marha

marha nehéz ezt a föl-le vasutat jól bírni: a keddi fullaktív létet szemben a tegnapi mindjárt álmonhalokkal, az esti kipurcanásokat, az éjszakai álmokat, meg mondjuk a mai sikerélményes napot.
minden szempontból finisbe értek a dolgok, itt is, otthon is, minden nap hoz valami hirtelen végiggondolni-valót, amitől a tervezés lehetetlenül.
nem kevésbé kíván figyelmet, hogy osztunk-szorzunk állandóan, költünk, fizetünk, ki és be. huhh. és ezt is kordában kellene tartanunk. meg kalkulálni.

rúg

kenyérke kettő esetben rugdal biztosan: ha tetszik neki valami, és ha nem.
egy esetben viszont tuti összegubózik: ha éppen ultrahangon vizslatjuk őkegyelmét.
legutóbb is biztosan fintorgott, hogy "mármegin'!", de nem láttuk, mert a két kis kacsója takarta a pofiját.
egyébként szeretem*, ha rugdal** meg ha fintorog** meg meg.
*na, nyilván pár év múlva lesznek **ezekkel fenntartásaim.

höhö, höhö

"azért nem mulasztottam el elmondani a gyerekeknek, hogy attól lesznek erősek, ha sok tejet isznak, és akkor lesz sok pénzük, ha tanulnak és dolgoznak - haha, legalább ez egyelőre itt még igaz."
ez most valahogyan tök viccesen jött ki. erő, izom, tejet iszom, ezt sokszor emlegetem én is. a második rész viszont rém optimista.

apeh

gyűlölöm.
minden egyes kitöltendő nyomtatványért, minden egyes gépen elhelyezett ősi programjáért.
most megint harapok.
nem kell ez nekem.

két kenyér

most már majdnem annyi, mint két kisméretű kilóskenyér.
1700 gramm. döbbenet.
és ez a kettő hónap úgy fog elszállni, mit az utolsó vadlibák a málnaszörp és szalmaszálban.

jeli arborétum

szépen elutaztunk oda is, az arborétumba, ahová múltkor -négy éve- egyszerűen nem értünk oda zárásig, pedig jó lett volna már akkor is. viszont most a virágzás utolsó napjait láttuk, és ez így még jobb. még akkor is, ha a félötös jegyvásárlásunk alatt folyamatosan mantrázták, hogy 'de negyedhatig ki kell érni ám'. jót röhögtünk, és bementünk, és nem bántuk meg.
volt sárgavirág:

volt narancsvörös:

meg lila:

meg piros-szép:

meg fehér is, meg termeszvár, meg sok fa, meg madárcsicsergés, meg egy egész cserkeszcsapat, sárga-fehér nyakkendővel.

rámnézel

s harapok.
sajnos ez egy ilyen nap.
vagy még elalszom, ez a kettő van.

nyaralás 2007.

ez a "szokásos", de ott muszáj ilyen klasszikusakat fotózni, annyira csodaszép és csodanyugalmas. a víz nyugodt, a horgászok horgásznak, a nap megy le, mi ülük a mólón, és arra gondolunk, mennyire jó itt a mólón ülni, bámulászni.

egy ornitológustól viszont meg fogom kérdezni, vajon mér' tartják a hattyak a bal hátsó lábukat a víz fölött, márminthogy mire föl.

ez a következő pedig éppen a harci díszét teszi el, egyszercsak ott termett a többi csőri között, elkergetett mindenkit, aztán szépen elúszkált. szép volt és undok.

ők meg konferenciáztak.

és egy újabb klasszikus, megintcsak a mólón járva ezt az oldalt is muszáj volt eltenni magunknak így is.

ez tapolcán a malom mellett készült. kérdés: mi a fura a képen?

itt viszont már a mindenki egy része jól látszik, felszínen és felszín alatt a mindenkik éppen kenyeret fogyasztanak. nem hívnám ezt klasszikus állateledelnek, de valamiért mégis nagyon jónéven vették a bitang sétálgatók (nem mi!) adományait.

tapolcai ágak-bogak:

tihanyi ágak-bogak-levendulák-ésatöbbik:

szép, nyugodt, körbenézős hét volt (hat), szerettük. és még a jeli arborétumban is voltunk, onnan is "vittünk haza" szépeket, folyt.köv.

