szilv

álljon itt nagybetűkkel (képletesen, persze), hogy a szilveszter és környéke minden mozzanata heves utálatomnak örvend, életemben, és azért ennyire ez már volt hosszú, hát összesen kettő ilyet bírok jónak nevezni.
egyszer a húgom született aznap éjjel (azaz nyilván január elsején), na az tényleg érdekes és izgalmas volt, tele várakozással. egyszer meg a barátaimmal volt olyan öltözzünk be annak, amik aztán végképp nem vagyunk-módra bulink, és az igazán vicces volt meg jó.
átlagban tehát húszévenként egy.
jahhaj, nem, tévedtem, voltam igazán pipec helyen, se térerő, se hangzavar, csak mi, a barátok, a jég meg hó, meg a cserépkályha, valami csuda helyen (nógrád), hát az még jó volt, szóval az átlagot tízévente egyre módosítom.
de aztán ennyi. ezen kívül a telefonfülkében alám dobott petárda jut még eszembe róla, részeg emberek, elkóborló / otthon rettegő kutyák, hangos közös visszaszámlálás, idétlen koccintások és unalom unalom és szürkeség. a karácsony csillogásával szemben valami vacak semmi. és persze ez lesz a második gyerek mélyálomból sírva ébredős, anyuapunyugtatós éjjel, egy szó mint száz
legyen már január 1.

purc

ide most nem írom le még egyszer, idióta én, idióta ie.

csak a nap koronája volt.

szuupppeeer

a mai (tegnapi) nap vidám epizódja volt ama bal négyes ujjam végének gesztenyébe szeletelése, ezúton is kiutalok magamnak egy életemben az első, de soha többé ilyet érmet, különösen pikáns részlete a dolgoknak amúgy, hogy azután esett meg mindez velem egy röpke órával, hogy egy másik, elengedhetetlennek ítélt, hasonló nagyságú és élű szakácskést vásároltam (kaptamkarácsonyra-vásárlás) magam magamnak.
végül azért eloldalogtam este a dokihoz (az élet kicselezte a törvényszerűen szombat délutánra eső baleseteim legalább egyikét: ma szerdai nap volt az esztékában), sürgősséggel az egy darab várakozó elé engedtek be, majd rátekintve az addigra visszahelyezkedő véraláfutásos rémisztő vágásra valami éktelen iróniával mondott valami lazát a doki, és elvonult a főorvossal dumcsizni a telefonban. visszatérve betadint rendelt meg bekötözgetést, s végül 1770 forintnyi összegről írtak számlautánzatot.
annyiban megérte, hogy legalább most nem kaptam tetanuszt. meg persze karácsony előtt az sem baj, hogy elmondhatom, látott doki. más tanulság nincs, kérem, kapcsojja ki.

meg még

meg még eszembe jutott a mai kellemes csalódásom, ahogyan ama legközelebbi tépontba betértünk, (épp előtte adtuk föl a kétoldalas, hárommellékletes irdatlanul precíz levelem a téakárminek a magyarpostán, miszerint ide nekem a felezőt januártól, és anyukátokat tiszteltetem (teoretikusan, persze)).

belépvén az üvegkalickába előszor a sorszámosztócsajszi vetette ránk magát, kaptunk, tántorogva a szívességtől álltunk oldalra, mire lecsapott ránk a teakávéosztogató csajszi (később egy másik újra), hogy kérünk-e, kértünk, aztán belemerülve a gombok nyomogatásába (ezer telefon meg laptop) lemaradtunk a sorszámunkról (egy percig nem figyeltünk, így gyerek az ember), így újra 15 percet vártunk, és így szerencsésen egy mindenttudó, végtelenkedveshez kerültünk, ki minden kérdésünket precízen, buksisimi kíséretében (virtuális túlzás, érzékeltetendő) megválaszolt, még mi kértünk elnézést a kekeckedésünkért, szóval már csak

ide nekem a felezőt januártól (amennyiben írásban nem zajlik le kedvezően a sztori, nyilván már van kihez menni),

és reszkess téakármi, mert ezentúl a legközelebbi téhómba fogok járni minden kérdésemmel. (már, ami őket illeti)

a karácsony peremén

mármint a karácsonyi ajándékhajtás peremén.
ott vagyok, vagy mi a szöszmár úgy összeállt a kép, mi lesz kinek, de idén is érzem még azt a régi jóérzésemléket, amikor mindenki a legszemélyreszabottabb akármit kapta.

emlék, mert most már csak kevesen kapják azt és úgy. olyasmit kapnak sokan, annak látszót, de ez már nem az.

nem tudom, hová tűnt az a régiandalgó, aki a fejét törte (és akkor sem jártam 2 napnál tovább a vásárlás okán bárhol), aki elkészítette (jó, mondod, tavaly is készítettél, meg tavaly előtt is), de nem, ez nem ugyanaz. ez egy másik szint: afféle felnőtt-lét, afféle rosszértelmű elhagyása önmagamnak, de még hiányzom nekem, szóval talán, ha minden jól alakul (és erőt veszek a VALÓDI lustaságomon, vagy akármimen (pontosan mi is ez, mondja meg valaki), és lesznek megint kedves embereim (ez így hülyén hangzik) és kedves ajándékaim.)

mert pl most iszonyú nehezemre esik ama (szeretett) nőrokonomnak a kívánságát valódian teljesíteni az ez meg az meg valami apróságok, tudod, mint régen-listát. ezmegaz már megvan, az mindig könnyű, de az apróságok kigondolása helyett az tolul az agyamba, ahogyan anyósom már egy hete részletekben nagytakarít, itt is kéne, meg hogy mikor mosogassak, főzzek, na már megint írni kell valami levelet-a felnőttség csalhatatlan velejárói, de én

de én ebben

akarok még mindig gyerek maradni.

akarok, na.

igen, talán az erőfeszítés kell.

talált

kérészéletű lepke

(ámbár lehetséges, hogy hosszú hetekhónapok óta élt velünk) de már csak az örök vadászmezőkön hozza a frászt.

anyósom gergőzött, midőn ismét megjelent a csúnya szőrös állat (erről utólag szereztem tudomást), anyósom csapkodott, g-re a frász jött, jajlepke, én közben kint mosogattam, majd egyszer csak fölsikkantottam, mert a konyhában is rámtalált a vadállat, vesztére azonban a pulton álló fűszertartó mögé vette be magát, onnan sima ügy volt a jobb létre szenderítése, ám a sikkantásom után szegény gyerekemet kellett messzemenőkig biztosítanom, hogy minden rendben, a lepke nem bánt, és akkor derült fény az addig történtekre, ennél fogva sajna egy darabig nem fogja szeretni a lepkés dolgokat (fölöttébb kínos tehát a most futó bogaras ágynemű a la ikea).

azt csak remélem, hogy ugyanaz a példány támadott mindkét helyiségben.

ketten

most pl ketten vagyunk a szobában (még éppen), én, meg a fura nagy fekete lepke.

miután hátborzongatónak tartom a bármilyen nagy lepkék érintésének még a gondolatát is, hát kissé frászban ülök itt, és reménykedem, én leszek a gyorsabb, ha újra föltűnik (rövid fél percig láttam). és különben is, nem DECEMBER van? tél, hideg, rovarok alszanak/kinyuvadtak/rejtőznek/lelassultak?

a tegnapelőtt lecsapott valódi szúnyogról nem is beszélve.

"...csak mert én azt mondtam!"

jamjarlady oldalán olvasva röhögtem egy jót ezen.

méltó

"Ha odaállhatna a 25 éves Gryllus Dániel elé, mit mondana neki?

(nevet) Lehet, hogy elmondanám, hogy: te most nem tudod azt elképzelni, hogy negyven éves zenekar lesztek, hogy Kossuth-díjasok lesztek és mindenféle elismerésben lesz részetek, bejárjátok a világot, írtok több, mint ezer dalt. De lehet, hogy azt is megmondanám, hogy: és képzeld, egyszer majd kimennek az oroszok is és egészen más világ lesz, nem csak egy lemezgyár lesz, hanem te magad is lehetsz kiadó, és azt csinálsz, ami csak jólesik, és a barátaiddal dolgozhatsz együtt. Lehet, hogy tudnék érdekes dolgokat mondani ennek a fiatalembernek."

itt olvastam, tetszett

kecsap

nem tudom, mi a titka, most olvastam szirkáéknál, hogy kecsapos pogácsa és társai, erről eszembe jutott, hogy gergőfiam legutóbbi ételordibálása a kecsapotidenekemazonnal volt.

majd megkóstolta, majd ezt kívánta fogyasztani inkább.

ezen túlmenően az osános tépkedőlapozóban ez az oldal, melyen kecsap is szerepel, a kedvenc, mintdent megmutatós és tudós oldal, míg a csokiknál csak a meglepetéstojás kelti föl az érdeklődését.

maradjon ez akkor majd így.

