memory lane

egy újabb esemény, ami azt mondatja, kell időnként, de nem gyakran, hogy találkozzam fiatalkori önmagammal. a kettőből az egyik gyülekezeti társaság tartott ünnepnapot, kaptam meghívást, elmentem, átéltem. délután a kiscsoport találkozott, ahol a legtöbbekkel álltam barátságban (vagy annak tűnő baráti viszonyban). rendkívül elfáradtam, sokat gondolkodtam, jókat nevettem, keveset éreztem.

a téma a nemprédikációban az volt, hogy milyen is ez a szeretet, amivel közelít egyik ember a másik felé. talán ez ment a legmélyebbre a személyes találkozások élményén kívül. az biztos, hogy nekem a barátságosság kevés a valódi barátsághoz képest, nem hiszek, nem hittem abban sosem, ami vasárnap van, de egész héten nincs, nem gondoskodik, nem gondol rád, nem hív fel vagy meg. az mind csak sima szimpátia, kedves odafordulás. nehéz téma ez, mert persze az ilyen nem róható fel, nem kérdőjelezhető meg anélkül, hogy az egyik ne sérülne, a másik ne bántódna. így hát említve sincs. csak amikor sok éve nem vagy már a közösség rendes tagja, jön a nagyon kedvesen előadott számonkérés, miért nem vagy ott, miért hagytad ott. aztán minden megy tovább, mindennemű érdeklődés nélkül.

nem fáj már, de elszállt az a sok idő és energia, amit ott a rózsámra fordítottam.

k.a.r.á.cs.o.ny.

hja, új év. de volt itt ünnep is!

az a furcsaság, hogy kevésszer érzem így a csít, amikor egy új év indul, de most, de most: szabira kényszerítettem magam rögtön karácsony előtt (23-án!) (hű, de laza!) (ismerve a munkám: hű, de vakmerő!)

és ezt egy kis családi csere-berével meg is erősítettük, mellyel mi nagyon, mások nem annyira nagyon jártak jól: 24-én felhozták anyósomék a halászlevet és a gubát (ez tökéletes volt, mert főznöm így nem kellett a teljes lakás teljes átrámolása és fadíszítés mellett), 25-én 3-ra mentünk Anyuékhoz a nagynénémmel, hát az sem volt mindennapi, 26-ára pedig átkerült a korábbi törvényben 25-ére rögzített családi lenti ebéd.

apropó - fadíszítés. idén g nagyon szerette volna, de nem ment a 22-ei díszítés (hihetetlen készülő, lista, nyomasztás, időzítés, elvégzés - ha akarja a dolgot, tökéletes tudósa ennek), sem a 23-ai (ezt meg nem mondom*, miért nem ment - talán a hal miatt, amit mindenképpen karácsony körül akartam készíteni :) ), így 24-én reggel sikerült a fát elhelyeznünk, rá a díszek, tök nyugiban. jó volt így is, bár nem emlékszem, volt-e valaha ilyen kései díszítés...

a két ünnep közé pedig semmi, de semmi nem fért bele! (jó, g-nél volt a barátja, a, és annak mindig örülünk) egyszerűen csak kikapcsoltam magam, a munkát, a gondolkodást, és csak arra gondoltam, hogy kifelé ebből a 2022-ből, pár nap alatt már igazán ne történjen semmi, és a 2023., na majd az lesz a normális kedves év. ez sajnos nem jött be, egy nagybácsi bajait a covid felgyorsította, 28-án elhunyt, és akkor megint szomorúak lettünk. egyúttal nem szeretném ezt a listát folytatni, ismét leszögeztem, és nagyon nagyon szépen kérem.

ennek örömére (soha nem teszem) fogalmaZÓDnak a fejemben az újévi hm... fogadalmak (?) belátások (?), a rendrakás vágya (?), melynek első lépéseit már meg is tettem,

pl. január elsején elhívtam magunkhoz a szülinapos húgom, és szerintem örült a marlenkatortának (mellyel nem kellett bajlódnom, külön öröm, s meglepően ízlett mindenkinek/nekem is), egyúttal a gesztusnak is, ilyet nem szoktunk felnőtt korunkban tenni, és jó volt.

és lassan rakosgatom a lakást is (egyelőre még ide-oda, meg elméletben, de a raktárt, azt idén fel akarom számolni). egy kicsit elbizonytalanodtam a felújítósdiban, majd meglássuk, gondolom, de pár terv azért majd nem árthat...)

egyszóval a korábban áhított delejt nagyon-nagyon vonzom, most kell kicsit figyelni, ne illanjon!