6,48

ide tornáztam le az eredményet, de miután a h1c eredménye (vagy miacsuda) nem lett meg, mint véletlenül (sic!) kiderült, rettentőfontos jelzőszám, mer' hát a számítógép elromlott, mindezt halálosan szemrehányó hangon (pedig ám kedvesek) tudatva velem minden oldalról, mintha a tegnapi 24órás pisigyűjtés helyett inkább belopóztam volna a laborba, s megbuheráltam volna a vérmérőgépet, hogy ma ne működjön (nem én voltam) (nem is lehettem, mert a mérések szerint napi átlag 9szer járok vécére)...
ejh.
a kicsi már egész nagy, ma szembesültem a harminchetesség nyomasztóságára*, max 10 hét és kézbe fogjuk azt, aki ma olyan 1750 grammnak tűnt, kisfiúnak, szégyenlősnek.
*most valahogy nagyon közelinek tűnik a dolog, hát tudok én szülni, meg gyereket nevelni???
a nap többi részét ez a gyereknézegetés pedig kellőképpen szépre maszatolta.
ezért pl már nagyon megérte fölkelni.

ég

pontosan ez az ég az, ami miatt a londonba beleszerettem.
(hatalmas horizont, kék, tisztára mosott ég, mesze-magasan gyorsan iramló felhőpamacsok, plusz a társuló langymeleg, hosszúnadrág, hosszúujjú póló, bőr félcipő.)
most pont minden olyannak tűnt, mint akkor, ott.
ez jó.

protkó

attól pedig, hogy a laborba van valakinek protekciója, a hajam égnek áll.
vonneguti-örkényi világ ez.

gyerekkor

ma a két vérszívás között elslattyogtam a piacra. a piacon a sajátárus néni cseresznyemeggyet árult. a cseresznyemeggyet muszáj volt megvennem, mert tíz éve nem is láttam, és huszonkét éve nem is ettem már.
a kertünkben régen volt májusi cseri, germersdorfi, kettő meggy, és egy cseresznyemeggy(és még sokan mások). ez utóbbi annyira megöregedett, hogy végül ki kellett vágni. már akkor gondoltam, hogy nekem ez veszteség.
most tehát teli szájjal pótolok. mondhattam volna azt is: kétpofára.

vasárnapi hétfők

vasárnap-érzésem volt egész nap, de olyannal vegyítve, mintha még heteim lennének a munkába menésig.
aztán rájöttem, hogy nem, nem, már holnap ugrom a mélyvízbe. ezt természetesen minden porcikám utálja. holnaptól ugyanis kilenc rövid nap alatt kell átadjam a munkáimat mondjuk úgy négyfelé.
emellett holnap hajnalban megint labor, vérszívás, reggeli, vérszívás, este futi vissza leletért, majd megint vissza dokihoz.
ezenkívül lesz egy durva értekezlet, estébé.
ajj.
ma azért a hetedik hónapos tempómmal is eljutottam odáig, hogy leolvasztva a mélyhűtő, tiszta, rendes, plusz a harmad fürdőszobacsempe tündököl, plusz a szokásos szülinapozás is megvolt, a szigligeti vázába pont illik a csőpohár (most már tudom, ilyen is van), így annak is felhőtlenül örült az ünnepelt.
kép majd.

most mire

most, mire ideértem a sok olvasgatás meg csacsogás után, már csak a száraz tények maradtak az elmúlt napokból. képet akartam idebiggyeszteni, mert hát nyaraltunk, de az macerás-formázós volna, és én meg belustultam.
a tegnapi peshedt meleget azzal hálálta meg a fizikumom, hogy gyakorlatilag estig képtelen voltam értelmes/ügyes feladatsorokra.
így történhetett meg pölö az életemben először-kategóriás palacsintatészta konyhaszekrényre és földre öntése aktus, melyet a továbbiakban nem részleteznék, csupán a bútorasztalos be nem váltott ígéreteinek szidalmazását említeném meg, meg a térden fél órán át való trutyitörölgetést.
(igaz, a maradékból készítendő ÖSSZES darab is odaégett, de azt már szinte vidáman dobtam ki)
az új megfelelőméretűbögrém fülét is tegnap törtem el.
viszont tegnap meg ma végre befejeztem a hatalmas halom kölökruha vasalását-hajtogatását, azzal a sóhajjal, hogyha mégis kisleány lesz, hát akkor ez van, lesz neki sok kék ruhája, na.
mit is mondjak, hajszálon múlt az egyensúly.
ma volt itt sz, aztán hazajött a drága is a külön töltött huszonhárom óra után, aztán fölhívott i írországból, és ma már a fittebbség is fittebb volt bennem.
és vajon itthon mért ég naponta háromszor a gyomrom, ha ott meg egyáltalán nem égett.
messziről villámokat látok, dörgés nincs, viszont tízpercenként hallatszik tűzoltóautók szirénája.

visszajött

ott: csend, nyugi, punnyadás, tájak, peshedt meleg, hihetetlen ebédek.
itt: (még) csend, nyugi (?), fák, peshedt meleg, nekem kell főzni.

én: jól, gyomorégés egy hétre elhagyott (most itt megint van), zavarnak a zajok, puttyanok le minden délutánra (welkám bek első trimeszter-tünetek), nem bírom elhinni, hogy már csak kettő hetet dologzom, mint dolgozó, ez kellőképpen nyomaszt is, annyi minden lesz.

ő: jól, délelőttönként együtt untuk szét magunkat, aztán minden napot nagyon élveztünk, most meg itt áll hegyekben a MUNKA. egyébként annyira kedves ember, hogy arról külön blogot írhatnék.

másikő: már pedzegetjük a nevét, amennyiben végleges lesz, szólok. jól bírja az idegen vacakágyban való éjszakai gyűrődést, és mindig szól, ha valami nem stimmel. ha pár órán át nem moccan (alszik), fülelem, mi van már. kedden meg lesz vérvétel (drukk-drukk, bár a diéta nyaraláskor smafu), laboreredmény meg monitoring is, mindez körülöleli anyukája amúgy sem unalmasnak ígérkező keddjét, szóval ki mondta, hogy egy gyermek nem hoz már előre pluszt és színt az életbe.
és: még 11 hét és találkozunk.

nyaral

nyaralunk ezerrel keszthely mellett, meleg van, nap süt, anyu kűggy pénzt.
(öcsém után szabadon)

k1

aludni tényleg egy kunszt, mióta gyermeket várunk.
jelenleg egy kis k1-es bajnokkal töltöm együtt az éjszakákat.
elég egy egyforintosnyi pocakfelület, ahol úgy érzékeli, nyomódik,
totál mindegy, melyik oldalamon próbálkozom.
immár bokszolni is pontosan olyan erővel tud, mint korábban rúgni.
fejlődünk.

asztán

aztán volt megbeszélés-befejezés.
aztán ettünk megint halat (24 óra alatt harmadszor, szerintem jók vagyunk).
a diétát nem bírom követni, mert háromóránként kell, de 7órás kezdettel (ami szétfeszíti a napi kereteimet, csak mint a hősökben az atomrobbanás), számolgatni kell, merthogy szénhidrát igen, de kalória nem annyi, enni is kell, pont annyit (nem csak pont akkor), és nem kevesebbet vagy többet, és ne legyen cukor, és gyorsan vagy lassan felszívódó.
szóval, ha azt tenném, hogy igazán igazán diétázom, akkor egész nap diétáznék,
és
nem mennék el a képekért az apósomnak/anyósomnak
sem a levágott felvarrt szárú új gatyámért,
sem nem ugranék be a kismamaipari áruházba,
sem nem dolgoznék,
nem főznék, mosnék, teregetnék, vasalnék, estébé mert hát
mikor.
tehát diétázGATok. remélem, ezt méltányolja a cukorfeldolgozó szervem, és engedelmeskedik a sugallatnak: legyél jobb. legyél jobb. legyél jobb.
na, irány az utóvacsi, majd ájulás az ágyba.

uhh, anya

ezt szoktam mostanában mondogatni, abszolút önkéntelenül, azokra az esetekre specializálva, amikor a gyermek rúg.
mert eddig is rúgott ugyan, de mostanában mintha cipőt húzott volna rá, martenszbakancsot legalább, és gyakorol szorgalmasan. még mindig nem fáj ez általában, de mostmár komoly erőt képvisel, s minden alkalommal meglep. most, hogy kajáltunk, különösen fellelkesedett.

miközben

miközben győzike szétbarmolja a házasságát, mialatt stohl buci andrás nyafogó motorosokat interjúvol meg komoly arccal, hogy szegényekre "vadásznak", miközben kóka jános tenyérbe mászó, önelégült mosollyal nyilatkozik a sikerekről, mialatt xy "kiáll a kisemberekért", miközben a kormánypártok szétbarmolnak mindent, miközben a koncepció akár jó is lehetne, de, miközben a mai "ellenzék" mindent és mindenkit pocskondiáz valódi konstruktív ötlet és lobbi nélkül (azaz pofázik, de tenni nem tesz), miközben én arról morgok, hogy a diabétesz ambulancián orbitális mértékű a fejetlenség, miközben anyósom műtétjét (nyolc orvossal és helyszínen egyeztetve három hónap alatt) "nem írják be a füzetbe" (sic!!!), miközben a hetes buszon, mint terhes nőt, letaposnak, miközben,

addig elolvasom ezt a cikket, és azt gondolom, érzem, csak pofázik mindenki (én is?...), de valami végleg eltűnt az életünkből.
kérek szépen jó híreket is, kérek szépen valami megnyugtatót.

