nyafogni sem akarok rajta, sem morogni. megkapta, egyelőre rendben van, ezzel egy évre letudjuk a dolgot, ilyeneket remélek. ezzel azt is remélem, azt a bizonyos vacak vérzésestüdőgyulladásos dolgot is elkerülhettük. végülis erre ment ki a dolog.

közti

az igenkicsiny köztiszünetet igyekszem élvezni, a szokásos tizes skálán csak azzal nyomódik le 7,5-re a mutató, hogy állandóan fölsejlik a (közeli) jövő a maga újabb nyomasztóan sok rohanós munkájával.
mostkörültől kezdve volna valóban aranyélet ez a gyes, ha a munka valahogy másképp volna. csak épp a változásokat nem bírhatom befolyásolni, alkalmazkodnom meg kell, mert muszáj. csak így, szépen, tárgyilagosan.
Azt meg még majd valahogy ki kell találjam, hogyan érvényesítem a különben valóságos FÉLállásomat, ami nem EGÉSZállás, akárhogy nézzük is, egyelőre-

benne a közepében

igen, ez már csak így szaladgat velünk.
egész huszonnegyedikén azzal az érzéssel küszködtem, hogy valamikor valaki ebben az évben elrabolt észrevétlen 4-5 hónapot, mert ILYEN NINCS, hogy máris megint itt a "szenteste".
a csudát, még csak október van. (nem)
szóval a lelki ráhangolódás az aztán tényleg az ünnep utánra marad, bár tegnap este kiválóan elmeséltem Gergőnek, mire föl is a karácsony, szülinap, meg ilyenek, végighallgatta, egész komolyan odafigyelt (a harmat kiadó mesélő (gyerek)bibliájában a képek kiválók)
a 23-i nap munkaügyben telt, "benne voltam a tévébe' ", hehe, végül, ami azért elég jó, minthogy én is benne voltam ennek a szervezésében, bár az talán túlzás, hogy 5-kor még bent güzültem, és persze még könyvért kellett mennem utána.
és akkor még volt egy névnapozás 8-ig családostul, ahol az illető jóvoltából gyermekem megismerkedhetett a csokinasizás technikájával, ezúton is jelzem, NEM (NEM) örülök nagyon.
és akkor éjjel becsomagoltam a töméntelen mennyiségű ajándékot, sok kicsi-sok idő-alapon, és nagyon hálás voltam a ráérzéses vásárló mivoltomra, ahogyan egyszer-kétszer mintegy mellékesen vettem csomagolókat pl...
így kúszott átt 24-ére minden tennivaló, a múlkori ablakmosáson túl csak porszívózás volt a Nagy Takarítás, odaégettem az ischlerek macialapjait is, így marad a klasszikus kerek (ma megkenve, becsokizva, bediózva végre), megsütöttem ama HALat (paprikás liszt, só, süt), krumplit, miközben beállított egy gyerekkori jóbarát, miközben g-vel kiszaggattuk a mézeskalácsragacsból a szivecskéket és dióval láttuk el, miközben másfél napja a mikulásos gryllust hallgattuk, és g ezek után másfél verszakot kívülről fújt belőle.
és lett délutáni alvásidő, mialatt díszült a fa, s miután átrobogtunk ama családomhoz, mely vacsival várt minket, meg ajándékokkal, és akkor azt láttuk, hogy ez jó (és fárasztó)
és még este hazatérve lent is bekarácsonyoztunk, és sürgősen megajándékoztattunk, mert ez egy ilyen dolog.
és éjjel még szépen összeraktam g ajándékait (angyalkai megbízás, duplóépítés, ilyenek), majd
reggel,
vagyis ma
arra ébredtem, hogy "anya! kukásautó!!!" (rohan, redőnythúz, hunyorog, elment pont), ami egyébként kegyelmezés volt szegény életemnek, lévén hat helyett félnyolckor jöttek csak.
aztán (a tegnapi édes kiszólás után: látván a fát g tegnap mondta, hogy hű, meg óóó, aztán úgy öt perc múlva kijelentette, hogy akkor "most ajándékozni") most ajándékoztunk is.
és akkor megállapítottam, hogy jövőre:
1. egy alkalom lesz, nálunk, mindenkinek, fityisz a "hagyományokra", s minden további napot láblógatással, shrekéshasonlóknézéssel, esetlegesen alternatív, szig.nemajándékozós dumcsipartikkal fogjuk tölteni.
2. a gyermek 5 darab egészdiót fog kapni ÖSSZESEN ajándékként. és elég is lesz ám.
ja, mert ma folytattuk a dédijéhez menéssel, duplókukásautó, majd a rokonyokkal, zenélőmozgó törpekotrógép, estébé. és a családi ebéddel, mely ELŐTT sikerült már a fáradtéheshiszti-rohamot (és a jótanácsáradatot) letudnunk, jót ettünk amúgy az elmúltával, és akkor alvás alatt eljött a dédi, majd este a lent jött föl, szóval
mindenki mindenkivel mindenhol találkozott, beszélt, evett, hallgatott, tanácsokat osztogatott, ésatöbbi, sok jónak ítéltetett.
és még lesz a holnap.
egyik szemem örül, a másik alszik.

iszkiri, váágta

fent idézet shrekből, csak szólok.
de ez van, nincs mit tenni, időnként szétfeszegetem hát összeszorítva maradt fogaim sorát, ez van, mondogatom végtelen angyali türelemmel.
ma csak a mézeskalácssütés 2 maradt el, a reggeli időben kelés, a pihenésem, illetőleg a Gergővel tervezett hihetetlen hosszúságú játék.
de nem maradt el a gyerekem megkopasztása (csudára sikerült, pedig nem számítottam erre a lehetőségre előtte) (lehetőségről jut eszembe a legújabb duma: "akkor két verzió van: az első, hogy Deedő iszik tejet (pl)." (ennyi, második sosincs) ) a hajeltávolítástól angyalkaképzet helyett kisfiú képzetet kelt a gyermek.
jó, mondjuk angyalka maradt.
még főztem is. meg megsütöttem a karácsonyi ischleralapot. és csak a fele égett el, nagyon dühített, hogy pont a maciformájúak lettek az ebek harmincadja.
mosásteregetés sztenderd, szinte automatán csinálom, rendet háromszor raktam.
elővettem a tavaly karácsonyi kockaépítők maradékát, minthacsak ebben is teljesítenem kellene valami határidőt.
elmostam a duplóhegy maradékát.
kipucoltam a karácsonyfasarkot (ilyet sem tettem eddig soha előre), inkluzíve lemostam az azoldali ablakokat (sok).
az imént pedig majdnem zárlatot csináltam a szemét kenyérsütőgéppel, ennek okán pl biztos, hogy holnap én nem reggelizek. szemét egyébként azért, mert minden előjel nélkül zárlatozni szemét dolog.
ja, és hát holnap. lesz még egy kör a búklájnba, a fotóboltba, amellett, hogy cirka négy órát mindenképpen szabad ég alatt ácsorogva töltök majd (ilyenkor kívánom nemlétezőnek 1. az ónosesőt 2. a mindenféle esőt 3. a taknyot fülpercegéssel 4. az itthoni bokros teendőimet 5. azt az illetőt, aki pont ezt a napot bírta erre a dologra (munkadolog) kitalálni 6. a sapkahordást 7. és különbenis.
aztán még összesen másfél nap a holnapival együtt, hogy kitaláljam, mi a csudát akartam az afrikai harcsából készíteni 24-ére, hogy mikor megyünk át egyenlő arányban megfelelő mennyiséget a kétféle nagyszülőkhöz ugyancsak 24-én, hogy mikor is a legoptimálisabb megsütni gergő asszisztenciájával a mé.lácsot, a fát földíszíteni asszisztenciájától távol, ajándékot csoportosítani és csomagolni ugyancsak titokban, ezekhez még megírni a mindigdemostnem elmaradó kedves és alapos sorokat, ja
és aludni. már hogy mikor. most.
és az ember is hamarosan hazaér, mert azért mégiscsak úgy kerek a világ.
jahhaj, legyek már holnap este, légyszi.

I.G.E.N.

ami sokkal figyelemre méltóbb, az a tegnap óta zajló nagy horderejű dolog:
gergő kiválóan és helyénvalóan használja az IGEN-t. mindeddig ugyanis "de"-ként válaszolt minden igenneműre.
a dolog kedvessége a hogyanja, mert így szól az igen: "hmm. igen..."

huhh, ezek a szombatok

perszehogy egyre jobban taknyolunk, ki helyett befele megyünk ebbe a lájt vírusba, amelyik makacsul fo(r)g(at)ja a nózinkat, melyből egy újonnan tanult mondóka alapján mesélhetnék "fényesékről" (atyaég, hát ezt is leírtam, pedig borzongással vegyes érdeklődéssel hallgattam pár napja - számomra eddig ez fehér folt volt)
ilymódon nem csoda, hogy egyórás csúszással ugyan, de végül kettecskén abszolváltuk a nagybevásárlást a drágával, g ismét a nagyszülőkre bízatott, mely fennhatóság ezen a héten kicsit túltengett már, de hát

ez van.

az utolsó métereken kezdett el amúgy nyakunkba zúdulni szibéria, szépen visszafáztunk hát a vírusunkba, ezúton is gratulálok magunknak, de legalább g nem taknyol ma jobban, mint tegnap.
lett fánk.
lett ajándékvégünk.
lett sok új tapasztalatunk a tolakodókról (fú, de kiakadtam, pedig hát... jó, ebben a dologban nagyon is vágyom londonra, arra a beleivódott sorbaállótulajdonságra, mellyel minden londoni él, és ami itt -ebben az esetben persze csak- a balkánon olyan, mint egy mese, habbal.
és persze ebben a kiakadásban benne vagyok én is, mert mi a csudának akadok ki ilyen hülyeségen)
a lényeg az, hogy a hó jó, a sok hó meg nehéz. hétfőig pl nem gond, ha eltakarítanak szorgalmas kezek pár hóhegyet az utamból, hehh, irány a város, tele munkával.
ja, és csak mint oltásmizéria-adalék: 6 hete zajló doktornénis csatában a kizárólagosan emlegetett egyik kórház helyett dokinéni adott sebtében (és hibásan) a másik kórházba beutalót. tehát lesz újabb körünk vele, a vírusunkról nem is beszélve.

csak merthogy az imént olvastam azt az örökbecsű mondatot, miszerint vilmosbácsi korunk halásznénije (parafrázis), és mertmivel próbáltam lehallgatni ezzel párhuzamosan a jútyúbről a mikulásos dalokat (nem és nem, nincs és nincs, ajh!), és akkor erre a gyöngyszemre bukkantam, merthogy örök az az igazság (e szavak mögé szabó gyula bácsi hangját képzeltem el), hogy minden felnőtt volt egyszer gyerek! (tegyük hozzá, hogy ezzel be is zárult a halásznéni-kaláka-vilmosbácsi-magyarnépmesék kör)
fölhívnám a figyelmet az utolsó mondatokra, márminthogy ki miben utazott anno. (háhháháhá) és arra a végtelen helyességre a klarinéttal.