*ahh, eszembe jutott, persze hogy főznöm nem kellett, de sütnöm igen, málnatortát készítettem, és szerintem ez volt az első igazán sikerült ilyen tortám, készíteni is flow volt, és ízlett is mindenkinek.

folytatva a sort

folytatva a sort tegnapelőtt egy tétova mozdulattal bénácska, de javuló jobb kezem kímélendő a ballal vágtam be egy kocsiajtót - rá a bal hüvelykujjamra. gratulálok (a jobb még nem fog, a bal meg már nem, így írnám le a helyzetet). azt nem latolgatom már, hogy ez vajon eltört-e, csak szurkolok, hogy ne üssem be, és akkor minden jó lesz, már csak 6-8 hét.

holnap bemegyek a 16 fokos irodába, a gratulálok ennek is jár. egy kétórás megbeszélés okán kelletik ez, legjobb lenne zippelnem a dolgot, de akkor meg elúszik a napom. namilegyen.

a hétvégére összeszervezett ittalvós dumcsibuli elmaradt, lett helyette kerti tüzezésen füstölődés (ez valaha összejön-e majd, mint a normálisoknál...), viszont én mentem dumálni, ami meg jó volt - mást csinálni jó. a mostani valóságból törlöm magam során bármilyen akcentussal angolul beszélő habkönnyű filmecskéket jutyúbolok magamba, amitől egyébként a szövegértésem javult (hallás után sosem voltam egy géniusz), egyúttal egészen fontos kifejezéseket tanultam már meg, mint például, hogy "I had a crush on you" :)

kedv a hatvanhoz

szombaton megvolt a hatvanas évforduló, még mindig az volt a legjobb benne, ami előtte is legjobb volt, hogy azért a 60 együtt töltött év, na az nem semmi. gondolatra, súlyra és eredményre sem.

kedvet úgy csináltam hozzá, hogy szépen bevitettem magam a karatekörrel Budafokra, és egy nagy gyalogkörrel elmentem előválasztani, piacra, majd hegyre fel. Budafoknak ezt a részét 40 éve lépkedem, ez az a kör (ellentétben a múlthetivel), amit bármikor megteszek bármilyen időjárásban, kedvvel és állapotban. vicces, ahogy megyek a járdán a PéterPálban és minden szeglet emlékeket sugdos. most nem elérzékenyülős volt amúgy a séta, sokkal inkább bevésős, átgondolós, számolgatós, mennyi jelentős esemény történt ott.

onnan mondjuk nem volt sétagalopp, ha élhetek a rossz szóviccel, miután a készülés pont kitöltötte az otthoni egy órát, majd egész estig vendég voltunk. egyúttal itt helyezem el, hogy azért nagy szerencse, hogy 60. évfordulók hatvanévente vannak csak.

csak gyorsan

a héten lepörgettem a vendéglátós üzemmódom - 8+25+8 főre hoszt és bartender és szendvicsnéni voltam. az égett omnia szagát nem szerettem meg. barista ne legyek, felírom.

csütörtök este jöhetett volna a hátradőlés, a dolgok hátsó sorból igazgatása, na akkorra meg elkapott (este, persze - a frász van rajtam azóta is, ki kapta el tőlem) (pl. én tudom, ki adta nekem) a hányósvírus (az illető el is magyarázta hét elején, hogy ez kalici, és nyugi, egy nap volt, már nem fertőz) (de).

akkor aztán úgy alakult a péntekre virradó, hogy éjjel a hányás után és felvételipontos táblázatokról rémálmodás után szemikipihenten, de tök egészségesen ébredve egyértelmű volt: elmegyek pontot nézni a suliba. (tényleg egy nap)

megnéztem, szemiörültem, mert közben összefutottam egy kiskrapek anyukájával, kinek gyereke 116,5-tel nem vétetett föl...

aztán aludtam órákat. 

aztán este jöttem csak rá, hogy kb 10 munkaügyem áll haptákban hétfő-keddre, a másfél munkanapra, de őszilégy üzemben ki tud ülni? (megvártak, holnap zúdulnak)

szombatra pedig családi kalóztámadás (hülyecsalád hülyemegoldások + mentőőtlet - ez volt az előzmény) 8-16 óráig az egész heti csetrest mosogattam, az egészhavi takarítást és lakásvendégreberendezést és az őszilegyet toltam. (férfirokonom első hölgyszerzeménye csatolmánnyal érkezett) (plusz anyukám) és mire 8-ra elmentek, én tényleg azt éreztem, hogy csak a porhüvelyem mozog, jómagam valahol elhagytam jómagam...

ma pedig megnéztem a staféta átadását azon a helyen, ahol évek óta nem voltam hajlamos megfordulni. csak utólag fedeztem fel, hogy ha a hely nem is dobott fel, de igenis jól esett.

családi ebéd, nyáron mi lesz faggatózás (az én mátrixom az, hogy hagyjanak békén, utálok tervezni, idén valamiért senki nem realizálta még, hogy festés-mázolás-mi lesz az ablakokkal - hogy lesz a gyerekszoba-dolgokkal telik a nyár) (vagy nem)

egyébként mindegyik dolog külön-külön jó volt, de most pihenni akarok. (mikor?)

