por

azt mondják, hideg van, meg sok a por a levegőben.
ezt én is aláírom, mert hetek óta irritál a sok por, ami már lecsapódott a járdákra- mindenhova. a babakocsi kerekei mocskosak lesznek kettő fordulás alatt, borzasztó. ezt a dzsuvát ma kérlek szépen bevittem (én béna) a plázába itt nálunk. egyáltalán nem a plázaellenszenvemet hivattam kifejezni, csak éppen bamba módra berobogtam, könyvesbolt előtt megálltam, elkezdtem turkálni (az amúgy addigra elveszített) könyvutalványaim után, aztán a bekanyarodás előtt lenéztem, az állam is leesett, megnyílt a föld alattam, akkora fekete mocskot csöpögtünk a padlóra. kedves takinénik, elnézést, rögtön meg is bűnhődtem, libris élmény. (gyakori) (olyasmi, hogy jaj bocsánat, nagyon koszos a gyerekkocsi, de nem hagynám csak úgy a bolt előtt, de nem is tolnám be, a netes rendelésemért jöttem úgyis csak, kiadná a pultnak ezen a végén, ja, hogy akkor "várni kell", oké, köszönöm, nagyon kedves) (érdekes a fásulteladókoncentráció ott a pultban, négyből kettő mindig) (jajszegényők) (jajszegényén, aki még ráadásul veszteséget is könyvelek, mert se könyv, se utalvány)
tehát a por
mondd, mért káros a gyerekre az a por, ami a levegőben van sétálás közben, s miért egészséges idebent. kettő méterre van a többször szellőztetett túlfűtött helyiségben az a szegény attól az aljas poros levegőtől.
egyébként még a ködről elmélkedtem mostanában:
ha kinyitod ködben az ablakod, bent is köd lesz? és ha elég nagy a lakásod (nem), akkor bent is rosszak lesznek az útviszonyok?

szilv

a szilvesztert mégis megtartjuk, csak éppen mi koradélután.
kíváncsi vagyok, milyen lesz ide vidékre ruccanni, és hárombébis csúcstalálkozót tartani. nem különben érdekes, ahogyan g lesz a legöregebb gyerek a háromból (nyilván magunkat a tisztesség kedvéért most nem számoltam oda)

húr

és akkor elpattant egy húúúúr...
(dollika hangján)

rokonyok

amúgy ma meg tiszteletünk tettük a rokonyok rokonylátogatásán. az út tíz p volt, a készülődés egy óra. az ott töltött idő uszkve negyven p. g rettenetesen kétségbeesett (megint lerohanták) (de hát olyan édes, tudom), hatalmas sírással engedte ki a feszültséget (most még nyilván megteheti, kicsi, csak mosolyognak) (még), aztán megnyugodott, aztán már azt is hagyta, hogy három percre a nagyon kedves (háromgyerekes) rokon kezében tartsa (magától elfelé, höhö).
itthon végtelenül boldog volt, konkrétan majd kiugrott a bőréből.
(tanulságként álljon itt annyi, hogy ha nagyon nyűgös lesz, hát elvisszük rokonylátogatóba, miután hazajőve onnan triplán értékeli a megszokott uncsi itthont velünk).
(amúgy a rendszerhiba ott van, hogy délelőtt valószínűleg teljesen kisimultan fogadná a hasonló atrocitásokat, minthogy sapka-, sál- és kabátvétel, hordozóbaszorítás, idegen helyen felébredés, rokonygyerekek kiabálása, rokonyfelnőttek kiabálása és arcbahajolgatása, és a naaa, mosolyogjmár-felkéréseknek is tán eleget tenne)
barátok hívtak szilveszterezni, erre ez volt a főpróba, nekünk asszem ez még nem megy.
úgyhogy itthon hallgatjuk a pukkantgatás és vonytás vegyeskórust, izgi lesz.
irigy hónaljmirigyet nem, nem nézünk.

kockakész állapotok

ha nem is színhelyesen, meg nem is mind a hat oldal, de azért itt van három, amiket sikerült még menetközben elkapnom. lekapnom. már kész mind a hat, meg is vágogattam (jól elbarmoltam pár szélet tehát), lett a zöld képeknek piros kerete, a lelógó szélek már nem lógnak le, s már csupán a háromszori kétszeri lakkozás van hátra, bombabiztos vizes lakk(k)al.

hát, kicsit meguntam, s ha tavaly lett volna erre időm, meg kockám, meg ihletem, hát inkább tavaly csináltam volna meg.

korszakalkotó

fölfedezés.
azt a bizonyos teát édesköménnyel és kamillával NEKEM kell meginnom, akkor hat.
aaaargh.
és höhö.

uhh, a ma

uhh, a mai nyolcszori kajálás ellenére nem vagyok összetöppedve, valahogy mégiscsak jó ez az ünnep-dolog.
merthogy itthon van a drága, és olyan egyszerű ilyenkor öt- meg tízpercekre kezébe nyomni a kölköt, ha éppen valami van, nem kell a konyhából nyünnyögős hangon kedveskedve szóval tartani, sem nem rohangászni mint a tojósgalamb egyik teendő felétől a másikig, _végigcsinálok_ dolgokat és az óriási sikerélmény, na.
és ma meg itt volt l, jó sokat, és ez az egész megintcsak az új jahúnak köszönhető, mert neki is írtam csak úgy hirtelen, és látod, négy év után először beszéltünk, nem is keveset, egy egész félnapot.
egyébként fél éve nem beszélgettem (gergelyen kívül) egybe bárkivel egy félnapot. (kivéve tán a drágát.)
és fura volt az is, ahogyan együtt röhögtünk ng-n, akit együtt ismertünk meg, s mára emlék az az érzés, amilyennek akkor találtuk, s ha ma néhol föltűnik a tévében, s elmeséli mélyen a szemünkbe nézve a tutit, mindkettőnknek ugyanaz jut az eszébe, meg persze egymás is, és ez igazából meglepő, vicces és jó.
l igazából nagyon hiányzott, kár, hogy nem mondtam meg neki most sem.
g pedig egész nap egy angyal volt, minden kajálás után menetrendszerűen lehetett letenni időben aludni (kicsit járkálás kézbenvele belefért), aludt, ébredt, vigyorgott, karattyolt (áááállandóan karattyol, nagyon vicces) (kisegér halandzsázik, úgy képzeld el), vigyorgott, evett, dumált, aludt, ezt művelte, tökéletes időzítéssel.
mindig emlékezni fogok erre a napra, most azt gondolom.

ÉDES

a legédesebb mostani szokása a hangos kacagás, amikor meglát egyszer csak valamelyikőnket. grátisz adja, s muszáj tőle elolvadni.
mindenki behódolt neki, még a drága húgom is, csak ő most ezt még nem mutatja.
és mindenhol a mindenki vele foglalkozik, akárhová is kerül. vicces cirkusz ez.
ja, meg még a lábujját rágja lelkesen, teljesen fölszabadult erre mostanra, tömérdek nyál felhasználása mellett, persze

belép

abban a blogolásban az egyik legnehezebb, hogy időt és energiát szakítsak a belépésre.
nem beszélve a gép bekapcsolásáról, melyhez két napig nem jutottam hozzá, noha addig hónapokig onlány voltam.
karácsony itt és ott és amott.
itt amúgy ma volt az a félóra bambulásosdi, és az volt a legszebb, meg tegnap este az egymás megajándékozása. valahogy csak kettőnkre jutott kész ajándék.
és kaptam pár nyelvkönyvet. én szeretem a nyelvkönyveket, és végre találtam pár régóta áhítottat / már nagyon kellőt.
jövő karácsonyra időt kérek majd (hozzájuk) (is)
a drága meg kapott egy fülest a szgépéhez, ennél fogva nagy bumszlival gyarapodott az esti hátképe. de tényleg jól szól (jútut hallgatni jó volt vele)
a gyermek ajándékai nem lettek kész. kap gumicuccokat fördéshez / nyalakodáshoz, csak épp ma fejeztem be a tisztává tételüket. kap elefántot, csak éppen annyi karácsonyozás volt, hogy még nem lehetett alaposan elmesélni neki, mi is ez az egész, meg még a kép se érkezett meg. kap még kockakirakót, amit bőszen fényképeztem az első három oldal elkészültéig, aztán már nem, és még lakkoznom is kell(ene), szóval ezt sem adtuk oda neki, mert 1. nincs kész 2. nem volt rá alkalom (ez tökbéna) 3. még úgyis kicsi hozzá, hogy összerakja.
helyette majd inkább összerágja.
anyukáméknál (és máshol is) megszaladt a dolog, nem is értem, meg most ezt nincs is türelmem részletezni, de az mindenképpen jó, hogy egy kicsi szabadon elkölthető summa került a birtokunkba.
adtunk is.
adtunk apósomnak nagymarát- anyósomnak egy gigát (kártyában) - húgomnak sok apróságot - öcsémnek játékdévédét - anyunak esterházyt - nagynénémnek angyalt és dévédét ötvös csöpivel - a dédpapának (morfarfar) gyermekképalbumot - dédinek (farmormor) meg egy könyvet, ami uncsi, mint ötlet, de schäffererzsébet, szóval jó. van még keresztgyerekünknek egy jó kis kétszemélyes katan-változat, csak az időpont homályos, mikor adjuk oda.
ez a neuralgikus pontunk-
a mikor
az idő-

és: fáradt vagyok, mint a kutya. marsazágyba. gyakorlom, mikor majd már g-nek mondhatjuk majd. annak a g-nek, aki mostanság négyszer eszik éjjelente. kéne valami reform.

két nap alatt

két nap alatt
* beszereztem a kari ajándékok jelentős részét, maholnap majd összegzek, mit kinek igen, s mit mondjuk nem (az érdekes kérdés, ha valakinek valamit nem, akkor azt mikor már)
* beszereztem egy masszív másfél napos fejfájást ezzel együtt, aztán el is hagytam a mai nap forgatagában valahol (éljenek a plázák)
* megvettük anyósom vadiújnak mondható autóját magunknak, melyről másnap derült ki, hogy nem fér be hátra a babakocsiváz (grat) (majd lepattintjuk a kereket, erre jó a vagyonokba kerülő babakocsiváz) (persze a lepattintás nekem csak elméletileg megy, miszerint valahogy így kéne) (hehe)
* köhécsel a gyermek, de semmilyen jelét nem mutatta, hogy normál munkarend idején kívánna lebetegedni, úgyhogy holnap megbeszélem vele, hogy a) nem leszünk betegek b) ha netán, akkor is kizárólag jövő csütörtök-pénteken.
* beszereztem egy fantom torokfájást, amikor éppen enged kicsit a rohanóprés, rögtön előjön, viszont rohanás (napjaim 99,5 %-a) közben nem. végülis oké így.
* a kockakirakó hat oldalából egyet elkészítettem, kép köv. valamikor
* fölvásároltam az osán bodykészletének felét, csinos kis kék/fehér/sárgászöld itemekkel gazdagodtunk, nekem ez nagyon jól esik.
* megérkezett az évek óta áhítozott olaszkazettám, így lett teljes a kariajándékom, mely elsősorban és túlnyomóan olasztankönyvekből áll (juhhé)
* megérkezett a gyermek, illetőleg apósom ajándéka, miszerint g elefántot kap karira, apósom egy nagymarát. azt persze elfeledték mondani az állatkerti drágák, hogyha örökbefogadsz minimáláron egy állatot a kertből, azért még nem jár kép róla. azért tehát vicces helyzet lesz, midőn majd én (???) elmesélem apósomnak, mi is az a nagymara. (csak vicces, ahogyan rímel a nagymamára, azért lett ez az állat -biztos egy állat, amúgy) (és fontos a nagyszülői kapcsolatokat ápolni ezúton, közös kirándulás formájában, azért kapja ezt) (ja, meg mert mindig szemrehányást kapok tőle/tőlük/apósoméktól, hogy már mért vettem nekik ajándékot/olyan drága ajándékot/egyáltalán mért adtunk ajándékot, s remélem, talán ez most nem ütközik ilyen okosságba, erre nem lesz mit mondani) (hehe)
* megpróbáltam elintézni a gyedemet, de mint tudjuk a munkahelyem malmai meg ilyenek. mondjuk még van három hetem, amiből ugyan két hét ünnep, de azért csak lesz már majd hétköznap is.
* természetesen elfelejtettem artikulálva sugallni rokonságnak, hogy járókát akarunk venni karira...
* ja, egyedül kuksolok itthon a tengernyi teendő között, ezért hát itt írtam egy kilométeres posztot.

alszik

mivel gyermek ma délután összevissza aludt, megint alszik. így megint nem fog este időben.
így toljuk magunk előtt a lavinát, miszerint nem lesz mostanában normális napunk.
a csudába.
ejh, ébresztenem kell.

mindenesetre

mindenesetre ma itt járt megint b, most befejeztünk legalább két témát.
az én első számú témám a gyerek, ez most már nyilvánvaló.
de azért, miután b jófej, nem volt ez gond.

biztosan hülyére

abba a bizonyos kajaáruházba kizárólag annak okán mentünk, hogy van akciós mosópor.
semmi másvásárolnivaló nem lebegett a szemünk előtt (esetleg csak a mikulásruha, de aztán nem).
bementünk. kavarogtunk. új hely, ravaszdi terelgetés. zsúfoltság. sorunkat utoljára, nyomozva találtuk meg a mosópor nem szezonális csali.
háromfélére vágytunk, az akciósból egyet találtunk. megkérdeztük egyszerű barátnénkat, mondá vajh van-e a raktárban további, másokkétféle akciós izé. hú, mondja, nincsen, más is kérdezte már.
agyam eldobtam, oké.
pénztár, fizet, infópult, vásárlók könyve (én olyan korrekt beírós vagyok). előtte azért még kérdeztem, van-e. nincs, mondták, ha ott nem volt. oké. beír. (nem csupán a mosópor hiánya volt a fájó, a kisebb kiszerelés -kétszer annyiért- volt, de volt egy speckó akció, utalvány "ajándékba", amiből így én kettő helyett egyet kaptam, azt nehezményeztem pluszban.)
harminc nap.
k.cs. vevőszolgálati munkatárs leveléből idéznék, mert asszem hülyének nézett, és ez volt a levél lényege: "amennyiben a jövőben kérdése merül fel termékeinkkel, akcióinkkal kapcsolatban, a boltban dolgozó munkatársaink készséggel állnak rendelkezésére."
(jó lefordítom: te, kis hülye, hát mért nem kérdeztél meg ott valakit, te kis hülye. legközelebb, ha mégy, kérdezd meg a néniket, ne csak úgy írkálj mindenféle könyvekbe. kis hülye.")
tehát kiverte a biztosítékom, és muszáj volt fölhívnom és maximális higgadtsággal a tudomására hoznom, hogy nem vagyok az.
ha egyszer lesz időm, írni is fogok nekik. esetleg egyúttal a fogyasztóvédelemnek is elküldöm, merthogy nem csupán a mosópor fontos, de a pofátlanságnak is volna határa. nem utolsó sorban biztosítanám arról, hogyha küldött volna egy ötszázforintos utalványt / tíz matricát / estébét, ami nekik ott hegyekben áll, ráadásul karácsony is jön, örökre megvásárolták volna a jóérzésemet feléjük.
és azt is beblogoltam volna.
amúgy az interspárról van szó. a név fiktív. a levélrészlet nem.

ireg.forog.lyukas.vidám

szolg.közl.füles

fülikém, helyezd vissza légyszilégyszi a kommentet.
mertmikor végrevalahára kettőpercre szusszanhatok blogot olvasniírnimegkommentálni, olyankor az emailt megnyitni és irkálni bele annyira körülményes és hosszadalmas, hogy egyszerűen sosenem megy, g fölébred pont / kiabál pont, miszerint nézzek rá / vegyem föl / oroszlánt játsszak neki / estébé, vagy vasalni / teregetni / postáshozmenni / elpakolni / estébé kell pont sürgősen, tegyük hozzá, hogy mialatt ezt leírtam (nini, már ilyenkor itt ülök? el sem hiszem), szóval ezalatt a bejegyzés alatt is pl lemerült a gyereklehallgató, elemcsere sürgősen, tehát
tegyed vissza lécci, mert akkor tudok mindenféle okosságokat üzenni neked villámgyorsan, és az persze nagyon fontos.
ennyire, hogy még egy egész bejegyzést is írtam neked ide, pedig már vasalnom kellene. (höhö) vagy inkább aludnom.