a csuda

a csuda gondolta, hogy ott leszek, ahol és amikor most vagyok.
és hála Istennek, hogy ott vagyok, ahol most és itt.
egy régesrégi ismerős szülinapi videóját néztem, és megint azon töprengek, miből lettem én gyúrva, mire lettem én szánva, mitől és minek vagyok pont ilyen, mért kell befogadnom és nem elengednem tudni a bárkit, akit megszeretek, mért nem akarom, vagy például akarom-e mégis ezt megtartani magamban, magamnak.
mitől lesz jobb a sorozatos elengedni muszájok sorozata.
ha leszűkítem a köreim, vajon jót teszek-e valójában. vajon, ahogy öregszik az ember, azért szűkül le az a kör, akikkel érintkezik, mert ezeket a fájdalmakat akarja elkerülni? vagy lustaság?
én lusta vagyok? vagy csak elkerülő? vagy csak nem látom, hol a (baráti) helyem? még mindig?
huszonéve? és ez így marad már örökre?
és vajon egyáltalán fontos ez?
mire jó, ha bennem tovább élnek a húszéve élt események, beszélgetések, tapasztalások, az, hogy és ahogy őrzöm a mások és magam akkori voltát? kell-e ez valakinek valaha vagy csak butaságból vagyok ilyen?

kamu

és nagyon bírom, ahogyan g időnként teljesen kitalált szövegek fogalmazásába csap. szembefordul velem, és valami teljesen se füle, se farka történetet mesél el nekem, esetleg a szereplők egy része ismert, de jobbára ismeretlen néni / bácsi szerepel benne.
(én pedig csuda szerencsésnek érzem magam, mert
1. általában értem minden szavát, erre jó a nyelvérzék, meg a sok együttlét,
2. végtelenül szórakoztató a gondolatait követni, nincs jobb szó rá, minthogy aranyos)
ja, azon meg nagyon kell röhögnöm, ahogy az utóbbi idő minden szemüveges (ésvagy szakállas) ember-élménye úgy zajlik, hogy hülyéskedve tagadja a tényt, vigyorog ezerrel, és nézi, mit reagálok rá. az elején hevesen bizonygattam a valóságot (pl: G. Vilmos bácsi igenis szakállas), amit ő egyre hevesebb vitával (nem-de-nem-de-stb) honorált. mostanában rendkívül jól lehet húzni ezzel.
kapcsolódó kifejezések: "szemüges" illetőleg "szakállsos" (ez lehet "borsostás" is)

nevek napja

és pl jó volt a mai hóesés, a hóesésben sétálás, meg a névnapozás az én családi részemmel, és ugyanígy vicces is a kétszeri rántotthús-sültkrumpli kombó (különböző felfogások, kiegészítők, stb) egy napon.

mnden évben

minden évben belefutok ebbe, a tejóég, jövő héten karácsony van-érzésbe.
ebbe most még belevegyül ez a totálisan szétesett tervezőagyam, ugye, a minden nap más szerepben tündöklök-nek ez a hozománya (Jó Alkalmazott Új Helyzetben, Kiváló Anya, Gyermek És Testvér, Meny és Családtag, Odaadó Feleség, Méltó Háziasszony, Pénzek és Elintéznivalók Tündöklően Brilliáns Menedzsere)
így hát szütyögök olyanokon, minthogy a megvásárolt készlet duplókat mosogatom (markoló már kész), rendszerűt rakok az asztalomon (nem értelmezhető), meg a spájz (egyrészé)ben, meg ajándékokon töröm a fejem (és megint rájövök, hogy idén sem lesz túl sok kézzelkészített egyedi csoda, megintnem), meg fölvillantom, hogy mit kellene tennem, milyen sorrendben, majd a következő villanással el is felejtem azonmód, meg arra gondolok, hogy mit nem csináltam meg itt és ott és amott.
néha, a magam után loholás közepette azért már szoktam kicsiket elandalodni, hogy most végülis ez van, ennél több a mába nem fért be, és hogy jó ez így.
ez nem sok, de kicsi igen.

munkadolog

amúgymeg tegnap éjjel is félnégyig gyűrtem az ipart, és dél körül meg már föl is tudtam adni a négyszáz levelem, ez is jókora pipa, noha akkor lenne csak piros fluoreszkálós pipa az égre, ha már egy hete mindezen túl lettem volna.
bent egyébként tényleg azt hiszik rólam, hogy minimum negyven órát jelent a munkaidőm.
ezt egyébként én tudom, hogy nem így van (lenne), és még ki kell találnom a módját a kecske-káposzta meccsnek.
a másik vicces dolog, hogy új főnököltöm legújabb szokása a váratlan kedves viselkedés mellett a nemválaszolás az én válaszíméljeimre, amitől meg falnak megyek, mert nem vagyok ott, hogy más úton tudomást szerezzek a dolgok alakulásáról, mintsemhogy megírja.
hát ezeken még van mit finomítani. úgyszólván.

ringató+infulenzia

azért vicces ez a ringató, mert el kellett teljen pl az utóbbi két hónap majdnem minden pénteken ringatózással, hogy g végre végigcsináljon örömmel és röhögve egy gyípaciparipás menetet, de személyes sikeremnek könyvelem el, családi személyes sikernek, hogy ez bizony összejött.
ja, meg hogy először ült úgy lötyögtetés közben az ölemben, hogy felém, s jött rá, hogy
1. onnan is kiválóan lehet sasolni a többieket
2. a játék vicces is lehet, nem csak egy leállítandó kellemetlenség.
*
ja, egyébként a legújabb két szófordulat a gyermek részéről a "deedő véleménye szerint..." illetőleg az "ókcina bakcina"
ami amúgy az oscillococcinum gergőváltozata.

kivételes könyvnemajánló

no, hát ez az első könyv, aminél az derült ki, hogy ilyen kisnyulaknak, mint ő, ez egy nehéz olvasmány. két nap alatt a második rejtekhelyről halásztam elő, pedig a marékveronikák mindig is a főkedvencek nálunk. ma szépen átlapoztuk és megbeszéltük, nagyjából sejtettem, hogy a fölzaklató képsorok ott kezdődnek, amikor annipanni hazavinné boribont, aki nem kíván hazamenni (akárcsak a valóság maga), b ezért bömbölni kezd, majd a mérgesarcú ap szánkójáról b visszatrappol a hóemberhez, és a rendkívül mérgesarcú ap nehezen érti meg, a hóember mögé bújó (!) b-tól, hogy a hóembert is vinnék tán. három-négy oldalon keresztül komoly konfliktus van, mérges arcokkal, amit g nagyon a szívére vesz. elrakatja velem a könyvet, sírásig ragaszkodva ehhez.

allegro

villámlátogatásunk az allergológián pedig azt hozta, hogy mostmár tudjuk is, amit sejtettünk: masszívan parlagfűallergiás, illetőleg a tojás sárgájára is az.
az nem derült ki, mit jelent, hogy a fehérjékre jelzett ugyan a (mi is?), de nem nevezték allergiának, az sem, mivel lehetne érdemben kezelni, különösen, hogy nem nagyon van tünete, lévén hogy mostanában nincs parlagfű, tojást meg alig eszünk.
az sem derült ki, hogy a többi allergiáját, ami van, pl nátrium-glutamát és társaira, vajon ki fogja majd tételesen kimutatni, kell-e egyáltalán tudnom, van-e keresztallergiára opció (apja alapján mogyoró, mandula barna héja, barack magja körüli cuccok, héja, ésatöbbi)
az sem lett világos, akkor most mit tegyünk, milyen immunerősítési lehetőségek vannak, az sem, mennyire helytálló az az okfejtés, hogy ha most erősítem az immunrendszerét és homeopátiával gyógyít(gat?)om, akkor később majd komolyabb tünetekkel fog jelentkezni az allergiás reakció.
hát eddig csak ennyire sikerült túlspiláznom a dolgot, de mondjuk én megértem magam, miután a malacnáthás oltást még mindig nem tudom, ki és mikor fogja beadni tudniakarni a gyereknek.
arról nem is beszélve, hogy néha tényleg olyan ez az orvosokkal beszélgetés, mint a rossz eladókkal egy boltban, ez "hát most nincs, de nem tudom, mikor érkezik majd áru, valamikor azért jönnie kell majd, és nem tudom, hol lehet ilyet még kapni"-érzéssel néznek az arcomba, amit megértek, de ettől még nem utálom kevésbé.

hogy is jött az öt mikulás

no, hát lezavartuk.
pénteken a nagynénnyéék, jöttek, hoztak mikulásfelhúzhatókismentőautót mentőorvossal, csuda nyüzsgés volt, csak az a kár, hogy é olyan hangos, hogy g mindig távolodni próbál tőle, míg é állandóan közeledni hozzá. eléggé macerás egy nyakamban lógó tündérhelyes kétévessel bármi értelmeset tenni mellékesen. arról nem beszélve, hogy csak egy-egy mondat hagyja el a vendégek jelenlétében a száját, aztán ahogyan fölfelé trappolunk a lépcsőn, attól kezdve még egy óra múlva is karattyol, jáhháj.
szombaton végre önállóan kezdeményező oldalát mutatta nőrokonom, nem kevésbé egy tiramisu-költeménnyel is meglepett minket (abszolút nyerő), és még a többi közeli rokonom is áthozta magával, szóval teljes volt a mikulásvendégség. nem utolsó sorban én is össze bírtam szedni megfelelő mennyiségű bűnös nyalánkságot a számukra cserébe a gesztusért. g egyébként ugyancsak hangosnak tartja e nőrokont is (ez van, pedig én mindig mást domborítok belőle, hátha az segít, nem). g itt is nyüzsgött, meg mi felnőttek is, csak mi felnőttek már nem sírtunk szívettépően, amikor apa kikísérte a kapuig a vendégeket, miszerint hogy elmegy apa.
vasárnap itthonikettőmikulásoztunk, ezzel szépen el is ment a nap, illetőleg szorongtunk (én, konkrétan), hogy fog menni a másnapi nyüzsgés.
mert hétfőn a vállalati mikulás érkezett délután 4-re a(z autóval nem messzi) városrészbe, de mivel mi egy éve minimum el vagyunk csúszva az időbeosztásunkkal, szép teljesítménynek mondható az időben odaérésünk. a tavalyihoz hasonlóan végtelenül hamisan elénekelt énekekre a miku bemenekült a helyiségbe, majd g kiválóan meglepődött, hogy az illető megemlíti a kalapácsolást, mint g főfoglalkozását, és idén ismét nem volt hajlandó személyesen átvenni m kezéből az aktuális csomagot (anya kellett adja, ááh), viszont idén annak tartalmából a mogyoró és a dió volt az abszolút favorit (a dió amúgy is az, esszük, mint a varjak, mióta varjak lehullajtott dióit szedegettükpár hete a nagyival). az ünnepet követő sötétben szaladgálás és lámpázás a nagyobb gyerekekkel pedig egy csuda volt, miközben egyes anyukáknak újabb ősz hajszálai leendtek.
és akkor jött a kedd, amiről fentebb.

