nyolc

és igen, pénteken volt nyolc hónapja, hogy megszületett.
jó ez.

karfiol

rég rötyögtem ennyire jót pofavágáson, de ma a főtt karfiol összetörögetve rettentően nem ízlett g-nek.
igazából értem én, de szülőileg megélni az adott egyszülött valódi utálkozását, na hát abból ez volt az első, imígyen (pillanatnyilag) igen vicces (hát ilyen ez-élmény).
a világ összeesküdött ellenem, illeőleg a szerintem itt meg akarnak mérgezni mondatokat olvashattuk le a homlokáról (ismét megjegyzem, teljesen érthetően, a karfiolt 30 éven át hevesen negáltam én is, apja még most is, és kizárólag úgy szerettem meg, hogy én főztem, levesbe, csirkenyakkal, és a csirkenyakat szeretem, s ezért még a karfiolt is finomnak találtam)
de a jó anya később újra próbálkozik majd.

újramegújra

nem ismételném magam, nagyon nem, miszerint ismét elrohant a múlthét.
egyenlege pozitív, végülis.
+ anyukám (végre) többször föltűnt a színen.
+ a húgom egészen oké volt a húsvéthétfői sonkafalatok fölött a dédipapáéknál.
- idén sem úsztam meg a pacsuliáradatot, pedig most aztán már végképp nem időszerű a hervadás-kérdés, így gyerekkel a kezemben (ő is kapott kicsit így, hiszen hozzámbújt az idegenek nyomán)
+ mégsem annyira halálosan kínos a munkahelyem előtti meg nem tett föladat, ezt ma végül tisztáztuk is a főnökömmel, ez megérdemel még egy +-t.
- az egészségügyi nehézségek még mindig azok
- és ezzel összefügg az állandó fonalvesztés, miután minden napom erről szól, hogy feltűnésmentesen és minél játékszerűbben zajoljanak a folyamatok. az, hogy a konyhámat nyolc hónapja nem használom rendeltetésszerűen, az már megér egy külön posztot is.
+ ma a drága mondott -egy amúgy kellemetlenül szomorító, de régen sejtett rossz hír kapcsán-, egy olyan spontán kedveset, hogy azóta is táncra perdül a szívem rajta.
tehát jó, mégis.

szkepticizmusom és motiválatlanságom

az a helyzet, hogy jó ideje valahogy nem hiszek el dolgokat, s annyira nem mozgat meg semmi (jó: szinte semmi), hogy csak úgy élek bele a világba, nézek ki a fejemből, s úgy tűnik, mintha lennék.
de azért a legtöbb dolgot elsőre úgy fogadom, mint ezt az alábbi cuccot is, szkeptikusan, jó, jó, de hagyjatok már békén-elsőérzéssel.
a Biblia, amikor erről ír, úgy fogalmazza meg, hogy elmúlt belőled az első szeretet.
a pszichológia meg valami olyasmit mond, hogy az ember egyszer aztán felnő. megmerevednek a struktúrák, egyre ridegebb lesz a más dolgokkal való viszonyában.
a tapasztalatom azt mutatja, hogy ahogy egyre idősödnek az emberek körülöttem, úgy fogy el belőlü(n)k a valódi jó, a valódi élés.
ma, egy olyan napomon, amikor még sétálni sem bírtam elmenni a gyerekemmel, sem nem tettem még semmi értelmesnek nevezhetőt, és olyan pöckölhetnékem támad minden apró gondolatra, hogy még azért tehetnék valamit,
tehát
összességében eltékozolt és tékozolni hagyott napon
a szemem elé került ez a videó, és arra gondoltam, hogy megint lelkes akarok lenni, motivált, életirányító, nembosszankodó.
mondjuk megpróbálom kikapcsolni az áramot arra az egy órára.
vagy mittudomén.

történelmi hűség 1.