fotó

új fotómasinára beruházva (régi kipurcant). volt, aki rettentőennagyon örült ennek, volt, aki csak felületesen.
pedig ez egy jó dolog.
igaz, én meg ma új pólókra (2) és nadrágra (1) ruháztam be. ezzel meg pont fordítva van, szerintem.
tényleg csak az lesz majd, hogy szép ruhában, de éktelenül éhesen fotózkodunk majd a polcok előtt. igaz, ez az én diétámba egészen bele is fér.

jó hír

van olyan néha, hogy az ésszerűség és a jóindulat tényleg győz.
ahogy olvastam, kicsit olyan népmese-érzésem volt, ám mivel kedvelem az érzést, hát jó volt olvasni.

szén, hidrát

szénhidrátcsekély életet alakítok.
miután fifti-fifti alapon élünk, ezért tovább kell fejlesszem a főzési tudományágat otthonunkban.
ezt pölö ott szúrtam el (ma is), hogy egyáltalán nem főztem mára neki.
úgyhogy most megy a telefon, élelmi logisztika.
apdét: megoldva. logisztikusnak jó volnék.

arról nem is

arról nem is beszélve, hogy a kismamáskütyüim dec.28 óta minden nap mindenhol nálam vannak.
bamba gyerekképes füzetkével, maszatfényképekkel, számospapírokkal, ritkatronda orvosírással felszerelve járok minden nap.
kivéve ma reggel.
szerintem jó vagyok.

diabétesz

ehh, a mai napom nem fog elhangozni a temetésemen, bár a mostani időszakra tökéletesen jellemző tök(él)etlen voltam.
a város közepén (itt) hagytam a beutalós-laboreredményes-mindenes papírkáimat.
ezt nem is sejtve mentem munka-papírügyet intézni a lakhelyem mellett.
ezután döbbentem rá a tényre, hogy papírjaim tőlem 15 km-re figyelnek.
hívom a diabéteszt, hogy csók, ez van, most negyedtíz, milegyen.
mondják, menjek 11-re, akkor azért a diéta-előadást meg tudom hallgatni.
várok egy órát otthon, majd megyek 11-re. áttörök az előszobaajtókon, kismamának mindent szabad-alapon.
bent mondják, már mindjárt vége az előadásnak.
mondom, hogy de mondták.
jó, akkor előadják még egyszer. közben kismamatraccsparti. (ez sosem marad el)
11:50kor kedves asszisztens ismét eldarálja a gyorsan és lassan felszívódós szénhidrátos, aminek 10(20?) dekájában 5 gramm nincs, azt nem számoljuk-szöveget.
12:15kor zúgó fejjel szabadulok.
buszon heringek utálják egymást.
most meg mindjárt mennem kell beszélni sok ember előtt arról, amiről nincs egy éve tapasztalatom, összegeket nem mondhatok, és minden szempontból speciális is a téma. 5ig.
ezután még betérhetnék a nagy babaáruházba, ha nem várna a város másik pontján rám a férjem. de ha nem várna, szerintem nem is lenne majd kedvem egy lépést sem tenni sem haza, sem sehova.
hát ilyen nap ez a mai, a részletekről nem is beszélve.

munkahelyek

arról nem is beszélve, hogy még nem szakítottam időt arra a gondolatra, hogy négy hét múlvától kezdve (uszkve 3 hét tiszta játékidő után) a kilenc éve megszokott napi rutinomtól búcsúzom - minden bizonnyal örökre.
bebumlizás, telefonok, ügyintézősdi, szervezés, minden, szevasztok.
persze azért nem ilyen egyszerű.

csütörtökönlesz

hogy három éve írok blogot.
csakúgy.

sűrűje

csütörtökön volt a fél nagy, főnöki megbeszélés, masszív fejfájással küszködtem utána (azóta pedig egy álmatlan éjszakával emiatt), ilyen az, amikor az ember túl sokrétű, és egyszerűen látnivaló, hogy semmi sem bír majd menni a normalitás határán kialakított keskeny mederben. behh.

pénteken alig bírtam összevakarni magam, ezen a védőnéni-attak segített, ugyanis totálisan elfeledtem az ígéretem, hogy odamegyek hozzá reggel, mire ő fölhívott, hogy na most akkor ő pont arra jár, ahol lakni látszom, s eljön.
ezután húsz perccel már az összedobált lakásban rajtam is ütött, beírkálta a cuccaim a cuccaiba, majd csacsogott velem totálisan ismert kérdésekről, újat sajnos nem mondott.
ennek örömére éppenhogy odaértem a kórházba (igazából ennek segítségével, olyan kutya lusta voltam), hogy megtekintsem a későbbi események színhelyét. harmadik turnusban a sztárszülésznővel egészen megnyugtató volt: szerintem szülni már menni fog.