összefogalalóan

tehát

az alvás, mint olyan nem jellemző ezekre a hetekre, csak mint délibáb a messzi róna fölött, emlékszem a másfél hónapja még ataludt éjjelekre, ezeknek három-négy hete lőttek, tegnap éjjel négyig nem is aludtam, akkor is gyermeket apja kezében elhelyezve sztrájkot indítottam.

a legújabb, hogy ha valami nem tetszik, rögtön ordítva sír, kettő másodperc áll ilyenkor a tett és a legörbülő, rögtönordító száj között rendelkezésre, hogy kispofit áthangoljuk valami okos szöveggel / viccel / elterelő hadművelettel, ami uram bocsá' éjjel valahogy nem megy mostanában már.

viszont a legmesszemenőbbekig kellemesen csalódtam az összes könyvrendelős áruházban (nyugtával dícsérem majd a napot, most csak): egy nap alatt (helyesebben három óra alatt) szedte össze a libri a könyvlistámat átvehető állapotban, míg a nembeszerezhetőket az alexandra holnap kihozza, és még árban is ugyanott vagyok valahol.

ezzel tehát nagy lépést tettem előre a karácsonyi ajándékok terén, nem beszélve arról a tömérdek könyvről, melyet majd lesz alkalmam szépen kölcsönkérni a családtagoktól, ugyanis idén magamra gondolván számomra érdekesnek tűnő köteteket rendeltem, hehehehe.

mostmár csak a hetet kell lelogisztikázni, holnap fodrászolás, majd a könyvekért is valamikor menni kell, haza kell hoznunk a videónkat a szerelőből, esetleg egyszeriben tán csillárunk is lehetne már, és végre

valahonnan

kellene

szerezni egy kis valódi karácsonyi elmélyülést.

desebaj

tegnap végre eljutottunk oda, ahol gyereküléseket adnak, adtak nekünk is, csudamód örülünk mindahányan.
mi, mert a gyermek lába nem a nyakában van (képletesen) utazása alatt, meg mert szép szál legény lett ez a legény, ezt is vicces látni.
a gyermek, ki az eddigi három útját 1 egész és két majdnemalvással ünnepelte meg, ezeken kívül viszont folyamatosan NÉZETT és NÉZETT és hóózott, hogy busz, meg betonkeverő, meg villamos, meg húú. (az eddigi hordozós megoldással hátrafelé pl látta az ülést, a háztetőket és a fákat). tág tere nyílt továbbá a legújabb szokás, nevesen a rugdosásnak hódolni, a vezető hátát, melynek a vezető nemigen örült. és csuda nehéz nem mondani neki, hogy ne rugdosson, mert onnantól kezdve tudatosan egyre bátrabban rugdos.

mérgesmorgós

ma gyakorlatilag azzal tölthettem a délutánt-estét, ami a személyes mörfitörvényem.

miszerint legyen csupán egy olyan ügylet bármely szolgáltatóval, melyet nem göngyölítek föl rögtön a kipattanása pillanatában vérebként, az nyilvánvalóan és végzetszerűen visszaüt.

nem hinném, hogy nem tudnék ügyet intézni, de amikor csak egy kicsi centi rés marad, mert nem rajtam múlt, hát olyankor bedől a szahara egész homokja az ajtón-

ja, megint a téhóm, most a telefon, dörgedelmes levelükre, miszerint 2009 januárjától aztán hűség, vagy halál, hát én csomagot váltanék, csak dátumot nem írtak.

jó, mondok, akkor most december, akkor most szólok nekik időben, hogy akkor jan. 1-től válcsunk, nyilván.

kétszer háromnegyed óra után az derült ki, hogy a rendszerük szerint majd április 9-től (? hm, lehet, hogy valakinek ott bent ez a szülinapja?) válthatok, mely időpontot illetően nem bírt a hölgy információval szolgálni. írjak levelet.

hát ma ennek a levélnek a mellékletét gyártottam le, begépeltem az elmúlt 3 év minden számla minden időpontját, a kétszeri csomagváltás minden áttekinthetetlen részletét, melyből kiderült:

1. mostani szerződést nem küldtek, az internetes fiók pedig (ahol elvileg megtalálható volna) 2 hónapja nem működik (tudják, azt mondta a hölgy, de majd azért próbálkozzak, hátha megy mégis) (annyira helyes ez így)

2. a 2007. októberközepi váltás november elejétől számolódik csak (ez olyan 2-4000 forintos különbség)

3. a sztornó-korrekciós számlán 900 forintot a javukra "korrigáltak"

4. az első új számlán szerepel egy fantom díjcsomag (1 db) 1450 forinttal (csak tippelek, hogy mondjuk a csomagváltás költsége, de erről nem szól semmilyen infó)

5. csak teoretikusan érdekelne, hogy a matáv háza táján pl mikor van karácsony, ha az egyéves hűség 14 hónapig tart (jelen esetben 18 hónapig, amíg persze érdekképviselően le nem ordítom valaki fejét (már akkor kellett volna))

6. szerződés és 2007. októberi telefonhívás felvétele (törlik 1 év után) híján kíváncsi vagyok, mire megyek majd azért.

szép, morgós délután volt, hétvége vége.

varr, varr, varr

lehhehheehheeesz vahaharrróóógéhhhéhépeeem!!!!
saját, enyém, drágaszááágom.
mingyár hazaér, juhhuj.
egyébként a történetnek az a része sokkal szívmelengetőbb (pedig azért ez is jó érzés), hogy az igazi drágaságom, na ő, ahogyan és aki összehozta ezt az érzést és mindent nekem, tudniillik összefusizta titokban (a fusizni az internet kontextusában különösen vicces kifejezés) az árát (meg még egy használtmonitorét is), és tegnap délután meglepett a hírrel, és én csak bámultam meglepetten (különös tekintettel arra a tegnap délelőtti gondolattal, hogy mennyire nem szokott nekem mostanában olyan gyerekkori illatú meglepetés lenni a karácsonyban, és akkor), erre ő meg mennyire meglepett, nem is képzeli, hányféleképpen örülök ennek...
(kép majd akkor, ha tényleg itthon lesznek :)
friss: itt van ő, eléggé szimpatikus ám közelről is. most majd akkor jól varrhatok.

márketing és márketing

az imént rámtelefonált egy csaj, irdatlanul idétlen hanghordozásban (jahhaj, de beírnám ide, ha lehetne hangotbeírni, olyan női téves fahang, rossz hangsúlyozások, mondateleji mondathangsúlyok, mintha tanították volna neki, hogyan beszéljen rosszul), ésaszongya andalgó-család? hmigen, mondom. akkor bláblábláblá jövő péntekre, menjek el a sálllálááállá...bocs, mondom, milyen kft, ápluszá, és akkor mondaná legyen szíves az önök elérhetőségét? milyen célból, kérdezi, hát olyanból, mondám, miszerint tudni szeretném végre, honnan az én itthoni telefonszámom, mert ugyebár márketing és közvéleménycélokra le van tiltva, jjjaaaa, a paragrafusjel, mondja erre lenézően, ja, mondom, abból is látszik, de nem, nem, én azt rosszul tudom (márminthogy én én), mert az nem azt jelenti (mondom erre: ?), mondom, de hát én nyilatkoztam arról, hogy....ajh, mondja ő, nekem (nekem) azért fizetnem kell a teledata kft-nek (szerk. adatnyilvántartó cég, matávkiszervezés), hogy ne lehessen használni. ??? próbálom meggyőzni, erre mondat közepén leteszi a kagylót.

hát itt fölment bennem a pumpa, azon túl, hogy kioktat, nem válaszol, pedig kötelessége volna, hát még oktalan is. (ostoba)

nagyjából ő volt az utolsó marketinges, akivel tisztességesen szóba áltam, pedig eddig mindenkivel próbáltam udvarias lenni.

bénázós-éjszakázós-e vagyok

az vagyok.
rám még rámtesz egy óriáslapáttal ez a gyerek, ennek eredménye a kitartóan zümmögő fejfájás és ásítozós álomkór pl mondjuk ma (vagy egy éve, másfél minden második nap, lehetek kegyetlen magammal, meg őszinte), de micsinájjak, ha az élet nem állhat meg csak attól, hogy háromésfélóra marad az alvásra a kétszeri éjjeli keléstől (második reggel ötkor, és nem, nem bírom olyankor már visszaaltatni, csak majd úgy nyolc körül, és én is visszafekszem, de az valahogy kevés)
ilyenkor persze rémülten veszem észre, hogy már megint pattanok olyan dolgokra, amiket máskor, ha bosszant is, kiköpöm, oda se nézve, minek vele foglalkozni végülis-módra, de ilyenkor, mint ez a mai is, jobb nem dühíteni, mert harapok, ugrom, villámlok. ez estére tragikus lett, holott délutánra már semmi bajom nem tűnt lenni, de
de aztán ez is elmúlt.
holnapra meg gyerekitthonhagyást tervezek, maradjon csak még egy napot itt a lakásban szegény pára, én meg megyek ázni-fázni, najó, vicc, vásárolgatni, de most pl a mai naptól totál elfelejtettem, hogy hol és mit gondoltam megnézni meg megvenni, kicsit ciki is ez így. de menni kell, mer' a bébiszittermami délelőtt áll rendelkezésre.
max. sétálok egy kicsit, úgyis és úgysem már régen.
ma a harminc helyett csak hét orrszipi volt, és óriáshapciból is csak négy. javulunk, ezzel párhuzamosan most nem a hapcik, hanem a handabandázás nevettetik meg a kölköt.

áááááááááááááááááááááááááááááááááá

"Feleségemmel Bobbie-val évek óta álmodoztunk arról, hogy olyan helyet teremtsünk, ahol a képeskönyvek eredeti műveit lehetne nézegetni, élvezni és értékelni. Azt mondják, a képeskönyv jelenti a legfiatalabb olvasók bevezetését az irodalomba. Mi olyan múzeumot szerettünk volna létrehozni, ami ugyanezt jelenti a legifjabb múzeumlátogatóknak: bevezetést a művészetbe.

Először Japánban láttunk ilyen múzeumokat, ahol a képeskönyvek művészetének hosszú hagyománya van és nagy elismerésnek örvend. Az Eric Carle Múzeum a képeskönyvek művészetéről gondolata itt fogalmazódott meg bennünk először.

Szerettük volna "kinevelni" a képeskönyvek művészetének rajongó táborát, és persze a lehető legkorábban elvetni a múzeumba járás szokását. Célunk az volt, hogy a lehető legmagasabb művészetet mutassuk be, a gyönyörűségét, a komolyságát és persze a szórakoztatóságát. Olyan múzeumot szerettünk volna létrehozni, ahol be tudjuk mutatni a hazai és nemzetközi képeskönyv illusztrátorok munkáit. Úgy érezzük, a múzeum betölti és be is fogja tölteni a neki szánt szerepet, sikerült megvalósítani álmunkat és vágyunkat. A 2002-ben megnyílt múzeumba már több mint 300 ezren látogattak el. Remélem téged is hamarosan üdvözölhetünk!"
ezt az idézetet a pagony honlapjáról vettem.

itt van a The Eric Carle Museum of Picture Book Art linkje
ha megkérdeznél, mi szeretnék lenni (ha nagy leszek), hát Eric Carle leszek/volnék/vagyok/lennék, esetleg a közeli munkatársa, ha más nincs.
ezt olvasni olyan volt, mint valami kés, amit a szívemben forgatnak, fáj is, de igazából olyan is, mikor egy angyal röpül el a fejem felett, jó is.

szörccs

haaaa, hhaaa,...., hhhhhaaaaaapciii! háháháhá
ez ma többször is lezajlott, beköszöntött ugyanis az első igazi szörcs anadalgóékhoz, s a gyermek valahogy úgy nevelődött, hogy szerinte a nagy hapci vicces. s mivel hapcizik nyakra-főre, így vidám napunk van, még az eddigi harminc orrszipkázás sem vette el a savát-borsát (hehhehehhhe) a dolognak.
igaz, én szívesen sétáltam volna egyet ebben a verőfényes, fagyos délelőttben, de ez legyen a legnagyobb gondom, asszem.
most pedig szurkolás, hogy a szörcs húzzon el, de igazából leginkább és teljesen gigiéknek szurkolok, hogy innentől kezdve már csak jóhíreket kapjanak.
!

'mukilás' itt is (*)

volt akkor az a munkamukilás, egyes férjek egyes munkahelyén, g kedvesen figyelt, figyelt, néha elmosolyodott (ejj, ezek a gyerekek-jelentéssel), a mukilást merőn nézte, nyilvánvalóan szimpatikusnak könyvelte el (nem úgy, mint ama kollégagyerek, ki a neve szólításakor éktelenül elsírta magát, szegény, dehogy ment ő csomagért), ám g sem volt hajlandó megfogni a csomagot (zizeg és egy idegentől nem fogadunk el csomagot), és ez egy jól sikerült, ámde oda-vissza kétórás utazásos este volt.
aztán pénteken végül nem jött hozzánk muki, lassan bevezetünk azért szokásokat (váá), viszont szombaton jött három is, a csokik határozott ellenállásunkra (neki) nem érkezett (igazából nekem sem), viszont narancsalmajoghurt és egy berakó volt a házimukiajándék (a két utolsónak fergeteges sikere volt ám), meg lett kisautó meg könyv (nem, sajnos nem bírtuk kivédeni az újabb radványizsuzsagiccset, medve anyám, jahhaj) (ígyhát eldugtuk, de nehéz lesz azért rejtegetni)
és én nem tudom, fogon kívül mi volt az ok, de a szombat esteéjjel egy rémség volt, a szokott kis lefekszünk, ahogyan mindig is szoktuk, az úgy végződött, hogy a végleges elalvás helyett kipattant a szemem, hát játsszukot adott elő a művészúr, és aztán még háromésfél órán át így tett, és majd összeesett a fáradtságtól (és mi is), és időnként sírt is tőle (és mi is majdnem), aztán merőben viccesen éjfél körül megetettem, ésatöbbi, és aztán letettem és rászóltam, hogy most pedig fej letesz, nem mocorog, és lenyomtam a hátát, aztán a popót, aztán a hátát, aztán rászóltam, és aztán elölről, és aztán elaludt.
huhh.
aztán a mai (vasár)nap pedig hozta a heti formulát: két tervezett programunk egyikére sem jutottunk el, hm.
hát így.

* pomogácsék hívták így, és teccett

teeendők

ma volt a teendő-nap.
a nagybevásárlás (kristálycukor kimaradt) előtt vettem egy nagy levegőt (valahol ott kezdődött az energiahullám) és fölhívtam a munkahelyem (a főnököm, kinél jobbat szerintem nem tudtok mondani), s a heti váratlan híreket hallva beajánlottam magam, mint kisegítő vagy akármi, egy füst alatt meg is hívtam magunkhoz, jöjjön el újra. (néha jön, jó volna most is, nem kevésbé fontos is).
mostanában függönyt is mosok, ésatöbbi, ésatöbbi, tömény unalom elmesélni, viszont valahogy jó érzés az a sok gondolatpipa a gondolatlistámon, hogy még csak péntek este, ésmár.

költői kérdés

csak eléggé prózai az előzőhöz képest.
mért olyan titkolnivalóan, kínosan, furán hangzóan gáz, hogy gergő 16hónaposan még mindig lelkesen szopizik?
(a másik, mégkínosabb, hogy (még!) nem eszik csokit, nem iszik direkte tejet, kerüljük a sütizést, a cukrozást, a nátrium-glutamátot, tartósítószert, hasonlókat - gyönyörűen kiderül ilyenkor, hogy lehetnek a szép tudások, miszerint ezek nem hasznosanyagok, nem szükségesek (szerintem tán kivéve a tejet), de mégis mindenki (inkluzíve mi is) eszi, sőt olyan, mint az internet: elképzelhetetlen, hogy ezeken kívül is van élet, jóllakás, netán ajándék...)
naponta konfrontálódunk így mikulástájt.

pejkó

Kiss Ottó: Anyukám csodaszép

Anyukám csodaszép asszony,
apuhoz csakis ő passzol.
Egyedül vagyok én gyermek,
asziszem, valahol nyertek.