2x2

2x2 hét takonykór (halkan mondom) off, orfacsarás nyomokban.

egy családi ballagás rohanvást, de pipa.

egy sárga öv elérve, büszkeség, ügyesség, szupergyerek.

egy utazás a belgákhoz.

sok be nem fejezett munka. mint mindig.

egy látogató család hamarosan.

és így tovább.

Karácsony 2014.

Az jó a karácsonyozásban idén legeslegjobban, hogy olyan szellősen rohanás csak, voltunk anyuéknál, nagynénnyééknél, dédijénél, anyukájáéknál, kis szün szün idő legóhotrodösszerakásra, kilenckönyvfogdosásra, mireköltsünklatolgatásra, majd ma nagynénémhez apukámékkal, anyukámékkal tizennégyedmagammal lakomára...

Estére jutott eszembe, hogy az elmúltnégyév minden karácsonyából ez az első, amikor semmit nem KELL írnom, se ilyen, se olyan dolgozatot, beadandót, pályázatot, hogy most csak úgy vagyok, és ez szép kövér hálával töltött el.

A gyermek is meggyógyulni látszik már vagy négy napja, ez pl. egészen jó. És a leckéjéből és pótlásból is elnyűttünk vagy 15 oldalt karácsony előtt (kettő maradt).

Holnap bábszínházba megyünk, kíváncsi vagyok, nagyon.

Ha nem lenne beteg újra a barátaink kisfia, egészen kerek lenne a világnak ez a kicsi része. Most azért sokat gondolok rájuk.

nyárvannyár

japp, nyár, ezer fok, nyaralás egy vége.

megküzdöttem utolsóelőtti napon a győri szállásokkal, hihetetlen pontakciók ide vagy oda, rába ugrott, ha nem muszáj, többet nem próbálkozunk vele. helyette találtunk klassz kis szállást: csendes, olcsóbb, légkondis, kedves személyzet, egy megállóra a rábától.

a vonatot g nagyon várta, majd együtt utáltuk csendesen, az jó volt benne, hogy nem késett, meg hogy csak egy és egynegyed órát főttünk-szenvedtünk rajta. csuda utálatos népek utaztak aznap arra.

a győrkőc pedig nagyon jó, hogy van, nem győzöm mondani, TÉNYLEG szuper program, még így, hogy csak ketten nyomtuk, is érdekes volt, nem untuk meg, g egy cukorfajzat. (mondjuk ettől is jó)

vasárnap odaért a hiányzó felem, elsasszéztunk gyorsan megmutatni neki a Hihetetlenül Érdekes Mászóvárat, megnéztük még a Radó-sziget másik felét is, _majdnem_ simogattunk kisállatokat, plusz rettentő mérgesek lettünk, hogy a kötélhúzásban összesítve végül mégis a LÁNYOK nyertek (g kész volt, mi meg ettől voltunk kész)

hétfőn aztán átruccantunk a szokásos útvonalon szárszóra. valamiért szeretjük szárszót, ezt valahogy a családunk is észrevette, így megint kölcsönkaptuk ama nyaralót medencéstül.

és mint mindig, most is volt fürdésibarnulási akadály, minthogy g szép nagy plezúrt szerzett indulás előtti napon a térdére, melyet NEM áztathatott még fürdésileg sem, nemhogy VÍZben. 

így esett, hogy beutaztuk a környező egyszázötven kilométeres partszakaszt, kezdvén fenyvesen, folytatván tihanyban, visszakompolva (kedd), veszprémzóban tapírtnéztünk (szerda), fonyódikilátóztunk, meg végre pancsoltunk és pancsoltunk (csütörtök), vendégeket fogadtunk egész álló nap, majd lelleimólóztunk (péntek), pancsoltunk és hazajöttünk és vendégségeztünk (ma).

a bőrömből bújnék ki, úgy mennék vissza. megpróbálom hát idecsempészni a maradékát-

nekema

Balcsi, na az (nekünk) a riviéra. így hát hat órába besűrítettük a nyaralást: szombaton fél5kor indultunk, 11 előtt hazaértünk. belefért az utazás, a palacsintázás, a pancsolás, a napozás, az iszapgyűjtés, a halazás, a fagyi, a naplemente, meg a hazaút.