mikulásos magasság

ja, az meg milyen jó volt, ahogyan végigvagdosta a (leendő)ovis délelőtt hatvanöt százalékát.
ott hevert pár addig (itthon) nem használatos cucc a foglalkoztató asztalon. odakeveredtünk, első élmény a hatalmas filctollfirka a pulcsin lett, amin én személy szerint jót röhögtem, hogy ezt is megértük, g maszatos lett, a következő tárgy volt az olló, szerelmesen vágott, egy és egynegyed órán át, terítőrojtozás, tanultam meg a szakkifejezést.
ezzel amúgy a mostanában szokásos, terasztól az emeletig tartó 'nem jönnék be, anyám, ha egy mód is volna rá'-sakálordítást ilyen tematikában teljesítettük, miszerint (idézem) "szegény deeedó, nem vághat, szegény olló szomorkodik, deedő vááááág, stb". úgy nagyjából száz decibelen. reménytelen húsz percen át.
nem csodálnám, ha ezektől hullana a hajam, annyi idegvégződést öl el ez a hangnem mostanában. én úgy másfél évnyire saccolom még a dackorszak haladtát életünkben, addig valószínűleg érdemes volna valami jógatechnikát elsajátítanom.

mikulásosságosságosság

jahhaj, és holnap lesz még egy. holnap, délután négykor. egy másik kerületben. reprezentációs vállalati télapó, lemondani még a disznónátha réme is kevés.
ja, azt meséltem, mért nem kapta meg pénteken g végül a zoltást? hát merthogy azt csak a helyszínen közölte a doki, hogy ja, hát kell nyilatkozni, miszerint nem allergiás a tojásfehérjére, ugyebár anafilaxiás sokk, és ő a zoltást nem vállalja így, mert hát kórhási meg újraélesztési körülmények. csúnyát gondoltam, miközben megértően bólogattam. megoldási javaslat nuku, következő életemben (not) orvoscsaládba kell születnem, mert lelkiismeretes orvos nincs, legkevesebb én is kérek igazolást arra az esetre tőle, ha a gyerekem mégis mostanság elkapná a kórt, hogy nem oltotta be, noha ott voltam vele.
erre hát sürgősen beszuszakoltam magunk keddre a gyerekallergológiára, és igenis odaláncolom magam ordításig, amíg meg nem mondják, mitől jönnek azok a pöttyök ki rajta erre-arra pontosan, meghogy miért fázik meg minden parlagfűidőszakban. és hogy kaphatja-e erre a háegyenegyre ezt a szurit, ha már egyszer eldöntöttük?
amúgy a rántotta után bepöttyölődött, szombat reggelre, miután pénteken lecsó formájában belapátoltam a gyermekbe azt. de persze mi van, ha a pirospaprikától lettek a pöttyök.
ehh, orvosodi, már megint, pedig már megint nem beteg.
mondjuk az jó.

mitajándékoz-e

amikor a baráti blogban olvastam (meg persze csodáltam) az adventinaptáras cuccost, jöttem tá közben, hogy én a mütyüröket már gyűjtöm ugyan egy ideje, de mindenfajta rendezőelv és időérzék nélkül. egyébként is mindig ötödikén bírom csak indítani az akciót, most meg már csak hatodikán, persze, mert még ugye hol is vagyok a végétől.
karácsonyi ajándékfronton meg a legnehezebb kérdés persze mindig az 'és én mit szeretnék'. nemigen figyelnek meg ugyanis annyira a környéken élők, hogy tudnák kábé, mi is lehetne az a valami irdatlan nagy meglepetés számomra, én pedig már többször kifejeztem, hogy példátlanul hálátlanul nem örülök a nekem nemtetsző ajándékoknak, a nagy dolgoknak pláne, lévén hogy azokba már hadd szóljak bele. tavaly a drága ezt úgy oldotta meg, hogy összefusizott egy varrógépnyit, majd kiválasztotta a megfelelő terméket, és a vásárlás napján szépen lemeóztatta velem, jó lesz-e. igazán nagy meglepetés volt, egyébiránt.
igen, igen, igen.
hát ilyen(ember)ből nincsen több, az biztos. itt semmiképpen.
de most ötletem sincs, miután könyvből -noha sosem elég- most már elég, merthogy a szülinévnapi keret 70 %-át erre fordítottam, ááááh. és az eddigi és ezutáni másoknak adott ajándékkönyveknél is követtem azt a jól bevált, legalább egyvalaki biztosan jól jár-elvet, miszerint mindenki olyat kap, ami ugyan passzol hozzá, de én is bármikor szívesen elolvasom. igazi rogers-i win-win szituáció az ilyen.
na jó, de mit kérek én?
időt?

na, már megint egy könyv

ez a könyv NAGYON jó.
nem nevezném gyerekkönyvnek, vagyishogy nem kisgyerekkönyv. de az is lehet, hogy felnőttkönyv, képes. nekem mindenképpen való. csuda.
más?

hááh, anyukám, dupló, anyukád

ha nem lenne elég stressz az életem, hát hozzáteszek mindig pár lapáttal. most ilyen ez a karácsonyi ajándék összeinternetezés, ne tudjátok meg. ha azt mondom, aranyárban kapható dolgok az aukciókon, meg hogy marják egymást érte mások, irreális, szürreális.
nem értem, hogy lehet, ha ekkora piaci kereslet, és vOLNA egy reális ár is, amin viszonylag sok fogyna (TUTI) ebből a dologból, akkor miért nincs rendes piaci kínálat?????
mert hát a boltokban pillanatnyilag -most mondjam azt-, szirszar készletek olyan áron kaphatók, hogy csak nézek, és persze röhögök. nekünk rokon gyerek levetett dolga nincs, úgyhogy vagy összevaterázom, amit szeretnék, vagy nem veszem meg.
vannak az utánzatkészletek (ebből van nekünk is kettő), ezeknek általában csuda a színük, de mondjuk építkezni velük nem lehet, mert vagy nem megy össze, vagy egy gyerekkéz nem szedi szét.
ja, és akkor vannak a duplócsencselők, akik nyugatról tízkilószámra kapják az összeíbéjezett cuccokat, majd itt szépen szétrakodják, és egyesével triplaáron eladogatják.
vannak még a legóboltok, ott pl egy kétéves gyereknek szóló készlet tizenötezer forint, ha egyáltalán kapható, de csak abban van az építéshez szükséges használható mennyiségű minden. de asszem alaplap abban sincs.
van még a vaterataktikus kontra vateralaikus háború (jómagam előbbi lennék, ha akarnék vércséje lenni a dolognak, de von Haus aus nem bírok azzá lenni)
áhh, mégiscsak legógyárosnak és/vagy milliárdosnak kellett volna mennem.

kéz

kísérteties, amikor két egymástól teljesen független ember kézírása hasonlít egymásra döbbenetesen.
amúgy én kézírás-fetisiszta vagyok.
helyesebben kultikusan hiszek a kézlenyomat (írás, gyereknél rajz) egyedi beszédességében.
nem grafológiai szinten, azt eléggé marhaságnak látom (ki tudja, persze). de valami nagyon bejött eddig még minden megállapításom ezek kapcsán.
én például kirívóan hasonulok azzal az illetővel írásképben, aki nagy hatással van rám. továbbmegyek, elég annyi, hogy annak a tollával írjak, és automatikusan úgy kezdek írni, ahogyan az illető.
ez minden irányban igaz, tehát utálom a(z aktuálisan kedvenc) tollam csúnyán írónak vagy épp általam nem kedvelt személynek kölcsönözni, és vice versa is gáznak tartom, ahogyan a másik betűit írom a magamé helyett.
fölvetődik a kérdés, egyáltalán van-e magamé.
és lehet, hogy itt egy olyan kérdés, amire globálisan egy élet lesz a válasz.

innen föl

miután szépen leputtyantam megint a földre, hát minden mással foglalkozom, mert most ez így jó.
ezért hát ideteszem, mert jó látni, hogy remény az van. én nem akarok sokezer ember elé állva énekelni, meg hasonlók, és még azt sem tudom, az álmokkal hogy állok, de
de azért jó, hogy van remény.

ajánlom ám

nem is tudom, mért fontos, hogy itt álljon, még nem olvastam a könyveit igazán, nem is tudom, tetszenek-e.
de van az úgy, hogy a dolgok, emberek egésze a megragadó, és ez most egy ilyen. és persze általában ismert is, szóval újat mégsem mondok. mondjuk előzetesen én is ezt gondoltam, aztán megnézegettem ezt a weboldalt, és "megemeltek az angyalok" (idézet: Pressergábor bácsi)

háááhh

a napokban az utóbbi évek legkreatívabb "ösztönző"megjegyzését hallgathattam meg egy rokonomtól, miszerint szegény kukásbácsiknak olyan büdös az a sok kakis pelust tartalmazó kuka, ugyan már miért nem kakil ez a gyerek a bilibe.
én ezen nagyon kellett, röhögjek, mert a jelenlétemben, és elsősorban nekem szólt ez a dolog, természetesen halványan szemrehányólag, mert ugye járás pipa, szaladni tud pipa, beszél is már pipa, akkor most meg mér nem szobatiszta EJNYE.
(így hát kőszívű leszek, kegyetlen, s egyelőre le fogom tiltani az összes ilyen irányú beszélgetést a távollétemben, mert azt viszont nem hiszem, hogy bűntudatot kellene kelteni ebben a kis lelkecskében akárcsak a kakálást illetően is. nemhogy az amúgy kedvenc kukásokkal kéne kapcsolatba hozni az egyelőre még pont korai bilidolgot.)
(ja, merthogy lassan egy éve pisil simán a bilibe, kérésre is, várni is tud kicsit, amíg bili lesz, csak éppen a nagydolgot illetően jelentette ki többször is, hogy g nem kakil bilibe, ami megfellebbezhetetlen döntés, és én jónak látom a kivárást. egyelőre nagyon ritkán marad száraz alvás alatt a pelus, nem szól, ha kell valami, kérésre sem hajlandó említeni még, úgyhogy még egy-két hónapot adok neki ilyen ügyben, nekem, ha nem is kedvelem a dolgot, nem derogál a peluscserélés, popópucolgatás, amit ugye nagyjából egyszemélyben végzek úgyis.)
ennél már csak messzebb menő téma, hogy mért nem ösztönzöm g-t a csokievésre.
hallott már valaki olyanról, hogy a kakaós tejbevonómassza az egyik alapvető élelmiszer, mint olyan elengedhetetlen tápláléka (amúgy allergiákra hajlamos) kétéveseknek?
háááhh, ez is.