a történelmi hűség kedvéért álljon itt a jól megalapozott hűtlenségem bizonyítéka, miszerint múlt csütörtökön már a másik dokinénihez vittem Gergőt, érdeklődve a szerinte mit tegyünk témakörében.
kábé fél órán át egyfolytában beszélt, annak eredménye pedig 71 %-os, mondott pár kardinális hüjeséget is, azokat még át kell gondoljam. de: jófej, kedves, figyelmes, gondos. legfőképpen nem kell hozzá a harapófogó, s nem jut eszembe -rágondolva-, hogy 'áhh, inkább nem kérdezem meg mégsem'.
tehát próba indult, március idusán, s ha nem válna be (csakbeváliiik), hát keresünk egy homeopatát.
idevésem a pénteki telefonhívásomat is, mellyel üzenetet hagyandó a védőnéninknek a szabotázsról, a másik védőnő, ki eddig soha nem válaszolt korrektül a kérdéseimre, merthogy ő nem az enyém, hát most elárasztott a jótanácsaival kéretlenül a frekventált témában.
dühít, hogy ezek mindig csak utólag látszódnak hozzáérteni.

azvan

a mai nap nem fényeskedett így önmagában, de már lassan vége van, ez pölö jó.
délutánra (alvása, alvása alatti anyai csacsogás ismerős kismamákkal kakikról, szülésekről, hasrafordulásokról, papiról, estébé 'momtalk') valahogy a nyomás is elszállt, g (és én) egyre vidámabban szemléltük a világot.
aztán este, fürdéshez készülve, ahogyan szoktuk, a nagy ágyon játszottunk. édes volt, előtte majdnem állva elaludt, ott föléledt, lelkesen mászkált ide-oda. végül fölállt a fal előtti ágytámlánál, s én azt gondoltam, megint a fűrészporos tapétának szól a lelkes (kettő napja fejlesztett) hangos 'háhh' fölkiáltás-, de nem.
rám nézett félig kifordulva, vigyori, majd kisfiús mozdulattal elrugaszkodott, és hopp, beleugrott a nagypárnámba hasmánt.
ezt követően fölállt, s ha nem hittem volna el, hogy jól láttam, amit láttam előtte, hát megcsinálta még háromszor.
muszáj volt nagyon röhögnöm, miközben fölsejlett a jövőkép, miszerint pár hét múlva a napi nyafogásom arról szól majd, hogy a gyermeket képtelen vagyok utolérni, amikor fut, négy hét múlva a lépcsőfrász lesz majd rajtam, két év múlva pedig valami sportra kell beiratnom a levezetendő energiák okán.
(most még) hehe.

rudi

rosszkedv és hiszti okán kétpofára zabálom a pöttyöst, gyermekemmel nem bírván türelmesnek lenni, sem más rokonaimmal, sem magammal, jogom van föltételezni, hogy már megint valami front van.
franc a frontba.
gyermek öt napja hisztizni is tud, csoda dolog látni, ahogyan nyiladozik az értelme tovább, s deríti ki egyes dolgokról, hogy azt ő akarja vagy éppen nem. szájtartást is fejlesztett hozzá, s ha nem lenne olyan hirtelen a dolog, készítenék fotót róla, csak úgy, az utókor számára.
most pedig tennivalósztrájkolok, hónapok óta tartó nonstop szolgálatomat fél órára leteszem. nem különben az elmúlt hét (hetek?) heroikus sziszifuszait, naponta kitartóan nyúzott tevékenységeit.
janikovszky aranyeső a kezembe, dívány alám, szevasz világ.
néha azért jól esne egyszerre lenni megdicsérve/elismerve/kényeztetve/tisztelve.

elugrik kínába

vannak, akik bicajjal mennek boltba.
vannak, akik bicajjal járnak dolgozni, jelenleg trendie (és fitt) vagyok dolog ez amúgy.
vannak, akik kirándulni mennek így, ezzel.
és akkor vannak olyanok, akik évekig szépen elálmodoznak dolgokról, aztán egy napon szépen elindulnak PEKINGBE bicajon. (ez amúgy egy amolyan rajongói oldal.)
most, hogy így belegondolok, igencsak nagyléptékű történet ez.