száz éve

úgy kábé érezhetően száz éve nem volt így félhétkor egy ilyen felszabadított (április nééégy, kedve sünnepüüüünk) negyedórám, mint a mostani.
gyermek apjával lent. (jönnek föl, de akkor is)
dédi itt volt vasárnap.
n, b-vel, aki inkább m mégis, mint apukája, ugyancsak itt volt. m parolázott gergővel. nagyon jót kacagtunk ezen, miután m négy, g lassan öt hónapos. haverek, na, mér vagyunk ilyen hitetlenek, kedves anyakartárs.
ifjabb gáz géza amúgy ma kilyukasztotta a rugijának végét. kettő óra alatt ujjnyi lyukat feszített rá, azóta -úgy mellékesen, ahogy szokott- melléktevékenységként azzal szórakozik, hogy kidugja rajta a nagylábujját, majd mikor jön az annyaapja, hogy lyukból ujjat távolítson, gyermek befeszít, és a markába jót röhög, hogy mit össze kínlódik vele az adott delikvens. annyira, de annyira.
és ma egy csipetnyit sem aludt a sétán kívül.

naplózom

és még itt volt b is, igaz, úgy harminc percre, majd el kellett rohanjon.
holnap jön a dédi.
holnap kimarad a névnapozás anyuékkal, mindhárman betegek.
hétfőn jön n, elhozza b-t, ha minden jól megy, azt a b-t, aki három héttel fiatalabb g-nél, a két kiscsávó első találkozója lesz, ha lesz.
szerdán rokon nagybácsi lesz 70, ezt mi a gyerekkel szerintem kihagyjuk.
és talán eljön valamelyik nap b megint, hogy folytassuk a csacsogást.
és szombaton lesz találkozó, oda 3 kisgyerek is hivatalos, így elég nonszensz az egész, annyira sokszor szopizik még g, és annyira hamar elfárad is mostanában.
és akkor vasárnap és kilencedik nap, és aztán pedig itt a karácsony.
és most megyek aludni.

vidám?

nem, nem vagyok vidám.
de rosszkedvű sem.
és ma volt három olyan ötperc, hogy azt gondoltam, most pont jó, itt kell lennem, mert ez az, amit vágyok.
egyszer ott a vektrából kiszállva bankokba menet ugratva egymást. egyszer az áruházban a mozgójárdán fölnyünnyögve hülyülve. és egyszer meg g karácsonyi kockáit festegetve, mikor g nyafizását az mulasztotta el, hogy magamhoz húzva oldalt fekvén a pólómat tépegethette nagy hangon, miközben a drága a háttérben még pont nem aludt (bújkál benne is valami szösz, csak múljon is el).
tizenöt perc. azám!
vidámító.

este, nap mint nap

amortizálódom minden estére, most tettünk rá két lapáttal is.
szombat, hát férj itthon, ami nagyon, nagyon jó.
így születik az elhatározás: gyermek sétáljon nagymamájával, mi meg futkorásszunk egy másfélórás körben a környéken ügyeket intézni. ez lett hát az első lapát. lett fenyőfánk, lett gyümölcs, lett süti (hol is van az már), néztünk autót. viszont ismét megtapasztalhattuk a banki axiómát, miszerint tőled levonják a díjakat/ kamatot, míg azonban másodszorra sem képesek tevőlegesen hozzájárulni az internetes bankolásod működőképességéhez, amelyért ugyan különdíjat fizetsz. ez egyébként az ótépé, ahol az okosabbik nő is széttárta a kezét, miszerint hétvégén nem tudják megkérdezni a "központot". bank, számítástechnika, 21. század, höhö.
a másik nemsikerült a szomszédos bank volt, az erszte, erre nagyjából volt egy olyan húszezresem fogadásra lekötni, miszerint nem fogunk tudni intézkedni, s tovább ketyeg majd az üres számlánkon a havidíj. az első bankban, tíz év óta, MINDEN alkalommal m i n i m u m húsz percet kellett várnom, s egyszer már megfogadtam, hogy soha, de soha. aztán mégis, és látod. hétvégén, szombaton egy darab ügyintéző két vállalkozói számlát intéz, mint mondta, még a másik hátravan, és az úgy háromnegyed óra. gondoltuk, nem várjuk meg.
argh - mondtuk volna, ha nem tudtuk volna előre.
a második.
a második lapát természetesen az este volt, meg a kicsi fiú nyűgje. ma egész nap rém morcos volt, csak a nagyanyjáéknak bírta mórikálni magát (két nagyszülő teljes gőzzel utyuluputyuluzta negyven percig, azért már mindenki képes jókedvet csiholni magából).
sokat aludt, mégis az egy órával korábbra hozott este alatt végig hullafáradt volt. viszont a kiságyba letevés egyenlő volt a velőtrázó (szó szerint) ordítással. tízszer tettem le / vettem föl, a la suttogó, de utána már csak újabb hosszú szopizással bírtuk magunkat megnyugtatni, ő olyan, hogy nem a felvevés miatt, hanem a felvevés okán hagyja abba a sírás-rívást. kellett nekem okos gyerek.
és egyébként az egyik ilyen sírás-rívás alatt fogott el az az érzés, hogy nem is csupán az a helyzet, hogy azért kell felvenni / vígasztalni / megszoptatni, amikor igényli, mert akkor jó lesz neki, hanem mert mélyen megalázó hagyni egy embert könyörögni valamiért. s ha értjük egymást, akkor tudjuk, mit szeretne a másik, s ha az teljesíthető, akkor mivégre az ingerlés.
egyébként
rengeteg mindent ért, időnként elfog az érzés (na, ez sosem csal, hangozzon bár nagyképűen, márminthogy sosem csal), hogy nem csak a hangsúlyt, de a témát is érti. riasztóan mély érzés ez.