zsúfolt

hát izé.
kissé hülyén éreztem magam szerdán a nagy rohanás közepén, mert valahogy nem bírtam rájönni, honnan gondoltam, Gergőnek nem lesz sok a családibulis napon még egy koncertlátogatás is.
aztán lett a ma, és végigpörgettük, és minden jól sült el, és ennek nagyon örülök.
először is, merthogy csudajó, g egy újabb ugráson van túl, merthogy bírja és jól bírja az ilyen gyűrődést
másodszor, merthogy megint kiderült hogy ez a csuda vilmosbácsi egy csuda, jó jó jó, és ráadásul g kedveli annyira, hogy teljesen ismeretlen népdalokat is hajlandó meghallgatni egy óra hosszúságban (és csak tíz percnyit nem a végén) (mondjuk g vilmosbácsit illető általános bemutató mondata, miszerint "szakállsos")
megmég az is jó volt, hogy mindezek után kiválóan bírta e gyermek a családigyűrődést, hatalmas mennyiségű leves meg husit lapátolt be, sütit egy szemet sem, ez ilyen, és ráadásul karattyolt is, miután jóllakott, szóval mindenki meggyőződhetett arról, amiről nem szoktak. ja, hogy tud dumcsizni, sokat, mindenről.

szenvedély?

hát van egy pár gumicicám, tagadhatatlan.
most megint fölbukkant egy könyv, melyből tényleg elég volt négy nézőkép, és most nagyon akarom, és nem, mert a korai andalgó (és itt a nevem állna) nagy szenvedélye a kisherceg volt, hanem mert olyan az illusztrációja, hogy azt jól esne tulajdonolni, nézegetni, ízlelgetni, észrevenni, mi miért olyan.
idebiggyesztem, aztán hajrá karácsony, hátha eljut ez valakimhez.

túl sok

időről időre észlelem, pont egy kicsit túl sokat beszéltem.
nem mindig beszélek _túl_ sokat, pedig sokat beszélek.
emellett

ma csináltam hülyeséget is:
rohantamban már csak utólag gondoltam bele, hogy tán egy kicsit túl sok lesz szombatra a családi névnapolás-vendégség, illetőleg előtte a vilmosbácsi-koncert. merthogy odarohantam jegyet venni, ahol még kapni, megvettem, majd rohantamban a kilenceshez, majd a búklájnhoz döbbentem rá, hogy kettő program egy napon nem csak nekem, de Gergőbátyának is kicsit túl sok leend. azért mégiscsak el kellene trappolni oda, mert csak egy órás lesz a zene, és bármikor kijöhetünk, és mert vilmosbácsi rulez, és mert a nótásmikulás-koncert meg nem érdekel annyira minket, szerintem.

és ma túl sok
könyvet is vettem, de enélkül én amúgy is nehezen bírom ki, ergo sum, muszáj volt, és most majd olvashatok "könyv hátán könyv" áll itt mellettem (g jelenlegi szavajárása, minthogy moha hátán moha, meg puszi hátán puszi és tsai)

és ma még
malacnáthaoltást is igényeltem, az agyam is belezsibbadt estére, de lehet, hogy csak a _túl_ sok maradékmunka, meg a _túl_ sok beszéd volt az oka.

újrégi, régiúj

furcsa dolog, ahogy az emberrel haladnak az évek, látni, hogyan vesznek el öröknek hitt dolgok. vagy azt, ahogyan egy hely, mint az egymásra rakott máriaüveg a végtelen történet végén a jégmezőn, hozza a régi dolgok képeit, gondolatait, érzéseit.
néha azt sem tudom, melyikhez kapjak, ahogy jön, úgy megy, villanás csak. és van, hogy rámszakad az emlék, és csak bámulok magamban, magamra, magam elé, ezt nem is tudom, és csendben ízlelgetem, fogdosom, teszegetem a lelkemben a régi kincset, kacatot, és óvakodom a tanulságok levonásától.
mostanában még az is van, hogy számolok (hibás hozzáállás, de nem baj nagyon). mármint hogy mi mikor volt, előtte, utána, de mégsem jön ki a rendszer, arra nagyon nincs idő.
és azt se tudom, rajtam kívül érdekes volna-e ebből bármi is a külvilágnak. vagy csak sima dicsekvés lenne, fennhéjázás, én már ezt is-dolog. hogy mindenre van egy saját élményem, tapasztalatom, meg hogy minden érdekel (egyébként manapság ez már nem teljesen igaz, igaz.) ami persze nemigen érdekes valójában másoknak.
*
a csepeli hév pl azért érdekes, mert
* van egy szabadtéri uszoda majdnem az út végén, ahol minden nap úszik egy (másik?) ember.
* a kis öbölben tízből kilencszer kora hajnaltól horgászik mindig valaki. (ki?)
* gombamódra nőtt ki a földből (számomra legalábbis) a szennyvíztisztító. (lehet, hogy megnézném) (mondjuk a gellérthegy-béli vízmúveket is. vagy az atomlabort.)
na ugye.

és csak tíz perc az út.

még mindig két ebédre és nem egy vacsiravaló ötletem van a holnapi családi dzsemborihoz, arról nem is beszélve, ahogyan alvás helyett itt lógok.
arról sem beszélve, hogy meg is kellene venni pár dolgot hozzá, na meg elkészíteni. anya.
a mai sajtótájékoztató és esti cucc között jómlát gyurmáztam, és igen, tényleg egy fostalicska, ha mégoly dizájnos is. vagy csak simán progmatot kellettvolnamárcsak tanulnom.
az esti cucc tanulságai kiválóan lejöttek az első tíz percben, amellett hogy kutyafáradt voltam, hát elballagtam hazafelé. ez amúgy a rákóczi úton sétálás miatt érdekes csak, uszkve négy fényévnyire van innen az utolsó ilyenem.
kicsit most azért is szorítunk, mert szerettem munkahelyét már elérte a malac, minden bizonnyal, és már két napja igencsak lerongyoltan érzi magát estére. oltás még nem volt, mire meglesz védettségestül nekünk, a felnőttállománynak, addigra szépen haza is hordjuk a kiskorú számára, az a sanda gyanúm.
legyünk túl rajta. akárhogy.
még arra jutott időm, hogy elolvastam alaposabban a die weltes ki-s cikket, és egy az egyben fölfedeztem rajta a berlini vagyok, ami azért minden-szindrómát. ezt én már sokat hallottam, kezdem pedzegetni, hogy el kell menjek oda (is), csak hogy lássam, mér' olyan nagy szám ez (sejtem).
jócak.

holnap már ma

holnap már ma van, szóval ma lesz szolidaritás, meg rendezvény, meg szaladgálás, meg tájékoztatás, és hátha még ráadásul pár utcaembere rádöbben, amit úgyis tud, hogy annyira de annyira egy cipőben járunk.
és vicces, amikor véletlenül valahol mélyen mégiscsak találkozik a munkaköri kötelesség meg a meggyőződés, még ha most ez kell(ene) is, mint púp a hátamra. nahát, ez nehéz.
de aztán hazajövök, és meleg étel, meleg otthon, meleg család, meleg ágy, ja meg internet (ha még mindig) (és ha már) (ez csak vicc). szóval akármilyen mélyrepüléseim vannak is mostanában, nekem jó.

témogul

szűk világunk amúgy a téizétől ismét eldobta az agyát, ma, midőn másodszor is bementünk a tépontba, urambocsá' csomagokat váltani, téfigura (múltkor hazaküldött, mert nem tudott mit mondani) csak simán elnyűtte az internetünket szoftverileg.
vérprofi, én mondom, de én azért síkideg jöttem ki onnan, kicsit sokba van nekünk ez a cég, már az ősz hajszálak és az anyagiak oldaláról, ugye.
holnap telefonon támadom meg, mert no né', hát dolgozom, bemenni nem tudok.

sors- és néptelenség

huhh, megint belerohantam ebbe. itt (így gondolom) és itt (nem így gondolom).
KI irodalmi Nobel-díjat a Sorstalanság okán kapta, és nem az emberi vagy írói nagysága okán, ki szerint ugye ez mekkora.
Azért kapta a díjat, mert sallangmentesen és sebészpontossággal leírta, milyen volt az az abszurd szörnyűség (nincs rá szó, amúgy), hogy egy nap elmész a szokott helyen, és összeterelnek, és lágerbe visznek. Azért, mert elneveztek valaminek valakik. (zsidó) (cigány) (fogyatékos) (nem életrevaló, beteg) (stb) Annak tartanak, nem kérdeznek, és az életed felől van joguk dönteni hirtelen. Még ha az is vagy, hát nem abszurd? Élsz egy országban, dolgozol, tanulsz, fizeted az adót, úgy érzed, ide születtél, itthon vagy. És aztán elvisznek és senki sem véd meg. Senki sem mondja, ez hihetetlen, ez nem lehet. Valóság lesz, hogy senki lettél, nem kellesz. Hagynak a sorsodra. Nem szólalnak föl érted. NEM KELLESZ. (szün szün)
És túléled, valahogy, és hazakeveredsz, valahogy, és azt látod: az élet nélküled is szépen megy tovább, a többiek élnek. A nap süt, a villamosok járnak, az emberek traccsolnak.
És kicsit talán sajnálnak, te szegény, de senki nem veszi a hátára, nincs felelős, így jártál. Nekik is nehéz volt (...)
Én nem megsértődnék. Belőlem ezzel kitépnének valamit.
Magyar voltam, zsidónak hívtak, zsidónak hívnak. Keresem a helyem, kapok egy világhírű díjat, egyesek elismernek, aztán a suttogók (tudod, minden kiabálás így kezdődik, ilyen alattomosan) nyálazni kezdenek, sok év eltelt, az emberek elfeledték, ez már volt sokszor így. így kezdődött.
NE DŐLJ BE!!!
...
nemzeti ünnepekre én is a gárdák és hasonlók okán nem megyek. hogy az emberek fölháborodnak azon, hogy büntetést kapnak, akik vandálkodtak a -szerintük- jogos fölháborodásukban...
hogy oda-vissza hazudhatják le a pártkatonák a csillagokat is az égről.
hogy cigányozhatnak parlamenti képviselők, akik még a fizetésükkel sem szoktak elszámolni.
...
de
nem is hiszek az ilyen suttogásoknak, soha nem is fogok, még ha az úgy kényelmes is, meg mások is blabla.

