húszhuszonhárom utolsója

gyors év volt ez, sok nagy nehézséggel, melyekből nem oldódott meg semmi igazán alaposan, de fogyott, legalább érzésileg.

nagyon sokat dolgoztam, idén egy kicsit még jobban felvállaltam, hogy ott, ahol dolgozom, akár lehet mondani, hogy az enyém - ezért jó ilyen helyen dolgozni, mert tényleg az lehet. ettől persze nem is volt könnyű, mert a gyakorlatban ez azt mutatja, hogy nincs is másra időm.

fogorvosra persze kellett, hogy legyen, hasznos is volt a vagyon, amit ráköltöttem. viszont a decemberi édességhegy megtette a hatását, érzem, hogy van fogam, és őszintén - ebből a fogból az szokott a jó lenni, amikor nem érzi az ember, hogy van... szóval megyek vissza, nézetem, mert az talán segít.

jövőre sok teendős a lista: ki kell pakolni és rovartalanítani a lakást, ezzel együtt ablakcsere (még mindig utálom a gondolatot is, de már nem kergetem el, és én se szaladok ki a világból), g-nek kisérettségije lesz, a munkában meg a mostani nagy levegő és januári repülőrajt után kemény évet várok (az idei fejlesztési pályázatokat meg is kell valósítani), és utaznék, ha maradna rá pénzünk, most nagyon érzem ezt.

azért nagyon hálás vagyok, hogy az idei advent Bécsben ért, a nagy hóval, családilag. utána a négy nagy elszámolásból kettőt csont nélkül tudtam megcsinálni, majdnem mindennel el is készültem (röhej, de hiába készítettem el a karácsonyi képeslapunkat, ezen a munkahelyen egyszerűen csak újévi küldésére van lehetőségem, annyi a karácsony előtti feladat - idén is - lehet, hogy be kellene látni és láttatni...). hálás vagyok, mert a nagy erőfeszítések ellenére a karácsony ideért belül is. együtt vettük-díszítettük a fát és volt családozás Érden, Zuglóban, meg lent, aranyos ajándékok, szuper ételek és jó társaság...

'24-re egészséget, élhető országot, teljes feledésbe vesző hatalommániásokat, normális világot és áldást kívánok magunknak és nektek.

kaizersmarrenstadt

múlt péntektől tegnap estig Bécsben éltem, jó volt.

felfedeztünk egy újabb kerületet, bár a hó miatt a Dunaszigetet elnapoltam végül (csak kíváncsi lettem volna rá, mi mindent lehet(ne) ott csinálni, de sebaj, majd legközelebb.

kicsit aggódtam, hogy unjuk ezt a pótgyerekes, tengős-lengős bécsi hétvégéket, de nem, nem, nagyon is kedveltük a dolgot. mind a négyen (többször is) biztosítottuk egymást arról, hogy nagyon is rendben volt minden. kivéve persze a közös vásárlást, az egy agyrém volt, olyan érzés, mint a társasutazásokon a két szervezett program közötti idétlenkedés (amikor mindenkire várni kell, majd sorban mindenkinek pisilnie kell szinkronizálatlanul...), mondjuk abban a ménkű nagy spárban szerintem nem is lehet rendesen vásárolni, akkora...

főztünk együtt, havaztunk együtt a Praterben (20 centi is volt), koriztunk együtt a Városháztéren, voltunk a szokásos könyvesboltszentélyben is, és havazott a mariasilferfrasszén, ami egészen szép volt és ünnepi, és olyan igazi adventérzés. és jó volt teljesen kikapcsolni és leereszteni a gőzt, és elfelejteni, hogy mi minden volt és lesz teendő. aztán ők hazajöttek.

én meg ottmaradtam a kétnapos képzésen, és tartogattam a jóérzést, amit a hétvége adott, és mindenki normális volt, és mosolygott (a képzősrác és a témája az agyamra ment, de még ez sem bántott). aztán a tegnapi nap összegyűrt és kiköpött, köszönhetően a SZABÁLYTALAN időjárásnak. ez Ausztriában amúgy nagyon érdekes bír lenni (talán mert tényleg annyira szabály minden). pontosan ezerkétszázötvenszer mondták be mindenhol (metró, villamos, múzeum, vonat), hogy nem jön, nem megy, de majd valamikor valami lesz, az tuti (nem), és mekkora óriási elnézést kérnek (talán a hó nevében?) a kellemetlenségért.

konkrétan egy teljes nap alatt összesen egy kiállítást tudtam megnézni félig az erre maradó egy órámban, az összes többi oda- és vissza-, valamint hazautazás volt. (mondjuk ráéreztem, hogy talán jobb lesz a korábbi vonattal szerencsét próbálni, és tényleg, ez csak 110 percet késett Bécsig, és tényleg elértünk Kelenföldre 5 és fél óra alatt). úgy kimerültem estére, ahogy ritkán szoktam.

voltak valamik

igen, vannak dolgok, csak sosem tudom, fontos-e annyira, hogy ideírjak.

