most tisztáztam magamban, hogy nekem mostanában nagyon jó.
igen, még nemaludni, nemcsinálniamitnagyonakarok, káoszban élni, nemgondolkodni minden nap mindenről, nemtalálkozni, nemfelhívvalenni is jó valahol. valahogy.
ez a kisgyerek egy öröm, talán azért.
a férjem is egy öröm, még azért is.
s mert vannak olyan napok, amikor alig van valóban frusztráló helyzet, vagy legalábbis nem muszáj annak érezni. mint ma, mondjuk.
aztán azt is tisztáztam magamban, hogy jó nem dolgozni járni, akármennyi rutinnal is éltem bele az elmúlt években a december-januári hajtást, mégis, megpistulnék, ha most is, immár tizedjére csinálnám napról napra pontosan ugyanolyan kínlódva ugyanazt. néha fölhívnak, kisujjból jön általában a válasz, s mindig bámulok, mennyire nem rutin ez másoknak, és tény, hogy nem volt alkalmam betanítani őket, kicsit kényelmetlen is az érzés. elfog az a lendület, hogy hát lehet, hogy egyszerűbb volna mindenkinek, ha bemennék és legalább mondanám, mit hogy, mert végsősoron, ha visszamegyek, és ez lesz a munkám, hát akkoriban majd nagyon pipa leszek a mostani magamra meg az egész helyzetre, miután majd utólag kell javítani a dolgokat, és úgy még sokkal bénább lesz minden.
de most igazából azért mégsem foglalkoztat ez az egész. csak vicces, amikor elmegyek a közeli telep mellett, ahol egy muki dolgozik, aki tiszta jófej, és tudom, hogy a vele kapcsolatos papírok nem lesznek rendben, mert csak úgy vannak rendben mindig, ha én rendberakom, és előttük elmenve mindig eszembe jut, hogy be kellene mennem szólni neki, mit tegyen. no persze babakocsival ez nyilván nem megy, szóval sosem megyek be, és furdal a lelkiismeret.
szóval majd fölhívom, ami persze vicces.
na, blabla vége.
gyermek ma és tegnap -mintha az előttes két nap nem is lett volna- mint a kisangyal alszik el tízkor a szopi végén, s hagyja magát szépen elhelyezni ágyában. hihetetlenül felszabadít a dolog, szóval volt haszna a kétéjjeles kínlódásnak is: ez az érzés most.
igen, még nemaludni, nemcsinálniamitnagyonakarok, káoszban élni, nemgondolkodni minden nap mindenről, nemtalálkozni, nemfelhívvalenni is jó valahol. valahogy.
ez a kisgyerek egy öröm, talán azért.
a férjem is egy öröm, még azért is.
s mert vannak olyan napok, amikor alig van valóban frusztráló helyzet, vagy legalábbis nem muszáj annak érezni. mint ma, mondjuk.
aztán azt is tisztáztam magamban, hogy jó nem dolgozni járni, akármennyi rutinnal is éltem bele az elmúlt években a december-januári hajtást, mégis, megpistulnék, ha most is, immár tizedjére csinálnám napról napra pontosan ugyanolyan kínlódva ugyanazt. néha fölhívnak, kisujjból jön általában a válasz, s mindig bámulok, mennyire nem rutin ez másoknak, és tény, hogy nem volt alkalmam betanítani őket, kicsit kényelmetlen is az érzés. elfog az a lendület, hogy hát lehet, hogy egyszerűbb volna mindenkinek, ha bemennék és legalább mondanám, mit hogy, mert végsősoron, ha visszamegyek, és ez lesz a munkám, hát akkoriban majd nagyon pipa leszek a mostani magamra meg az egész helyzetre, miután majd utólag kell javítani a dolgokat, és úgy még sokkal bénább lesz minden.
de most igazából azért mégsem foglalkoztat ez az egész. csak vicces, amikor elmegyek a közeli telep mellett, ahol egy muki dolgozik, aki tiszta jófej, és tudom, hogy a vele kapcsolatos papírok nem lesznek rendben, mert csak úgy vannak rendben mindig, ha én rendberakom, és előttük elmenve mindig eszembe jut, hogy be kellene mennem szólni neki, mit tegyen. no persze babakocsival ez nyilván nem megy, szóval sosem megyek be, és furdal a lelkiismeret.
szóval majd fölhívom, ami persze vicces.
na, blabla vége.
gyermek ma és tegnap -mintha az előttes két nap nem is lett volna- mint a kisangyal alszik el tízkor a szopi végén, s hagyja magát szépen elhelyezni ágyában. hihetetlenül felszabadít a dolog, szóval volt haszna a kétéjjeles kínlódásnak is: ez az érzés most.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése