könny

szárnyal

akkor meg persze szárnyalok, amikor velük kettőjükkel, ha ennyi idő után is, de összejön a találkozás.
tanulság egy: úgy húsz éve ismerjük egymást
tanulság kettő: mintha csak két napja lett volna
tanulság három: magunk elől sosem menthetjük meg magunkat.
tanulság négy: az előző három hol jó, hol nem annyira jó.

szét, le

kételkedem magamban, falak, hepék, hupák, eldönthetetlen jókvagyrosszak.
hét elején még fel volt, most megint nem.
ja, és meséltem már, hogy ráadásul nem tudok angolul? pont annyira, ami most hiányzik ezekhez a levelekhez.

napi

nekem von Haus aus nem lehet túlperdülnöm a populista politikán.
nem politizálnék mégsem, csak muszáj beszélnem.
minden nap nehezebben, de tiszta lappal a kezemben figyelem, írom, mit beszélnek a maiak (a tegnapiak hazugságai annyira mamlasz hazugságok voltak, hogy mindig azon csodálkoztam, mekkora hülyék, ha az, amit róluk mondanak / ők csinálnak, így derül ki.)
a maiak beszédeikor mindig menekülhetnékem támad. sajnos úgy születtem, hogy a zsigereimbe került bele a hazugságjelző csip. ez egy kereszt, ez nem áldás. a maiak beszéde olyan, mint a meszelt sír a Bibliában. kívül olyan szép, kívül olyan helyénvaló, tiszta, keresztényi, minden jó.

elmondom, konkrétan, melyik mai Tarlós-mondat váltotta ki belőlem ezt a keserűséget:
a Közgyűlésről tudósították, hogy civilek is részt vettek a mai költségvetési koncepció-tárgyaláson. és hogy még az utolsó pillanatban is győzködni próbálták (!) Tarlóst (!), hogy a civilek megszorításait NE fogadják el. (olyan szánalmasan szomorú ez így, különösen, hogy tudjuk azt is, múlt pénteken robbantották a nyilvánosság-bombát ebben az ügyben, így azért jóval kevesebb idő pazarlódott társadalmi párbeszédre, szakmaiságra)

és aztán elfogadták.

azt tudod, hogy kiszámolták: 2 év alatt 1100 hajléktalanszállás-férőhely léte került a fővárosban veszélybe? azt tudod, hogy ez a meglevő fővárosi szállások több, mint egyötöde? azt tudod, hogya fővárosban jelenleg kb. 8000 ember kényszerül alkalmanként vagy folyamatosan utcán élni? utcán. erdőben. folyosón. bokorban. (szálláson...)
(ezt lefordítva r e m é n y t e l e n ü l?)
és hogy mit nyilatkozott ezek után T István?
hát azt mondta, ezt nem kell ilyen nagyon komolyan venni, ez még nem a költségvetési vita volt, még semmi sincs kőbe vésve.
mi nincs kőbe vésve? egy költségvetési koncepció, mely fölmondja az ellátószervezetekkel kötött több százmilliós megállapodásokat egyoldalúan?
*
Jézus a képmutatók nevét a homokba írta, az is elég volt, hogy értsék a gőgjükben vakok, mi az igazság.
sajnos mintha itt nem lenne homok, nem lenne kéz, nem lenne ember, aki hall és ért.
*

jahh, hogy mért fájlalom én ezt igazán? hogy a politika az csak politika? jahh.
azért két dolgot ne felejtsünk el: a nagy megszorítás-kapkodásban nem hallottunk olyan hangot, mely érdemben nyilatkozna arról, hogy DE MIT AD HELYETTE, azaza MILYEN JOBBAT TERVEZ. (számok, koncepció, szakma) enélkül pedig a második szakadékmély sötét tény: nekik (és még a sok közeljövőbeni szerencsétlen sorsúnak) az élete véges, késő lesz öt év múlva ráébredni, hogy jaj, sokkal többen haltak meg az utcán.

páhrí

most azt gondolom, mégis elmegyek egyszer Párizsba. És ha egyszer elmegyek Párizsba, biztosan az amelie zenéjét fogom hallgatni. nagyon fogom szeretni.