megkerestem, végre

a(z ötperces!) zene magában is tetszetős, számomra a hétvégi ikeázásba menet derült ki (kösziköszi petőfirádió), hogy ez zene is, nem csak valami kis idekitalált szösszenet, szóval odafelémenet meghallottuk, föltekertük, és akkor nagyon jól éreztük magunkat, még a budaörsi kopárság sem ért el a szemünkig, még egy kis torokszorítás is volt, mert jól esik, ha valami tényleg jó.
és még a grafika is tetszik, csak úgy mondom.

szél szól

kifújja az agyam is ez a szél, rakoncátlanná teszi az éjjeli visszaalvást, áthűti a lakást, pfuj.
a vasárnapi tél fejbevert, s a vendégségbe lemenni képtelenül, mint kit fejbevágtak, aludtam délután g-vel egyidőben.
jó hogy mondjuk a tegnap éjjelt prímán végigaludtuk, legalábbis én, ami egyenlő a mindannyiannal, höhö, szegénykém hiába volt éhes, ha szólt is, anyu a fülén aludt.
egy hete lassan, hogy nem bírok kimenni sétálni, hol esik, hol fúj, hol szétnyom az időjárás.
szeretném már, ha kicsit kevésbé lennék ennek kiszolgáltatva.

álldiga és várdiga

és csak áll, és áll, és áll, és mosolyog, és nemmosolyog, és komoly arccal rágja a korlátait, és (egyelőre két) kézzel kapaszkodva hátrahajtja a fejét, mivel a világ úgy SOKKAL érdekesebb, s ma volt pár bátor lépés a kimászás felé, amit az intoleráns szülők azonnali hatállyal nemlegesen értékeltek, és inkább... felkiáltással manuálisan átállítottak járókaközépi izgalmasjáték-üzemmódba.
egyébként pedig ezt a fránya jókisfiú-frizurát szoktam egy mozdulattal csibésszé borzolni, mert hiába jógyerek, azért jobbára és mindenek fölött csibész, csak hát a forgók és veleszületett hullámok...

görcsölök, asszem

ami miatt panaszkodnék az a négy hónapja tartó székrekedésesdi, ami csudára bír amortizálni (mindkettőnket), lassan ott tartok, hogy. nem tudom, hol tartok. a dokinéni utasítása, miszerint kapjon aktimelt meg egyen búzakorpát, ott bukott el, ahogyan az egyik tejszármazék, és g minden korty tejre vagy nagyobb kanál tejfölre, amit én megeszek, kipöttyöződik, illetőleg a búzakorpa BÚZAkorpa, vagyishogy glutén, és ejnyemár. tegnap egykor éjjel még szerencsésen utána is olvastam a dolognak, és jól lelombozódtam. én nem vagyok táplálkozási szakember (akármennyit is tudok ELMÉLETILEG a témáról) sem pedig belgyógyász-gasztroenterológus-proktológus, így hát csak kínlódom. nem utolsó sorban megint megmérgelt ez a dokinéni, így hát holnap a tettek mezeje, nyomozás új után, de persze ezt is orbitális bizonytalanságban tapogatózva vakon, mert a csuda tudja, ki a jó.

ezek a hétvégék

ma végül ikeába mentünk. elköltöttük a jó kis karácsonyi kártyán lévő maradék összegeket. fontos volt beszereznünk egy nagy hengerkrokodilt, kellett egy jó kis teknőcpárna, tarka képkeretek, tevés-majmos-madárkás rácsvédő a járókába, ja, meg egy teflonedény. micsináljak, egy gyerek, első, hát ha egyszer nem nőttünk föl? mondjuk ahhoz a föladathoz fölnőni, miszerint a hétésfélhónapos Gergely legkedvesebb kedves szórakozása rácsba (tetejébe) kapaszkodva ácsorogni, lassan reszkető lábakkal nem hallgatva a csüccs vezényszóra (míg nem fárad el totálisan, addig ráadásul röhög is rajta), de EGÉSZ NAP BÁRMIKOR, hát ehhez a föladathoz holnap egyedül leszek, és neeeem. édes, ügyes, tündöklő kis elme, csillagszemű juhász,