szombaton indítottam a bababörzével, összeturkáltam egy rakat kék és színescsíkos ruhácskát, nagyon megveregettem a vállam utána, annyira szépek. a gyermeknek pedig innen üzenem, tesék szíves majd mindet hordani is. bár ha az édesapukáját veszem alapul, aki nem rövid, hát lesznek olyan igazi megnézzük, egyáltalán rámegy-e darabok, ha minden jól megy.

hazarohanva jött a mi asztalosbarátunk, aki annyira jólhangzó árajánlattal jött, hogy nem bírtuk már tovább tologatni a polcrendelést. lesz tehát egy nagy sarokpolcunk, egy állónk, egy lebegőnk, egy médiatároló szekrényünk, tolóajtók a gardróbnak (tükörrel, ami tiszta izgi) meg egy faliszekrényzetünk. majd ezt követően éjjel-nappal kellemes körülmények között nem eszünk. hát ez van.

aztán estére kelve végre eljutottam a könyvátrámolás stádiumába, amit az, aki a tündér otthon, nem bírt nézni, és végül együttes erővel porszívóztunk-szedtünk-vittünk-raktunk. ezalatt kiderült, hogy valami csuda sok könyvünk van, némiképp félelmetes mennyiségű, ha pontos akarok lenni.

az eurovíziót már úgy néztük, a könyvtornyok közül fél szemmel, ez a ruzsa magdi helyes volt, igazán megérdemelt volna dobogós helyet, de hát ugye még mindig nem elég a kitelepült magyar (hál'Istennek, ez csak vicc akar lenni), hogy fölszavazzák az őt megillető helyre.

majd kutya fáradtan éjjel arra ébredtem, hogy kutya fáradt vagyok, s a gyermek nem találja a helyét a kemény pocakomban, és akkor megbeszéltünk, hogy az az egyezség, hogy ilyen fárasztót többé nem játszunk, ő pedig szépen kivárja a megfelelő időt, amikor már oké jönni.
tanulságos volt.

vasárnap a közös gyülekezeti ebédre jutottam el csak a rántott dobverőimmel, a barátunkat avatták missziósszervezet-vezetővé, ezzel tovább nőtt az ilyen illetők aránya a gyülekezetünkben, ami hálássá tesz, mert ha én el is lustulnék lelkileg (azt ugye nem nehéz), mindig figyelmeztet a jelenlétük, hogy mennyire igényes dolog is ez.
mármint a hit meg a lelki élet.

aztán csak vasaltam-vasaltam. és vasaltam. és megint nem aludtam, amin már meg sem lepődöm-

ennyire volt sűrű, ha idáig olvastad, csók.

eurovízió 3

nem mellesleg annyira viccesek a számokat összekötő szösszenetek a finnekről, hogy gyakorlatilag emiatt nézem. szétkacagtam mag(unk)am, olyan.
ha nem olaszországra vágynék(nánk) permanensen, szerintem skandinávia felé húznánk.

eurovízió 2

és: teszteljük európát ruzsa magdival.

eurovízió 1

leppilampi, ahol ilyen vezetéknév lehetséges, ott én jól érezném magam.
esetleg a kiskölök beceneve is ez lesz.
hehe.

megbeszélés 1.

az első kör lement, hogy mi marad itt utánam, az nem látszik, csak az, hogy egy óra kevés a rendes átbeszéléshez.
a fejem zsong, tele vagyok kérdésekkel, és semmi sem végleges.
ha ezt a beszélgetést hat hete húzzuk, föltehetjük a kérdést, vajon lesz-e következő még a szülés előtt-