optimistán

viszont, és ez a jó ma:
mától hasrapördül, majd hátára.
és ezt oda-vissza, büszke arccal, helyesebben anyukája büszke arcával.
lehet, hogy ezek még fontosabbak, mint s nemmenős dolgok.

permanensen

két dolgot nem tud a gyerekem (egyedül)
1. kakilni
2. aludni
ezekkel amúgy az oltásokig (2 hónappal ezelőttig) gyakorlatilag semmi gond nem volt.
és fogalmam sincs, hogy oldjam meg, kísérletek, meggyőződéseim ellenére tevések és gondterheltség. unom is. utálom is. tehetetlen is vagyok. ja, és nem tudom, mikor melyik gond, este frekventált mindkettő-
és nincs körülöttünk egy határozott és elfogadható elveken élő szakember / bárki, aki legalább körübelülre elmesélné, szerinte hogyan / ő hogyan / mitmiért / mitmiértne.

ajándékok

idén ez nem kellemes téma, hallani sem akarok róla, senkinek semmi, aki nem hozott listát, nyilván jó okkal nem megy, s még azt sem bírom megmondani a kérdezőknek, mi mit.
és két hét alatt megint kilenc program várható, ez is hátborzongató, mert azokra a napokra tulajdonképpen el is felejthetem, hogy létezem: előtte rákészülök, közben levezénylem, utána levezetem az eseményeket, szépen úszik is a nap (a rendszerről ne is beszéljünk, pl az altatásosról, argh)
ne kérdezd meg, füli, mért kell idén is mindent abszolválni, nem tudom, szerintem ilyenek vagyunk.

kudarc-é

a csuda tudja.
elhatároztam magam reggel, és azóta új éra van.
minden egyes alvást (kivétel persze a délutáni sétaalatti) bent oldunk meg a kiságyban a kisszobában. töknehéz így.
(ja, és életem első kutyaöldöklése lesz ez, mikoron is fölébreszti a szomszéd idióta kutya a gyermeket)
na szóval altatás. eddig minden ilyen köztes alvás a kanapén történt, melléfeküdtem, kicsi szem betakar, cumi cuppant, halk zizegés, hogy így a szunya, úgy a szundika, csak egy kicsit kell, utána milyen friss leszel (az is). és néhol én is alhattam egy húsz percet, ami azért nagy ajándék volt.
most kiságy mellett állás/térdelés, a technika ugyanaz, csak a kezem szakad le. (ja, és nem alszom egy percet sem, merthát állva, ugye) de a gyermek jól vette az akadályt, mindig mondtam, hogy egy tündér.
de az egész arra megy ki, hogy az esti egyre maratonibb (2-3 órás) altatás és szopizás és cicinalvás kombót sikerüljön leszorítani újra emberire. ma én voltam a határozottság mintapéldánya, egy óra szopi után cupp le, irány az alvó (!) gyerekkel az ágy. letettem, betakartam, vártam kicsit, minden klappol, kijöttem. tíz perc múlva kukurikú, olyan anyukeresős kehhegés, nyekergés, túl sötét van, meg mi ez, szóval próbáltam cumit be, fejsimi, zizegés, csönd, szem, de ő egyre éberebb lett. így hát kijöttünk. kézben vele olvastam pár mailt, apját nézte álmos, ámde kerek szemmel, álla a vállamon (soha máskor ő ilyet nem tesz, csak éjjelente hullafáradtan), aztán szopi (diadalittas arc, csak mondom, neeem olyan ártatlanok ám, höhö), bealvások, cupp le, cumi be, értetlen gyermek megfog, bevisz. és így tovább. végül sikerült álomba simogatni, szembefogni, ágymelletttérdelni. háromnegyed 12re szunnyadt el.
így hát sikerült egy szép háromórás estét alkotnunk együtt.
még nem az igazi.

mért röhejes

azért röhejes az internetes piacon való licitálás, mert
1. vannak akik halálosan komolyan veszik és képesek az utolsó percben a valódi, új árú értéke fölé licitálni úgy 10.000 forinttal egy használt cuccra (utolsó percben licitálni amúgy nem röhejes, az izgalmas, igazi vadászat, de nyilván csak egy jól megszabott határig) (értékhatárig)
2. a legpszichopatább emberekkel találkozhatsz össze szándékodon kívül, s általában az ilyenekkel kell a 200 forintos könyved miatt hónapokig sz@arakodnod, mert licitál, aztán kérdez, mire te mondod, mit igen, mit nem, nincsválasz, majd megnyeri, majd nem jelentkezik, pedig külön átalánylevélben kéred. aztán írsz neki. kétszer. másodjára írsz smst is, hogy na, mi lesz. erre megírja a címét, hová küldd. mire te válaszolsz, hogy ennyi és ennyi lesz. mire ő ismét két hétig (bocs, nyolc napig, de ez mellékes) hallgat. írsz neki. hallgat. írsz neki, küldöd a központba is, mire válaszol, hogy az ikszneka bankszámláját akarta használni és nem ment. mire te fölhívod, s elmondod szóban, amit eddig négyszer írtál le. megérteni látszik. pénz jön. aznap küldöd a könyvet. kilenc nap múlva fenyegető email érkezik, miszerint könyv nem érkezett, lassan értékelni fog. (hüje fejjel persze te már küldtél megkönnyebbülten egy pozitívat, hogy letudtad) (nem tudtad le). kimerítő levelet fogalmazol szkennelt feladóvénnyel. nem olvassa, helyette ír a lezárt aukció oldalára, hogy az összes elérhetőségedet elveszítette (???) és írd meg neki oda. felsőhajtasz. oda is írsz neki. és azt mondod magadban, tíz értékelt adásvétel alatti illetőket egyszerűen szóra sem méltatsz, ki is tiltasz mindenhonnan. ) ja, most itt állsz, kíváncsi vagy, meddig megy el a tisztelt ámokfutó) (persze a valósággal való bárminemű egyezés ki van zárva, ezt mind én találtam ki) (meg azt a mukit is, aki a csodaúj csodaolcsó, seholnemkapodmegennyiért korcsolyára kitalálta, hogy majd utólag fizeti ki a másik felét. ha tetszik neki. elég jót röhögött a levél olvasója ám. és megírta, hogy nemmnemm.)
ajh. nem annyira éri ezt meg. csak most mért dobáljak ki dolgokat, ha tényleg jók. kalmár énem feléledt. valaki egy micimackót?