egyrészt nagyon elégedettek voltunk ezzel, másrészt nagyon elégedettek voltunk, minthogy nem mentünk reggel (amikor hajnalban kelhettünk volna), nem mentünk délelőtt (amikor be volt dugítva az m7es), nem mentünk alvásidőben (minthogy így mi is pihenhettünk), viszont mégis minden belefért.

meg a vasárnapot is ideírom, az egészből a legjobb ötletem a mártogatós volt, meg a pizza, mindkettő jól fogyott. így kell ez. azonkívül kaptam én is szülinapi ajándékot, aki, ha tudja, mikor van, szépen hangosan röhögjön már egyet.

potyaszülinapozó voltam.

ihaj, szabadság szevasz

hát így telt el szép csendben ez a hét is, idén várhatóan az utolsó szabad hét (még nem realizáltam, csak most jól emlékeztetem magam).
itthon, mi több házimunka (csak nem?), végre olyanokat csináltam, amit már vagy két éve nem, eredmény a kiporolt könyveim, átpakolt polcok, negyven centi szabad hely, ami -valljuk be- kellett, mint egy falat kenyér.
az évfordulónkon barátaink jártak nálunk, g egy héttel korábban kapott tájékoztatást jövetelükről, onnantól kezdve számolta a napokat (naponta négyszer), ajándékokat készített (melyeket végül úgy eldugott, hogy csak elmentük után jutott eszébe, hogy vannak), aztán ugye két napig könyveztem (szomszédok utálhattak, bocs) (a látvány és az érzés mindent megér) (és nem baj, mert az apósom tüzelése okán habzó szájjal ordibálni átjövő nő ma legalább revansot vehetett, ahogyan egész délutáni alvásidőben gyakorlatilag g ablaka alatt flexeltek, kattanásosak vagytok, innen is üzenem), mosogatni pedig csak nagy dózisokban sikerült, ma csak egy órányit-
hát ilyen ez.
holnaputántól realizálódik a munkaváltozás, nem, nem várom, jó, vegyes érzésekkel vagyok, de akkor sem. annyira kellene magabiztos proaktívnak lennem, amire csak külön kellett volna egy hét felkészülőidő.
hát tényleg ilyen ez.

legcukibb dolgaink

az megvan, ahogyan kettő majd'négyéves összevész? íme:
- én nagyon szeretem a paradicsomlevest - így B.
- én is szeretem a paradicsomlevest! - így G.
- nem, de én jobban szeretem a paradicsomlevest!! - így, emelkedő hangerővel B.
- de én is jobban szeretem a paradicsomlevest!! - kontráz G egyre morcosabban, de még gyanútlanul.
- de én nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon szeretem a paradicsomlevest!! - sorolja B.
- ... (szün szün) de én jobban. - vágja el a vitát G rendkívül morcosan.
(jó, végül megnyugtattam mindkettőt, legalábbis próbáltam, hogy a paradicsomlevesnek az a jó, hogy mindketten szeretik, és hogy nyugodtan jut mindenkinek, aki szereti. lehet, hogy elhitték, nem tudom.)
mindenesetre én napokig kacagtam, akárhányszor az ábrázatuk eszembe jutott.