sorozatok

a kedvenceim általában úgy szoktak véget érni, hogy a közepén egyszercsak abbahagyják (szigorúan nemzetiünnep, focivébé, kézilaszti-bajnokság, elhunytszínész okán), két-három hétig nem adják, majd egy új rész után áttolják másik időpontba.
ott lemegy jobb híján kettő rész (három), majd abbahagyják (u.a.).
és akkor kezdik ismételni az elejétől fogva.
ilyenkor általában megnézem jól az első két részt (mert azokról régen lemaradtam, tehát oké), majd az összes többit, mert lojális sorozatrajongó típus vagyok, de nagyon unom, hogy tudom minden rész végét, és a "ja, igen, itt az volt..."-érzést.
majd a tologatások és elmaradások (lásd fenti okok) kiböjtölése után leadják a szezon befejező két részét is, és akkor:
hosszas hallgatásba burklóznak, hogy mégis lesz-e szízön kettő-három-estébé.
hívtam már így föl tévét, közönségszolgálatot, ahol csak kerteltek, mert persze sosem tudják.
így volt a kaméleon (a legek legje volt anno), a miért éppen alaszka, a göröglagzis marhaság, a gilmoregirls, dawson, estbé.
most az ncis a következő, fejen lőtték a főszereplőt, s mint kiderült, nem a köv. széria jön, hanem az egész elölről, hogy hogyan került oda, ilyenek. ehhez nekem nem lesz türelmem, ncis kiiktatva, hétfő estéim szabadok.
ezekután remegve (hehe) nézem a dr.house-t, meg a hősöket, vajon azokkal mikor mi lesz.
a hősöket pl jól áttolták a house utánra, ennél fogva olyankor sosem látom.

átadták!!!

a helyet.
a kombínón.

egy jólszituált ötvenes úr, a nevét nem kérdeztem meg, zavaromban, merthogy

átadta.
a helyét.
nekem.
nekünk.
öhhöhöhhö.

mármegin

olyan típusú álmos vagyok, amikor az álmosság nyomja lefelé a szemhéjam, mint faredőnyt, minden percben érzékelem, ezért nem tudok gondolkodni, és ez így a munkában ülve kicsit nyomasztó is.
teljesen tudat alatt most már nem csak a füzetem, de a németkönyvem is otthonhagytam. szerintem úgy tűnik, nem megyek.
érdekesség-képpen pedig idevésem, hogy szinte hétszámra nem keresnek a jóbarátok telefonon, sem sehogy, aztán meg tegnap, vével tartott kettőórás sétánk alatt meg megrohamoztak. üdv. tventiforszeven elérhető volnék, drágáim. na jó, kis túlzással.

v

vével igen ritkán találkozom. vé tökjó fej, de a szervezés-rendezésben a totális ellentétem. tehát amikor tegnap én a kórházban a kezdés előtt negyed órával megtudtam, elmarad az előadás, őt hívva teljes biztonsággal tudhattam, hogy még bőven el sem indult otthonról.
ezen én néha mérgelődöm, de inkább röhögök.
aztán megérkezett és akkor olyan kettő órányit totyogtunk hazafelé, mondván, kell a sport.
ő pont egy hónap múlvára van kiírva, szóval hősebb volt nálam.
viszont a kismamás beszélgetéseket még nagyon szoknom kell, meg a rémtörténetek fül mellett elengedését is. olyat már, hogy egy gyerek megszületett vagy négy hete és most lett másfél kiló?
na, ezeket hagyom kiszállni az éterbe.

ultra, hang

noha a cukorral kapcsolatban teljes irrelevanciát mutat az ultrahangos nézés, egyszerűen leültem volna a küszöbre ma reggel nyolc és kilenc között a rendelőnél, ha _nem_ tekintjük meg a kölköt.
így kénytelen volt dokibá jól megvizsgálni, meggyömöszkölni az ultrával, megnyugtatni szép szavakkal.
kölök totálisan jól van, lefele lóg, alszik és rugdos felváltva, bokszol és helyezkedik. 1140 g, ami szép teljesítmény.
és bónuszként mondta a dokibá, hogyha a kiírt napon születne, az azért is volna rendben, merthogy az ő szülinapja is aznap van.
napersze.

cukor

7,5
160 grammos diéta.

b

b az a barátnőm, akivel ráadásul kábé rendszeresen csodásan futok össze.
volt olyan, hogy egy metrózásom alkalmával (sok évvel ezelőtt), gyakorlatilag teljesen atipikus helyen futottunk össze. ültem már pár megállója, mikor ő pont ott szállt föl, velem szemben.
bécsben (ez kilencvenkilenben volt) m-ékkel volt párnapos találkozó. b bécsben tanult, beszéltünk előtte, hogy majd összefutunk, ám amikor hívtam, hogy na, hol meg mikor, nem tudtam elérni. kicsit vállat vontam, aztán eszembe sem jutott. s amikor m-ékkel a flohmarkton éppen meguntam a cédésátrat, kilépve b jött velem szemben, és igazán jót röhögtünk ezen.
tegnap meg a negyvenhetesen bambulásztam, félnégy után kicsivel (neki aztán végképp munkaidő) (nekem meg anyakönyvi hivatal meg ügyintézés), és akkor rámköszönt, és nekem külön jó volt azt is látnom, hogy látszólag jól van a nehézségek ellenére.
ez amúgy egy igen jó dolog.