nagyon dolgoztam (mikor nem), amikor is egyszer csak nagyon és alaposan magamra hagyott a főnököm. nem elemeztem, most kivételesen nem, hogy miért és miért és megértés - egyszerűen csak nagyon megharagudtam rá. erre úgy jöttem rá, hogy valami megbeszélés volt egy külsőssel belső ügyekben, és én előtte egy kollégának egyszerre csak nem tudtam abbahagyni a sértett megjegyzéseket a főnökömre. elég nehéz volt, mert ez az indirekt, háta mögötti, tartós harag nem annyira jellemző rám, legfeljebb az országvezetést illetem ilyen elementáris erővel manapság. szóval nagyon, nagyon kellett figyeljek, és egy ponton teljesen tárgyilagosan mondtam is pár mondatot erről neki. ezt az érzést megkoronáztuk egy szükségtelen hajnalig tartó beadással azóta, és én a beadás óta azt érzem, hogy minden egyes pillanatot megragadok, hogy ne dolgozzak a közös témánkkal kapcsolatban, mert ez pont olyan, amit ha csak én akarok, akkor megette a fene. így most erőltetetten 2 napot lecsúsztattam, hétvégén és éjjel nem dolgozom, és közben próbálom felfújni a lelki gumilasztim, amit 25 éven át felfújva tartottam, hogy menjen tovább az álomprojektem, amit 8 éve várok... két nap múlva végső leadási határidő, és érzem, hogy megint nem leszünk kész, de most a leadás utáni napot várom, nem a kész-séget... (ilyen volt az első diplomámkor is, szóval most is ellopták az élményemet. remélem, akik felé a leadás megy, visszaadják, tényleg remélem, és nem a javakért mondom, tényleg nem.)

g egy kicsit lépett egyet a felnőtt élete felé. belöktem kicsit, ez igaz, mert nyár végén megéreztettem vele, hogy döntései vannak, és annak következményei (nem ment el egy sulin kívüli suliba), és most erre apellálva elég sokat tudunk beszélgetni arról, mit ad a suli neki, mit nem, mit kellhet magának összeszednie, amihez mi mit tudhatunk segíteni... most megtetszett neki a BME, izgatja egy-két természettudományos dolog - hát ez annyira izgalmas, hogy leírni sem bírom. :) egyúttal nagyon bevált a b terv, a különangol, nagyrészt ő intézi, amit imádok. közben persze bizonytalan vagyok, mikorra érik meg, hogy mindkét nyelvéből nyelvvizsgáznia kell hamarosan, de kitartóan papolok :), az hátha segít.

vasárnapi munka

és a legutáltabb, ha már vasárnap: kitalálni/átírni/átgondolni mi volt a jelszavam, azt a jelszót használva átállítani az emailküldésfogadást egy új szerver adataival. vasárnapi utállak, szevasz!

ha végeztem, apdételem, mert most ez nyomaszt. försztvörldproblemsz level ezer.

ág is húz

azért az kedves a bloggertől, hogy végül ma beengedett a blogomba - idióta gmail folyamatosan ellenőriz és ellenőriz és biztosan? de tutira? de én voltam? és amikor végre beenged, akkor azt a szimpla kérdést teszi föl, hogy tényleg én akartam belépni? 

mert - teszem föl - nem én vagyok, aki ide illetékes belépni, és megnyomom a gombot, akkor ő lett én? és akkor már mindegy? ezt a logikai bukfencet nem bírom megugrani...

amúgy meg zajlik az élet: kis nyaralás 2-3 nagykamasz fiúval, drága-drága Balaton, fogászaton pénz- és idővagyonok elköltése (ama kiinduló fog még mindig bajos, így a többire költött vagyonoknak sem bírok maradéktalanul örülni), iskolakezdés (10. osztály - egy rémálom, csak az a vigasz, hogy visszakapta a jólmegérdemelt biosztanárát, és jól választott prefaktot, így töménytelen természettudománnyal van teletömve a 3+4 nyelv és 4 matek közötti "űr", és szerintem ezt ő szereti), rovarfolytatás (vélhetőleg a teljes lakást ki kell pakolnunk, ha dűlőre akarunk jutni ezzel - már látok megoldásrészleteket, csak erőt kellene vennem magamon és az önsajnálaton, és fővezér, trombita, projekttervezés, lebonyolítás, segítő kezek, időzítés, eltávolítás, stb stb stb, majd visszaköltözés... és tavasszal mindezt újra, mert az ablakcserét nem vagyok hajlandó tovább halogatni (bár eddig is én voltam az akadálya...) szóval semmi még, de már majdnem mindent tudok, hogyan KELLENE) (és az is fontos amúgy)

ja, és 1 darab könyvet kiolvastam a nyár alatt! és 2 filmet is megnéztem! (és nem a Barbit)

alagút

pénteken itt volt az írtóember, és nagyon korrektül elintézte, akiket el kellett, meg még a spejzomba is befújkált. ez így összességében hozott egy félnapnyi pluszmunkát és egy félnapnyi reménysugarat a címbéli alagút végén. 

csak egyszerűen az van, hogy nem tudok reménykedni, mert hol itt, hol ott - már kamrán kívül - felbukkannak a liszt/kenyérbogarak, tudatják, hogy 1. ők vannak többen 2. kitartóak (azaz ez az idegek harca) 3. mindent szeretnek, ami étel és fa és papír 4. ők még többen vannak, és a kis résben is elférnek (ellentétben velem és a tekintettemmel) 5. ők fáradhatatlanok
ja, és a spejz sincs kész.

ha csak ez lenne az egyetlen plusz teendőm, nem nyígnék, de basszus, annyi minden van megint, hogy fulladozom (még nem pszichoszomatikusan, de az agyam mindenképp). pl. az egyik nagy munkám már annyira a lelkembe épült, hogy a kollégáimmal álmodom... (mondjuk éjjel mostanában 30+ fok van az ágyam környékén, szóval tudjuk be ennek). 

a tavalyi nyaram úgy telt, hogy egy nagy veszteségévem volt, és nem mentem el rendesen nyaralni, így ősszel első volt, hogy azt a nagy zakózást intéztem ama lépcsőn (ahol agyrázkódásom lett, meg elrepedt pár ujjam, máig hatón), szóval idén ezt nem fogom megengedni. elmegyek 3 hétre, és kész. csak tartsam be.

csak tartsam be.

a hölgy egy kissé

bogaras. 

ja, nem a hölgy, a spájz. kenyérbogár, melyet nem csíptem el időben. szevasz spájzom, szerettelek.

tegnap 10 órán át pucoltam - délutánra már nem volt meg a csí. ma meg a kukások a felét itthagyták, szóval legalább egy hétig nézegethetem majd a szeretett szalvétáim, meg dobozkáim, meg meg meg

egyelőre még az is nyomaszt, ahogyan a harmada még hátra van (üvegek, de ezeket is mind le kell kezeljem). az kiderült legalább, hogy a bogárkák még a gyilkos szernél is jobban utálják az esetet. elég bőven kaptak is.