húsvétüzem

beindítottuk a rakétákat, normalizáltuk g-t, ettünk, csokiztunk, égigérőfüveztünk.
ez volt idén a húsvét zanzája.
a magam későbbi utókorának a részetek:
g csak úgy lesz normális, ha többnyire én megyek érte, többnyire hamarabb, mint máskor. ez együtt jár a munkák zippelésével, ami együtt jár a folyamatosan kínzó további elégtelenségérzésemmel, de persze ezzel együtt kell(ene) tudni élnem. (not, kevés, kevés, kevés, bocs)
a normálisság abban értendő, hogy nem morcosan bokszol, meg hisztizve mást akar, hanem mondjuk csacsogva sétálunk óriásit az ovi - forgalmas út - plázakörnyéki utak - vonatállomás - haza útvonalon, és végig dumcsi van, meg egyetértés, meg postán is velem áll a sorban, és még a hegyre sem kell (nagyon) vonszolni.
a szombat viccesen nyögvenyelősen indult, biztos a front, de gyakorlatilag MINDENT itthon hagytam, a kocsielleni gyógyszert, a vizet, a váltóruhát, s ahogyan nézem, gyakorlatilag mindre most lett volna szükség. ugyanis az első kettő hivatott g autós rosszullétét prímán kezelni (érden lett rosszul végül), a pótruha pedig az iszapolós játék után jött volna jól, miután az iszap alól kivakarásztuk a két gyereket. ja, mert csudajó vendégségben voltunk a t-knél, élveztük.
sajnos a húsvétüzemi rakéták beindítása az ilyen kiváló vendégségek fényét is koptatja rendesen, annyi nyüzsivel jár együtt. a gépezet amúgy jól bírta a délelőtti tisztelet helyetti lenti tengés-lengést (bocs, ÉN utáltam, és igen, nem megyünk többet, és igen, jó volna, ha ezt nem írnám le ennyire akkurátusan, de ez egy napló is) (de tényleg, egy ember örült nekem őszintén egy percre, mondd, az elég?) áááh-
semmi vész, volt hova elhúzni, anyukáméknál legalább jólesően kiröhöghettük magunkat, nem érdemes mindent komolyan gondolni, de tényleg, minek is. jó ettünk, g egészen kinyílt, és nem volt több dimenzió.
annyira el is húztuk, hogy a délutáni alvás (egyúttal az én angolozásom) befuccsolni látszott, fogtuk, lenyomtuk a dédszülős, majd a nagyszülős nyulat, majd estére kelve az ölemben szundított félórát a kölök, és egész normálisan vette a dolgot.
négy nyúl zsinórban amúgy azt a (később) pótolhatatlan élményt adta nekem (nekünk), ahogyan látható g-n az öröm. nem annak örül csupán, hogy ajándék, és hogy ő kap, hanem talán kicsit az, ahogyan álmélkodik, hogy ajándékot kap. nem a tárgy, nem az alkalom, nem a namivanbenne, hanem az a tiszta öröm, hogy ilyen létezik. és a negyedik "nyúlnyomokat láttam" is ugyanolyan lelkesedéssel tölti el, ami akkora cukiság, hogy zabálnivaló.

ezen kívül megtanult két locsolóverset, melyből az egyik priváte _nekem_ szól, és ez annyira jó, hogy a g néninek meg fogom köszönni, hogy ilyen eszébe jut, tanítani, grátisz ekkora örömöt szerezve.
és az is a történelmi hűség kérdése, hogy a zölderdőbenjártamot elmondta szépen sorban mindenkinek, és ez akkora jóság, hogy ide sem fér. (annyi azért idefér, hogy nagyon ajánlom magamnak nem elfelejteni azt a csengő kisgergőhangot, amin szépen és szabatosan verset mondott így nekem. így még a pacsulikat is megérte.)
megszerezvén egy armada régifilmet, ma égigérőfüveztünk együtt hárman, szerettük. lesz még mirr-murr, meg sebajtóbiás is.
olvasva befejeztük az oriza-triznyákot, esténként azt nyomtuk mostanában, s belefogtunk a stradi és varius című nagyonfura könyvbe. erről még muszáj vagyok kicsit írni posztot.