hogy mért írok

hogy mért írok mindent át magyar fonetikára.
valamiért végtelenül idegesít, amikor a már meghonosodott átírásokat is idegenül írják egyesek, következetesen. ilyen a sex meg a psychiatria meg a testosteron és hasonlók.
ezeket már mind magyarul kell írni.
a legszélsőségesebb példa az egykori pszichiátria-jegyzetem volt, mely látszólag magyarul íródott, de gyakorlatilag oldalanként ötven idegen szót tartalmazott, ráadásul idegenül (latinul, stb) írva. először ki kellett szótárazzam, fölfogtam, leképeztem, majd az eredeti nyelven megtanultam. nagyon fárasztó volt. (és értelmetlen, hiszen az "utca emberének" nem mesélhetem el idegenül)

nyelvi viccnek tartom viszont a "nemlegális" átírásokat, helyesnek is bizonyos fokig.
de inkább a maga dacosságával viccesnek.

kombínó

csak tegnap vettem észre azt, ahogyan a sipákolós ajtóbecsukás után indulás előtt diszkréten beljebb vonja a visszapillantó tükör-füleit a kombínó.
lenyűgözött.

csak nézem

sokszor csak nézem, mennyi minden zajlik másokkal, másokban.
tőlem, ha meg is kérdezik, hogy vagyok, permanensen egy jól, köszt tudok csak mondani, és roppantul hálás vagyok ezért, és roppantul unalmasnak érzem magam.
majd rövid gondolkodás után az elsőt erősebbnek vélem, aztán gördül tovább a nap.

jelentem

történelmi jelentőségű a tegnapi délután, minthogy végre annyi hónap után kikínlódtam (tuk) magamból a nagyszobai polcokat.
lesz tehát lebegőpolc, állópolc, falonmagasan álló és lógó polc és persze szekrény.
a szekrény ugyanis a nagyvárosi létezés alapja.
rajzolás, mérés, kérdezés, rajzolás, mérés, számolás, fejtörés, megbeszélés, rajzolás, számolás (tiszta sudoku), és kész.

semmi olyan

semmi olyat nem vélek fölfedezni magamon, ami a számtalan másik terhes nőn ne lenne látható.
mégis minden utazás alkalmával hosszan bámulnak.
nem 'átadjameahelyem'-tekintettel, sokkal inkább olyan 'ni,egyufó'-san.
ezt azért megmagyarázhatná valaki, mi van emögött.

lehunyom a szemem

"régebben" az úgy volt, hogy olyankor ugyan befelé figyeltem, de a lelkemet kerestem, meg a gondolataimat, magammal találkoztam.
pillanatnyilag, ha csukott szemmel látsz, tudd, apró (és nemapró) mozgolódást várok, visszajelzést, hogy minden rendben, jól laktam, jól fekszem, vidám vagyok, vagy éppen nyafogós. magammal csak ezután kívánok bármikor is beszélni.
pár hónap múlva olyasmi lesz, hogy majd nagynéha lehunyom a szemem, s megint csak én leszek ott.

szombatok

ez a héten a második szombatérzésű nap. vagy harmadik.
egyszerűen nincs különösebb agyam a benti dolgokra.
a nagy szédülős nap után, mely végén egyszerűen egy csapásra elmúlt a szédülés (és itt megintcsak az imára hivatkoznék, mások, értem, pont akkor, meglepő volt és megnyugtató), tegnap csak vártam, hogy legyen. ilyenkor duplán jó a jó főnök.
szelktíven hulladékoltam, zöldségeseztem, szokom a környék nyújtotta lehetőségeket.
kigyűjtöttem a babakelengye-dolgokat a netről, a nagyjábóli maximumot, ami majd kellhet. kifejezetten kalkulációs célból árastul. hát ez most egy nagy kezdő befektetés lesz, inkább nem számszerűsítem, viszont benne van minden: babakocsi (kinéztem egyet, legalább amíg élőben nem látom, van újabb item, amin szoronghatok, ilyen mindig kell valami), kiságymegymatrac, átalakíthatós, ágyneműtartós, komód, mosható pelus (na ez még megfontolás tárgya), és hát minden más.
most még csendesen esik az aranyeső, a májusi, szorítok, hogy csak így tovább, leszünk szíves ezt mindenhol az országban folytatni. a maradék 20-30 százaléknyi termésnek is szorítok, mert én bizony abból kívánok fogyasztani ám.
a közeledő villámok miatt azonban hamarosan off.
ja, és csend van idebent, tegnap a kismamaújságokat olvasva szétesett az agyam, ez is elmúlt, már mindent tudok, hehe. a kölök mocorog. sz is, meg húgom is hívtak ma. és én hallgattam őket és jó volt hallgatni őket, mert jófejek, csak sok a bajuk. és én meg vasaltam, végre.
és most, a dörrenésre tényleg off.

