1901

az egyezerkilencszázegyedik bejegyegyzésem témája a nagy klasszikustól, Gombóc Artúrtól származik (feladva posztmodern idézési technológiám, ahogy úgy esterházysan csak idézni szoktam, de nem szólok, és lesem az eredményt, hátha valaki felröhög, de nem, nem vagyok egy esterházy), szóval a következőt művelem: facsarom az agyamat.
munkafacsarás, szavak, ötletek, mondatok, hétfőre ebből egy egész tervezetet kellene összeállítanom -ráadásul- konkrétumokkal, bátor nagy lépésekkel, vállalásokkal,
és akkor pont e felfokozott facsarás közepette kell belefussak egy nagyon is testhezálló, de annál nagyobb lépést kívánó álláshirdetésbe, és minthogy megígértem magamnak, hogy az első ilyenre ugrom, amint, hát most a facsarás mellé itt a "magunknak már ne hazudjunk"-mantra is.
amúgy amitől van alkalmam facsarodni, az az itteni távollét, a csendes távoli esték, melyet hol beájulva töltök, hol a munka büdös (nem), hol meg kapcsolatépítek, egy szó mint száz, holnap haza, és ez ma még fönntart, facsarom az agyamat, mondatfoszlányokat, összefoglalókat, terveket írok, rendszerezni próbálok, csűrök, csavarok és eszembe jutnak hetek óta tolt feladatok, melyeket itt bepótolhattam volna (nem).
facsarom az agyamat.

fut, fut, fut

minden fut, de ez mondjuk nem újdonság, amióta láttam a fb-on azt a képet a két ablakról, meg a tömérdek többségről az úgy érzi semmire sincs ideje-ablaknál, akkor azt gondoltam, hogy na ugye.
ezúton keresem bal ablakos illetőt, MONDJA EL A TITKÁT.
mi jól lenni látszunk, takonypóc van ezerrel, az esti ezazfáj hol előjön, hol nem, kiszámíthatatlan. viszont végre egyik este óta bővült valami megfoghatóval, és tudod, mit, ez így jó, még akkor is, ha újra és újra összeplattyannak ettől az esték, minthogy gyermekem végre fél a sötétben.
nem a sötétben, ez így nem igaz, sokkal inkább attól, amit képzel, hogy van. pl. a háromfelé vágott krokodilt, ami egyébként számomra duplán vicces, mert
1. az égigérő fű c. filmben nincsen brutalitás, csupán egy helyen, ahol a krokodilt győzi le Misu. és most ilyen értelemben akkor nézzünk-e tomésdzserrit?
2. a helyszín megtekintése és racionalizálása után a valódi érv az elalvás és megnyugvás mellett a krokodil alvása és reggel korán távolba fáradása volt.

ma véletlenül belefutottam egy cikkbe a neten a tíz szülőkről, kiknek gyermeke meggyógyult a nagy betegségből, és bocs, de ezt a témát már soha nem fogom bírni bőgés nélkül, hála Istennek a bőgésért, maradjon inkább mindig így, csak hogy emlékezzem, minden nap jó, mindig jól vagyunk, minden nap fontos. vagy valami ilyesmi.

persze azért a borzolt kedélyek nyomokban megmaradtak, a csuda kis egyetem csuda kis dolgaival, hétfőn menni készülök, most mondjuk púp csak, és kizárólag a témák miatt megyek, remélem, beváltják a hozzájuk fűzött reményt, mert tényleg komoly áldozat öt nap máshol. és akkor a márciusról ne is beszéljünk---

jahh, és holnap farsang. nem lettem sokkal jobban ezzel az ünnepkörrel gyerekkorom óta, tavaly még csak-csak ment a kalóz, aki idén teknős lesz, és őszintén szólva nem vagyok valami elégedett a felkészülésünkkel, erre most nem volt nagy energiám.

összerándul, lapít

nem vagyok/leszek/voltam babonás, nem voltam/vagyok pesszimista, nem hiszek az elkiabálásban.

simán csak az van, hogy másfél hete végre visszatértünk a teljes kerékvágásba, előbb a saját taknyomra hivatkozva, aztán csak úgy már nem ülöm végig az elalvását. csak mint normálisan, anno. mese, ölelés, puszi, éjszakai lámpa be, másik ki, csókolom. pár perc múlva visszamegyek, ő ezt regisztrálja és/vagy már alszik is.

ma kijöttem, visszamentem, betakartam, elaludt, tizenöt perc múlva egyszercsak megjelent álmosan hunyorogva, (gondoltam, letol, hogy mért nem mentem vissza, kétszer szoktam, másodikra már mindig alszik, de nem) és mondja,
anya, fáj a lábam.
most a talpai fájtak, ami átvándorolt a keze ujjába (plusz a jobb halántékán), ugyanaz a fájdalom és intenzitás, mint a homlokán volt abban a bizonyos időszakban.

nem, nincsenek nyugodt napjaim, nem, nem tudom, ez mi, nem, nem tudom, mit tegyek. epizód? folytatásos? ki? hová? mi ez? mit csinálok rosszul?
tényleg szuper dolog egy sima gyerekbetegség, egy simát kérek.

"hátha hátha ez a híres nyári nátha"*

*idézet Nemes Nagy Ágnestől, melyet kifejezetten a gyerekemmel együtt szoktunk fennhangon gajdolva idézgetni, tüssz-prüssz tesszük hozzá minden alkalommal. nagyon szeretjük.

g amúgy megint náthás, volt 5 náthátlan, köhögéstelen, hörömpölés nélküli szép napunk, de egy ovi ilyen, az a gyanúm (legalábbis remélem, minden ovi ilyen).

g amúgy nagyon cuki, jó hatással vannak rá a napok, az a gyanúm.
magam meg nagyon vágyom a normalitásra, és minden nap hálás is vagyok a normális napalakulásokért. feje még mindig nem fáj, amiről annyira nem bírok beszélni senkinek, az ez, hogy ez milyen jó, és hogy minden _olyan_hangsúlyú "te, anya..." kezdetű mondatánál hogyan zsibbad le az agyam és a lelkem egyszerre, és hogyan kényszerítem magam a pillanat törtrésze alatt a normális hang, nyugodt agy, anyahang-kombinációra a visszakérdezésnél. és minden alkalommal meghálálja magát az önfegyelem, de azt hiszem, ez örökké így marad, akkor az már oké lesz, értem nem kár.

amúgy azért is nagyon cuki, mert szépen lassan megtanult fütyülni, úgyhogy most minden szabad és félszabad idejét ennek gyakorlásával tölti. ma az oviban, míg vártunk rá, hangosan fütyörészve intett minket nyugalomra, míg ő pakolászott. kifeküdtem a rötyögéstől, bocs, gyerekem, ha majd egyszer ezt olvasod,

amúgy az is cuki, ahogyan viccesedik, meg ahogy megérti a dolgokat, és figyelembe veszi az elmagyarázottakat. természetesen okos gyerek, és nagyon tanulékony, amit én igazán nagyra értékelek benne. például ott van ez a számolás-dolog. nagyjából bármeddig elszámol, párszor azon kapom, ahogyan 141-nél tart csak úgy a számsorok öröméért. ma a halrudakat kettesével számolta meg, illetőleg simán visszaszámol 20tól. és tök vicces, ahogyan összead 20-ig, kivon és szoroz 10 alatt. ez egyébként egy irányíthatatlan érdeklődés, független tőlünk, asszem az egyik ovis barátocskája hozta a tippet, hogy számolni MUSZÁJ...
fényezni pedig jó, úgyhogy ideírom még azt is, mert ez egy ilyen bekezdés, ahogyan állandóan a mutatós órát nézi, hány óra van...
tulajdonképpen az idekívánkozik, hogy rajzol, fest, alkot. és az egyféle szerkezeten túl végre rajzol embert, ezt annyira vártam.

most ezek mennek.

hörömp

hörömpölve fölsöpörtem háromésfélszer a környéket, közben Á-ra gondoltam, hogy bizony ő most nem lapátol, ha minden igaz, és hogy örülhet neki (ugye?:)
de mi persze örültünk neki, mindkét nap családilag, lelkesen. a férjeket nem is említve (mert most akkor írhatnék róla ódákat) pl említsük g-t, aki olyan szinten megbízható munkaerő, hogy titokban sztahanovistácskának becézem. söpör, söpör, söpör (noha a söprűje inkább kefe, szegénykém), és midőn a söprűje eltörik (ma), hát kapja a lapátját és lapátol, lapátol, lapátol. olyan kitartással, hogy a számat tátom, pedig ismerem.
és miután felsepertünk, szépen háromszor is elbattyogtunk (helyesen: battyogtam és kúszott) a szomszédos kis zsákutcáig meg vissza. annyira cuki, hogy meg kell zabálni. percenként kellett felállítani a heverészésből, azon kívül letiltani a nagybani hóevésről. hófüggő a gyerekem.
és innen, a ház és 50 méteres körzetéből még mindig szeretem a havat, jelentem, igaz, a holnapi városbarándulás cseppet sem vonz- csak békávésztrájk ne legyen, mint tavaly(előtt?).
munkára meg szőrmentén volt alkalmam ráérni, gáz, hogy itthon is kellett volna gondolkodnom dolgokon, meg hogy másik iskolát kellett volna húszéve választanom, nem vitás, amin a mostani sem segít elég rapid módon.
holnap kicsit túl sok lesz megint, de sebaj, majd aprítom.