Anyukám csodaszép asszony,
apukám hozezért passzol.
Ha megyek vele én, látnak
- nem adom soha őt másnak!

miután ennek a versnek az ősképét kétnaponta szavalom fennhangon gergelyfiamnak, jóízűt volt muszáj röhögnöm ezen, a legújabb csodaceruzában olvasott versen, szerintem
ilyenekért
érdemes
itt élni
magyarul.

a történelem

.... és akkor a tegnap bánatomat sütibe fojtottam, ma pediglen megetettem a sütit ama tegnapelőtt féligjövőkkel, egyszóval -ha áttételesen is- helyreállt eme világszeglet rendje.
g már egészen jól viseli a rengeteg új arcot, mert miután elmentek ők ketten, lent még várt minket másik kettő, ritkánlátott, és nyikkanás nélkül, viszont mosolyogva tűrte.
ja, és megkapta élete első csokiját (belga, naná), melyet -jelentem- a kegyetlen szülei (elsősorban nyilván apukája) fognak előle fölfalni. kicsi gyereknek, különös tekintettel az eddig is gonddal válogatott étrendjére, valahogy nem érzem/ezzük szükségét a csokik sürgős bevezetésének, csak mert mondjuk itt a télapó.
(és különbenis a műcsokitélapók is monnyanak le)

terápia

tegnaprólgyűrűző, makeletkező és kirobbanóan rossz kedvemet (kedv? a csudát) érzésemet (érzés? a csudát) csudatudjamimet szépen sütésbe fojtottam, legalább lesz értelme, ha kész lesz és nem ég oda.
még sütőtököt is szeltem, hogy múljon. ezt még azért folytatom.

nahh

a ma margójára odavésem, hogy még az ebédem is elmaradt, estére már ketten voltunk mérgeshisztismorgósak, szegény apja/férje feje.
de én legalább nem verem a saját fejem mérges elkeseredésemben, könnyes szemmel, mint ama gyermek teszi, remélem, csak ma, mert nagyon nemtetszetős ez a legújabb szokása, így ünnepeltük a fél vendégsereg ittlétét, gyakorlatilag hüppögősre sírta magát egy olyan ártatlan momentumon, hogy édesem, most mindjárt ehetsz, ám addig apa fog-
mindenen kiakadt, estére ez a vendégsereg másik felének szótlan nemjöttével spékelve leszippantotta a lelkierőim nagyrészét, regenerálozom magam magam.
fogat akarok már ennek a gyereknek. valaki?

gyakorlat

ma is jönnek kedvesemberek, ma is kapkodásos, jajmicsináljak, hogy rendnekláccódjon, csak aludjoneleget és nelegyennyűgi, rohanokideoda nap van, de megéri, megéri (remélem).
kicsit azért sűrű ez így, ma pl ebédet nem volt időm készíteni, és lakásunk anatómiájából kifolyólag most is bajos még a belekezdés (g alvószobája mellett van konyhánk, okosan)
na, hát még volt a tegnapi koraivacsi anyukáméknál, fiatalabb nőrokonom ismét remekelt (nem hiszi el sajna, hogy mennyire csudajól tud főzni), mindenki szokásos jó formáját hozta, g is föloldódott a nagy hangzavarban, forgószékezett, kanalazott, bújócskázott,
jut eszembe,
már pár napja írom fejben (bloggerbetegség) a 16hónaposságának dolgait, majd egyszer idevésem, ma még képek is készültek (magad, uram, ha... stb)
STB (by K. Vonnegut)

suhanó mák

vagyishogy suhanó napok. dehát minden nap egy ma. tehát így suhanó mák.
mégha olyan furin hangzik is.
a tegnapi mát egyes férjek otthondolgozással töltötték, ami valójában otthondologzással is telt, csak egy kis házi ezaz is belefolyt, mint a fürdőablak további tuningolása (melytől annak állapota lassan tovább romlott - értsd: egyre jobban vizesedik a köze, erőfeszítéseimet még nem koronázza siker, így csendben utálgatni kezdtem ezt a lyukat), de azért jobbára átlagos itthonugrálós napom volt, előző napi hónyúl és hócicák kipurcantak, magukból csak két pár fület, egy farkincát és pár bajuszfenyőtüskét hagyva, melyet gyerekem méla pöckölgetéssel nyugtázott.
a mai mát vendégnek menéssel töltöttük: látogattunk dédit, majd látogattunk egyiknagyit (nagyjából egy emeletet mentünk lefelé). gyermekünk mindkét helyen előadta a szokásos szégyellős hörcsög-viselkedést, melynek időtartamát semmilyen anyai (akármilyen) ravaszkodásra sem hajlandó csökkenteni. igaz, kisgyerekekkel szemben nem ilyen ódzkodó. csak valahogy mostanában kevés a kisgyerek itten.
a holnapi ma is hasonlóan zsúfoltnak ígérkezik, megspékelve egy betegségbe haladó férjjel.
legyen már hétfő, ehhehehe. (teoretikusan)

sírni

okít az élet, mégha szőrmentén is.
van ez a joshibarat, vagykicsoda, tévépszichomókus, eléggé okosan beszélget a bárkivel, csak kár hogy a két reklám közé ékelt 15 p beszélgetés nem túl hiteles pszichotalálkozó, de mindegy is, kell - nagyon kell, hogy az emberek döbbenjenek meg azon, a mókusokkal való találkozó nem félelmetes, sőt mit több, jó és hasznos is lehet.
uff.
amiről akartam írni, az inkább a kisfiú, kinek a máján kívül talán a tüdeje (?) volt, ami transzplantációra várt, és én néztem, és sírtam és sírtam, mert nagyon régen nem láttam kisgyereket ilyen elkínzottnak, fáradtnak, és szerintem az irigyhónaljmirigyes áloménekes is csak ott döbbenhetett rá, hogy ő most micsoda reményt/örömet/jó hozott, amikor meglepték vele a srácot.
bárcsak.
bárcsak

summa

végül kijött az, hogy durván fáradt vagyok, kummulálódott az elmúlt hetek éjjeli kukorékolása, hajnali örökmozgása és a pluszban vállalt dolgok.
a hétvégét meg csak szépen vészeljük át, egy dédilátogatás, egy iderokonság meg egy odanévnapozás, és huss, már itt is a hétfő.
négynapos hétvégékről álmodozom most is, pedig hát én csak lógatom itthon a lábam, vagy valami hasonló-

dokinénik

ez a fogorvosnéni is egy csuda volt (majdnem azt írtam, csudapofa), bár én jártam volna ilyenhez, akinek nem baj, ha a váróban a fejét vállamba fúró gyermeknek addig kell udvarolnia, míg eme gyermek engedi, hogy ama dokinéni finoman belelessen az összeszorított ajkai között a csorba fogacskára, majd kijelentse, minden rendben van, nem csinál semmit.
és hogy minderre rászán egy jó bő negyedórát, asszisztensnénistül, és még ő van elolvadva ama gyermektől...

volt egyszer....

volt egyszer egy olyanom, hogy a régiblogomban összegyűjtöttem hó-val kezdődő szavakat, nem egy nagy durranás, de akkor jól esett (esetleg egyszer idelinkelem, de ahhoz 2 évet el kellene olvasnom, azt meg ugye)
a mai nap (és e későbbi énem) téllel kapcsolatos szava ezekkel szemben a sókarima.
mint afféle szexepilje az urbánus télnek.
(jegyzem meg nyafogva)

barátos

van az úgy, ugye, hogy az ember régnemlátott régnembeszélt barátnője az eszébe jut (nem egyszer) és kedve szottyan az embernek olyankor elengedni egy telefont, melyet a másik végén egy barátnőanyuka vesz föl, és akkor az embernek az az érzése támad, hogy nem, nem 19 év, csak pár nap telt el azóta, hogy hasonló módon (csak éppen mondjuk aznapazosztálybanlátott / -beszélt) barátnőjével csacsog telefonon két órát, csakúgy, mint régen, a mindenféléről, álomittas hangon végül (jó, én nem, én az vagyok, akit a dolog egyre jobban fölvillanyoz, s még órákig bírnám).
ez volt most, közös töprengés, virtuálisan, s már csak az kéne, hogy a leckékkel a hátimban (akkoriban néha tarisznyával és néha lecke nélkül, bár az ritkán) holnap reggel a fogdokinéni helyett a gimibe menjek.
meglepődnének, amennyiben gergőt is vinném magammal.
nem leszek már soha-soha gimis.
viszont abban a reményben élek, hogy lesz még sok-sok 19 év, s akkor is fölhívhatom őt majd mindig, mindig.