benne a közepében

igen, ez már csak így szaladgat velünk.
egész huszonnegyedikén azzal az érzéssel küszködtem, hogy valamikor valaki ebben az évben elrabolt észrevétlen 4-5 hónapot, mert ILYEN NINCS, hogy máris megint itt a "szenteste".
a csudát, még csak október van. (nem)
szóval a lelki ráhangolódás az aztán tényleg az ünnep utánra marad, bár tegnap este kiválóan elmeséltem Gergőnek, mire föl is a karácsony, szülinap, meg ilyenek, végighallgatta, egész komolyan odafigyelt (a harmat kiadó mesélő (gyerek)bibliájában a képek kiválók)
a 23-i nap munkaügyben telt, "benne voltam a tévébe' ", hehe, végül, ami azért elég jó, minthogy én is benne voltam ennek a szervezésében, bár az talán túlzás, hogy 5-kor még bent güzültem, és persze még könyvért kellett mennem utána.
és akkor még volt egy névnapozás 8-ig családostul, ahol az illető jóvoltából gyermekem megismerkedhetett a csokinasizás technikájával, ezúton is jelzem, NEM (NEM) örülök nagyon.
és akkor éjjel becsomagoltam a töméntelen mennyiségű ajándékot, sok kicsi-sok idő-alapon, és nagyon hálás voltam a ráérzéses vásárló mivoltomra, ahogyan egyszer-kétszer mintegy mellékesen vettem csomagolókat pl...
így kúszott átt 24-ére minden tennivaló, a múlkori ablakmosáson túl csak porszívózás volt a Nagy Takarítás, odaégettem az ischlerek macialapjait is, így marad a klasszikus kerek (ma megkenve, becsokizva, bediózva végre), megsütöttem ama HALat (paprikás liszt, só, süt), krumplit, miközben beállított egy gyerekkori jóbarát, miközben g-vel kiszaggattuk a mézeskalácsragacsból a szivecskéket és dióval láttuk el, miközben másfél napja a mikulásos gryllust hallgattuk, és g ezek után másfél verszakot kívülről fújt belőle.
és lett délutáni alvásidő, mialatt díszült a fa, s miután átrobogtunk ama családomhoz, mely vacsival várt minket, meg ajándékokkal, és akkor azt láttuk, hogy ez jó (és fárasztó)
és még este hazatérve lent is bekarácsonyoztunk, és sürgősen megajándékoztattunk, mert ez egy ilyen dolog.
és éjjel még szépen összeraktam g ajándékait (angyalkai megbízás, duplóépítés, ilyenek), majd
reggel,
vagyis ma
arra ébredtem, hogy "anya! kukásautó!!!" (rohan, redőnythúz, hunyorog, elment pont), ami egyébként kegyelmezés volt szegény életemnek, lévén hat helyett félnyolckor jöttek csak.
aztán (a tegnapi édes kiszólás után: látván a fát g tegnap mondta, hogy hű, meg óóó, aztán úgy öt perc múlva kijelentette, hogy akkor "most ajándékozni") most ajándékoztunk is.
és akkor megállapítottam, hogy jövőre:
1. egy alkalom lesz, nálunk, mindenkinek, fityisz a "hagyományokra", s minden további napot láblógatással, shrekéshasonlóknézéssel, esetlegesen alternatív, szig.nemajándékozós dumcsipartikkal fogjuk tölteni.
2. a gyermek 5 darab egészdiót fog kapni ÖSSZESEN ajándékként. és elég is lesz ám.
ja, mert ma folytattuk a dédijéhez menéssel, duplókukásautó, majd a rokonyokkal, zenélőmozgó törpekotrógép, estébé. és a családi ebéddel, mely ELŐTT sikerült már a fáradtéheshiszti-rohamot (és a jótanácsáradatot) letudnunk, jót ettünk amúgy az elmúltával, és akkor alvás alatt eljött a dédi, majd este a lent jött föl, szóval
mindenki mindenkivel mindenhol találkozott, beszélt, evett, hallgatott, tanácsokat osztogatott, ésatöbbi, sok jónak ítéltetett.
és még lesz a holnap.
egyik szemem örül, a másik alszik.

hogy is jött az öt mikulás

no, hát lezavartuk.
pénteken a nagynénnyéék, jöttek, hoztak mikulásfelhúzhatókismentőautót mentőorvossal, csuda nyüzsgés volt, csak az a kár, hogy é olyan hangos, hogy g mindig távolodni próbál tőle, míg é állandóan közeledni hozzá. eléggé macerás egy nyakamban lógó tündérhelyes kétévessel bármi értelmeset tenni mellékesen. arról nem beszélve, hogy csak egy-egy mondat hagyja el a vendégek jelenlétében a száját, aztán ahogyan fölfelé trappolunk a lépcsőn, attól kezdve még egy óra múlva is karattyol, jáhháj.
szombaton végre önállóan kezdeményező oldalát mutatta nőrokonom, nem kevésbé egy tiramisu-költeménnyel is meglepett minket (abszolút nyerő), és még a többi közeli rokonom is áthozta magával, szóval teljes volt a mikulásvendégség. nem utolsó sorban én is össze bírtam szedni megfelelő mennyiségű bűnös nyalánkságot a számukra cserébe a gesztusért. g egyébként ugyancsak hangosnak tartja e nőrokont is (ez van, pedig én mindig mást domborítok belőle, hátha az segít, nem). g itt is nyüzsgött, meg mi felnőttek is, csak mi felnőttek már nem sírtunk szívettépően, amikor apa kikísérte a kapuig a vendégeket, miszerint hogy elmegy apa.
vasárnap itthonikettőmikulásoztunk, ezzel szépen el is ment a nap, illetőleg szorongtunk (én, konkrétan), hogy fog menni a másnapi nyüzsgés.
mert hétfőn a vállalati mikulás érkezett délután 4-re a(z autóval nem messzi) városrészbe, de mivel mi egy éve minimum el vagyunk csúszva az időbeosztásunkkal, szép teljesítménynek mondható az időben odaérésünk. a tavalyihoz hasonlóan végtelenül hamisan elénekelt énekekre a miku bemenekült a helyiségbe, majd g kiválóan meglepődött, hogy az illető megemlíti a kalapácsolást, mint g főfoglalkozását, és idén ismét nem volt hajlandó személyesen átvenni m kezéből az aktuális csomagot (anya kellett adja, ááh), viszont idén annak tartalmából a mogyoró és a dió volt az abszolút favorit (a dió amúgy is az, esszük, mint a varjak, mióta varjak lehullajtott dióit szedegettükpár hete a nagyival). az ünnepet követő sötétben szaladgálás és lámpázás a nagyobb gyerekekkel pedig egy csuda volt, miközben egyes anyukáknak újabb ősz hajszálai leendtek.
és akkor jött a kedd, amiről fentebb.