és akkor (bogarasposzt) álljon itt, hogy talán pénteken sikerül valamit tenni a szigetelés mögé költözött darázsfészekkel és az óriáshangya-támadással (ugyanott, igen, emelet, igen, utálom, igen).

jahh, és egyébként mindkettő munkanapokon zajlik, s mindkettő elég reménytelen, mert az eredmény ilyen esetekben sosem azonnali, még jó pár hét, mire _esetleg_ lesz kamrám újra, és nyitható konyhaablakom.

beköszönt a

fogfájás.

szerdáig volt az a nagy munka, este hazajöttem, és onnantól egészen szombat estig fájt, mint a nyavaja.

bal alul hátul 2 fog, kezelésük sorrendje egyelőre ismeretlen. vasárnapra a kikönyörgött antibigyó lejjebb vitte a gyulladást és a fájdalmat is. ma meglátom, mit tudok intézni. eddig nekem még egyik fogorvosom se jött be (csak a nagyon drága, de azért szimpatikus sem lett igazán). 

fárasztó a gondolat, hogy ezzel most sokat kell járni kezelni. ez a nyaram, vajon?

tihany örök

megint ott, mint minden évben azóta.

szeretjük, bár idén a gyorsvonati sebesség és a sok félbehagyott itthoni meg munkaügy miatt nem volt teljes a kisimulás. azért most (még, reggel 9 van) sokkal jobb minden, mi volt, dacára, hogy mik várnak.

a tegnapot is teljes kikapcsolódásban éltem, hálás vagyok családom gondoskodásáért, ez idén az első ilyen napom volt (reménykedem, hogy nem az utolsó...). olvastam (ez se volt idén gyakori), ilyenkor azért rászólnék az író-kiadói szerkesztő párosra, hogy vajon mért kell 70 oldal egy lektűrben a bevezetéshez, de aztán az utóbbi 60 oldal már egészen jól alakult, szóval csak akkor írok nekik, ha elbénázzák a végét.

megnéztem a bridgerton spin-offot is, 4 rész teljes hallmark csenöl, aztán egyszer csak jó lesz az 5. rész, és a legvége, az meg kárpótol. kikapcsolódásnak jó is, szóval nem hari, de azért nem hiszem, hogy gyakran újranézném majd.

strand, stég, napsütés, szél, kirándulás, poszáták, nemfőzés, hamburgercsoda - elröppenő hét. végigkirándultam a belsőtihanyt egyedül*. a fogam begyulladt, valami foltok is megtaláltak, szóval hoztam is még egy kicsi tennivalót haza is. itthon az eresztő mosógép, a bogaras (!) spájz, a vadméhes külső szigetelés vár, és persze a szerdai bemutató, ami annyira nyomaszt, hogy inkább ideírok... szóval most megyek. s minő váratlanság: dolgozom.

*a legviccesebb az volt, ahogy a szürkemarhák elveszítették érdekesség jellegüket, minthogy a körülöttük csoportosuló nénik-bácsik-gyerekek az ürgékért voltak oda, akik _kézből_ esznek ott. bizony.

péntek éjjel

kamaszokkal azért vicces a világ, mert hol kicsik, hol nagyok. most pl. pénteken bármi kérés ellenére is csupán 11-kor ment fürödni (jó, örülök, hogy rendben fürdik minden nap :) ), de az egy kicsit betett mindhármónknak, hogy megmutatta, szépen összeszedett (hosszú gatyában, zárt cipőben, ingben) (azalatt a félóra alatt a töritanár búcsúztatásán a suliudvaron) egy kullancsot.

kettő órán át szedegettük, nagyítóval, tűvel, akkora volt, hogy a cérna nem fogta be. a feje bent maradt, egyszerűen nem volt eszköz, ami segített volna, másnapra begyógyult a sebezés, benne is maradt a maradéka. most az egészet egy kis piros folt övezi (nem karika), és egyaránt stresszelek a fertőzésen, a Lyme-on és az agyhártya-gyulladáson. eddig még minden nyár előtt volt valami ilyesmi, két hét múlva Balaton, szóval esélyes...

emellett a munkáimat kellett volna csinálnom a hétvégén is, de megöregedtem, nem ment, csak tegnap este, és most egy kicsit konfúz a fejem, hogy is lesz ma, ha sebészetre kell mennünk.

frissítek: nem mentünk sebészetre, kivárunk, lesegetjük, remélgetjük, hogy a kis szemét nem köpködött. nyugodtabb nem sokkal lettem, de legalább az irány megvan. persze jól lesz.

perfekt hétvége

miután az (al)főnököm péntek éjjeli levelét elengedtem (és csak ma fog telibetalálni, és utálom is előre) (és milyen hálás vagyok magamnak, hogy a covid alatt ezt hellyel-közzel megtanultam, EL KELL ENGEDNI, mintha nem is hallottam volna, ha üldöz, el kell futni előle: minden olyannal kapcsolatban, ami már nem menthető vagy javítható. néha segít a pár ráalvás, néha meg megerősít, hogy az első gondolatom volt a helyes, se mindenképpen rátesz egy réteget a képre, ha nem kezdek el foglalkozni vele azonnal).