suttog

ja, és az milyen jó, pedig már vagy öt éjjele (vagy több?) megy így: az éjszakai alvás közepéből egyszeriben suttogásra ébredek: (nagyon halkan) "anya." majd, ha úgy tennék, én alszom, kérem visszaaludni, nem rendel, majd reggel, hát kis szünszün után újra: (nagyon halkan) "anya."
nem tudok rájönni, honnan veszi a suttogást, nem tudom, mitől van ez az ébresztő (talán ezek a kis csiga fogak megint, vagy az új hálózsákprojekt, vagy csak simán fázik, mert négy körülre hűl ki a hiperszabályozhatatlan fűtésrendszer), de annyira kell még félálomban is vigyorognom ezen...
amúgy az eddigi koreográfia csak annyi, hogy én odadülöngélek, mire ő már le is feküdt, én beforgatom a helyére, ő emeli a kezét, én aláteszem a takarót, betakarom, kéz letesz, és pár perc múlva alszik is tovább.
jó, utálok megint éjjelente kelni, de mégis annyira édes az egész.
ma eszembe jutott ez, és valahogy eszembe jutott egy dicséret keretében említeni, hogy milyen jó, hogy olyan ügyesen suttog, az egészet csak kísérletképpen, hogy emlékszik-e rá, és azt láttam, hogy büszke magára, szóval a suttogás akár lehet direkt is.

huhú, harap!

harapós és undok és önkicsinylő és belsőrobbanós nap után vagyunk, a mérleg jóindulattal semleges csak.
azt a másfél órányi dolgot, amit ma így egy ötórányira húztam, hát azt hagyjuk.
a témogul irodájában derült ki az is csak, uszkve háromnegyed óra várakozás meg karattyolás után, hogy hát akkor nálunk nem lehet ípétévé, csak mert.
az egészéves smsadagom 95 százalékát megkaptam ma, ettől egyik szemem nevet, a másik sírnevet.
viszont hazaérve egy ordítva örülő kölök várt minket, és attől még, hogy hangos, nagyon jó is egyben, egyre kisfiúformább válik ebből a gyerekből, akárki meglássa.
és most este szépen könyveket rendeltem, és kösz szépen, ez már helyrebillentett.
az mindig.

hörr

ma úgy fölidegesítettek egy munkadologgal, mint már régen nem volt, ennél fogva szépen kiderítettem, hogy a nembentlevős napokon én bizony telefonon nemigen leszek elérhető, ez van. mert valahol itt a határ.
ja, mer' mi volt. hogy írtam egy levelet, ezt átküldtem nyomtatásra, borítékolásra és pár önjelölt átírta a szöveget is, holott a szöveg nagy része egy már megírt levélből származott, és kínosan ügyeltem is minden hozzá rakott szóra, erre ma meg fölhív az egyik főszervező, hogy ezt meg ezt meg ezt mér' írtam így. pontosan a kínosan pontos politikailag korrekt szövegem helyére biggyesztett sza@rságokat.
arról nem beszélve, hogy a főnökösdivel elment a borítékolásra szánt idejük, ezért rám hagyták a borítékolást, este hatig nyomtam az ipart. ez persze csak két dolog miatt volt fals: merthogy borítékolniuk kellett volna, meg mert nem jutott időm egy sürgősfontos többórás munkára emiatt.
ja, és meg mert engem hívnak föl mások, hogy sz@r, ami kiment a kezem közül.
egyébként meg csak idesebb vagyok az átlagnál, nekem nehéz ez a három-négy fronton ugráló zsák bolha pórázon tartása-dolog.

nagy

nagytakarítás-szeletke.
gardrób meg könyvespolc egy része kész. meg egy fiókátrámolás, meg öt doboz lecsiszolása. meg a játszó (másnéven játéktartó) teljes elpakolása, szobaösszevisszaság biztosítása újabb hónapokra.
meg csuda nagy
fáradság.

szálldigállnak

szálldigálnak a gondolataim, mit tudjam én hova. gergőnek pl ez az egyik kedvenc verse az antanténuszból, ez mennyi fényes szép madár-cucc, melyre a győri vaskakasos csiripcsuppos húsz perc prímán rá is tett egy lapáttal.
de mondjuk ott volt a mai bömbölés, mert szegény jancsi leesett a padlásrú, amit -hipertalálékony anyuka, én- gondoltam helyettesíteni valami olyannal, hasonló kongruenciával, mint az eredeti szöveg, hogy anya almájából evett a gergő, persze ritmusra. nem kellett volna, mert utána sokáig csak a hüppögős bömbölést bírta mívelni. ilyen ez. mondjuk esedékes fejlődési ugrásnak is nevezhetem, mert ez utóbbi szerkezetben a birtokosok viszonyával volt már problémája, szóval az enyém-tied beköszöntött.
ja, meg a vidám mindennapok a 'hát akkor sírj, drágám'-ra eszközölt nevetgélés és a 'ne menj a pocsolyába, túl mély'-re való pacsálás - szép korszak kezdete ez.
én is itt-ott vagyok, ahogyan telefonálok pénteken, a nemdolgozós napomon, meg nyomasztódom, ahogyan nem telefonálok, vagy a pályázat hétfőre (mikor), meg a rohamfőzések, ja meg a ringatóról lemaradás (deedő játszik, na, g gyere, deedő rajzol, na, gyere, számolok háromig, háromre gyere, nnneeem, deedő enterez (billentyűzet, enter), jó, akkor most viszlek, NEEEM, nemvisz (micsoda nyelvtani szerkezet, most látom), NEMVISZ!, deedő egyedül megy, nem, g, viszlek, gyorsan kész leszünk, nem, nemgyorsan (na, ez aztán ezekután tényleg nemgyorsan lesz), nem, nemvetkőz, nemkell póló, nempisil, g, de, itt a bili (blabla, öt perc múlva), na, figyelj, háromig számolok, ha addig nincs pisi, öltözünk tovább, 123, nincs, jó, akkor nem kell, ugye? nemkell, oké, akkor gyere itt a pelus, neeehhhheeeehhheeeeemmmm, ÁÁÁÁÁÁÁ, pisil bilibe deedő, és a többi.
ez volt a második lemaradós péntekünk amúgy, kezdem miatta hergelni magam, mert amúgy meg szeret ott lenni, csak nyilván hajnalban kellene kelnünk, vagy mi.
a játszózás-bevásárlástól azért a fejem is kitisztult, át is fagyott végül, de legalább levegő meg minden.
és látom már a rontást is (még nem a sajátomat, hehe), ahogyan duplántriplán kell már bátorítgatni az amúgy örökugrálós-mászós gyereket a lépj/mássz föl nyugodtan egyedül, menni fog ez-kategóriában.
az aggodalmaskodás nem jó. ezt írjuk le százszor.

munkagyümölcsmegélhetés

már napok óta ezen rágódom, hogy volna egy jó (?) mondatom a mai magyarországról, meg a megélhetési dolgozónépről. de egyszerűen nem jön ki frappánsan.
az a bibliai mondat miszerint ezentúl verejtékkel/fáradsággal szerzed meg a szükséges betevőt, nem értem, mért torzult addig az "utálom amit csinálok, de hát muszáj akkor is, mer' kell a pénz"-dologba. vagy lehet, hogy ez a fáradság pont?
ezt még azért lehet, hogy folytatom.

cs v

mindig is megtiszteltés és ünnep, amikor valóban értékes és továbbgondolandó, amit megosztanak velem. most is.

csirip

csiripcsupp.
a vaskakas óta ez a titkos jókedvrederítő jelszavunk.

az antanténuszt meg azért szeretem annyira, mert én azt nem unom meg harmincplusz éve, és kifejezetten öröm látni, ahogyan szippantjuk belőle a szavakat (én is, nincs mit tenni)
így lehet, hogy a győri tartózkodást g azzal a mérges fölkiáltással fűszerezte, midőn néha pulykakakassá lett, miszerint 'balanbusz' (a 'zimbizombi' mellett, amit nem fordítanék le, bocs).
és nem tudom, mi okozott nagyobb flow-élményt mostanában nekem, mint a mai hazaérkezés, ahogyan fentről g torka szakadtából ordította örömében (hazajöttünk, azért), hogy 'SZAKAD SZÉT!' (akár kvízkérdés is lehetne, melyik opusz)
a fényezés kedvéért pedig elmondanám, hogy e vers kétharmadát elmondta szépen, ami azért olyan helyes dolog, lévén hogy mondjuk csak tanul beszélni.

eltelt egy hét is lassan és

eléggé vártam a múlt pénteket, pedig csak úgy suhannak a hetek, huss, már megint egy, huss, már megint kettő elment, ja, az meg már három hónapja volt.
volt az, ahogyan még a szülinapomon elkutyagoltam a babakészítőnkhöz, szentül meg voltam ugyanis győződve arról, hogy g szeretne egy manóféle babát, nem egyszer futottunk ugyanis olyan helyzetbe / lelkesedésbe, ami arra utalt, örülni fog neki. egyelőre -noha a baba szépen megvan, és (én pl) nagyon örülök neki- a gyermekünk semmiképpen nem kívánja a közelében tudni a babát. olyasmi ez, mint amikor egy vadidegen az arcába hajol mondjuk. szóval túl élethű, vagy a csuda tudja. szépen lassan fogunk barátkozni vele, valószínűleg kitalálok valami fedősztorit, mert nem szeretem a gyerekem ilyen típusú riadtságát látni, rosszul esik nekem, ahogyan rosszul esik neki, hogy nem tud a helyzettel mit kezdeni.
volt az is, ahogyan a győrből visszajövet (négy nap és három éj távol) támadt három igen zsúfolt és zaklatott napunk, én nonstop itt sem voltam, hol nappal, hol este, munka-koncert-munka stresszében voltunk. g másfél napig nem aludt jól, engem meg a munka és az előre nemláthatóságok borzoltak pattanásig. így lehetett, hogy semmiféle morcot nem okozott, mikor pénteken (ja, egy munkatelefon időzítése okán) végül nem mentünk ringatóra.
mentünk helyette környéket kishaverokkal fölfedezni, a nap sütött, g megtanult professzionálisan avarban gázolni, én meg meggyőződhettem, hogy a messzi zöldségesékhez mégiscsak érdemes elzarándokolnunk, noha baba(és bevásárló)kocsi nélkül oda nem érdemes indulnunk.
szombaton léha módon több, mint egy órát olvasással töltöttem (mi másról, mint toszkánáról egy habkönnyű marhaságot), és nem, nem bántam meg, pedig dolgozhattam volna ám!
vasárnapra meg meghívódtunk odalentre, mely egyúttal dédilátogatást és nemfőzést is jelent mindig, azzal, hogy most sütéssel töltöttem a nemfőzést, miután volt még egy kihagyott szülinap. tejszíneskrémes-meggyeskakaós torta, szevasz, illetőleg agyő, és komolyan: először sikerült úgy a piskóta, amint én a tökéletes piskótámat korábban vizionáltam.
ma meg beballagtunk a heimpálba, a szokásos köreinket megteendő, s ahová majd csak két év múlva kell menjünk ismét, sajnos vagy nemsajnos, és hál' Istennek ez nem a betegség kategóriája. egyúttal a szemésznénihez is BEKUKKANTOTTUNK, megkerestük a legiciripiciribb almát is a lapon, rémültünk meg sötétben villogó-zenélő kakaduszörnytől, röhögtünk műanyag, gilingalangoló keljfelnyúlon. és mondTUK kiváló érzékkel és hangerővel, hogy "viszont látásla", melyért (sajnos csak) g kapott egy oroszlánmatricát.
hát ilyen ez.