még mindig két ebédre és nem egy vacsiravaló ötletem van a holnapi családi dzsemborihoz, arról nem is beszélve, ahogyan alvás helyett itt lógok.
arról sem beszélve, hogy meg is kellene venni pár dolgot hozzá, na meg elkészíteni. anya.
a mai sajtótájékoztató és esti cucc között jómlát gyurmáztam, és igen, tényleg egy fostalicska, ha mégoly dizájnos is. vagy csak simán progmatot kellettvolnamárcsak tanulnom.
az esti cucc tanulságai kiválóan lejöttek az első tíz percben, amellett hogy kutyafáradt voltam, hát elballagtam hazafelé. ez amúgy a rákóczi úton sétálás miatt érdekes csak, uszkve négy fényévnyire van innen az utolsó ilyenem.
kicsit most azért is szorítunk, mert szerettem munkahelyét már elérte a malac, minden bizonnyal, és már két napja igencsak lerongyoltan érzi magát estére. oltás még nem volt, mire meglesz védettségestül nekünk, a felnőttállománynak, addigra szépen haza is hordjuk a kiskorú számára, az a sanda gyanúm.
legyünk túl rajta. akárhogy.
még arra jutott időm, hogy elolvastam alaposabban a die weltes ki-s cikket, és egy az egyben fölfedeztem rajta a berlini vagyok, ami azért minden-szindrómát. ezt én már sokat hallottam, kezdem pedzegetni, hogy el kell menjek oda (is), csak hogy lássam, mér' olyan nagy szám ez (sejtem).
jócak.

azolyan

az olyan vasárnapokkal amúgy nincs nagyobb gond, midőn a gondolat, miszerint nem baj, ha ma nem jutott _rám_ egy perc idő(m/nk/jesenkinek), mertháthiszen időmilliomos lennék (not),
csakhogy
rendszeresen követik az agyilag/lelkileg zokninapok ugyebár.
hát ilyen volt a hétfő, melyre alakult az éretlenbarackbefőző értelmetlenség, emellett rászerveztem p-t, hogy a leendő fadobozaim egyes alkatrészeiért ugorjon be vágni vinni, mely tudvalevőleg kettő órás minimum beugrást jelent (így is), ésatöbbi, hogy a bicajozni menő szabadságos férjilletőkről ne is beszéljünk, meg a végtelen csomolungmamosogatásról se,
szóval ez együtt jár azzal, ahogyan estére kelve kifejezetten hálás vagyok, hogy
* nem törtem üveget (csoda)
* nem vágtam ujjat
* csak a cukros lekvártrutyi futott ki paralell a két fazékből, elárasztva a negyed konyhát (2 nm)
* még időben kiderült, hogy egy dobozoldal (négyszer) lett csak rossz mérettel levágatva
és így tovább.
az ilyenek amúgy keddre úgy alakulnak rendszerint, hogy kiváló passzban bírom a nap nagy részére szóló újabb vendégségesdit (i+k+x!), meg az általuk hozott 815 képet (de tényleg annyi!), a pizzaszöszögést, és annak a tudatát, hogy még bizony ötezer (kevesebb...) kiló barack volna elegendő, hogy kihúzzuk jövőre a bóti nélkül. és azt ugye meg kéne szerezni (valaki olcsón, érett sárgakajszigönciceglédirózsabarackról tudna valami ötletet gyorsan?), puculni, löttyeszteni, főzni, eltenni...
néha jó volna nekem egy kis luft, amikor lehetnék csak úgy én is. néha.

szüli és egyébnapok

no, hát hites uram szülinapját sikerült másodszor is jól megünnepelgetnünk.
most a másik fél családot invitáltuk, kiváló alkalom volt a múlt heti menü kábé újrázására, végre viszont nem kellett joghurttortát készítenem (asszem meguntam, vagy mi), a torta jött, így fölszabadultam egy kevés ischler összeeszkábálására, tiszta vicc, mióta nem volt ilyen flow, dejóhogyalkotok, elisfeledkeztem a világról-élményem.
ellenben a soknapos rendrakás-takarítás-pakolás-készítés után most csak agyvegetálok.
pfuhh.
gyöngy egyébként nincs, pénteki para új hasi pöttyök megjelenése g-n, melyek mára már halványodtak, a jelenséget nem komálom, valami allergia lehet.
és
egész péntek óta a barackeltevés réme lebegett a fejem felett, jelenleg egyharmad tizennégykiló érett és kétharmad tizennégykiló éretlen, hamar szottyadós, aprócska és hibás barack boldogként nem említendő baracktulajdonosa vagyok, melyet a keddreggeli ritka vendégeink érkeztéig el kellene lekvárformában helyezni a bödönökben. a holnapi totális egyedülagyermekkel nap keretében.
szerintem a kiváló időzítéses jótulajdonságom valahol defektet kapott, jelenleg a felnin futok.