szóval ez egy perfekt hétvége volt. a fiúk utánamjöttek Bécsbe, pénteken kiismertük a környéket, szombaton 15 kilométert, tegnap 10-et mentünk. kihasználtuk a bérletet is - metróztunk, villamosoztunk is (nem is értem, hogy fért bele minden). falfestmény-túráztunk megint (na így visszagondolva, ez lehetett a sok :) ), elcsaltam őket a Picassora, megnéztük a helyi Józsefvárost, voltunk kicsit a Praterligetben, és ettünk a kedvenc olaszunkban. tegnap meg a Technikai Múzeumban tekeregtük, plusz föl lettem világosítva a fűboltokról Bécsben (bocs, eddig, a reklámokhoz hasonlóan ezeket sem fogta fel az agyam) (teszem fel ennek nyomán, lehetnek még galaxisok, amik mellett ugyanígy megyek el a való életben...)

jókat aludtunk, jókat ettünk, az emlék kellemes. most kellene még egy hétvége átgondolni és kiheverni (és mosni), de majd csak megleszek valahogy.

érzés-e csak

továbbra is kérdés, mit tehet az ember, ha állandóan azt mondják neki, hogy az, amit szarnak érez, azt mindenki érzi, de hát ez van, mindenki ezt és így csinálja.

tudom tudom

jól van, akkor most szépen utánammondom: akkor lesz más bármi, ha másképp csinálom.

mert ezt a gondolkodást, hogy nem borít el a munka majd -mittudomén- júniusban, hát ezt abba kellene hagynom.*

mondjuk az is igaz, hogy van ebben a sokaságban jó is. szeretek utazni, és szeretek máshol lenni is. valószínűleg azt (is) szeretem benne, amit itthon már elfelejttettem magammal, hogy az "ott levés" az általában egy teljesen "ott levés", és nem valami rohanós mindenhol/mindenben egyszerre levés. az itthonba mindig belevegyül az a teendő, amit éppen nem csinálok, ha azt a másikat akarom teljesen csinálni.

vannak a dilemmáim, amikre pontot kellene tenni, ezek nyomasztanak, a fent leírtak meg alakulnak. 

*mondjuk pont a héten erősítette meg a (bántalmazó típusú) főfőnököm, hogy szerinte teljesen rendben van (azaz normális), hogy manapság mindenki túldolgozza magát. szerintem -miután háromnegyed órát szónokolt este 8-kor kéretlenül ezután a mondata után, s melyben további két orbitális hülyeséget mondott, pedig okos ember- arra gondoltam, ez azért nem így van, és talán inkább fel kéne állnom onnan**, ahol a többi kis kuporgó kuporgott és rihegett-röhögött a hátam mögött ennek kapcsán (is). itt pedig kitérnék arra, milyen igaza is volt a múlt heti provokatív kérdezőnek a női vezetők arányáról nálunk. most is, akkor is arról próbáltam értekezni, hogy a női-férfi attribútum helyett az érzelmi intelligencia attribútumra kellene koncentrálni, úgy én is érteném, mit akar. 

** a szónak aznapesti és másnapi értelmében. nem tettem, mert kell a pénz éppen előtte terjesztettem be ezen a fórumon is a másfél éve kezdett munkám jelenlegi eredményeit, és amit még legalább egy évig vinni kell, hogy ne vesszen kárba, és ezt nem engedem el most.

tudom nem tudom

nem tudom, miért gondolom valaha, hogy az alapséma változtatása nélkül változnának (nekem jófelé) a dolgok.

világvége, de persze nem

a világvége csak azért jutott eszembe, mert ide akartam naplózni, hogy hetek-hónapok óta olyan helyeken és bkv-járatokkal járok, melyeket eddig nagyon is tudatosan kerültem. minthogy a világ(másik)végére járogatok munkaokokból.

ilyen pl. az egyes villamos, a hihetetlen zajos, autópályaközepi megállóival, és a diverz utazóközönségével. amikor 10 szabad helyből egyre sem merek leülni, mert olyanok ülnek itt-ott, akik ketten kisgyerekkel 6 helyet+folyosót foglalnak el, meg más olyanok, akik félhangosan fenyegetőleg arról tudósítanak a levegőnek, hogy leültem (volna) a villamos másik oldalán mobilon beszélve mellettük... (jó, ez egy süsü bácsi volt, beszéltek neki odabent) ez egy nagyon színes állatkert, vagy inkább szavanna, és én erre sosem vágytam. 

csak egyszerűen innen most olyan a közlekedés, hogy amennyit a dugókban állnak a buszok, a párhuzamos vonatok pedig félóránként hol jönnek, hol nem, annyi idő alatt az Árpád-híd helyett Hegyeshalomig jutnék a másik irányba. és nincs menekülőút, a hegyről levezető utakat is mindenütt építik - random... szóval nem lustaság a hómofisz, hanem egyszerű életvédelem.

mondjuk úgy lenne igazán élhető a hely, ha a Margit-sziget lejjebb lenne azzal a pár kilométerrel, és akkor és járnám körbe/keresztbe naponta, nem a 13. kerület... mondjuk akkor a 13. kerület is itt lenne a fenszi kis toronyházirodákkal :) szóval erre most épp nincs megoldás.

cseppet sem cuki

tegnap teljesen atipikus napot zártam. régi hómofisz megfigyelésem, hogy amilyen irányban indul a nap, általában arrafelé is megy. ha reggel az első reagálásaimból kettő mérges, akkor tuti mérges napom lesz, a zen a láthatáron se, és a csí valahol máshol árad. 