de kérem szépen én ezt még úgy két hónap múlvára prognosztizáltam. amúgy, ha éppen azt kell, mászik is, helyesebben szőnyegen parkettáig mászik, parkettán kúszik, egészen a járókarácsig, melyen fölkapaszkodva ismételten áll. igaz, odakünn van egy pár érdekes madzag, szőnyegszél és szőnyegszösz, mely pár percig elfoglalja, de ma a százaszsepis zacsikáig nemigen volt megállásunk. az azért bevált. a legbosszantóbb a dologban a hasonló korű gyerkőcök fejlődési mutatóit hallani, miszerint 'jajj, hát már hasra fordult kétszer!' anyaaaa! de tudod, mit, ezen én nem panaszkodom. ezt én nem generáltam, ő ilyen, max. elfáradok hamar.

mi volt

minden napomnak van amúgy mondjuk egy tevékenysége, ha az van, más nincs.
ma gergőegészségügyi nap volt, a részletei nem ide kerülnek.
a tegnap viszont vicces volt, és reménykeltő, sikerült (rám) jónak látszó ruhákat kotornom a neten, hétfő-kedden ide is kell érjenek, nagyon izgulok, mert egy csomó ruhát vettem egy (kisebb, de) csomó pénzért. jahhaj.
és mind színes, zöld, lila, bordó, fehér, sárga, barna, rózsaszín. piros már van.
hát mit tegyek, megnőttem.
holnapra meg ma egész nap az ikeábaéskikábaeljutást terveztem, estére értettem meg, hogy ma március tizennegyedike van, vagyis holnap nem megyek, odákba biztosan nem. és ha ilyen csuda idő lesz, akkor sehovába sem, s mert még a "levegőn" sem voltam a héten, hát egy kicsit bele leszek zárva ebbe az ünnepbe, amit sajnálatos módon tavaly és azelőtt sikerült a politikai mázzal (pfujj, ragacsos) leöntve egy időre számomra nemvárttá tenni.
ugyanígy a kossuth-díjról azt gondolom, nem pártpolitikai díj. bárcsak ezt tudná mindenki.

még egy palio

még nézegettem az elmúlt évek palioit, és bár tudtam róla, mégis újnak hatott, ahogy láttam, tök mindegy, van-e lovasa a lónak, a lényeg, hogy melyik ló ér be elsőnek a célba.
jó, mondhatod, sovány vigasz ez a lovaknak, amivel egyet is értek.
de mégis megható volt látni a 2001-es felvételt, a leocorno contrada lovát-, olyasmi volt, mint az amelie-ben a felvétel a lóról, aki könnyed vágtával lefutotta a tour de france biciklistáit.
és az egyébként meg tök jellemző az olaszokra, ahogyan a végén ölelgették a lovat. végülis?

a nap esszenciája

ma este, altatódás közben úgy gondoltam bele, hogy az elmúlt idők esszenciája, miszerint együtt lenni jó.
visszahozhatatlan,kell nekem, jó nekem, jó nekünk-idők ezek.
vihog, riheg-röhög, állandóan áll (ötből négyszer pedig nem ül le, ahh), icereg-ficereg, kézben folyton kiforog, annyi mindent kell nézni, kézzel (de inkább lábbal) integet, ha mennek, utcán autó jön, NÉZ, halkan sutyorog, rág, rak, fog, négykézlábaz, térdel, ül, figyel, megért, gondol, alsó szájszél beszippant, él.
a szó É L értelmében.

mindigkésőnérkezem

FÜLESNEK

boldog szülinapot kívánunk!!!