áhh, akárhogy is

minden itthon töltött perc, akármilyen, értékesebb minden, máshol másmivel töltöttnél.
igazából nem egzakt megfogalmazás.
legyen úgy, hogy _velük_ töltött perc.
ja, és ma Zorán-koncerten voltunk. beleélés, hangulat, odaadás, estébé szempontjából értékelve: tetszett, jól esett, de tizes skálán hatésfeles csak.
ja, és legyen már péntek.

nyuszi és barátai

jó, jó, tudom, tudom, de azért vicces, na.

bábszínház

jelentem, jó volt. itt jártunk. és milyen szerencsések voltunk. ha ott laknánk, sokat járnánk, mert ott nagyon kedvesek voltak a nénik, de tényleg, és mert van ott egy gyerekek háza nevű dolog, és azt jó volna sokszor látni.

gőr

(csak úgy gergősen)
a vizek városában első nap eső esett, második nap nap sütött, harmadikon borús volt.
minden nap kétszeri sétával operáltunk esőben és napsütésben. tettük mindezt gyereklábnyi, babakocsi nélküli távban, ami mindhármónkat kiválóan kifárasztott.
hatalmasakat zabáltunk, legyen ez így mondva, ez a szálloda egy olyan hely volt (rába)
ma ebédre meg végre a menünkívüli ebéddel is megpróbálkoztunk, és komolyan: a csillagánizsos hideg körteleves életem egyik komoly kulináris élménye volt - egy csuda.
aludtunk is volna, ha nem süllyedtünk volna el a matracban, meg ha nem lett volna egy nemidentifikált hatás, melyre minden nap félötkor muszáj volt fölébrednünk, a szirénákról, vad motorosokról, illetőleg a fura szomszédokról nem is szólva. egy szó mint száz - átértékeltem a helyi zajokat, és még jobban értékelem ezt a többnyire áldott csendet, ami itthon van.
mondjuk ágyügyileg én már tanakodnék azon, milyen megoldással jussunk hozzá ahhoz az álomágyhoz, melyen mindketten kiválóan alszunk, zsebméretűre csomagolva máshová is szállítható, esetlegesen itthon is ekkora helyen elfér. merthogy a borsószemakárki hozzánk képest igazából smafu.
győrbe egyébként szerintem mi még megyünk majd, esetleg ha majd g lába is olyan hosszú lesz, mint a miénk, és akkor majd bejárjuk az összes szegletét, amiből elég sok kimaradt most.

távol

távollétünkben a világ nem változott.
kivéve tán, hogy a (z új) hibiszkusznak egy centit nőttek a virágai (amiket még/már nem dobott le)
ja, és persze a radiátorokat, melyek ismét föltekerTETTEK ütközésig. (ettől én például megőrülök)
ja, és a munkatennivaló is maradt a sok, ami volt, csak ma még kedvem is volt hozzájuk.

hét

- ... A HÉTSZÁZÁT!...
- háháhhá, hét ezer, háháhá.
(apa-gyermek párbeszéd, ma)

témogul

háhhhá, ezt is megértem, hogy a nagy téizé levelet küldött (!) előre (!) arról, miszerint valamikor (...) (a nevem napján!!) lejár a hűségidő, és onnantól uszkve hatezer lesz, ami most áfaemelésestül négykörülezer. hacsaknem kötök hűséget nekikvelük megint.
(nem, ilyet mégegyszer nem, március óta várom ezt a napot. majd' mint egy eljegyzést. vagy mint egy válást, gondolom)
csak hogy levelet küldtek, előre, na ez a szép.

ja és

frissen nyert új életévem második napján pedig győrbe távozunk.
hajrá, vizek városa.

mármegin'

még mindig azt gondolom, hogy szép volna koncerten látni ez a karcsit.

a kutya kiásva

az ordítás titka: fáradtan még a különösen türelmes gyerekek fülét is báncsa az a sok idióta pittyegés a százötven pénztárból.
elég egyszerű, nemdebár.

"bálint"

a képben van vicces is: miszerint fejjel lefelé, magától távolodva rajzolta.
semmit sem teketóriázott, mindent pontosan oda rajzolt, ahová kell, leesett az állam, és azóta sem rajzolt ilyet. tiszta vicc ez e kölök.

memória

a memória-ügyben bizonyítható rokonságban áll velem a kölök: ahogy én, úgy ő is lassan felejt.
tetszik ez a dolog.
és hogy őszinte legyek, inkább beszélem meg tízszer egy nap a (tegnapi) daruskocsis vagy a (z egy hónappal ezelőtti) pókos-anyaleesettes sztorikat vele, mint bármi egyebet mostanában.
jó, mondjuk szívesen kidumálnám magam valami pszichémhez értő, engem ismerővel, vajon mi is az alapbajom, meg szerinte -ismerve a körülményeket- merre van az előre, de valahogy ez eddig nem állt így össze.
háhh, már megint nyünnyögés, meg rébuszok, de még mindig ugyanaz a múltheti (munkaügyi) összeomlás, meg a darabkáim szedegetése. azon kívül _tényleg_ minden oké.

billen

tényleg szépen megbillentem, pedig a sok idenyünnyögés ellenére eléggé integráns volnék.
ez olyan ide le nem írható, szavakkal amúgy is korlátozottan kivetíthető, kifejezetten a ki is vagyok végülist érintő billenés.
jelentőségteljes, nagy billenés ez most, és csak remélem, szépen fölszívódik a zúzódás, a mostani napokhoz hasonlóan a felszínre kavarom a valóság darabjait, ami majd tovább nyugtat, és ez az egész szépen belefonódik újra az életembe.
ezt kívánom most magamnak.

tojás

ma tojás voltam.
reggel fél tízkor már a fejemre tették a téglát.
estére aztán végképp elplattyantam.
*
kihúzatott a szőnyeg a lábom alól, ezt azért szépen idenaplózom, van innen fel is, meg le is, de azért lejjebb vagyok annál, mint amit gondoltam a dolgokról. karrier vagy anyaság, itt volt hát a kérdés, meg persze egyben a válasz is.
semmit nem bánok. akkorsem.

kapcsford

miután a keddek és a csütörtökök látszanak dolgozónapnak, a hétfőszerdák a házimunkanapok, a péntekek pedig ringatók lettek. hétvége külön világ, új és új kalandokat táplálunk be mindig.
(pl szombaton gálánsan meghívattunk egy nagynénii gulyásozásra bejglivel, mire oda is értünk időre, viszont elfelejtkeztünk a nagynénii elmaradt szülinapról, váá.)
egyszómintszáz az úgy van, hogy reggel átcsapom a kapcsolót, és olyankor az vagyok, akinek aznap lennem kellene.
*
emellett érdekesség, kisszínes, hogy egy ideje, tán életmódtól befolyásolva egyre inkább impulzusgondolkodó vagyok. ma pl legalább tizenöt fontos dolgot említettem meg magamnak, hogy na arra aztán tényleg figyelni / gondolni / csinálni / stb kell, de egyik sem jutott a valódi mit is fogok és mikor is tenni állapotába.
*
ennélfogva blogolni sem bírok (többé) összefüggően. nyilvánvalóan minden bejegyzésem már csak erről fog szólni. hehe.

ordít

ma elúsztattam a napot, ami végülis mindegy már.
de először (és nagyon remélem, utoljára) fordult elő velünk, hogy g ordított.
mit mondjak, vicces élmény volt.
végiggázoltunk a csudateszkón, mellettünk egyszerű nép egyszerű tagjai, ahogyan a látványosan influenzás gyerekkel grasszáltak (takony, helló, ebben a hónapban még nem voltál). nagybevásárlás egészen csodásan sikerült is, majd mentünk az ürespénztárakhoz. én kezdek kipakolni, g pedig egyszercsak üvölteni, hogy "néni, megy! néni, kipakol! deedő nem kipakol" és "nem, nem kell tea, néni számol" és "néni, megy!!!". (?)
én meg először csak szóltam, hogy g, halkabban, g, most mi a gond, mondjad, mit szeretnél, amire gyakorlatilag semmi válasz nem jött, kis csönd után újra üvölteni kezdett (az én TÉNYLEG tündibündi, szégyenlős kis gyerekem! háhh), én meg csak pirultam, a pakolás közben is csak törtem a fejem, mi lehet a gond, vagy mit tehetné, hogy mindenki nyertesen jöjjön ki a helyzetből.
és csak csitítottam, és közben a villámkezű nő után megint pakoltam kapkodva, és aztán muszáj volt röhögnöm.
fizettem, eljöttünk onnan, néztem a gyerekem szemét, látszott, hogy eléggé fáradt. ez volt az egyik, amit értettem ebből. meg azért a néni nekem sem volt halál szimpatikus, de mit akarok egy hat órája pénztározó illetőtől. így hát megsimogattam a gyerkőt, mondtam, hogy már haza megyünk, kérdeztem, mi volt a gond, nem tudta elmondani, és azért szépen röviden és szabatosan elmondtam neki, hogy nem kiabálunk nénikre a boltban, akármi is van. érdekes volt, hogy értette.
áááh.