de a tegnap nem ilyen volt! hétfő ellenére rendíthetetlenül pipálgattam, amit csinálni kellett, éreztem, hogy haladok, semmi zavaró... aztán gyanútlanul felhívtam a dívakollégát (férfi, 60 körül), és akkor jöttem rá, hogy igen, tényleg vannak ilyen emberek, akik a kérdésem pillanatában már sértődnek (még végig se mondom, tulajdonképpen fingja nincs, mit akarok megbeszélni vele), rögtön elkezd személyeskedni ("kompetenciád", "autonómiám" szavakkal körítve), lufikat próbál fújni, pedig ez csak egy darab alma, amit négyfelé kell vágni, és mindenki jóllakik. stresszszint egekben, 8 perc nyugi - túlvagyok rajta.

délben eszembe jut, lemegyek dumálni anyósomékkal (technikai megbeszélés), mire feljövök, vérnyomásom az egekben, férfirokonom agyamra megy, nem érti, én nem értem, mintha Kínából jöttünk volna. aztán 15 perc nyugi, szerintem túlvagyok rajta kábé. (egyébként nem, mert délután kiderül, a gyerekem előbb kapta meg a kapukulcsát, mint jómagam, és ilyenkor ismét úgy érzem, hogy kirohanok a világból - na ezután már 19 perc nyugi kell, öregesebb a tempóm). visszatalálok önmagamhoz újra, megcsinálom a postázandó munkámat (sziszifusz a köbön).

látom, van pont még annyi idő, hogy háromnegyed hatra leérjek a postára, öltözöm (elveszem gyerekem kulcsát), és rohanok, kilométeres sor, nem baj, ez már a finis. bejutok, lassan, nagyon lassan, nyugodt vagyok, ez már a finis! lassúnéni kétszer elrontja az előre fizetett boríték levonását, nem gond, árad a csí, de hopp, 6 óra, főpostanéni pedig leengedi a rolót. nézem, mi ez - acélredőnyön belül (!) vagyuk úgy tizenvalahányan (2 gyerek), és nem, nem enged ki senkit, amíg "be nem fejeznek mindenkit". szóval eszerint kivártam a sorom, kivártam a lassúnőt, és most kivárom a mögöttem állókat egy acélredőnnyel zárt 20 négyzetméteres helyiségben. hát, ha nem kezdi el az (amúgy mögöttem érkező, de előbb végző) fickó a pattogást, sajnos én pattogtam volna. így csak ment fel bennem az adrenalin. hát nem állt nyerésre senki, erősen kérdőjelezhető minden egyes "érv", amit a nő hozott, de a leggázabb ebben, hogy a pattogó mellé magamon kívül sem látszott állni senki...

könyörgöm, miért kell ezt csinálnunk egymással? hogy keresés nélkül, hómofiszban (negyed óra postával) estére a stressztől úgy kidöglöttem, mint egy ultramaratonfutó? egy nap alatt minden területe az életnek megmutatta, milyen stresszes tud lenni (munka, család, környezet) - és mintha nem lenne segítség. együtt csináljuk, ez nem kétséges, de minek.

zsúf

hókotró üzemmód, az van, azaz amit nem csinálok meg, az hónapok után is megvár, nem sorolom, mi minden.

miniinfluenza lepett meg mindenkit itthon, kivéve engem. szegény g végig ment a suliba (nehezményezte is, de hát nem is volt igazán beteg). viszont a részecskefizika házidolgozat múltheti értékelése volt az, ami szerintem egész évből kiemelkedően vidámmá tette (agyondicsérte a tanár). bárcsak értenék ezek az ütődött tanárok, hogy tényleg csak ennyi kell: korrekten felkészülve korrekten odafigyelve tanítani, majd a teljesítményt (mindegy mekkora, bár ez nagy volt) megdicsérni személyre szólóan. a francba, nagyon haragszom a legtöbbjükre.

tegnap estére azért jutott még egy kis némethalogatás, ilyenkor természetesen bociszemek által anyai élő szótárrá, valamint nyelvtankönyvvé válok (hüjeanyuka, ezt ideírom, mert mindig megfogadom, meg is mondom neki, aztán jön a hétfői nulladik órás német, és a vasárnapi tűzoltás...). legyen mondva, három biosztétele már kész a tizennégyből, ezt még egyik osztálytársa se kezdte el, szóval kéz kezet mos... fontos lenne a nyelvtanulásban megtalálni a sajátösztönzőt, de most megint sürgősebb tanítanivaló akadt (idén megtanítottam neki a tudományos írásbeli munka know-how-ját, most jön az időben vizsgára felkészülés időzítése... szerencsém, hogy okos gyerek, ugyan erőfeszítés ez neki, de nem túlzott.)

a pluszprojektem teljesen elveszi a szabad munkakapacitásaimat, így ilyenkor extrán idegesítenek a másoktól érkező szervezetlen dolgok. most pl. pénteken késő este kaptam a márciusközepi rendezvényhez egy levelet, melyben fejhez tartott pisztoly (most éjfélkor van a határidő, kész passz, olvastam 11:30-kor - némiképp ideges lettem), meg a kalkuláció volt, hogy akkor párszázezer forinttal járuljunk hozzá a rendezvényhez. ez is egy ilyen semmiből kipattant kreatív ötlet, ami idegesít. pedig klassz a semmiből kipattintó kreativitás, admirálom, hogy pontos legyek, de csak távolról. ezt pár éve már egyszer megtanultam, most pirossal aláhúzza és vastagon karikázza ezt a megállapítást (magamról) ez a sztori. egyszerűen megőrülök a lufifújástól. viszont adjatok a kezembe egy problémahalmazt, és én leszek a ti mekgájvörötök, a valamiből szuperben jó vagyok...

na, irány a hókotró.