váhh

őhh.
ez előtt egy nappal jöttünk haza.
most is sír az egyik szemem, de a másik inkább nevet, tekintettel arra, miszerint jobb nem látni a falnak csapódó lovakat, vagy épp a végül örömmámorban fulladozó nyertes lovast, gyenge idegzetű lévén én.
ja, a sienai palio.
2006. július 2. Siena, Piazza del Campo. a pantera nevű kerület nyert, a feketepárduc, másnéven.
juteszembe kiskoromban teljesen logikusnak tartottam az azonosíthatatlan nagymacskákra a gepárduc elnevezést. höhö.

elhagytuk

ismét elhagytunk egy méretet, tegnap morcosan állapítottam meg a 68-as rugik kicsi voltát, behh.
elhagytuk a múlt hetet is (ma), amely kissé zsúfolt volt, minden napra jutott valaki a sok valami mellé, ami egy kicsit sok volt valahogy, bár jóleső.
tegnap amúgy az apja keresztszülei fáradtak át hozzánk, kapott hintát tőlük, meg próbálták áttörni is a gergőfalakat, ő csak nézte-nézte őket, néha egy-két mosolyt adományozott a kitartó és ezért igen hálás alattvalóknak, de jobbára az első félórát fejét a vállamba furkálva töltötte, s csak utána voltunk a járókában elérhetőek. igen, voltunk, mert ott csücsültem én is, így eshetett, hogy biztos háttérországgal már könnyebben ment az a pár vigyor.
mondjuk én szeretek a járókában üldögélni, épp, mikor szükséges.

csinálgat ezt-azt

g csinálgat ezt-azt a rezervátumában, melyről azért érdemes tudni, hogy a szoba közepén áll, minden irányban megfelelő rálátással a dolgokra és személyekre és a tévére és a számítástechnikára, egy bizonyos szögből a fürdő, az ebédlő és a konyha egy részére is, persze ez utóbbihoz virgoncan jókedv kell, mármint a megfelelő szöghöz, amivel természetesen nagyjából funkcionalitását is veszti a dolog, mert a látnivalót látni igazából csak rosszkedv esetén SZÜKSÉGES. és olyankor nincsen szög. csak nyafi.
de itt alább nincs nyafi.

itt térdelve bámulás van a szeretett (szög) sarokban, elengedhetetlen bivalybarát társaságában (mit nekünk nyulak és macik és gumikacsák).
de azért van (még néha) egyszerű fekvős-tanulmányozós pár perc - naponta pár percre.
itt például

nem igazán derül ki, hogy a betűket falja-e, vagy csak a tenger gyümölcseit.
itt pedig nemes egyszerűséggel
olvas:

hasmánt, a hármas számú gumikacsán.

helyre.

helyrebillenni látszik ez a világ, itt, bennem, jó így.
így tudok kifelé is figyelni, ami aztán kezd megint sürgető lenni, kicsit sok volt már a köldökömből.
szerintem ezek a mostani találkozások hozták ezt az érzést.
miután a tegnapi t-találkozó annyira jól esett, ma b látogatott meg, b, a barátnőm, aki ismét (és remélhetőleg véglegesen) (végre) babát vár, és szerintem mindenki titokban nagyon azt gondolja, legyen, legyen. legyen.
hát ez ma épp így van.

gyerekek

vicces, ahogyan a gyerekbiztossá tett / teendő / tevés alatt álló lakásunkról rendszeresen kiderül, naná, hogy nem az. igazából persze nem volt vészes, csupán egy dolog, a lépcsőajtó hiánya kezd feltűnni.
arról mondjuk azért emlékezzem meg, hogy eddig nálunk gyakorlatilag kizárólag kedves, rendes, szófogadó és odafigyelős gyerekek fordultak csak meg, höhö.
mi lenne, ha.