perspektíva

még egyszer

a jahúról még egyet ide kell írnom, a történelmi hűség kedvéért.
merthogy egy életre lekötelezni látszanak a megújult rendszerrel.
mert a megújult rendszer minden levelezésem összes darabját egy horrorhosszú listában mutatja, s nem 1, 2, 3....86 formában, villámgyorsan belenéztem hát az öt évvel ezelőtti leveleimbe (a hotmél pölö anno, a rendszerváltásakor intelligensen kitörölte a régi leveleim szőröstül-bőröstül, idegestül). szóval belenéztem, s pár régi barátnak ellőttem egy-egy hogyvagy- dehiányzol- annyirarégen- hjaj háromsort, és lásd: az, aki annyira régen, annyira nagyon és alaposan hiányzik az életemből, legalább visszaírt, s ez most jól esik, mert még tán találkozunk is.
és mert nagyon fájt a távolság.
de amilyen kutyaütő vagyok, most nem folytatom a levelekkel, sem itt sem, hív az ágy, hátha ma többet alszom, mondja.
hátha holnap.
egyébként azt mondtam, hogy avar írt megint oda, ahová már rég épp nem? én örültem.

ezek a napok

lassan kiderül, hogy melegfront-érzékeny a kicsidrága, ezért múlt éjjel négy alkalommal, egyre hosszabbodó időkre kukorékolt a szentem. már egészen el voltam kapatva az egy-kettő keléstől, szerintem azt gondolja, jobb, ha nem kényeztet, hadd értékeljem, amikor rendesen alszik.
az esti 70+ perces alvás-szopizás után éjfélkor negyedórára, negyedkettőkor 35 percre, félnégykor kettő órára gondolta megszakítani a szundikát. az utolsó alkalmával egy órát sírt.
rendkívül nyomasztó az ilyen, csak úgy megjegyzem, különös tekintettel az összes átaludt másfél órámra, szóval a reggeli köhécselésre (helyesebben türelmes hangicsálásra) ébredéskor az ember feje fölé tornyosuló hihetetlenül undok napra nézve.
aztán jobb lett minden, mert délután a sétát anyósom nyakába varrtuk, a drága elment a képekért, így az üres lakásban végre eszembe jutott a dálutáni szunyóka, név szerint az egy óra alvás, mely újjávarázsolt. látod, itt karattyolok.

épp a napokban

épp a napokban, hogy többet használom a nyavajás hotmélt, pedig denemszerettem, mondtam éppen ki, hogy mégiscsak jobban kedvelem már, mint a jahút, mer' annyival okosabb, ügyesebb a felépítése.
ezt szerintem meghallották, mert pár napon belül rámpasszírozta a jahú a nyúmélszisztemet, és kérlek szépen, ez megint nagyon ütős. ismét csak jobban kedvelem a jahút, bocsi, marad a hotmél annak a sok idétlen nyavajásnak, akivel az adatlapomon és a plusz kiküldött levelemben is részletezett információk ellenére szívózni kell, mert nemolvas, nemgondol, nemtudja. meg akarja venni mondjuk, de nem úgy. vagy majd másképp. vagy küldjem el előbb és majd ő utána kifizeti. höhö, mondtam erre, ismét leírva, hogy de hát nem.
jó igazságtalan vagyok, mert sokból ez a kisebbség, a többség meglepően kedves és korrekt nagyon, sikerélményt meg jóérzést okozóan.

rövid, rövid, RÖVID

áhh, az érzéseknek túl rövid a nap.
most már az éjszaka is.
az egyik rögzítendő érzés a napokban tört rám, ahogyan g a hordozóban ült, és a lassan szokásos helyzet megoldásán dolgoztunk (gyk nem kakil sokszor sokáig), tehát teát ivott.
a múltkori ölemben ülve ivás ordítása után először is döbbenet volt a mostani pohárkázás, a nyugi, a rutin, pedig igazán nem iszunk pohárkából (sem semmit) gyakran. és akkor jött az az érzés, ahogyan ő ott ült, és itta a pohárkájából a kortyokat, kedvesen, "engedelmesen", totál biztosan abban, hogy mivel ezt én adtam, tehát ez jó. olyan édes volt ő, és olyan nehéz érzés (olyan felelősség-szerű), hogy nehéz lefesteni.
a másik éppen nem gergős érzés, csak éppen a megreformált jahút böngésztem most este, és arra jutottam, hogy ezek -akármi is volt evvel a céljuk- egy zsenik, így kell jahút reformálni, mert rögtön annyira felmelegített, ahogyan öt évvel ezelőtti leveleimben böngészhettem két kattintással, írhattam nekik egy rövidet, háthaválaszért, s folytathattam ugyanott a böngészést.
ez nagyon jó érzés volt, mert én vagyok a régi leveleim is, meg amiket kaptam, hogy mennyire figyeltem oda azokra az illetőkre, meg az a pillanatkép, ahogyan a lelkembe ivódva állnak, s talán várnak, hogy újra megmozdulhassanak.
ha érted, mire gondolok.
olyasmire, amiről ez a szabó magda idézet is rólam szól.
szabó magda nagyon jól tudta.
nagyon hiányzik amúgy.

