egy újabb esemény, ami azt mondatja, kell időnként, de nem gyakran, hogy találkozzam fiatalkori önmagammal. a kettőből az egyik gyülekezeti társaság tartott ünnepnapot, kaptam meghívást, elmentem, átéltem. délután a kiscsoport találkozott, ahol a legtöbbekkel álltam barátságban (vagy annak tűnő baráti viszonyban). rendkívül elfáradtam, sokat gondolkodtam, jókat nevettem, keveset éreztem.
a téma a nemprédikációban az volt, hogy milyen is ez a szeretet, amivel közelít egyik ember a másik felé. talán ez ment a legmélyebbre a személyes találkozások élményén kívül. az biztos, hogy nekem a barátságosság kevés a valódi barátsághoz képest, nem hiszek, nem hittem abban sosem, ami vasárnap van, de egész héten nincs, nem gondoskodik, nem gondol rád, nem hív fel vagy meg. az mind csak sima szimpátia, kedves odafordulás. nehéz téma ez, mert persze az ilyen nem róható fel, nem kérdőjelezhető meg anélkül, hogy az egyik ne sérülne, a másik ne bántódna. így hát említve sincs. csak amikor sok éve nem vagy már a közösség rendes tagja, jön a nagyon kedvesen előadott számonkérés, miért nem vagy ott, miért hagytad ott. aztán minden megy tovább, mindennemű érdeklődés nélkül.
nem fáj már, de elszállt az a sok idő és energia, amit ott a rózsámra fordítottam.