tovább

szédülök, immár normálisnak mondható vérnyomással.
egy kicsit bosszant, egy kicsit mindegy.
dokikám aszondta, ha nem múlik, esetleg menjek holnap a kórház sürgősségijére, ahol majd méregetnek, de úgysem tudnak majd semmit mondani.
szerintem kihagynám tehát.
amúgy pedig a berzenkedős témámban visszaállt a régi tisztán hálapénzes rendszer, szülni behívhatom az orvosom. egyik szemem sír, a másik nevet.
de miután szédülök, gyakorlatilag nem derül ki, melyik pont mit tesz.
ja, és kigyűjtöttem a gyerekkelengyés lista tételeit tételesen, milyen lenne, ha újat vennénk mindenből. még nem voltam bátor összegezni. de már látszik azért, hogy több gyerek lesz a vége, hogy kicsit osztódjon a befektetés.

széééé dülök

amúgy kedves felebarátaim: reggel óta úgy szédülök, mint állat, tehát az itthon töltött napom jogos.
egyelőre alacsony vérnyomásnak tűnik (123/59), merem remélni, hogy ennyi is az egész.
most pedig megyek, kikapcsolom a netet, mert eddig végigolvastam két teljes weboldalt, hátha rátalálok, mely terhességi rendellenességnek a tünete ez, de csak azt találtam, hogy igyak kávét nyugodtan. inkább tehát heverészem, mert az jót tenni tűnik.
miután a fejem belseje és külseje nem állnak szinkronban egymással, még az asztalomnál ülve sem bírok "értelmeset" csinálni.
na, előre értelmetlenkedni, pajtások.
az meg milyen már, hogy ellopták a kádárjánost.
kurt vonnegut (és örkény istván) él.

alvós

a tegnapi követős fejfájásom követett álmomban is, úgy tűnik emellé a vetítős, mindenkiszereplős álmok is visszatértek. így elég nehéz volt racionalizálnom reggel, hogy reggel.
a mai napban viszont az a jó, hogy a fejfájás ottmaradt valahol az ágyban, párnák közt.

kutyaszorító

az azért egy nagy gáz, ahogyan kiszámolják neked nagy fennhangon, hogy maximumgyedet fogsz kapni, és akkor azt sehol nem írják, hogy ja, bocs, bruttó, mínusz ezmegaz.
mostanáig ez nekem nem volt világos, most már az.
a tgyással szintúgy.
esetleg bevezethetnénk, hogy akkor én fizetek, egyet az államnak, egyet a munkáltatónak (akitől esetleg két év múlva fel is mondhatnék, opcionálisan), egyet a kerületi önkormányzatnak, egyet a fővárosinak, (az egy minden esetben egységnyit jelent), hogy már idejekorán megtanuljam, anyagilag tekintve gyereket nem.
tegyük mellé a bejelentetlen fizetésekre nem járó juttatásokat, más tehát nem marad, mint az ima, hogy rendben legyünk, egészségesek, szerényen bújjunk meg, míg.
míg ki nem taníttatjuk szobafestő-mázolónak vagy asztalosnak és tizennégyévesen el nem küldjük dolgozni. ha pedig tanulni szeretne, hát kérlek, majd hobbiból járhat egyetemre. ha minden klappol.
fúj de lelombozottan hangzik, pedig csak a gőzt engedtem ki.

ja, és már megint többet tudok, mint az illetékes kedvezményes iroda. persze ez más téma.

vasárnapi májusegy

mint minden második éj, a mostani is viccesen-forgolódósan, még inkább bukfencezősen telt, szóval egyikünk sem aludt, csak a kedves papa. na majd később.
így tehát monstre fejfájás követ ma. erről nincs mit mondanom.
délután kézről-kézre adtak a jobbnál-jobb emberek, ezúton is kösz.
a gyermek ma jobbára tovább bukfencezett, s a legújabb a nehézkedés, amit kitalált, lenyomódik meg kinyomódik. s miután olyan súlyú (vagy tömegű? - ezt a szakkifejezést keverem, mióta élek), mint egy kenyér, hát érzem is rendesen. namármost, ha ettől kezdve még hozzáadunk két és félszer ennyit, mert ugye az a normális, hát az szép lesz. szóval edzek.
t+t elvitték a maradék gyerekruhák felét, ez szép teljesítmény. m, a kislányuk üvegrepesztő hangon jelzi, ahogy fárad, vicces.
és végül a májuselsejét is végre abbahagyták ott, ahonnan eléggé idehallatszik, szóval van rá kilátás, hogy jól fogok aludni.