rés

pénteken este olyan 10 körülre készültem el a pályázattal - na ez kipukkasztott teljesen - mini téli szüntet kellett tartsak a hétvégén. másnap tiszta másnapos voltam, köszi a 15 foknak is, ami ideért.

g-n gondolkodtam mostanában. kiskorában vagy még csak pár évvel ezelőtt is viszonylag könnyű volt odafigyelnem rá, segíteni, amikor kell. most azt érzem, hogy nem kell, de mégis kell, csak nem úgy. ez az átállás néha megy, néha nem. át kellene beszélni vele a dolgokat, mert tudom, hogy azokhoz tartaná magát, csak azt is látom, milyen kicsi réseket kellene megtalálnom, amikor éppen jó, amikor pont ő s akarja átdumálni. ebben a réstalálásban nem segít az állandó munka - csütörtök-pénteken egyszerűen nem is ment "itthon lennem".

tézsévé

olyanok a napjaim, mint amikor az ember átszáll az ember a gyorsvonatról TGV-re. vagy arra a japán sebesvonatra. hahh, sinkanszen, megvan a szó. tegnap 10 órán keresztül (mínusz ebéd) telefonáltam.

ma pedig kiküldtem az összes sulis szülőnek a petíciót, elég kényelmetlen érzés a magánemailcímemről egyszerre közéletivé válni. kíváncsi vagyok, 1. érdemes volt-e, 2. megesznek-e reggelire.

akkor vissza dolgozni, mára egyhétnyi teendőm van :) (és most nem túlzok.)

lassúvonat

aztán az úgy alakult, hogy a tegnapot lassú víz partot mos üzemmódban toltam végig. egyszerűen nem megy 5-8 napig egyfolytában teljes erővel haladni. megnéztem egy online ismertetőt, fontolgattam, hogy oda pályázunk, ha az ott többszörösen összejön, akkor végképp minden maradék apró szomorúságom a bécsi egyetemi fel nem vettségem után elillan (nincs több, mint 2 mikrogramm így is...), ott úgyis olyan kérdéses volt, hogy a projekt, ami évekig is eltarthat, vajon megy-e tovább idén egyáltalán, és arra építeni egy képzést, ami talán nem is erről szól...

a legjobb ötleteim amúgy is akkor szoktak születni, amikor végre hagynak lelassulni, elvonulni és gondolkodni, egy mosogatás például tökéletes helyszín ilyenekre (a madár se jár arra valamiért, ki érti).

és megcsillanó jó ötletekből már sokkal könnyebb átszellőztetni másokon és értelmesen, célirányosan fejleszteni dolgokat.

gyorsvonati

gyorsvonati lendület viszi a napjaim, a mai reggel az első, amikor nem azt érzem, hogy rohanok, ez most olyan, mint a Bécs felé Győrben a 10 perc állás...

valamikor a múlt héten kezdődött, vasárnap volt egy csúcs, amikor egész álló nap részecskefizikával foglalkoztunk (még anyósoméknak is erről meséltünk ebédnél :) ), minthogy a mai leadáshoz a dolgozatot véglegesre kellett püfölni. bozonokat és fermionokat (valamint elektronneutrínókat) füstölgött estére itthon minden fej. én nem írtam, az g volt, én a konzulenspótlék voltam, formázóbajnok, egyben kócs. kész is lett, de nyomtatva csak kedden tudta bevinni. erre mit szól utána HÉTFŐN a tanár? (aki november 26-tól január 10-ig (!) NEM (!) reagált a 2 konzultációt, iránymutatást kérő emailjére a gyereknek) miszerint "miért nem küldted el nekem pénteken a dolgozatod emailben?" (az már csak vicc, hogy a dolgozat elejét lehelyesírásellenőrizte, de a valódi 3. részben egy tollvonást sem tett? az majd most beadás után fog kiderülni, hogy tartalmilag kevés/nem jó?) azért ide írom, hogy valahol ventilálhassak, és ne a gyereknek mondjam, minek idegesítsem. őt azzal idegesítettem, hogy kiprovokáltam belőle a védőválaszokat arra az esetre, ha megtalálnák undok kérdésekkel.

hú, szerintem az ilyenek azok, amik fűtik az anyatigriskazánt: ha nem ötöst kap erre a munkára, be fogok menni, és megtárgyalom a korrektséget, hogy az IGAZÁBÓL hogy néz ki. szóval jobb, ha ötös lesz és megdicsérik, szerintem.

és akkor ment tovább az élet, három nap nonstop rohanás, munka munka hátán, most legalább annyi lelkierőm van, hogy igyekszem nem rápörgetni az egyik munkát a másik munkára, befejezni, amit elkezdek, fókuszálni a szétválasztásra. a fáradtságom mindig ott mutatkozik meg, hogy elkezdek szétszóródni és 7 dologba egymás után egyszerre belekezdeni...

még mindig nyom 4 projekt, amire időt és energiát kell szánnom, ebből háromnak már tudtam adni belső határidőt, így csak azon kell szorítanom, valami felül ne írja a dolgot. (rendszeres történet)

a kolléga, aki 2 hete kikészített a sürgetéssel (míg a másik releváns, felmondás alatt lévő múlt héten elmagyarázta, ebben ő már egy szalmaszálat sem fog arrébb tenni), tegnap elfehéredve leborult az asztalra, mentők vitték be, és intenzíven kötött ki. azt hiszem, ez a munkahely nem érti, hogy rámegyünk időnként erre a civil bájra.