(ha)HÓ

szóval tegnap este megvolt a rég várt élmény: a gyermekkel együtt elköltött húszperces havazás.
neki is az első havazása volt, nekem is az első gyerekkel havazásom volt, így hát mindnyájan jól járni látszunk.
a hó jó, amikor esik, s még nem olvad. minden más kontextusban nem poén, de addig egy csoda.
lassan itt az ideje egy szánkónak, vagy mi.

csorba

azt meg csak ma láttam meg (én nem tudom - mindennap nézem pedig), hogy a foga, az első, a legelső, az is kicsorbult. hiányzik a csücske, éles, sarkos lett, mehetünk dokihoz.
jó, hogy először tejfogak vannak, véleményem szerint pont az ilyen dolgok céljából lett ez jól kitalálva, akárhány macera is van velük amúgy.
de hova megyünk. és mikor. ejj.

estéink

a lassan 16 hónapja mindennapos esti rutinunkat fölváltottuk tegnap este az 'itthon hagyjuk a gyereket egyes közeli rokonokka'- gyakorlatlanságra, miközben minket elkap a hóvihar, a dunapartra keveredünk, jégen botorkálunk, és egy négyszázpluszfős vacsoraésegyéb kicsit feszengő részesei vagyunk, miközben az, kire félóránként gondolunk, vígan éli világát, nagyszülei kénye-kedvét keresik, leolvassa a habtapira a larussz-könyv nagybetűit, és prímán érzi magát, majd minden gond nélkül megy fél10kor aludni.
így zajlott az életünkben első _külön_ esténk.
a reggelünk viszont félhatkor indult, midőn gyermekem fölneszelt a betakarásra, rémült nyöszörgése olyasmi jelentéssel bírt, minthogy anya??, majd a következő negyedórát a nyakamat ölelve töltötte.
hümm.

régi csibészek

ma végre eljutottam arra pontra, midőn asztalomon termelődő és rekreálódó káosz fölszámolását volt bátorságom választani a napok (hetekhónapokévek) óta gyülekező vasalnivalók helyett a gyermek alvásidejében.

pillanatnyilag félrend uralkodik a plázson, ez persze jó. egyik elem ebben az átirkált könyöklő, érdekesen zsugorodtak a régen fontosnak ítélt firkák érdektelenné, s az így felszabadult nagy területre akkor most megint irkafirkálhatok, juhhé-

(ezt egy joghurtpöttyel már el is kezdtem)

de fény derült arra, hogy a kéthónapja lehalászott telefonszámait r-nek most akkor van alkalom kipróbálni, vajon van-e / ő van-e a vonal másik végén.

van.

azért az jó dolog, amikor sokszáz év után fölhívsz valakit, s azon túl, hogy nagyon örül, és nála azt is lehet tudni, hogy tényleg gondolt rám mostanában sokat, ha egyszer azt mondja, szóval az a legjobb, hogy tudjuk és ott tudjuk folytatni, azon a dúr-on (háhá, húron), ahol akkoriban abbamaradt.

csuda, ezt még kicsit ízlelgetem.

(áhh, a ma hajnali négyórási kelés nem is érdekes, meg a reggeli és alváshelyettesítő újabb téhómhívás sem, csak esetleg az, hogy a nagyáruházas bevásárlásomat toligában csücsülve követő g ma minden harmadik szavam leutánozta, azzal szórakozott. ja, meg azzal, hogy időnként elordította magát nyilvánosan.

mármint amikor a kisegér ordít.)

naszóval

gyermekünk ajkát ma a következő szavak hagyták el (mely tünet tegnap még nem volt így észlelhető): cica, tükör, tető, papa, apa.
ezen kívül megdöntötte a huncutcsibészségi rekordját is a szemtől-szembeni bújócska kategóriájában, etetőszékében ülve velem szemben, arcomtól 20 centire elfordult, majd onnan kukucskált vissza a szeme sarkából.
az ilyenek miatt amúgy folyamatosan úgy van már, hogy meg kell zabálni.
és ma még rosszalkodni is elkezdett (anyánk direkt rugdosása pelenkázóról)
de a pelenkázón történnek a legnagyobb csudák is, mint például a tegnapi lepisiléses kifakadásom után (valójában csak morcos lettem tegnap, hogy ájj, már megint, és csak elmondtam neki, hogy azért hosszútávon örülnék, ha ilyen esetek _előtt_ szólna, nem utána, hogy Ö (bili) meg hogy pisi lesz) és akkor ma kétszer szólt előtte, és rácsüccsent a bilire, és termelt, szóval ez egy csuda, minden alkalommal szóvá is tesszük neki, meg el is mesélem jól, és akkor mindenki örül.
és ma volt az is, hogy újabb betonrabucskázást produkáltunk*, így gyermekünk orra ismét lazúros, perpill a homloka is, és kikészültem ismét (ez pl most a totális szellemi fáradtságomat hozta)
*a többes szám a közös produkciót jelenti, először én estem le majdnem, aztán jött ő a végtelen bátor lelépőgyerek, csak a betontenger közepén éppen pont lépcsőket felejtett el a kubista tervező illeszteni (csendben utálom a rendszert, hallod)
egy szó mint száz: itt jelentősen pörögnek a szürke hétköznapok, igazából nincsenek is, csak a hogyvagy kérdésre ezt olyan nehéz értelmesen elmesélni, szóval ezek a hétköznapok olyan kristályvázásan csillognak-villognak, öröm, rötyögés van bennük sok. (alvás nem)

sétálunk, csüccs

ma meg szépen legurultunk a nagyforgalmú út mellé, megálltunk egy buszmegállóban (gyermekkézben -bizakodásiból most már mindenüvé így indulunk el- lapát), és akkor az ott maga volt a kánaán. egyrészt szemben velünk markolózott egy traktorlábú, előttünk buszok álltak meg, a kettő között pedig kisebb-nagyobb teherautók haladtak el minden irányba. csak villamos nem jár erre, de a megoldást könnyű volt megtalálni: midőn beteltünk (én, tem) a látvánnyal, hát szépen elgurultunk a vonathoz, leültünk-álltunk a padra és a szép novemberi napsütésben bambulásztunk. arra éppen kamion járt, varjak, meg egy nagy busz gyerek, és a másodiktól kezdve Gergő sem utálta már annyira a vonatokat.
jó és még fárasztó is volt.
aztán hazajöttünk, és ő még virágokat kívánt szaglászni, csuda vicces volt a manóságos virágszaglászó gyerekecske, miután a legutóbbiakig a virág csak mint téphető elem jelent meg a látóterében, de valószínűleg anyósomék (kik erre mondhatni rásegítették, hehe) nyilván megunták a tépést, és megbeszélték vele, hogy azok a szép izék szagolandók.
és g egy szófogadó, pedáns gyerek, most este gyakorlatilag szólás nélkül elpakolta a játékait. ez mondjuk engem már kicsit meg is szégyenít :)

babát hordani

ezt a képet innen vettem a babahordozó hét képei közül. egyrészt mert jól esett nézegetni a képeket ismeretlenül is, másrészt mert ezen a képen valami tündéri csudát láttam, ami megnevettetett.

