memory lane

egy újabb esemény, ami azt mondatja, kell időnként, de nem gyakran, hogy találkozzam fiatalkori önmagammal. a kettőből az egyik gyülekezeti társaság tartott ünnepnapot, kaptam meghívást, elmentem, átéltem. délután a kiscsoport találkozott, ahol a legtöbbekkel álltam barátságban (vagy annak tűnő baráti viszonyban). rendkívül elfáradtam, sokat gondolkodtam, jókat nevettem, keveset éreztem.

a téma a nemprédikációban az volt, hogy milyen is ez a szeretet, amivel közelít egyik ember a másik felé. talán ez ment a legmélyebbre a személyes találkozások élményén kívül. az biztos, hogy nekem a barátságosság kevés a valódi barátsághoz képest, nem hiszek, nem hittem abban sosem, ami vasárnap van, de egész héten nincs, nem gondoskodik, nem gondol rád, nem hív fel vagy meg. az mind csak sima szimpátia, kedves odafordulás. nehéz téma ez, mert persze az ilyen nem róható fel, nem kérdőjelezhető meg anélkül, hogy az egyik ne sérülne, a másik ne bántódna. így hát említve sincs. csak amikor sok éve nem vagy már a közösség rendes tagja, jön a nagyon kedvesen előadott számonkérés, miért nem vagy ott, miért hagytad ott. aztán minden megy tovább, mindennemű érdeklődés nélkül.

nem fáj már, de elszállt az a sok idő és energia, amit ott a rózsámra fordítottam.

anyuka szíve megmelegszik

ez egy olyan elmúltegyév, amikor nagy dolgok történnek.

nem dimenzionálnám túl az ötvenet, de azért az mégiscsak egy nagy és kerek szám, gombócból sok, évekből kevés. vagyis inkább elröppenő.

volt a szalagavató, az is olyan volt, amikor elkezdhettem könnyeket gyűjteni a szemembe, egy ilyen van, jól kell megélnem, büszke is voltam rá (táncol! az milyen jó!)(nagy! mekkora már!)(mennyi év, és mintha egy pillanat lenne!)

ilyen volt ez a választás is, első, tudja, akarja, és még igaza is van. és tegnap rajta volt az a kis semmi fonott karkötő, amit a választás napján kapott a bizottságtól, és ekkor az anyai szívem elmorzsol pár örömkönnyet - örül, és okosan örül, juhhúú.

és mindjárt itt a ballagás, tuti megint a katarzis, olyan szépek, és az érettségi-felvételi, olyan okosak.

nem minden jó, de ez nagyon. 

első - kilencedik

az volt a szép a tegnapban, hogy elképesztő korán kezdtük, mintha csak nem is egy vasárnap lett volna. 10-ig elmosogattam, elindítottam egy mosást, megreggeliztünk, mindhárman (!) felöltöztünk szép gúnyánkba, és elbattyogtunk szavazni, meg vissza.

elsőszavazó volt a szentem, hárman álltunk a sorban, elöl apja, mögötte anyja, anyja szemében titkosan pár könnycsepp - ez ilyen. ez ilyen jó. pontosan tudta nélkülünk is, mit akart, egészen pontosan mérlegelt és megfogalmazott, okos véleménye van, egészen kicsi ifjonti hévvel megtámasztva. hogy pontos legyek, legelsőnek ez volt a "prioritási szurkolólistámon", miért menjen, ami/kinek mennie kell. hogy érezze, hogy van hatalma, hogy a demokrácia MŰKÖDIK. nagyon hálás vagyok neki, érte, meg a kortársaimért, hogy ezt így alakítottuk.

én kilencedikszavazó voltam, örülök, hogy olyan helyen élhetek, ahol, ha pár pillanatra is, de lehet szavam abban, mi legyen, és mi ne. 

és ma meg nagyon jól esett a sok-sok külföldi ember meg tisztség meg orgánum, hogy személyesen az embereknek gratuláltak - nagyon magamra vettem, és nagyon kellett már ez nekem - úgy 12 éve. (abban az évben éreztem meg azt személyesen, a saját bőrömön, milyen páriának lenni, egy nagyon decens, nagyon szofisztikált magyarozás után, külföldön.)

illúzióim amúgy a közeljövőre nézve a korral elmúltak. egyelőre a csendes örülgetés mellett inkább azt látom, mint azokban a nyomasztó végtelen sok részes reels videókban, amikor valaki kap egy nagy házat, melyben még bent lakik a hoarder és rohad és pisiszagú minden szőnyeg a plafonig érő cuccok alatt. és állsz előtte, és nem tudod, hol is kezd, mert annyi. és tényleg annyi.

folytatódik - vagy mégsem?

a tegnapot megelőzően több okból is rászorongtam a tegnapra időzített mr-re. ez azzal járt, hogy hullámokban elkapott a pánikérzés, melyhez elképesztően nem szoktam hozzá. ilyen intenzíven a covid alatt szorongtam korábban.

végül minden ésszel leküzdhetőt megtettem, és minden klappolt is. az orgonatüsszögés még nem érkezett meg pont (mára igen), megvolt a laborom (mindkettő, 2 nap alatt, ennyit számít, ha vagyonokat fizetünk arra, ami normálisan is elérhető lenne a Bugyorban), megvolt a váltóruhám, odaértem pontosan időben (az előző napi érdeklődésemre, mikor lesz, mit kell még tudnom telefonhívásom nyomán).

