hosszú-hosszú hetem

hosszú-hosszú hét volt ez, minden volt benne, a hétfő, amit hülyeséggel toldott meg a főni, szétcsapta minden tervem, és csak megint az lett a benyomásom, hogy egy hülye vagyok, nem elég erőszakos, ennek az ügynek az elején mondtam, főni, ezt ne te ügyezd. most meg ügyezem, de hogyan találjak meg egy teherautónyi cuccot, amiről éppen senki sem hajlandó tudni?

kedden berohantam, aztán napközben haza. egészen olyan érzés volt (kb. fél órán át), mintha megint hétvége lett volna, de nem volt, és végül tök sokat dolgoztam.

szerdán kampánytírtam, ez hétfőn lett volna feladat, ez nehéz dolog, mert ebben is mindig benne van, hogy mi és ki mindennek kell megfelelni stb.

csütörtökön megmondták az audiológia után, hogy hallóidegkárosodás, menjek szépen mr-re. nyehh. kompenzáltam egy allee-s körrel, megnyugtatóan sok zoknit vettem, de sajna a legjobb fele ottmaradt (!) ja, és kiderült, hogy ugyanaz a Gellért-hegyen olcsóbb, mint a Vár alatt (röhej).

a hét vége pedig munka volt, váratlan, meg itthoni, sok-sok. idegeskedés volt, meg időhúzás, de aztán minden meglett. pl. most csináltam először cipősdoboz-ajándékot. rögtön kettőt. eddig tiszta marhaságnak tartottam, de kiderült ez _nekem_ jó, szóval oké, feladom, ez jó muri. mondjuk szkeptikus vagyok, hogy tényleg megtalálja-e a gazdáját majd...

péntekéjjel

hát én minden advent előtt egy hónappal megfogadom, hogy idén megtartom.

aztán karácsony előtt jövök rá, hogy ez a munkahely megint beszippantott. most még gyorsan időzítek reggelre egy kis FB posztot, aztán eloldalgok alunni. nyehh.

de reggel megint nem voltam jól, és ki kellett heverni is, ez a betegség ilyen nyamvadékony, nemelmúló természetű. pedig a szerda olyan volt, mintha mégis az lenne.

szendergő

vicces, ahogy amortizálódom, kedd délutántól szerda délutánig megint kipurcantam, valami a bélzetemmel nem oké, most megint diéta van, már csak az alvást kellene megoldanom, miközben dolgozom :) annyit léptem előre, hogy ma nem fáj semmim, elvileg kialudtam magam (tegyük fel, mégsem, minthogy megint alhatnékom van, 9:30-kor), és felkészítettem a kollégáimat, hogy ez most olyan, amitől egyszer csak vagy kidőlök váratlanul vagy nem (nincs helyettesem, és szezon van, ezért ez vicces gondolat, el is hessegették), és akkor most megy tovább az élet, és bőszen gondolkodom, melyik az az orvosi ág, ahová így 4. hullám idején a piszlicsáré kis összetett gondjaimmal fordulhatnék.

betegblogot is írhatnék ezzel az erővel, haha. (majd átírom a címet szenvelgő-re)

vasárnapok és hétfők

így visszanézve kellemesen zúzós volt e két napom.

vasárnap reggel épp elkezdtem volna pedzegetni, hogy nem lesz korizás, ha nincs korija annak, aki menni akar (hihhetetlen ellenállásban volt, hogy őőőőőő, na őőőő nem megy sehová vásárolni - VASÁRNAP!). hú, ez a kamasztempó mintha elvinné az a tündöklő eszét időnként, vagy csak most éli a valódi dackorszakot (anno nem emlékszem ilyenre - mindent bepótol).

és épp pedzegetek, amikor a munkadokibácsi (!) (jesszus!) felhív (8.30), és mondja, hogy na, ma akkor lehet a 3. oltás... jó, beprogramoztuk, és akkor onnantól estig sürgős teendők sorára bomlott a HÉTVÉGE...

39 helyébe 43-as kori pipa, sajáthamburger ebéd egy óra alatt pipa, barátgyerekig rendrakás pipa, barátgyerek úgynevezett "ppt-t tanulni" érkezik pipa, édösanyám hajatmosni érkezik pipa, névnap pipa.

aztán kicsit befáradtam, de egyúttal azt is bizonyítottnak vélem, hogy februárban a 2. oltáskor voltam covidos, mert mára csak minden tagom fájt, és ez cseppet sem hasonlított az előzőhöz, amikor egy hétig beteg voltam, melyből egy napig ébren lenni sem bírtam, úgy összetört.

ma pedig özönlenek a munkamegkeresések, és ez olyan váratlanul ért, mintha nem minden november-decemberem zajlana ennek a jegyében... most álltam föl a mai egyéb, egyúttal értelmesebb dolgaimból. 

helló, kedd!

találat

ezért a mondatért kellett elolvasnom a cikket, hihetetlen szavak, megdöbbentett a találó voltuk:

„egy sérthetetlen varázspalást egész életemben ott volt, a kudarcok sem tudtak igazán letörni, felkavarni. Rengeteg erőm volt, és az akkor egy nagyon komoly sebet kapott.”

töpreng

azon gondolkodtam, vajon miért olyan nehéz időszakonként én magam lenni.

jó, nyilván kérdés az is, ki vagyok tényleg / igazán, de mégis.

az az illető, akit kedvelek magamban, akinek örültem, amellé miért nő időnként / véglegesen (?) egy másik, akinek nem örülök, aki ha mond / csinál / nem csinál valamit, érzem, hogy én nem is ezt mondtam / csináltam / nem csináltam  volna, ha odafigyelek, számolok azzal, hogyan hangzik / látszik az pl. a másik illető(k) szűrőjén át.

számít-e a szándék (jobban mondva érdekel-e bárkit a szándék), ha egyszer az úgy mondódott, csinálódott vagy nem csinálódott általam?

de ha lecsupaszítom a kérdést, és nem veszem tekintetbe, mennyivel könnyebb lenne visszajelzésekkel élni (ebből kifogytam) a kérdést illetően, valami olyasmi marad, amit tépek, rágok, pakolgatok, hessegetek, öklendezek, lapogatok jó ideje, és végül az marad, ki vagyok úgy tényleg. elég ha az akarok lenni? vagy mindegy, hogy az akarok-e lenni és vagyok, ami / aki vagyok? mindegy?

sokkal könnyebb volt ezt nem kezelni, amikor csak úgy ész nélkül robot üzemmódban rohangásztam a tennivalók között / után, de semmiképp nem térnék mégsem vissza arra.