ésvajon

és vajon lesz-e hó?

negyedöt

ja, ma negyedötkor indítottuk a napot egy kellemesen átaludható éjjel után, igaz, nekem ez egy kicsit korán volt, de gyermekemnek nem, örülök a vitalitásának. nyilván ő most pótol, így történhet, hogy én itt darvadozom. (imádom ezt a szót)
másrészt a szokásos korszakot illető elnevezése is megszületett az éjjeli kukorékolások kapcsán: fogaskakas.
és még:
tegnapi kishaveros találkozót is ejtettünk meg a játszón az orkánerejű szélben (akkor volt muszáj már hazaindulni, midőn a homokozó is belerepült a szemünkbe), mely találkozó alatt g megint hozta az új arcokkal kapcsolatba hozható formáját: tökéletes mufurcot alakított.
s midőn este ama kedves apukának eztet mesélém, és ahhoz a részhez érék, miszerint gyermekünk erősen _mufurc_ képet vágott, az említett gyermek hangos röhögésben tört ki. van füle a szavakra, hehe. utána este ezzel szórakoztattuk egymást, én mondtam, ő rötyögött, amin én rötyögtem. és viszont.

péndz

az például hogy van, hogy én rettentően utálom az ötforintosokat (meg a tízes érméket is), ellenben semmi, de semmi bajom nem volt a másokat őrületbe kergető egy-kétforintosokkal?
olyan vaskos a pénztárcám tőlük (noha a vaskosságnak ama másik vetülete nem zavar ám), hogy zsebrevághatatlan.
ja, csak úgy eszembe jutott.
vasalás helyett.

előzőelőtti pószt

szóval az előzőelőtti pósztomban az a problematika, miszerint hogyan alszik a gyerek, az csak egy dolog.
a kettes dolog részemről az a bizonytalanság, hogy vajon ebben az új helyzetben, miszerint nem bírom kialudni magam, és a gyerek sem piheni ki magát, és mostmár elég ebből, és hogy időnként tehetetlenkedem, és semmi ötletem nincs már a további helyzetkezelésre, mit tehetnék adekvátan.
nálam az van, hogy én úgy vagyok kreatív elme, hogy látokhallokolvasokestébé valam/kit, és abból kiindulva alkotok valami mást /többet / egyebet / újat / rám adaptáltat.
ha letromfolódom, márpedig az elmúlt időszakban talán kicsit túl sokszor tromfolódtam le, mert itt a valóságos világban körülöttem azért sokan általában jobban tudják a mindent, olyankor itt, a virtuálisban kummulálom a dolgokat és írok egy általános lelkizős / morgásos / nyavalygós pósztot.
ezért kérem drága olvasóimat, hogy ne vegyék más ingét magukra, ha valami nem kóser, azt úgyis visszakommentelem.
viszont továbbra is jól esne az egyes számú probléma mások általi megoldásainak elmesélése...

huzat

a szeles idő, mint annyi más helyen, itt is eszméletlenül érthetetlen dolgokat produkál.
a mi házunk egy fizikai rejtély.
van ez a hozzáépített rész-dolog, melynek van egy északi tűzfala meg keleti ablaka. ezt végtelen bölcsességgel (pikírt vagyok, figyeled) kineveztük (lelkesen, hisz a ház szigetelve lett pár éve) hálószobának (jelenleg gyerekestül). ez a helyiség a következőképpen néz ki: felülről lapostető, északról északi tűzfal, keletről régi típusú kétszárnyas duplaablak, alatta finoman szólva gyengécske radiátor (öntöttvas, de ez valamiért kevés neki), faredőny, délről a régi+új főfal (úgy 40 cm), nyugatról a konyha (egyetlen lapradiátora a szekrénybe zárva) és a kamra (melynek szellőzője a mínuszba nyílik, amennyiben mínusz van, s mely hűvöset amúgy a lekvárok &co eléggé kedvelnek), lentről meg az előszoba, fürdő. ez mondjuk az alulfűtöttséget megmagyarázza (legalábbis nekem, ki épp egy kisgyerek klimatizálási projektjén dolgozom), de
azokat a huzatokat, melyek a szobában LÉTEZNEK, hát azokat nem.
döbbenten szoktam tehát ilyen kinti szelekben a fülemre húzni takaróm, mert szabályosan lobog a hajam (apró stilisztikai túlzás).
hát így.
hess, szél.

ahhalváhhásss 2

múlt éjjel az édesapja találékonyságának (és józanságának) köszönhetően két és fél jó alvást könyvelhettünk el magunknak, kettőt, mert ők végül jót is aludtak, fél, mert én ilyen alkalmakkor csak félébren alszom, s mint olyan megint megtaláltak a profetikus háborús álmaim, pfujj, de végül sokkal kialvottabban ébredtünk és például már nyolckor, ami aztán csoda is.
az édesapja találmánya egyébként triviálisan hang(ozna)zik, ha nem egy 15hóaposról volna szó, miszerint az én egyórás tutujgatásom, visszaaltatásom után bizonyíthatóan mélyen alvó gyermek szeme 10 perc után kipattant, szokásához híven fölpattant, bennem meg elpattant egy húr, és közöltem kis családommal, hogy márpedig ez a g ágya, az az anya ágya, g itt, én ott alszom, nincs apelláta, melyre gyermek ordító sírással válaszolt, ám mire visszaértem a szokásos éjjeli zarándoklatomról, g letett fejjel aludni tűnt.
hümm, gondoltam, ilyenkor
azért triplán duplán jó, hogy a harmadikunk pont a férjem.
beosonván ágyamba gyermekünk ismét eljátszotta a szenvedő kiskakast, fölpattant, míg én a takaróm alá bújva mantráztam magamban az 'én nem, én most nem, nem, nem, én alszom'-ot, mire a párom _elmondta_ g-nek, hogy akkor most alvás van, tedd le szépen a fejed, feküdj le, és aludjál, anyaapa szeret nagyon, és erre g így tett. majd úgy tett, mint ki alszik. aztán nem, de akkor az édesapja megint győzködte egy sort, s végül, sok kis dobálódás után tényleg elaludt, fejletéve.
hát elég jó húzása volt a dolognak.
merthogy az elmondás a mi ágyunkból elmondva történt.
a csuda tudja, vajon ment volna-e ez hamarabb máskor.

aztán azt is a csuda tudja, vajon hogyan is van ez az altatás/alvás dolog.
mert ugye eddig mindenkinek volt valami jó kis lekezelő megmondása, hogy mi nem jó abban, amit én/mi csinálunk, egy olyan ti még nem alusszátok át/fekszik le magától/mért nemhagyjátok ott sírni-típusúja, esetleg egy hát mi együtt alszunk, nem emlékszem, hogy lett volna ilyen gondunk mondata.
a gyereknevelésben nyilván tényleg az a legnehezebb, hogy ha és ahogyan az ember elrugaszkodik a mások/maga tapasztalatától, de
de azért néha jól jön(ne) egy löket, csak egy pozitív mondat, valami meglátás a nálunk aktuálisról, vélemény, ami felemeli és megcsodálja a jelenlegi metódust, nem sárba tapossa, és azt sugallja, áhh, ez jó, vagy jó lesz, csak itt még egy kicsit fényezzetek rajta, vagy hogy nálunk ez a momentum úgy alakult, hogy, és azt csináltam/csinálnám másképp-
ez még nem elkészítési útmutató, de egy recept, és én a receptekből úgyis mindig kiveszem / átteszem, ami nálunk működik.
(így van pl, hogy nálunk a pörköltben egy kanálkányi hagyma van összesen jelen, vagy hogy múltkor a barnamártás receptjéből kiváló vadasmártást készítettem nulla előtanulmánnyal.)

ahhahaaaalváááhhháhááás

ja, azt ideírom, hogy gyakorlatilag egy kivételével máfél hete minden éjjel nem alszunk.
tökéletesen különböző időpontokban ébred sírva, szopi kell, néha elég csak elnyugtatni, visszateszem, miközben már bizonyíthatóan alszik, és a leér a fejének pillaatától max negyed órán belül, de inkább rögtön szem kipattan, és mindegy, mit teszek, vagy mit nem, kb pontosan kettőésfél óra múlva hajlandó/képes/tud elaludni legközelebb.
dilemmatikus, hogy ilyenkor miafrancot csinál egy jóanyuka, én eddig mindennel kísérleteztem, a közös játszadozást kivéve. ma éjjel lehetséges, hogy ezt fogom tenni, mert legalább kínszenvedés ne legyen.
valakinek valami jó lefárasztós benti játék?
és: utálok nem aludni, kezd környékezni a depresszió.