és akkor jöttek a

molyok.
az édesanyjukat, meg a szemét mivoltukat kénytelen vagyok emlegetni.
tanulság: amikor kicsit belerázódni látszódom a dolgokba, most majd már mindig rutinszerűen elkezdek szorongani, milyen heroikus megoldásokat igénylő megoldanivaló zúdul a nyakamba.
néha tényleg azon töprengek, mit hagyhatnék el, mi a nemfontos, vagy melyik a leépíthető sürgős tennivaló. de valahogy mindig úgy alakul, hogy minden fontos és sürgős is egyszerre.
pedig az almúlt hetek cicafaroknyi pindur szabadidejeit olyan vicces dolgokkal töltöttem, mint a függönymosás (tömérdek), lebernyegmosás, ágyneműtartó átrázása, spájzrámolás, kenyérsütögetés, ésatöbbi akármik.
ja, és most először valódi ruhamolyokkal futok össze, még nem nonstop, de kéthetente egyszer, ilyen még nem volt, radikálisan őrülök meg hát, mert ez a legótvarabb moly, ami csak lehet.
(ott lappang valahol a tudatom mélyén egy olyan variáció, miszerint valaki segít ebben a küzdelemben, de nem látok senkit, aki TÉNYLEG segít(het)ne)

picit 1500

ez az egyezerötszázadik ideírás, miről is szóljon, hm, hm.
szóljon a picit-ről.
alkudozik.
nonstop. mindenért. csak egy picitekből áll a napunk. amikor indulnánk, olyankor csak egy picit játszik még. amikor megérkezünk, olyankor csak egy picit még maradjunk kint. amikor inni mennénk, akkor még előtte csak egy picit nézzük a, rakjuk a, leee, nemlee, fol, fol.
és így tovább, mindig mást, mint ami jön, mint amit megbeszéltünk előtte.
de hát még olyan pici.
és picit őszülök.

kedd, ami péntek

ááááhh. az ilyen napoktól őrülök meg.
most olyan az érzésem, mintha mondjuk a hétvége két hete lett volna, noha annyi értelmeset sem tettem azóta, mintha csak úgy pihengettem volna, meg a lábalóga lett volna.
tegnap nekifutottam a gyorsantakaríccsak, míg kiflit sütök, mialatt megy a mosás, és ha vége teregetek, aztán 11 körül kimegyünk sétálni a gyerkővel, és majd azalatt olvad a hús, de a krumpli már meg is főtt, meg a sütőtök is kész, és akkor lesz ravaszpüré tökötutáló gyerekeknek meg husi, és akkor
akkor
csak annyi jött közbe, hogy kinyitottam a hetek óta amúgy is gyanús ágyneműtartót, hogy na akkor csak kiposzívózom a port, erre PERSZE MEGTALÁLTAM a rég sejtett ruhamolymaradékot (kettő levedlett páncél, anyátok hogy van), és akkor lett ebből a szépen tervezett délelőttből egy csuda kis rémálom,
kifejezetten zsigerelő munka tollpaplanokat ésatöbbit egyesével alaposan kiporolni, azt azért elmondhatom. tehát g nagypapázott, míg én nagygályáztam.
ésatöbbi, ésatöbbi.
*
a mai napról elég annyi, hogy a reggeli mítingen harminc helyett ketten voltak, plusz egy megnemhívott, ááááh, és déltől négyig gyakorlatilag utána vagy gépem, vagy telefonom, vagy nyomtatópapír, vagy információ, vagy elérhetőség, vagy ideg nem állt a rendelkezésemre, hogy érdemben dolgozzak, mi súlyosan ciki, mert munka van, nyakbaszakadt.
ami jó volt, az olyan lappangó jó volt az amúgy is létező szorongásaim árnyékában: a mai angolóra, meg a rámtaláló új cipőm (végrevalahára), az értemjövő uram, meg egy kicserélt fülbevaló.
ja, meg a kölök, ahogy kiabált örömében a megérkeztünkre.
hú, az igen jó volt.
vagyishogy mégsem őrülök meg.

jó, hogy

jó, hogy volt időm végigolvasni, amint x készített egy interjút ezzel a csarlivinszton-gyerekkel (nevezhetem gyereknek, miután jópár évvel ifjabb, mint én) (de persze csak viccesen).
mióta apafej az offkommentbe bekommentelte ezt a számot, azóta csak keresgélem a jútyúbon, meg a neten, mit nem hallottam, olvastam még tőleróla, és mostanra egészen kerek lett a kép.
azért volt fontos ez, mert az autentikusan nyílt és őszinte és mély emberek rajongója vagyok, végtelenül képesek motiválni és löködni tovább, ne adjam föl, lelkesedést kavarnak bennem irigység vagy neheztelés helyett.
zanzásítva a leglényege a dolognak, ahogyan arra szánta az (élete) idejét, hogy fejlődjön. hogy kiforrjon, hogy megtalálja magát, a dalait, a stílusát. hogy nem volt sürgős, ami az is lehetett volna, hiszen ez a zeneipar ipar, megélhetés, sorozatgyártás.
beleolvastam az életrajzába is a honlapján, és amellett, hogy szétröhögtem magam, mert vicces, látom, mennyire apró részletekbe menőkig kidolgozott minden dolga/uk, egyszerre iszonyúan profi(k) és autentikusan tehetséges(ek).
meg az is eszembe jutott, vajon öt meg tíz év múlva ilyen lesz-e ez a srác:

beszél

ja, beszél, mint egy kis robot, kettősékezetek, meg r-ek, meg ragok nélkül, de olyan lenyűgözően fejlődik napról napra, hogy mindigre jut valami kiugrom a bőrömből-jóság, vagy mert ügyes, vagy mert okosan kombinált, vagy csak mert vicces.
a mai szavak egyike a holipukker (gyk helikopter), amin azóta is röhögünk, és mert ezt már tudta jól mondani sokszor, mára ez mégis ide inflálódott, ezen kívül (magunkon röhögnivaló), ahogyan egész este mondogatta: pinkód, pinkód. ez egyébként az, aminek hangzik, a vicces csak, hogy legalább tízszer nekifutottam, hogy megfejtsem, miről van szó. nagyon örült, mire rájöttem, hogy a pinkód az a pin kód, és hogy zöldgomb pinkód zöldgomb, és hogy ma hallotta, amikor muszáj volt két pólót vennem.
így vagyunk mi.

flow

most is épp tart.
telekommunikációs élmény, ízig-vérig huszonegyedik század.
szól a fülembe a jútyúbról a tegnap fölfedezett (thnx to pomogácscsalád!) winston úr, g alszik (még pár perc) - lehallgató hallgat, reggeli apehtelefonom teljes siker, reggeli emailem délutánra háromnegyedes sikeremailt eredményezett, voltunk ringatózni is (kezdési időpont 10kor internetről leszed: 10.15...), mobilon megbeszélt gyerekbaráti találkozó is lezajlott (éljen m+zs), megrendelődött a régen áhított baba g-nek (email és mcs, közsönet), mit is mondhatnék, a nagy testvér (majdnem) minden mai lépésemről tudhat. de az élmény most mégis jó.

kettő

ide kell tegyem, csak mert jól esik, amikor egy zene meg egy ember meg egy hang és még egy téma is klappol.
egy kutyás:

és egy szociálisigazságos:

agyszipp

amúgy, különös tekintettel egyes irracionális helyzetekre én tényleg nem lennék a magam kihívója, végtelen agyszippancs leveleket vagyok képes irkálni, ha és amikor.
most is írtam egyet, és most kiválóan érzem magam. ha és amennyiben nem lehet egy szikár netes foglalási panelen hatodszorra sem átverekedni magam, és telefonon meg lepattintanak, akkor hát muszáj emailben végletekig precíz, ám sajnos kérdésekkel teli levelet írnom (sokat) (mert mittudomén mi kellhet).
és mivel meglehetősen korrekt a cucc, amit írtam, semmiféle szégyenérzetem nincs, elküldtem. kész, punktum ez is.
de bárcsak lenne ennyi időm.

építő

iderakok egy elmondva amúgy viccesebb volt-reklámot.

gye/őrkőc

miután világossá vált: felszabadulhatnánk annyira, hogy VÉGRE nyaraljunk (őszöljünk a korrekt kifejezés) egyet, ha már, gyors és lelkes szervezésbe fogtam, egyeztettem a főminiszterrel, legyintettem a hamarosan kezdődő szülinapszezonra (úgyis az enyém lesz előbb, punktum), kivetettem a megfelelő mennyiségű szabadságot (kettő teljes napot), vállat rándítottam a már most jelentkező szorongásra, ami a meg nem tett teendők miatt zúdul majdan nyakunkba, fölhívtam (kétszer) a szállodát, mertugye semmit sem bírok simán intézni, kell biztosan tudni, hogy akkor jól olvastam-e a mindenhol az akció meg a kedvezmény meg kupon-dolgokat (jól), meg PERSZE természetesen belefutottam a világ egyik leügyetlenebb foglalósregisztrációs szállodaoldalába (nemíromide, mert még elolvassák) (pl a gyereket nem tudtam beleírni, sem a szobaigényt, ésatöbbivicc) (írjak ímélt, mondta a (le)koptatósnéni) (délután félnégy óta írom hát ezt részletekben) DE: megyünk, megyünk, nem leszünk VÉGRE itthon a nemes ünnep alakalmából rendezendő utcaszétveréseken (hátha oda már nem jut huligán)
és iderakom ezt az édes hírt, annyira jó volt olvasni, ilyen helyre megyünk ugyanis.

vajon

este egy órányit altattam g-t, és miután délután is egyésegynegyed órácskára rövidült az alvása, nincsenek illúzióim az éjszakát illetően. ezt most nem élvezem. nyilván egy jövő fog. hajrá, fog.
szombaton végül mi is odaértünk a nagycsaládi ünneplős dzsemborira, cirka 3 ott töltött esti óra után léptünk csak meg, ez gergővel mindig kétesélyes, mennyire pörög föl, hát most úgy aludt el utána, mint egy kis fadarab. mi úgyszintén. azért mondjuk az érdekelne, kibontották-e és mit szoltak a nagy közös ajándékhoz, a sajátkészítésű dobozhoz, meg a hathéthattánc-jegyekhez. igazából gőzöm sincs az illemről, hoy most akkor nekünk kellene-e telefonálni (?), mi van, vagy várjunk a hívásra, vagy netán anyósom érdeklődjön fű alatt, mit szóltak, mennek-e, ilyenek...
a péntek jelentős része amúgy a dobozkészítésről szólt, a drágám tervezte, vágatta, csavarozta, enyém volt a csiszolás, a pác meg a lakk, és mivel csak a kezem lett pácos meg a doboz, jónak könyvelhetem el magam is. (azt a kis törvényszerű, tetős lakkmegfolyást-letörlést-páconfolthagyást leszámítva, amit aranyvirágmatricával tudtam csak ápolni és eltakarni)
jó volna kigyógyulnunk ebből a taknyolásból, g gyanús, hogy a jobb fülét birizgálja, fontolgatom a fülészetre menést, vagy mi. az én jobboldali évek óta zajló takonyidős fülpercegésem, azon kívüli félsüketségem meg nem is téma, ez a két helybéli esztékánő ezen nem bír segíteni, az legalább eddig kiderült.