és akkor ott állok az Ablaknál, és gondterhelten rámnéznek, és jelentik: "törölték szerintem az időpontját". nézek, hogy mi a k.anyja, és akkor szépen tanakodnak egy sort és felküldenek az ambulanciára, ahol pont nyitvatartási idő után vagyunk már, és kopogok, és mondom, és nem értik, ők miért törölték volna, és nem derítenek ki semmit, de egy fél órán belül kikönyörögnek (sic!!!) (a fejem felett) egy jövő szerdai újabb időpontot. én közben a korábbi napok pánikjai feszültségét éppen bőgve adom ki kint a folyosón. 

kellemes hely a Bugyor. traumatizáló.

egyik sem mutatkozik be, még a pozícióját sem közli. egyik sem tudja, ki csinál és mit. semmilyen infó nem érkezik előre, hogy most mi lesz, milyen úton visz tovább a rendszer, és mi a dolgom benne. mit kellene megkapnom, mit kellene fölírnom, megtudnom stb. pl. a két hete hétfői látogatásomnak a beutaló papíromnak a dátuma bizonyítja összesen, hogy csak ott járhattam mégis, miután ambuláns lap nem készült arról. mint ahogy a tegnapinak is csak az újabb pecsétes ficni a bizonyítéka. az eeszt-ben az újabb foglalt mr időpont sem látszik.

hát akkor, kérem szépen, szorongásra fel. 

pár perc tavaszi nyár

pár perc boldogság volt ez a hétvége, kicsi, tartalmas, együttlét, ilyenek voltak.

pénteken még zizegtünk a feszkótól, amit a munka/suli hozott, de már együtt ebédeltünk, gyorsankészülős finomat, takarítottunk meg mostam meg port töröltem, aztán én befejeztem az agyrém könyvem (egészen az utolsó 2 fejezetig idegesített, így mire jött a Csavar, addigra már csak arra vágytam, hogy na, legyen már vége, fejezzem be, van ennél jobb elfoglaltság is...).

szombaton elpályáztunk Balatonra - megnéztük a házat, a kertet, elszórtam pár ezt-azt (virág meg rebarbara), meglátjuk (vélhetőleg a madarak már meglátták, mert nem sikerült túl mélyre helyeznem a virágmagvakat, és érezhetően izgatottan csiripeltek egyre közelebb és közelebbről, sebaj), a tavalyi étteremke nyitva volt már (hipergyorsak, hiperkedvesek, ehető sokféleséggel), megnéztük a partot (még nem bontották le a partot, még le lehet menni a strandra, még nincs belépő, és konkrétan alig van valaki, bár maradna minden a régiben), fújt a szél, hullámoztak a hullámok, hangya helyett pók akart megenni, sütött a nap, meg elment a nap, egészen Balaton volt a Balaton. aztán átsasszéztunk a délipartvégibe, megnéztük ott is, hullám, stég sehol, tűző nap, sima, kedves, zöld víz meg a Badacsony. aztán család, meghívás, közlés, kutyák, süti, ücsörgés, hazaindulás. egész nap mentünk, jó volt, nagyon. előtte, utána Anyukámhoz ugrottunk - ez is milyen jó volt.

itt körül derült ki, hogy nem csak emlék a boldogan éltek: mindhárman visszarázódtunk a pár éve még élő idillbe, csak ennyi kellett. 

vasárnap nekiálltam ilyen apró, régóta néző dolgaimnak, majd a szokásos ünnepi közös ebéd, hümmögve jóllakás, aztán csak folytattam, de tényleg, ilyen marhaságokat, hogy az ebédlőszékek talpát pótoltam-lecseréltem, le is bútorápolóztam mind a hármat, meg rendbe raktam a szalagos dobozom, meg a konyhai szúnyoghálót is kiporszívóztam. a 4-5 napot tekintve valójában szépen, kényelmesen, olyan feltűnés nélkül kinagytakarítottunk...

ma meg újra megnéztem a sorozatkám végét (ez egy új szokás, amit építgetek), elkerültem a kölnivel locsolást (örök hálám a vízzel locsolásért, hát mégiscsak locsolás, hát mégiscsak az én fejem), és folytatom a munkát, mert az is van, tegnap kezdtem, hátha így kis darabokban jobban megy.

és most épp csak a térdem fájt szerda óta, ilyen ez az év.