internetes dolgaim

a tegnap és tegnapelőtt is arra mutatott rá, hogy végős soron tökmindegy, most épp hogy hívják a matávot (tonhal helyett téhóm), meg hogy mit találnak ki még a parasztvakításügyi osztályon, nem volt ugyanis reggeli indításkor internet.
(tegnapelőtt) jóldresszírozott andalgó ilyenkor vár egy kicsit, aztán kikapcsol, bekapcsol, aztán vár egy kicsit, aztán fölhívja szakértő férjét, ki ír (egy óra tevésvevés után) egy emailt a téhómnak, mire hirtelen egyszercsak pitty-patty, lesz net itthon.
(tegnap) jóldresszírozott andalgó ismét végigcsinálja ugyanazt ugyanígy, ám oda lyukadnak ki, hogy ha már egy órája nincs net, kellene hívni a vízfejet. nem részletezem a töméntelen számot, amit ehhez be kell pötyögni, majd mondani, érthetetlen továbbá, hogy minek van ügyfélszámod, ha inkább mtszámot kell beütni, hogy mért mondja a jelszóra a rendszer, hogy nem megfelelő, s mért fogadják el mégis azt az ügyintézők, hogy mit csinálnak 20 percig minden beszélgetés előtt, hogy mért nem kezelnek "én is lehetnék a helyedben, amikor így packázik veled egy vízfejű téhómnagyvállalat"-módon, azok a kis (hozzám hasonló) senkik, akik ott ülnek, borzasztó, mennyire udvariasan tojnak a fejemre, borzasztó.
tehát tegnap egy óra 13 percnyi telefonálgatás után a negyedik ügyintéző hajlandónak látszott hibát fölvenni, (egyeske csaj volt, az nem ért semmihez, hehe), (ketteske megszakította a vonalat és nem hívott vissza) (hármaskával én kiabáltam már, ezért nem segített) (négyeskét kicseleztem, mert rendkívül türelmesen mondtam el hatodszorra a problémát: nincs net, majd fölvetettem vele a telefonszámom, hívna vissza biztosan, ha szakadunk, meg is tette, szakadtunk)
fú, kaptam is esemeset, hogy kivizsgálnak, ezután egy órával fura módon volt net,
majd ma hajnalban írtak egy esemeset, hogy Tisztelt Ugyfelunk, a hibát megvizsgáltuk, hibát nem találtunk, estébé.
ha mondjuk 15 p alatt fölveszik a kesztyűt, elsőre, és csak két óra múlva (estére, akármikorra, de) lesz net, én tuti, hogy leírtam volna ide azt is, mint kuriózum, ügyfélbarát, hajrátéhóm, akármi, így viszont elment a napom, azt érzem, meg hogy legközelebb mennyivel dörzsöltebb leszek, meg hogy packázás. hát így megyen ez.
*
az internetes dolgaimhoz még azt is idevésem (történelmi fegyvertény), hogy a hotmél az előnyére változott, még én is megtaláltam, hol állíthatom vissza az egyik fontos, ámde letiltott emailcímet a rendszerben. csuda jó érzés volt :)

jahhaj

egy-egy, döntetlenül állunk, gyula meg én, fájogat, de időben elkaptam a grabancát, masszírozás, ilyenek, és ma megérkezett a fölmentő phytolacca-szállítmány (csuda, micsoda férjem van!).
ezen kívül terápiás céllal spájzot pakoltam, most végre előállt megint az a párhetes idill (csak ezt bírom jól viselni kamraügyileg), mikor benyúlok, és ott van, benézek, és látom, rágondolok, és tudom, mi van és hol. ez egy muszáj, ha nem így van, annyira irritál, hogy egyre többet csak a spájzra gondolok és morcogok, és ez aztán senkinek sem jó.
spájzpakolás alatt kb 150 db üveget mozgattam meg, üreset, olyan nyolcvan telit, tegnapi quelleszállítmánynak köszönhetően az évszázad dobozába pakoltam a még majd kellő üvegeket, majd föl, föl, messze föltornáztam, mialatt kiderült, g (nem is kicsit) tud létrára mászni (medve anyám, ennél többet nem mesélhetek), viszont g végig is asszisztálta a dolgot és példásan viselkedett, jött-ment, segített, betüremkedett, de ki is ment, ha kértem, letette, fölvette, megfogta, elengedte. fakanalazott, fedőzött, építőzött, nyafogott, röhögcsélt, figyelt, nemfigyelt, fáradt.
mondjuk az egész napban csak az volt igazából nehéz, hogy gyermekem fél 4(!)kor kezdte, hatig nyomta a kukorékolást, és én soha nem voltam egy nagy öt előtt kelő, egy szó, mint száz, ötkor már kínomban meg is reggeliztettem, hátha az segít.
egyszer már mondtam, csak szólok: utálom a fognövést.

gyuszi

közeledő régi 'barát', mellgyulladás, te csodás, velkam.
egy éve legalább, hogy nem találkoztunk, s nem mondom, de a hátam közepére se kívántalak azóta is, mostmeg---
áááááh.
(azt meg se kérdem, hogy a csudába)

hős gyerekem

szóval az úgy van, hogy az igazi hősök kizárólag előző este sírnak picit, amikor az anyukájuk elmeséli, mi lesz másnap a doktornéninél, plasztikusan, fonendoszkóp meg szuri, és aztán a valóságban gyakorlatilag egy nyiffantást sem ejtenek, mert egyszerűen hősök. még a méreckedéseknél sem, pedig az aztán tényleg furi dolog. (78 cm és 10,5 kiló)

ja, és a hősök természetesen körtehabzsolás közben is tudnak kacsintani, lám.

vendégezés

beindult a nagy novemberi verkli, névnapügyi hónap, ez a mai a második sorrendben, mely alkalommal föl lettem köszöntve, noha nem most van, de hát ez már csak ilyen errefelé.
a múltheti végtelenül jól szervezett és hihetetlen nyugalmas készülődés utáni viccesmókásdejó családi talákozó után kicsit asszem, túllazáztuk a dolgot, éjjel a kétésfélórás gergőkukorékolás (negyedik napja csinálja, argh) után prímán elaludtuk a reggeli hetes kezdést, melyhez volt igazítva a mai napra maradó minden, így hát
1. végigidegeskedtem a dologkat (megfelelési kényszer, férjnoszogatás, elcsúszó elképzelések, fiktív időérzékelés)
2. ezek hatására a tésztát alaldente főztem meg, javíthatatlanul
3. a vadcsirke szószába prímán beleturmikszoltam a babérlevelet (medve anyám, ilyet még sosem tettem)
4. mindezt a vendégeink közvetlen közelében, az evés számított időpontja + 10 perckor
5. a tiramisu viszont egész jó lett, csak nem elég hideg (én verzióm, mindenki másnak jó lett)
igazából szerencse, hogy nem nagy családi ebédet terveztem, hanem csak egy kis, felejthető koraivacsit, elnéző rokoni tekintetek közé.
és akkor most van még hátra a holnapi névnapozás* (nyolcfogásos kaja, rokoni zűrzavar, nyüzsi, más meghívás helyett, amit jó volna valahogy mégis abszolválni, de az nem fog menni...)
mindent összevetve itt mindenki jóllakott, mindenki jól megdicsérte az ételt (hehe, bírnak disztingválni, meg kedvesek is), kaptam névnapiajándékot is, előre, a gyermek kacsintgatott, a többieknek ez tetszett, na, szóval, jó volt.
(*nem, nem nálunk)