Kedves Naplóm

a múlt héten az úgy volt, hogy végig sokat dolgoztam, és közben nagyon koncentráltam arra, hogy megtartsam a munka-magánélet egyensúlyt. ennek jegyében például még pénteken délelőtt rédzseltem egy sort az engem sürgetőleg hülyeségbe hajszolni próbáló kollégákon, kik, miközben én egy másik, általuk el nem végzett munkájukat bekapálandó dolgoztam egész múlt héten, úgy gondolták, hogy ok és cél nélkül, de azonnal tegyük ki az általuk megálmodott és nagyon rosszul sikerült, senkivel nem egyeztetett hirdetéssorozatukat. csak mert hajt a tatár és felmondott a projektvezető. meg mert van rá pénz, és el kell költeni. na, ezen most megint majdnem felpörögtem, de nem, a hétvégén pénteken délután ledobtam a láncot, ma ki is aludtam magam, így a hét új, friss, ropogós, menni fog ez is!

csak azért is.

szerdán temetésen voltunk, családi ügy, szomorú, és fáztunk is. g nem jött, a suliban rádöbbentek, amire én őt figyelmeztettem a hosszúra nyúlt téliszünetében, hogy ez a múlt két hét minden napja egy kiugrom a bőrömből két hét lesz, és minden nap feleltetni és dogát íratni fognak. így is lett, ki is fáradt. most már csak a nagy házidolgozata van hátra, jól halad, és a viccesen kioktató, hozzám intézett kérdései egyike mostantól a leadásig szerintem ez lesz: "Anya, melyik az a részecske, amelyik nem ugrik sehova?" (na, mi lehet a téma? :) és melyik az?)

kedd-csütörtökön voltam bent - ezek a napok mindig olyan hektikusak, nagyon fárasztó, ahogyan kilométereket futkosok nyomtatóhoz, meg a szomszédszobába, meg x-et keresgélni, meg csak egy kérdést feltenni. nem a hatékonyság a gond, csak ez a felesleges rohangálás. a helyiségek egy úton vannak jelenleg összekötve, és bár 3 méterre vagyok a nyomtatótól, a harmadik helyiségen keresztül tudom megközelíteni, és ha valamit be kell állítani, 4-szer kell oda-vissza szaladgálni, hogy jó legyen... ez korábban is macerás volt, de most azt érzem, elveszi az időm - majd még kicsit töprengek, tudok-e rá jó megoldást.

voltam háziorvosnál, beutalókat kérni. nagy levegőt vettem (még előtte, mert 10 éve nem voltam nála, nem szeretem a stílusát, de ismerem, és nincs másik, nyehh), egyik helyre nem adott, másik kettőre igen, ezen még egy kicsit morfondírozok, hogyan lehetne oda mégis, minthogy péntekre kaptam időpontot, és ez olyan csoda, ami évente egyszer történik.

szombaton kiolvastam egy könyvet. ez csak azért érdekes, mert a könyv kábé jó volt, de hetek óta halasztgattam, hogy elővegyem. egyszerűen ez ilyen egybenolvasós volt, és nekem egyszerűen ilyenre nincs időm/alkalmam általában. gyermekem karácsony környékén rámutatott, hogy szerinte nekem nincs hobbim. ezen elvitatkozgattunk egy sort, eszembe jutott a Szabó Magda Születésnap-ja, hogy elolvastatom vele (abban van egy rész, amikor a gyerek rádöbben saját maga, hogy a korábban lesajnált anyukájának vélhetőleg miért nincs "hobbija")... aztán töprengtem egy sort, és felsorolgattam magamban, mi lehet az ok, tételesen megvizsgálva, hogyan lehetne másként, és ezt ebben a szombatban összegeztem. jó volt, de sajnos nem tudok minden szombatot ennyire felszabadítani, szóval az ügy még csiszolásra vár.

vasárnap leszaladtunk a Balcsira, megérintettük a Magasfalat, gázoltunk egy rövidet a sár-hóban, aztán hazatipliztünk, kocsikarbantartásilag. :) de legalább dumáltunk. dumálni jó.

1:1

 a hómofiszból dolgozás előnye, hogy minden héten úgy megyek be, mintha épp nyaralásból érkeznék (pedig nagyon nem), és még néha a nosztalgia is elfog a bent ücsörögve dolgozás után.

az idei év szép hullámvasút: múlt héten magasélet volt a bentlét, szuper módon feldobott az az egy benti nap, míg a ma letett a földre (inkább pince) - 1 kiakadót vígasztalással és 1 felmondással, valamint 1 nagyon lassan, de alaposan haladó, meg 1 nagyon rossz földhöz ragadt, rosszhírekkel és nyafogással teli megbeszéléssel. hazafelé valami nagy csokis-narancsos fagylaltot képzeltem magam elé, hogy az talán feldobna. szerencsére 1. nincs itthon és hazafelé ilyen (amúgy sem ehetném), 2. itthon biztosan van egy 4 órányi leckét és tanulást kínlódó kamaszgyerekem, akit a lelki támogatás mellett a német passiv partizip és a magyar kommunikáció témakörben kócsingra szorul. szóval 3. idő sincs rá.

sebaj, ettem póréhagymát (minden ilyen gurmanságot egyedül tolok, ezek semmilyen hagymának sem mennek a közelébe sem) rontott tojással, valamint mandulakakaóval vigasztalódtam.

januárok leselkednek

ilyen ez a január, nekem nagyjából tetszik eddig. persze ma kezdek hivatalosan a munkában, és a szünetelés nagyjából rendbe is tett (teszem fel, rendben is lennék, ha kontúrosabban tudnám tartani magam a munkaidőben és teendőkben) (!). persze azért múlt szerdán bementem, és egy 6 hetes restanciámat bekapáltam (arra továbbra sem maradt lelkierőm/időm, hogy pihentessem és átnézzem friss szemmel, de őszinteségem megkívánja, hogy nem is érdekelt. ebben a munkában cserben hagytak, én egyúttal cserben hagytam másokat, ez minden irányból bánt, és még keresem a megoldási pontot. ez azonban annyira háttérben zajló gondolkodási folyamat, hogy még magamat is meglepem, amikor egyszer csak felbukkan egy-egy új gondolat... nem sok lendületem van a 11 év után, de elhagyni mentőöv nélkül nem akarom a dolgot.)