gyerekek...

azt gondoltam jó egy órája ide vésni, hogy no lám, mégiscsak vannak jó csodák, ahogyan pölö drága gyermek ma este 35 perc után letehető állapotba szunnyadt el. és hogy hát ez már micsoda nyugi.
tehát tudjam: ez nem a normális, megvan a böjtje (és legyen csak ennyi, nem panaszkodom!), lévén, hogy fél12kor előkuruttyol engem, majd egy órán át hol szundikál, hol szopizik, de mindenképpen megmozdíthatatlanul.
hát így jártam.
amúgy ma 7kor indítottunk, amit már régóta nem, szét is csúszott a számomra oly gyors galoppal, de tartható rend, imígyen ez utolsó volt a mai 8as számú kaja, ami azért egy örökmozgó hétkilósnál nagyon (nagyon) fárasztó. csak így simán.
holnap kéretik szépen visszaállni a _hatszori_ alapos étkezésre a gyermekeknek.

kimaradt

kimaradt a múltkori veszteséglistából az, hogy ám a bokám nem egyszerűen rozsdás, szépen visszajött az a príma vizesedés, dagadás, ami elkísért a többedik hónaptól kezdve a terhesség végéig.
mondjuk minden egyes hosszabb kocsitoligálás után elmúlik, úgy 2-3 órára, aztán szépen visszadagad.
mi a tanulság.
anyósom felkészítését a jövőbeli rendszeres gyerekfelvigyázásra, helyesebben sétáltatásra megkezdtem, igazából annyira kedves, mert még örült is neki. hát még én. merthogy így tán egyszer nem sokára eljutok valami mozgás tájékára.

vicces

ahogyan a miki a kedves apukának hoz rengeteg ajándékot (név szerint trillió csokit). majd jövőre - mondják.
én pedig, mint afféle tudományos-modern mama, már el is kezdtem ütni a vasat, hogy azért jövőre még ne. kíváncsi vagyok mi lesz, ez egy ötletszegény, csokiajándékozós család, ha mégoly helyesek is.

naszóval

most tisztáztam magamban, hogy nekem mostanában nagyon jó.
igen, még nemaludni, nemcsinálniamitnagyonakarok, káoszban élni, nemgondolkodni minden nap mindenről, nemtalálkozni, nemfelhívvalenni is jó valahol. valahogy.
ez a kisgyerek egy öröm, talán azért.
a férjem is egy öröm, még azért is.
s mert vannak olyan napok, amikor alig van valóban frusztráló helyzet, vagy legalábbis nem muszáj annak érezni. mint ma, mondjuk.
aztán azt is tisztáztam magamban, hogy jó nem dolgozni járni, akármennyi rutinnal is éltem bele az elmúlt években a december-januári hajtást, mégis, megpistulnék, ha most is, immár tizedjére csinálnám napról napra pontosan ugyanolyan kínlódva ugyanazt. néha fölhívnak, kisujjból jön általában a válasz, s mindig bámulok, mennyire nem rutin ez másoknak, és tény, hogy nem volt alkalmam betanítani őket, kicsit kényelmetlen is az érzés. elfog az a lendület, hogy hát lehet, hogy egyszerűbb volna mindenkinek, ha bemennék és legalább mondanám, mit hogy, mert végsősoron, ha visszamegyek, és ez lesz a munkám, hát akkoriban majd nagyon pipa leszek a mostani magamra meg az egész helyzetre, miután majd utólag kell javítani a dolgokat, és úgy még sokkal bénább lesz minden.
de most igazából azért mégsem foglalkoztat ez az egész. csak vicces, amikor elmegyek a közeli telep mellett, ahol egy muki dolgozik, aki tiszta jófej, és tudom, hogy a vele kapcsolatos papírok nem lesznek rendben, mert csak úgy vannak rendben mindig, ha én rendberakom, és előttük elmenve mindig eszembe jut, hogy be kellene mennem szólni neki, mit tegyen. no persze babakocsival ez nyilván nem megy, szóval sosem megyek be, és furdal a lelkiismeret.
szóval majd fölhívom, ami persze vicces.
na, blabla vége.
gyermek ma és tegnap -mintha az előttes két nap nem is lett volna- mint a kisangyal alszik el tízkor a szopi végén, s hagyja magát szépen elhelyezni ágyában. hihetetlenül felszabadít a dolog, szóval volt haszna a kétéjjeles kínlódásnak is: ez az érzés most.

valahogy

valahogy nem állnak össze a dolgok.
a káosz vagyok maga, olyan.

de azért itt egy pársoros, a szalókiági-lemezről, végtelenül kedves fogalmazás, azért.

Hej, te, Mici, öltözz fel,
lánykérőbe jöttek el,
zöld szekeret hajtottak,
sárga csikót befogtak.