ma még az volt

ma még az volt, hogy ide-odamenet szépen (csúnyán) belefutottam egy balesetbe, teljesen kikészített.
a motor a kereszteződés közepén, a motoros egy embergyűrű közepén a síneken a földön, a kocsi egy oszlop köré csavarodva, tömeg bámulászik, villamosok, autók állnak, mentő, tűzoltó vijjogva érkezik.
azt mesélte valaki, hogy a motoros egykerekezett is, száguldva érkezett a tanulóvezetős kocsiba.
ááhh.

besóz

ezen a héten a második munkaköröm futottam (jahhaj, hát minden értelemben), csak kapkodtam, csak lótottam, de úgy néz ki, ez most jó is, nemcsak a szívem szúr.
és tényleg konkretizálódik ez a Londondolog, juhhé, még mindig és egyre inkább, és -noha februárnál előbb nem lesz- egyre jobban izgulok is, és végig akarok menni mindenen, elmegyek islingtonba, elmegyek a régi szállásom mellett, el a camden market-re (vajon mi van ott a tűzvész óta?), kisvelencébe, a szentdzsémszparkba, hát a tétbe biztos nem jutok el, de most elmegyek a szentpálba (eddig kizárólag kívülről voltam szerelmes belé), a caledonia roadon is kell menjek pár lépést, bemegyek egy (a) sainsburybe ott, ahol, (van még egyáltalán ilyen?), veszek hetibérletet, ugyanazt a képet viszem magammal (tudok-e szerezni, na ez egy nagy kérdés) hozzá, ja, és az oxfordstreet, KÖNYVESBOLTOK!!! (láttál mál egy polcnyi, fejtől lábtól értem gyűrűk urát ötvenféle kiadásban?), galambok és vízityúkok, és a regent's, és a pánpéter-szobor, és pirosbusz... jahhaj.
nem, nem fogok aludni, tehát a szállás tök felesleges :), és persze még sosem vettem interneten repülőjegyet, és nekem kellene megírnom a levelezést (jahhaj). és így tovább.
be
zsong
tam

divat szerintem

évek óta egyre jobban csodálom, hogy mik is azok az éppen divatosnak mondott ruhák (cipők), amiket előbb-utóbb fűfavirág hordani kezd.
a csípőgatya az például szerintem egy alávaló szörnyűség, egyszerűen érthetetlen marhaság. uszkve százból egy nőn áll valóban jól, és annak az egynek is nagy esélye van a vesegyullasztásra, mondd meg MÉRT JÓ? a kibuggyanó oldalhájakról meg lötyi hasakról nem is beszélve (ja, és kínai tangabugyik, szevasztok)
aztán lett ez a nadrágfelhajtósdi meg térdnaci meg bugyogónadrág, ezekben legalább van annyi praktikum, hogy nem lóg le a nadrágszárvég a földre, szóval maximum nem nézek oda, ha valakit rútít a dolog.
de végülis ki mit érez végtelenül hordhatónak, hát hordja.
igazából egy dolog tud tényleg földühíteni, éspedig az a típusú divatruha, ami már eleve olyan, mint a turkált: anyagösszetételre, színre, fazonra. ez a mai gyöngyszem, különös tekintettel az árára. a kép vissza sem adja igazán azt az alávalóságot, amit ez a cucc (és a mögötte álló filozófia) képvisel:

nagyjából csak a színösszeállítás, a rövid ujjak kontra akrilanyag, illetőleg a koncepció, miszerint ez szép, mert divatos, meg persze a vicces ár, amitől égnek állt a hajam.

ha esetleg mégis tetszene, hm-ben kapható.

táviratilag

az elmúlt három hónap harmadik náthástaknyolósát nyomjuk. a kéthete letört pöcök nem nőtt vissza a porszívóra, amitől minden orrszippantásnál a frász van rajtam.
ma kollegiálisan meglegyintett egy jövő év eleji londoni utazás(ocská)nak a szele. csendes juhhékat mormogok és a londonkönyvem lapozgatom. juhhé. a 'delegáció' nyelvi vezetője lennék (ááááhháááhhhááhá. valaki megtanítana engem addig angolul?)
ma markolóra ébredtünk, verték szét a szomszéd utca aszfaltját, hát ilyen se volt még. a megilletődöttségtől nem jön ki szó a számon. (metafora, csak metafora) ennélfogva amúgy ma egész nap markolókról, kukásautókról és szippantósokról beszélgettem, meg a kis villogó lámpákról.
estére kelve egy pók után mászva, majd elől leugorva kiválóan ráugrottam a fellépőre, mely nyomán a lábamon sosem látott színekben pompázó (világoskék?!) zúzódást könyvelhetek el a következő hetekre, ez a kézvágásos széria idei folytatása. nemjuhhé.
szombaton vettünk egy új ruhaszárítót, ami persze csak nekem esemény.
ja, és a mai erőleves nyomán kiderítettem, hogy továbbra sem vagyok képes marhahúst jóra készíteni, igaz ugyan, hogy ez volt az első próbálkozásom az elmúlt 6 (26) év alatt, dehát mégis hogy legyen puha?

ringat

és akkor voltunk pénteken ringatón, és szerintem olyan átlagosan jó is volt, tán egy kissé túlsokan voltunk, és nem tudom még eldönteni, vajon g mennyit élvezett belőle, miután a 24. percben elrebegte nekem, hogy 'haza', de végre nem az ölemben ült végig, hanem haljandó volt leállni elém a földre...
utólag beszélgetve vele úgy tűnik, tetszik neki sok minden ilyenkor, emleget magától is dolgokat, de ott még az én tapsolásomat is leállítja, és kizárólag a többieket nézni hajlandó, nem játszik együtt semmit. miután gyakran vagyok én is így egy-egy társaságban, ez messzemenőkig nem zavar, csak nehéz eldöntenem, vajon mit is gondol közben.
mondjuk az a koncepcióm, hogy megyünk, amennyiszer csak tudunk, mert kell a gyerekcsapat neki, akárhogy is.

képesek vagyunk

a csudamobilommal csudaképeket készítettem mostanában, itt például rögtön egy álmából fölvert, ámde jókedvűre hangolt huncut. ezt egyébként (már a huncutot) büszkén vallja is magáról.

meg itt van a legújabb szenvedély. a pápát mi mindig is negáltuk, ennélfogva g csupán azt tanulta meg, hogy az integessél kisfiam a ...nek-re (nem) integet a ...nek. a pápá tehát szóba sem jött. aztán jött egy nap a nagypapával, és lőn: gyeremekünk (ugyan kizárólag zoknival, de azzal minden mennyiségben) pá-zik. "pá, kis aranyom, pá"
(az alábbi arckifejezés amúgy a fotózásnak szól, miszerint ő nézni akarja elsősorban a képeket, nem fotózódni)

ez meg egy rettentően vicces dolog volt. ahogyan az apukája hazajött hulla fáradtan egy nap (ez eddig nem annyira vicces), ledőlt a párnára, és ahogy volt el is aludt. g ott sertepertélt mellette. aztán az apuka fölébredvén távozott a konyhába, mialatt gyermeke nagyjából élethűen leült aludni, mint apa.

megint a duma

ez a kölök ahogyan napról-napra nődögél (vele együtt a szókincse), úgy nődögél a horizont is, amiről kommunikál.
eddig is majd' mindent értettem abból, amit mutatott, nézett, szeszeszézett, szavazott, kiválóan megértette magát, de most van az, hogy kezd ténylegesen leesni neki, hogy a bonyolultabb gondolatait is kiválóan átadhatja, csak kell pár szó egymás mellett.
hallatlanul élvezem amúgy ezt a beszélni tanítós időszakot.
most ott tartunk, hogy kifejezte (és ragaszkodik is) azt a kívánságát, miszerint ő egy lila motort szeretne. nagy felnőttmotort. mint amilyen a bácsiknak van. és nem baj, ha nem ér le a lába a pedálig. és nagyon szeretné, és természetesen számára egyértelmű, hogy kap. nem hatja meg a jogosítvány nemléte sem. sem, hogy pillanatnyilag nincs rá pénzünk. pedig apa is szeretne, hamár. persze nem lilát. (ezt az információt követően mostmár mindig megemlíti érvként az 'apa motor, te motor' említésével, hogy hát akkor kapjanak mind a ketten. naponta négyszer is elmondja. bizti, ami bizti.

tá tá titi tá

g ma egész nap három énekre volt rágyorsulva.
amikor énekelt meg ritmust ütögetett, akkor a hangyás volt soron, a ritmus minden alkalommal meglep, mert teljesen rendben van. estére a dallam is tökéletes lett.
amikor éneket követelt, akkor az mindig a 'kopogós' volt, másnéven a harkály.
és amikor végre megfeledkezett, hogy csak a kopogóst kérje, és véletlenül sikerült tovább hallgatnunk a vilmos bácsi kazettáját, akkor meg a szalakótát mondogatta (titokban amúgy szerintem az tetszik neki a legjobban, csak még nem jött rá :)
mire jó az esős idő.
ja, jut eszembe eső, szerencsénk volt abban menni boltba, meg a 'bé la bácsi'-hoz (zöldséggyümölcs). hazatérve az egyik aggódó nagyszülő azzal fogadta az arcán és kezén megnedvesedett gyereket, hogy 'jajszegény, hát rád esett az eső' és 'szegény gyerek, hát hideg lett a kezed, jaaaj'.
ilyen típusú az aggodalmas szeretet, mely körülhömpölygi gyermekünk minden napját, kedvesen szólva: nehéz megszokni, de nincs mit mondani.

és persze minden

rendben.
vagyok, aki és ahol vagyok.
ma kiváló munka éldolgozója éldolgoztam, vittem gitárt is szereltetni, írtam, olvastam, szerveztem, beszéltem, tulajdonképpen oké volt.
mondjuk arról fogalmam sincs, pontosan mit is fogok tenni a következő időszakban, akárhányan akármennyit is mondanak, ez legalább annyira zűrös, mint amikor nem volt megfelelő személy, akinek átadjam a munkáim.
g itthon csuda helyes volt, jó volt hazajönni hozzá, sokszor elfelejtem, ami nem idevaló ilyenkor. időnként egész modatokat kreál, ezeknek java része a villogó lámpák témakörét öleli föl általában. (egyes kapulámpák, babakocsira szerelt jelzőfények, monitorlámpák, szippantós/kukáskocsi villogói és a többi) rendkívül rigorózusan figyelmeztet is egyúttal a nem rendeltetésszerűen villogásra, nehezen nyugszik, ha valami másként megy, amint az megszokott.
a városról meg az a tapasztalatom, hogy minden villamoson és megállóban ülni látszik egy-több otthontalan lepusztult állapotú ember, sehol sem adnak számlát, a lebontott mozi helyén továbbra is csak gaz nő, nem ház, viszont a ugyanerre kipucolták a sok éven át szeméttel töltött ablakközöket.
és már csak a kollégáim negyede láncdohányos, ami azért kifejezetten nagy szó.