ez a hét igen zsúfoltnak látszik erről a végéről, januári felhalmozása a munkáknak decemberből kicsinek, januárban egyre nagyobbnak szokott bizonyulni.

miután extrakésőn díszítettük, nem volt meglepő, hogy csak tegnap szedtük le a fát. kis karmincákra száradtak az ágak, de egészen jól bírta a radiátor melletti kiképzést a fa, és mi is. idén nem zavart, és tetszett is, hogy telis-tele van díszítve. az elején a fa ázottkutya-szagával nem tudtam mit kezdeni, de az lassan elmúlt, és csak a szokásos fenyőtlen száradónarancshéj szaga ért el a tudatomig (az is csak háromszor). ajándékozásban nem voltam kiemelkedő idén, csak a nagynénémnek készített ajándék volt igazán megnyerő, de nem panaszkodom senkire, még a sóskaramella miatt is kaptam visszahívást :)

szombaton pedig tüntetve indítottuk az évet, a Kölcsey előtt állva megint megragadott az értelmiségi tüntetés szele (a tömeg hátsó felében állva egyértelmű ez mit jelent), ilyen helyeken csak ritkásan ordibál az ember skandálva, csak áll és követi a mondanivalót. ami ugye, ha józanul nézem, mindenki látja, el innen volna a valódi a megoldás, annyira nagyon és hosszan vagyunk lerabolva már. ha más nem, a következtetések levonására nagyon is alkalmas ez a sorozat. például minden alkalommal megrendít a tapasztalat, ahogy az ember halad a tüntetésre, és érzékeli a sok nem a tüntetésre haladó ember jelenlétét. mintha a téma és az időpont és minden ügy érdektelen lenne. értelmiségi nyünnyögés, régenisezvolt, eziselmúlik, minekpattogni.

ma reggel olvasom amúgy, az EU-s pénzek megvonása azzal jár, hogy az alapítványi kezelésbe vett egyetemek diákjai ezentúl szigorúan kimaradnak az Erasmusból - hát bazdmegkormány, ezt intézted.

k.a.r.á.cs.o.ny.

hja, új év. de volt itt ünnep is!

az a furcsaság, hogy kevésszer érzem így a csít, amikor egy új év indul, de most, de most: szabira kényszerítettem magam rögtön karácsony előtt (23-án!) (hű, de laza!) (ismerve a munkám: hű, de vakmerő!)

és ezt egy kis családi csere-berével meg is erősítettük, mellyel mi nagyon, mások nem annyira nagyon jártak jól: 24-én felhozták anyósomék a halászlevet és a gubát (ez tökéletes volt, mert főznöm így nem kellett a teljes lakás teljes átrámolása és fadíszítés mellett), 25-én 3-ra mentünk Anyuékhoz a nagynénémmel, hát az sem volt mindennapi, 26-ára pedig átkerült a korábbi törvényben 25-ére rögzített családi lenti ebéd.

apropó - fadíszítés. idén g nagyon szerette volna, de nem ment a 22-ei díszítés (hihetetlen készülő, lista, nyomasztás, időzítés, elvégzés - ha akarja a dolgot, tökéletes tudósa ennek), sem a 23-ai (ezt meg nem mondom*, miért nem ment - talán a hal miatt, amit mindenképpen karácsony körül akartam készíteni :) ), így 24-én reggel sikerült a fát elhelyeznünk, rá a díszek, tök nyugiban. jó volt így is, bár nem emlékszem, volt-e valaha ilyen kései díszítés...

a két ünnep közé pedig semmi, de semmi nem fért bele! (jó, g-nél volt a barátja, a, és annak mindig örülünk) egyszerűen csak kikapcsoltam magam, a munkát, a gondolkodást, és csak arra gondoltam, hogy kifelé ebből a 2022-ből, pár nap alatt már igazán ne történjen semmi, és a 2023., na majd az lesz a normális kedves év. ez sajnos nem jött be, egy nagybácsi bajait a covid felgyorsította, 28-án elhunyt, és akkor megint szomorúak lettünk. egyúttal nem szeretném ezt a listát folytatni, ismét leszögeztem, és nagyon nagyon szépen kérem.

ennek örömére (soha nem teszem) fogalmaZÓDnak a fejemben az újévi hm... fogadalmak (?) belátások (?), a rendrakás vágya (?), melynek első lépéseit már meg is tettem,

pl. január elsején elhívtam magunkhoz a szülinapos húgom, és szerintem örült a marlenkatortának (mellyel nem kellett bajlódnom, külön öröm, s meglepően ízlett mindenkinek/nekem is), egyúttal a gesztusnak is, ilyet nem szoktunk felnőtt korunkban tenni, és jó volt.

és lassan rakosgatom a lakást is (egyelőre még ide-oda, meg elméletben, de a raktárt, azt idén fel akarom számolni). egy kicsit elbizonytalanodtam a felújítósdiban, majd meglássuk, gondolom, de pár terv azért majd nem árthat...)

egyszóval a korábban áhított delejt nagyon-nagyon vonzom, most kell kicsit figyelni, ne illanjon!

*ahh, eszembe jutott, persze hogy főznöm nem kellett, de sütnöm igen, málnatortát készítettem, és szerintem ez volt az első igazán sikerült ilyen tortám, készíteni is flow volt, és ízlett is mindenkinek.