lakni 2

aztán az úgy volt, hogy kettőutánig hallgattam a gyermek nyöszörgését, időnként meg is ébredt, nagyjából annyi volt a lelkierőm, hogy mondjam neki, tegye le a buksit és szundizzon. ez hatott, végül rám is, kellemes dob és basszusgitár aláfestéssel aludtunk el.
aztán reggel körbejártam telefonon az ügyet. belefutottam a kezdőszipirtyóba a jegyzői irodán, meg volt két kellemes hölgytalálatom az egyéb irodákban, és persze sok volt a hablaty. meg még megkérdeztem a rendőrséget (újabb szimpatikus női hang), miszerint mi a teendőm, ha mégis mondjuk tényleg négynapos a hangzavar. mondta, hogy akkor majd kijönnek megint, ha telefonálnék. szupper, mondtam, aztán nekifogtunk a napnak.
a nap amúgy úgy alakult, hogy nagymamai támogatással előbb jól volt időm mindenféle ablak(keret)mosásra (erre egyébként csekély esélyem lett volna), főzésre (jahhaj), mosásra, estébére, majd nagymamai támogatással sikerült félötig elhúzni a gyerekfektetést, ihhajj, mondhatnánk, csak elfelejtette (öhhöm) beleszőni a micsináltunkba a húszperces (höhöhö) déli altatás tényét, így hát a délután kevésbé konszolidáltan zajlott, volt vagy tizenötpercnyi pihenőm úgy nappal, az nekem egy kicsit kevés.
de az meg milyen jó volt már, ahogyan elhelyeztem végül a gyermeket az ágyában, és aztán hipp-hopp, itt termett e, és e-vel mindig jó, és beszélgettünk, és elmondtam, meg ő is, meg egyet értettünk, mert hát erre valók a legrégebbi barátnők.
aztán már elröppent az idő, és kellett menni kelteni, és a keltett gyerek kicsit álmos volt, és érdeks módon én is, pedig ő aludt, én meg pedig nem.
nohát, ilyen nap volt ez, és tegyük hozzá,
hogy (relatív)csönd van:
csak a szomszédkutya sivít föl néha, de a rendezvény hallgat. vagy nincs is.
hát jó ez így.

hüpphüpp

hát ezt a mai napot nem foglalnám aranyba.
az egészdélelőttös rendrakás és pakolászás és keresgélés (rendrakás következménye és elkerülhetetlen velejárója) után, az etetés-altatást közvetlenül követte ama vendég, akit rég vártam, de csak évente egyszer jön (nem a télapó), és aztán mire belemelegedhettünk volna a beszélgetésbe, gergőke ordítvasírva fölébredt egyórányi alvás után, és amilyen soha nem szokott lenni, abba se hagyta, lovallta bele magát, kifeszítette magát, hüppögve sírt (amit kizárólag a nagy elesések után volt eddig szerencsém megtapasztalni nála), vígasztalhatatlan volt, inni, rámnézni nem akart, és úgy egyórányi belémbújós nyugtatgatás után aludt még vagy negyedórát.
szép vendégség volt, na.
kellemetlen fejfájásomat algopirinnel csillapítottam, de a kellemetlen érzés megmaradt.

nagynénikbácsik

ma itt voltak, persze az ő időbeosztásuk a délutáni látogatást preferálja, mely nem éppen ideális időpont a gyermek gyors oldódásához, aki amúgy édes, mint egy tonna cukor, de a délutáni alvást követően, a némiképp labilis első húsz percet valami éteri nyugalomban és lelkesítésben kell általában töltenünk a vidámságot megvásárolandó, és hát ők meg pont ebbe estek bele, így tényleg kétésfél órányi volt a gergő távolabb megy tőlem, mint tíz centi és nem bőgi el magát, ha hirtelen nem lát meg-program.
azért mindeközben kokettál is, meg odafigyel a szövegelésekre, szóval lesz ez jobb is.
bár számomra az elengedhetetlenség érzése is természetesen kivételesen jó.
*
és majd még lesz ötletem ezekhez a környezetes gondolatokhoz, csak valahogy megint késő lett.