régi kar

régi karácsonyok szelleme:
2009 2008 2007 2006 2005 2004

az utolsó kettő más dátumról való, ez a pikáns a linkekben, az utolsó link alatti képen életünk második közös karácsonyfája.

ez pedig hosszas keresgélésre került elő. ő volt az elsőnk. (abban pl utolsónk, hogy van rajta szaloncukor)

karácsonyfa idén

idén a fa csudaszép lett, (idén értsd idei szezonban), idén az égők madzagjának mérgemben való megrágása is elmaradt (speciális égősor: hajítani és igazgatni kell, úgyszólván csapdába kell ejteni általa a fát, mely művelet minden évben őrületbe kerget), idén 24-én díszítettünk, csak mert 23-án én még hol voltam, idén még a boa is fölkerült, ami tökjó, idén is ugyanaz a hét éve bevált szín és gömbvilág, idén nem tört el sem belőlük, de lett egy pluszangyalka. idén pedig nem készült értékelhető minőségű fotó a dologról, így hát álljon itt a mobilképből feljavított változat, váá:

ám idén (értsd tényleg idén) nagyjából borítékolható volt a bömbörészés, sajnos. g-nek nagyon a szívéhez nőtt a fa, idén (tavaly) először vonódott be ő is a fadíszítésbe. ennek okán voltak SAJÁT díszei, naponta többször ismétlődött meg a jelenet, ahogyan áll a szomszédfotel karfáján (vagy -ban, ha elég határozott volt az anyuka), és nyitott tenyérrel némán bólogatva mutogatta a sötétbarna gömböket (8 db, melyből négyet ő adogatott, de a tulajdona kiterjedt mind a nyolcra) (plusz a mézeskalácslepke) (plusz az angyalok és kék üvegkarácsonyfa). már puhítottam a helyzetet előre, meséltem pár napja általánosan, hogy leszedés ígymegúgy, az is szokás.
ám ma délután, mindezzel együtt vigasztalhatatlanul sírt a faleszedés hírére. megmondta, hogy szedjük le, baj, baj, akkor majd ő visszateszi, és rárakja a díszeket maga. itt eldöntöttem a napolást.
aztán megvacsiztunk.
meg megkérdeztem azért, hogy segít-e a leszedésben. és azt mondta, segít. (én hősöm) (meg persze a leszedés valójában jó dolog) (és seprűzni is lehetett) egy szó mint száz, leszedtük (hárman!), összeraktuk, eltettük, kiporszívóztuk, visszarendeztük. és újfent hodálynak érezzük még vagy reggelig a szobát.

nekem is.

nekem is van egy kupakházam.
a helyén ma villa terpeszkedik.
mégis mindig kerülünk arra, s féltékenyen kémlelem az utca többi házát, a tamariszkot a kerítés mögött, a betonjárdát, amire egyszer két egész térdnyi glazúrom elment.
ha egyszer gazdag leszek, kivásárolom magamnak azt a kéttenyérnyi kertet.
vagy építek egy ugyanolyat, verandával, száletlivel, szúrósbokorral, három ribizlivel és két cseresznyével.
lesz mandula is.

*

ezért a blogért pedig nagyon hálás vagyok.

l. keakula & basement jaxx

ő már volt itt, (ők), de ez nem baj, ha ide kerül. jó, na.

magyarni

hát manapság tényleg kizárólag csak azért jó magyarnak lenni, mert ilyeneket szövegelhetek a gyerekemnek:

. Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
. elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
. buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
. Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
. s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.

. Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
. E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,
. mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek.
. Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,
. és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.

és mivel nem tudja, kiaza, így élvezhetem, ahogyan nettó tetszik neki.
de mostanában tényleg ciki magyarni amúgy.

lecsó

aztán lehet, hogy mégiscsak bele kellene csapjunk a lecsóba.
álló hajó meg egyebek, így csak süllyedek.