Indulj, testvér elmehetsz,
nem kellesz a Micinek,
Mici helyett szakajthatsz
egy virágot magadnak.

hallgatva jobb ám. ja, és csak most látom, a linkelt oldalán meghallgatható a dal: Cipity Lőrinc - Mici a neve.

gázosalvás

egyre gázosabb történet ez az esti hogyan altassuk el gyermekünket-problémakör.
ma ismét volt végtelenségbe nyúló szopi, próbálkozás a megébredt de hullafáradt gyermek rácsoságyban (helyén) való altatással, orbitális üvöltés, majd végül nyugtalan kézben bealvás, letevés, alvás ágyban.
én ez nagyon utálom.
és nyilvánvaló az is, hogy nem tudom hogy kell.

rihegröhög

ezen most (végre valamin) igazán jót rihegtem-röhögtem.
annyira ilyen, hogy nagyon.

lista másik

* ez az ember valami megmagyarázhatatlan módon szeret engem, ugrál körülöttünk, kedveskedik, segít, ilyenek. ez a kitartás amúgy teljesen elképesztő.

* ez a másik (kis)ember minden fáradtságot és nemalvást is megér, olyan, kedves, türelmes, és higgyük el, hogy tényleg okos, nem az anyai szív mondatja velem. csak a szemébe kell nézni.
* néha igenis van időm másra, így szedtem össze egy halom ruhát itthonról g-nek. meg egy halom játékot. meg egy halom könyvet (azt jobbára nekem)
* hihetetlenül lassan, de alakul a lakás. lucalakása.
* ezek amúgy elegek, ettől megy azért a mindennap.
ja, és itt a dédiskép.

hiánytengődésfacsarodás

* tönkre ment a bal lábam külső pereme, ínhüvelygyulladás a minimum, hogy beleköltözött
* a bokáim folymatosan rozsdásak, megőrülök, mennyire nem bírok járni, csak mint egy béna pingvin
* csomókban hullik a hajam, s ha összevetem ezt a másfél évvel ezelőttivel, durvább, ráadásul kevesebb mínusz sok, az sokkal kevesebb, majdnem kopasz. ezt amúgy nagyon rosszul viselem.
* egy igazi percem sincs, hogy kicsit megnézzem magam magamnak testben-lélekben.
* az alvást le sem írom.
* meg a pocakcsíkokat sem.
* a szülés utáni plusz egy kilóhoz szépen hozzáadtam valamennyisokat. ügyesen.
* állandóan visszatér az egyedüllét- és frusztráltságérzés, olyasmi mondjuk, hogy semmi sem megy időben / rendesen / ahogy elképzeltem. ezt tetézik azok a jó és színtisztán önzetlen barátokrokonokakárkik, hogy beígérik magukat, s nem jönnek (többnyire szó nélkül), vagy már rég megsértődtek, s nem jönnek / hívnak / estébé, vagy akiket én hívogatok, s akkor beszélünk, nembeszélünk, keresem, nemkeres, nemhív, nemír, nemjön.
ez amúgy rémesen bánt, ezt így igazán le sem tudom írni, hogyan, milyen mélyen és mekkorára fáj.
* a családom tüntetőleges távolléte is olyan szúróspulcsi. anyósomra nincs szó, mennyire igyekszik, persze helyzeti előny, meg megteheti, meg ilyenek, de azért mégiscsak az anyámhúgomöcsém, akik nem jönnek, nem hívnak, nem írnak. jó anyukám múltkor jött, miután elbőgtem neki a dolgot, de azért ez akkor sem szép.
* valahogy nem megy igazán a jóérzés, hogy szeressem azokat, akik nem vesznek körül.
asszem,
aludni kéne.

áhh, szívesen

áhh, szívesen írnék én ide mindenfélét, csak azt mondjátok meg mikor, most úgy hajnali félkettő táján van pár nyugodt pillanatom.
azt írnám, milyen hiányok tengetnek.
meg megírnám, mi a nagyon jó (ez is sok van)
meg hogy hogyan szültem, azt jobbára már csak magamnak, merthát mikorisvolt.
ehelyett képeket kellett volna válogatnom, hogy holnap leadhassuk őket. a dédije ugyanis nagyon öreg, s ettpől nagyon gyenge is, de hétfőn végre jön, és akkor hadd kapjon képet is a kezébe, ne csak Gergőt.
a világ legédesebb gyereke (tudom, minden anyukának/óvónőnek/stb van ilyen terminusa) ma félegyig kukorékolt. mindig cicin alszik el este, nem tudom másképp altatni (még????), de persze ma is megkaptam áttételesen, hogy hát "ő csak letette, aztán az aludt már 4hónaposan" (és az énanyámat). ja, a világ legédesebb gyereke ma is elszundított a cicin, csak éppen az ágyba vivés utánközben még épp a kezemben megébredt, olyan riadósan, mire én is frászt kaptam. ez a közös ugrás volt a hosszú-hosszú este kezdete, arggh. a világ legédesebb gyereke amúgy azért az, mert 11ig nem nyafizott egyáltalán, s ha végül már morcosan rászóltam, miszerint éjszaka, aludni kell, estébé, morci helyett tündér helyesen rám vigyorog ("anya, ugyan már ne vegyél már mindent olyan komolyan, inkább gyere, anyukám, játsszunk, látod, az arcodat is megsimizem, na ugye"-tekintettel). ilyenkor használják a "meg kell zabálni" terminológiát azok, akik.
de hát tényleg meg kell.
de persze aludni is jó volna.

ko

KO