kétszer negyed

igen, ma volt kétszer negyedóra teljesen újminőségű idő, amikor az idő megállt, és régóta áhított negyedórákat engedélyezett.
nem volt jobb, mint bármelyik negyedóra ezzel a kölökkel, vagy annak édes apukájával, csak olyan egyszerűen régen áhított volt.
az egyik háromnegyed tizenegy körül volt, ahogyan öt olaszországról szóló könyvem bogarásztam, s a tavalyelőtti sienai képekból öt alá biggyesztettem mélytartalmú szövegelésem.
a másik valamikor fél három előtt volt, azt rögtön tisztáztuk is, t-vel, miután az alvó m-val (mel?) és g-vel róttuk a környék csendesebb utcáit, élénken csacsogva bármiről, mely tevékenység mindkettőnk számára igen kellemetes volt, hogy ez most nekem ilyen idővé lett. nem utolsó sorban, hogy milyen régóta vártam erre az alkalomra.

jó, na. olyan kiegyensúlyozós.

amainap

a mai nap egészségügyi helyzetek megoldásával telt, azt az éktelen hascsikarást, amit én okoztam a gyermekemnek, nem kívánom senkinek, de ezt így kellett.
amúgy gergő egyszerűen őrület, mennyit mocorog, az örökmozgó nem elégséges leírni azt, amit egész nap tesz. már egészen sokat ül támaszkodás nélkül, s csak néha inog bele. a legviccesebb mozdulat ma a tíz percig föltérdelgetés, és a térdelés közbeni fenékrisza volt. (tegyük hozzá a komolyan ráncolt szemöldököt és a beszippantott alsóajkat). és ma ráadásul négyóránként kajáltunk (ez itt ugye nem rendszer egyelőre, sőt), és csak két alvás volt a szokványos három helyett, noha időben ugyanannyi lett ez is.
és
csak idenaplózom, ahogyan volt a tizenkéthetes körüli, úgy van mostanában is, héthónaposan valami újabb korszakváltás. döbbenetesen változik egyik napról a másikra pl az, ahogyan megérti a dolgokat. ránézek, és akkor jövök rá, hogy no, ezt is értette, hopp, megbántottam, hopp, most azt figyeli, mit csinálok arra, amit ő csinált. egyre több odafigyelést igényel ez is, meg a többi eddigi fejlesztése / észben tartása.
a sasnyúlság sem változott sokat, még mindig úgy van, hogy jobbra néz és balra nyúl, csak valahogy mindig pontosan becélozva pontosan addig a tárgyig nyúl, amit láthatatlanul kiszemelt előzőleg. jó vicc.

a tudatalattim

az úgy volt, hogy immár legalább kettő hete, ahogyan ülök (éjjelnappal) a kanapén, a könyvespolc alatt, állandóan jár az agyam, de persze nem lineárisan, úgy ritkán jár amúgy is.
és akkor kábé nyolcvanszor eszembe jutott, le kellene venni azt az olaszországos albumot, ha nem is folytatni a beleirkálást, de legalább élvezkedni a képeken, meg a hozzájuk kötődő (nemlineáris) gondolatokon. de nyilván nem jutottam el a kétkar nyújtásnyira lévő holmihoz.
mindeközben (nemlineárisan) megfogalmazódott bennem az is, hogy újra kell olvasnom a kertész erzsébet elisabeth-jét, mert csak, és mert rég olvastam. s miután nem rendelkezem vele, ezt is elnapoltam.
és akkor egyszercsak anyósom polcát pásztázva elém ugrott a könyv, nyomban el is olvastam (ma lett vége, élménynek nem volt óriási, de)
de amikor ma legyőztem a kétkar nyújtásával járó távolságot, és kinyitottam az albumot, leterített a felismerés, hogy hát itt kérem szépen összeesküvés van, a háttérben a nosztalgia és az olaszországszerelem dolgoztak össze, miután abszolútpasszívan tudhattam, hogy a browning-házaspár élete jelentős részét itáliában töltötte, azaz tele van a könyv ennek leírásaival.
hát imígyen nem hazudtolhatja meg az ember önnön magát.