agygörbe

a reggeli hosszúlapos után röpke másfél órára egészen énnek lenni látszottam, majd lassultam, laposodtam tovább, egészen az esti gondolatig, miszerint egy senkiéssemmi volnék.
ha vagyok, ugye, egyáltalán.
egyrészt érdemes volna alvókúrát tartanom,
de ehhez ki kellene hajítanom az ágyunkat, lévén hogy négynél többórányi alvás szolgálatára alkalmatlan,
de ugye ezzel együtt járna, hogy valami újágy-megoldással szolgáljak.
de ehhez ugye ki kellene találnom(nunk???), hogy a kiváló terepelrendezésű U alakú idétlenségünk (lakás másként) mégis melyik szegletében kívánjuk ezt az (és a milyen) ágynak használhatót elhelyezni.
de ehhez ugye ki kellene ötölni (és ebbe ugyebár építészt meg belsőépítészt meg önkormányzatiügyosztályt belevonni), hogy akkor most építsünk-e hozzá valamit (nem vagyunk hajlamosak mostanában a saját kezünket harapdálni, tehát nem vágyunk NAGYON az átépítésre, harapdálja elég dolog a kezünk-lelkünk) (dehát ezt muszáj lenne/lesz)
de erre ugye soksoksok energiát és időt kellene szánni, és azt meg ugyebár ugyancsak be kellene szereznünk.
ezért hát maradok még a hosszúlaposoknál meg a senkiéssemminél, az
egyszerűbb
ha nem is jobb.

hír

kiváló hír, ahogyan a munkahelyem létét fenyegeti konkrétan az új rezsim. vagy nevezzük az állásomnak.
és még pár tízezer másik sorsnak, konkrétan _élet_nek. a szó szoros értelmében.
olyan szinten haragszom, hogy valójában magamra sem ismerek.
itt senki sem szól semmiért?

ahogy alább

ahogyan alábbhagyott a takonypócság, úgy derült ki, hogy a szabadságnak nevezett alkalmas rég nem látott sarkak kipiperészésére. piperészek is, meg még tenném a nekem járó újabb héten át, de ehelyett bemegyek holnap, és egyre-másra hasítanak belém a jajjeztiskellmégcsinálni, uhhaziselmaradt-dolgok.
kikérem magamnak, hogy ez sose múlik el.

összefoglaló, csak mert

az nyilván lejött a blogból is, ahogyan végigkínlódni látszottam az évet, miután ez így is volt.
munkaügyileg ért a legjelentősebb megrázkódtatás, a jóég gondolta volna, pedig mindenhol le van írva, miszerint sokaknak nehéz visszamenni dolgozni a gyerekezés idejei után. igen, tényleg nehéz, de nem a kirúgós, hanem inkább a komolyanvevős-helyfoglalós értelemben. mostanra egy újabb lépcsőfok elé kerültem, ez nehezebb lesz, és csak reménykedem, hogy menni fog. jó volna komolyan vennem magam.

barátügyileg ebben az évben a levitációt éltem át: lebegés a valami volt még régen fölött, aminél újabb nincs, és már a blog sem visz kijjebb az érzésből. ilyen szempontból egyszerre mentsvár és ok a munkaidétlenkedésem, elfed és betakar, ha akarom, nem is zavar. elkanyarodtam magamtól pár éve, és én nem vagyok én ebben. mondjuk most olyan erre a dologra nézni, mint egy nagy hómezőre, még tíz lépésem látszik vissza, meg messze-messze mindenféle házak fényei, de ennyi.

egészségügyileg szépen föladtam magamnak mindezzel a labdát, valóban itt a perc, hogy megtartsam a maradék egészségem, s elkezdjek sportosan élni, meg diétásan zabálni. (oximoron, szép) nem mondták meg mikorra, de saccperkábé a következő terhességem alatt akár ki is alakulhat amúgy ez a szép kerek családi cukorörökség, nem beszélve a szépen meglebbentett összejönnek-e a reménylett dolgok egyáltalán.

gyerekügyileg örülök. állandóan tele van minden napom tőle vele neki, okos mint a nap, meg pimasz, mint én, határokat feszeget, csúnyákat mondva lesi, mit lépünk, bosszant, majd a következő percben odabújik, és jelenti, hogy mindig te leszel a legjobb barátom. ma az apjával kegyetlenül összevesztek, zord komor arc kontra kétségbeesett hüppögés, és némi ölelgetés után ő simogatta meg és bújt az apjához.
nagyon szeretném, ha több időt lehetnék vele, annyira szaladnak az évek, hetek, napok, és nagyon szeretném, ha sok energiám lenne ehhez, annyira élvezetes minden nyígás- és provokációmentes félóra. csudára élvezem a humorát: mostanában a Bors néni-versekenmeséken rihegünk-röhögünk sokat, különös tekintettel arra, hogy
"...vagy jobb volna, ha most zsiráf lehetnék, és Afrikában szép csöndesen legelnék..."
(amúgy jó dolog ez a Nemes Nagy Ágnes néni)

férjügyileg is örülök. ennek a részleteit majd neki mesélem el, legyen elég annyi, hogy én ezt jól kifogtam, akárhogy is, most már csak maradjon is ez így meg a következő tízszertíz esztendőnkre.

éljen a 2011, legyen inkább áldás, építsünk, gondolkodjunk, szeressünk kicsiben és nagyban, kicsik és nagyok.
ámen.

kehhköhhtüsszprüssz

ja, igen, ezen a vonalon pedig úgy alakulunk, hogy a szeptember 27 körül kezdődött holköhögős, holtaknyolós laza heteink láncolatát megdobta egy mikulásünnepségegyüttmindenkiazoviban, amitől g szépen egy újabb hétig itthon hörgöttmorgott. huszonharmadikára mindnyájan egészségessé nyilváníttattunk, a kimerültséget leszámítva meg a fél9es hazaérésemet.
hogy aztán huszonhatodikán vidáman hazahozzuk a krupposköhögősfulladós taknyoslázas idétlenkedést, 39 fok, éjjeli kehes nemalvás, szevasztok, háromféle csepp és egy kanalas, no meg a pORRszívó.
mégsem panaszkodnék, csak a napló kedvéért véstem ide. haha, nem is beszélve az ünnepek utáni végrevannak-percekben kinyuvvadó videókártyámról pluszban,
merthogy
a köhögések kevésbednek, szerdára az ovit is belőttük, meg mert
ettől még spájz, ficak, íróasztal-rendrakós takarítás azért így is belefért a napokba.
és, mint látjuk egy rendszergazdival élek egy fedél alatt, hiszen ide írok, hihi.

szabadság

nem tudom eléggé jól leírni, megírni, kimondani, mit is jelent ez nekem.
mit is jelentett nekem az a csalódás, ami a második otthonomon keresztül ért úgy uszkve hat évvel ezelőtti kezdettel.
amikor arra kellett rájöjjek, ha érvényesülni és megélni akarok, akkor bizony meg kell tanulnom a képmutatást, az éldegélést, a manőverezést.
én azóta is hányok ettől, rögtön bizseregni kezd a farkincám, ahogyan színlapra kerül az aktuális na most mi legyen-helyzet, és időről-időre csak sodornak magukkal az események, amitől pedig hevesen úgy kezdem gondolni, hogy egy jókora nulla vagyok.
ezt az egyensúlyt a mit még igen, mit már nem-témakörben pedig nemigen bírom kezelni. én ezt börtönként élem meg, nem mintha minden mindenkire tartozna, nem mintha mindent mindenkinek tudnia kellene, de a nyíltság, őszinteség, igazság jelentik nekem azt a szabadságot, ami nélkül megfulladok.
ilyen könyveket olvasok, ilyen filmeket szeretek, ezt tanítgatom a gyerekemnek, ezt élem meg a belső körömben.
és ettől szenvedek harmincöt éves koromra, hogy olyan köröket rovok, ahol nem és nincs. vagy rossz helyen járok, vagy rosszul csinálom, és mégsem ezt teszem, vagy csak a körülmények így adódnak. tipródásom sok dologban arra jók, hogy mint a vajúdás, egyszercsak lesz belőle(m) valami több. ezt a tipródást azonban most már viszem sok éve, és még nem lett egyszercsak.
amúgy most épp a konkrétum a politikai rajongások kapcsán a teljes kuss, ahogyan viselkedem, bár ebben azért jócskán a félelem dominál, valljuk be. azt is iderovom, azt az igyekezetet, ahogyan másképp, más oldalról is akarok látni, jóhiszeműen, jóindulattal.
2011. január 1. hát azért nem a szabadság dominál.