a vitaszerű

lappánál az a menjünk-e el szavazni és minek és miért és különbenis vitaszerű, jelenleg 44 kommentár mutatja, hogy
1. mekkora szemétség, hogy a demokráciát használva ki a kisebbség manipulálja a többséget
2. mekkora szemétség, hogy a pofátlanoknak áll a világ (tisztelet a kivételnek) a politikai porondon, s hogy ebben minden párt hasonlósága lenyűgöző: a megélhetési és szórakozási politikusokat tiszteltetem
3. mennyire távol van eszme és valóság, mennyire nem lehet értelmeset mondani a népszavazós / kérdőíves /lánymagazinostesztes kérdésekre: igen vagy nem... és mi van, ha hol igen, hol nem, és sokaknál ezisazis egyszerre, csak azt nehéz volna megtanulni földolgozni és megoldani
4. mekkora szemétség, hogy az állampolgári jogaimat akarják azzal csorbítani hatalomra éhes, annak mindent alárendelni tudó illetők azzal, hogy próbálják meguntatni velem a népszavazást / választásokat / egyéb demokratikus intézményeket
5. a demokrácia valóban a legeslegdrágább formája az együttélésnek, de nekem megéri, ha két megállóval kevesebb is lesz a 4es metró (irónia, hallode)
6. hüje kérdésekre (igen vagy nem?) hüje választ (igen vagy nem.) lehet adni
7. szakmai kérédsekre (mindegyik egy sor szakmát érint) tessékmán nemszavaztatni dilettánsokkal, pénztárcai kérdésekre meg már tényleg nem, mert ki ellensége a saját közvetlen zsebének.
hú, mennyi.
és, hú, de pipa.
uffénbeszéltem.

úgy tűnik

úgy hosszú heteknek tűnik az az időszak, ami most lezárult, márminthogy valahogy mindig olyan kedvezően alakultak a g-altatások, nappal nemigen kellett erre külön rászánnom magam.
vagy az apja, vagy anyósom, vagy a babakocsiba bugyolálás, vagy egy szopiba belealvás, mindig jött a felmentő sereg, s nem kellett nekem győzködnöm arról, fáradt, álmos, hát aluggyon.
igazából annyi mindenben annyiszor győzködöm én egy nap (és éjjel), hogy azzal én tökéletesen el vagyok látva. nem utolsó sorban nem magától alszik el, ennél fogva az én kezemben/jelenlétemben engedi el legjobban magát nemakarásilag, szóval nem is túl nyerő egy-egy ilyen alkalom-
aztán most kb 20 p közelharc után megtaláltuk az összhangot, alszik.
nyilván ennek a végére én is úgy leamortizálódtam, hogy rám férne a szundi.

hétfők, mindig ilyet

ma az emberünk itthon volt, s ettől mindhármónk megkergültünk.
mi, a nagyok este végtelen későig maradtunk fenn, így pl engem eléggé rosszul érintett a hajnali 2 órási, majd az 5ös (végleges) kelés. én tehát a mai napot szédelgéssel, kornyadozással, illetőleg fejfájással töltöttem.
emberünk munkával váltogatott szunyókálással.
nadehát a gyermek.
ő, kérem, ma négyszer aludt napközben, a legkiszámíthatatlanabb időpontok és -szakokban, evett össze-vissza, morgó pocakkal körtét/banánt/egyebeket, köztes időkben pedig kicsi kergebirka módjára rihegett-röhögött, tett-vett, pakolta át a járóka (és egyéb hozzáférhetőségek) tartalmát.
személy szerint mi jól szórakoztunk, egyelőre azt is nevetségesnek tartottuk, ahogyan este visszaszájalt, hja, még nem kezeljük helyén az efféléket. (vláávlááávvvllláá, hangosan, tagoltan, nekem, a szemembe, ajh)
de hát édes.
és elképesztő, ahogyan megbántottam, ezt is este, mindhárman fáradtálmosak, ő dobol, dobol (hátonfekve) sarkával a járókapadlaton, jön a nagymamája, untyipuntyiédesbla, mondok, de hát mami, ez a gyerek olyan ügyesen hasalgat, mászik, másszon most is, úgy beszélgessetek, s hajolok, fordítom a gyermeket másik lapjára, miközben bla és bla és beszélek, mire G lehajtott fejjel, én nézek vissza, mi van, és ő meg látom, sír. keservesen, otthagyottan, utálvahason, nagyon. ajh.
korábban is voltak ilyen pillanatok, hogy uhh, érti, de mostanában kap el igazából engem igazán az érzés, milyen, hogy és ha tényleg, hogy ott van, ő, velem, velünk, teljesen önálló individum, érez, lát, hall, gondol, csinál, akar, dönt, nevet, szól, kezd, van, rajtam teljesen kívül. mélyre hatoló érzés ez ám-

vicces ám

anyuhamos blogjában találtam, viccesnek.

hozzákaja

gyanús, hogy este mintha szükséges volna pluszkaja. ma pl a gyermek farkaséhes volt, gyanítom, hogy hamari éjjeli ébredés lesz, mint ahogy minden éjjel legalább egyszer.
gyanítom, hogy egyszercsak el fog fogyni a cérnám az éjszakai programoktól (miképpen ez minden harmadik hullaságos éjjel a kukorékoló jelenlétében meg is történik velem, sajnos), de akkor majd teljesen, és akkor majd úgy megtömöm a kis pocakot, mint a pinty, este.
igen ám, menne is, de még mindig korainak tartom ezt a sok pluszmindenfélét enni adni, egyáltalán nem akarom még leszoktatni a szopiról, csak hozzá az ételekhez, lassan, komótosan.
s miután eddig nincs sikertörténetünk (tulajdonképpen ugyan _mindent_ kedvvel evett meg eddig, csak éppen mindenféle emésztési ésatöbbi gond maradt meg, kicsípett bőr, nemkakilás, ilyenek), szóval kicsit tipródom én még ezen a rizsizén is. vettem, itt áll, és még állni is fog egy darabig, amíg.

önálló

azért ez a majd' két nap önállóság, ez jól esett.
csak úgy eszembe jutott, s mindenféle magyarázkodást mellőznék.

hajnal

ja és már megint hajnal van, tegnap ilyenkor fejreállósan-ájulósan fáradtan kétórás éjjeli ébredést vezényeltem le, végül a férjek gyöngyszeme megmentett minket az ölből legurulásos alvásba hanyatlásos katasztrófától, miszerint életet lehelt magába és önnön kezében (hermetikusan altató apai kéz, utánozhatatlan) 10 p alatt elaltatta az egy óra 50 perce nyüzsgő g-t.
ezt nem lehet leírni sem.

zs

ja, éshátpersze, hidegfront, vagy mi, de világra jött zs, m-ék kicsi fia ma hajnalban.

vidám kis focicsapat van készülőben a környéken ezzel a sok kisklambóval.

aha, így megy

már majdnem lekattintottam minden ablakot, mondván, ma nem volt semmi küli.
na, erre mit mondjak, gázul öregszem, percről-percre.
g ma fölállt.

még egyszer leírom:

gergely ma fölállt.

este, amikor már csak a nyűg van és a fáradtság, hát én beültem hozzá a járókarezervátumba, olyankor nem akkora a nyűg, de most volt. mindig pontosan azt kellett elérni / csinálni / stb, ami már éppen nem kóser, hát így próbálgattuk egymás határait.
ilyenkor találja meg a jól elrejtett távirányítót, a felstócolt ruhakupac alsó darabját, meg ilyenek, és ingatja magát négykézlább nyafiőőőőzve, hogy nem jó, semmi sem jó, együnk, oszt aludjunk, de minimum vegyél ki és járkáljunk kézben.
és valahogy fogást talált rajtam, és először csak föltérdelgetett, aztán egyszerre kinyomta magát és belém csimpaszkodva (nagy tohonya anyu csak ült és nézett, föl sem fogta): állt. az apja nézett rám kérdőn, hogy látom-e.
annyira elfogultan hangzik, miután mindenanyukák szlogenje ez, de hát annyira ügyes.
és csak bámulok,
és csak ültetem és fektetem, mert hát mire ez a nagy sietség.

csúnya

csúnyaronda fekete felhők jönnek, offlánnyá válunk, ejh.