ölel

na persze, az ilyen kiválóan korán induló napok hozzák a kialvatlanságnak azt a részét, amikor nehéz fejjel képtelenség paralell gondolkodni és csinálni, gondolkodni és szervezni, kettőt csinálni, vagy kontinuitást tartani bármiben.
ennélfogva teljesen természetes, hogy a nagyszülői felügyeletre bízott gyermek távollétében a fehér falak maszattalanítását választja az emberlánya a holnapi vendégváró előkészületek listájáról, mint sürgős és elengedhetetlent (azért meg tudom ideologizálni, ha kell), illetőleg a megyünk a boltba, hozzunk-e valamit, itt a katalógus fölajánlásra természetesen sürgősen kell hozatni négyféle húst, majd húsfeldolgozó üzemet játszani, bevonva abba a távolról hazaérkező, jobbreményű férjeket. (nem is beszélve a tegnap hozott húsokról, ahh)
és természetes, hogy a bébiszittelt gyerekhez ki is kell csámborogni, tipródva, hogy fáradt-e már, bevigyem-e már, éhes-e már, akármi.
ez utóbbinak azért tagadhatatlan haszna és előnye maga a szóban forgó gyermek, ki meglátva anyját, szalad és lábat ölel, mert az jó.
jó, na.

röhögök magamon

azért én is csak belefutok ezekbe a sókba, tegnap pl a delhuszadzsonit volt szerencsém végighallgatni, amint a dzsungelben hintaágyon (sic! ehhehehe, ez is milyen dzsungel már) elnyúlva magyarázta hosszú-hosszú percekig, hogy egyszerűen ő mennyire nagy művész.
gyanítom, hogy ez is egy megtervezett és feladatnak kiadott jelenet volt, csak hogy történnyen is már valami ezekkel, de valahogy olyan fals volt. ha komolyan gondolta, ha csak feladat volt, mindegy.
de pl itt vagyok én. én pl hihetetlen nagy művésze vagyok az időhúzásnak is: merem válallni büszkétlenül, pl ma 3/4 5től fönt vagyok, argh, és még értelmeset nem tettem. igaz ugyan, hogy aludtam volna 8ig is akár, csakcsupán a gyermekem altatása eltartott vagy másfél órát (és még csak nem is az éjszaka közepén jutott eszébe kukorékolni, mint az alőző két éjjelen), és a páromdrága is jól elhúzott északra (jöjjön már haza) már olyan negyednyolckor, szóval mikor is aludtam volna, de
azért mégis, itt blogolok erről és húzom az időt. akkor talán megyek is.

azok a választások...

sokan, nagyon sokan irkáltak mindenfélét az amcsi választásokról, én is figyeltem, időnként, mi is megy ott, de nem nyűgözött le mégsem a hallatlan euforikus barack-választás.
számomra -mondjuk nevezzük a gondolkodó átlagpolgár szkepticizmusának- manapság már minden választás olyan, mint egy nagy-nagy (naaaagy) só.
tökéletesen mindegy, hogy a sztárok a dzsungelben nyünnyögnek és ki maradjon ott végül-só, vagy épp ismeretlen pofák élnek együtt egy házban és kitalálnak nekik/róluk baromságokat, hogy csináljanak is valamit, amit emberek, mert nincs eszük jobb dologra, hát kukkolnak-só, vagy hogy éppenséggel kisebb-nagyobb országok kisebb nagyobb párt- és más mondott preferencia alapján összegyűlő csoportjai, illetőleg a (horribilis pénzekért) alkalmazásukban álló média/marketing/pszichológiai know-how ügynökségek válassz engem-játszmáiról van-e szó....
tökéletesen mindegy.
van pár alapvetés, amit tudni kell a lélektanból, csoport-/ és szociálpszichológiáról, ismerni kell a célcsoport demográfiáját, preferált szavait, az adott társadalom aktuális trendjeit, kell tudni csomagolni a dolgot, kell egy kiállítható, beszélni jól tudó, általánosságban nagyon szimpatikusnak látszó ikonfigura, meg (perszepersze) sok-sok pénz a médiamarketinghez.
én is gyakran hiszem azt, hogy ami nincs az interneten, az nem is létezik. ebből gondolom, mennyien gondolhatják (vagy épp bele sem gondolnak), hogy amiről nem tudunk (nincs a tévében, aka.), az nincs is. tehát ha valaki médiaidőt kap, annak máris nyert ügye van (de ez csak mellékszál).
a lényeg a végtelen szkepticizmusom, melytől ugyan elmegyek választani, meg persze, ha amcsi lennék, választottam volna (tán) a barackot, de
hümm
icipicifogaskerék vagyok én a gépezetben, mások világválságot színlelős-okozós, választást mímelős játékában.
még csak nem is egy porszem.

tévé

minimálisra szorult tévénézésemben üdítő meglepetés volt a kaméleon újraadása. vagyis annak a pár résznek a véletlenszerű vetítése, melyekre -hohó!- emlékeztem még.
abba is hagyták, természetesen szó nélkül és a sorozat közepén, van helyette valami szőkerondaantipatikus lilus dzsungeles, hogyan bánjunk el az elkábított esőerdei csótányokkal húsevő növények segítségével-tanulságos műsor, szóval ezt az idősávot is tévé nélkül tölthetem.
csak azért morgok, mert várom vissza a kaméleont.
monnyanak le a műsorigazgatók, lécci.

én meg

én meg csak úgy vagyok, néha hajat mosok, néha főzmosvasaltakarítestébé, mégnéhább nemfőzmosvasaltakarít és legmégnéhább alszik.
álmodozom arról, hogy ledobok vagy húsz kilót (hogyan mikoris hova és persze hogyan), leteszek pár nyelvvizsgát (még a gondolata is röhögtető, csak nincs kedvem), napirendünket keményen betartom és korán kelünk és korán fekszünk (ez is elég röhögtető ám), sorra találkozom a barátaimmal (ha mondjuk fölvennék a telefont és nem kéne éppen pont rengeteg mindent csinálniuk a jövő utáni héten viszont majd talán pont)
pont, nem panasz, ezvan.

magyar, szavak

már annyiszor örültem annak, hogy magyar nyelven élek, hogy sokszor.
ma pl a gyerekem kedvenc szavai fölött morfondíroztam egy jót, mennyire is élvezetes neki beszélni - hiszen élvezi a nyelvünket!
ott vannak pl azok a szavak - kifejezések - mondatok, melyek jókedvre hangolják. (zárójelesen jelölöm az általa alkalmazott jelöléseket ezekre)
jelenleg a listát a 'százszorszép' (szászászáá) vezeti. van aztán a 'szedte-vette-teremtette' (szetete), valahol ezen a szinten mozog a 'cica' (száttáá), a 'macskacicó', a 'cicamica'. meg ott van a 'hoppáré' is (hóppáápá). kedveli a 'pizsamát' (-), a 'szöszit', a 'zelőkét' (ellentétben az 'előkével', amit nem)
és vannak persze a funkcionális szavak, melyek ugyancsak jókedvre hangolják pillanatok alatt: 'rosszcsont' (-), 'picicsont' (-), 'apa' (áppápápá), 'papa' (páppápápáá), 'séta' (száttáá), 'alma' (ahmma), 'mami' (mah maa), 'szökőkút' (ssssss, csss), 'szopi', 'homokozó', 'hinta' (a hintapalintát kezdi dünnyögni).
vannak hangulati reagálós szavak, miszerint: 'gyere' és 'csücsülj le', melyekre úgy 88 százalékosan nem reagál, noha hallja, érti, tudja.
ja, amúgy majd' mindent megért, s továbbra is a bonyolult irányítós mondatok hatására bonyolult tevékenységeket hajt végre kérésre, nyilván minden alkalommal szépen megdöbbent vele mindenkit, majd bezsebeli a leborulós csodálatot. (különösen becsülöm én ezeket a pillanatokat, carpe diem ebben a dologban, lesz ő még kamaszgyerek, aki soha semmit sehogy senkinek...)

ma, szülinapozásosdi

kétnapos rákészüléssel kedves családom ma megünnepelt kicsit, ettünk jó kis vadast meg joghurttortát, soha nem látott rendben és közepes méretű tisztaságban, kedves, vigyorgós gyerekkel, vidám családtagokkal.
nevezhetjük jólsikerült délutánnak is.
mindazonáltal az én öreg csontjaim már nem nagyon bírják ezt a gyűrődést.

brrr

olyan módon berreg, mintha azt mondaná brrrr, de nem a szájában, hanem az ajkaival mondja az r hangzót- utánozhatatlan, kipróbáltuk.
ha rákacsintunk, és épp jókedve van, ránk néz huncut-mindentudóan, és visszakacsint két szemmel, nagy örömmel. ilyenkor egyébként meg kell zabálni (szűlői kannibalizmus)
tegnap nagyszülőzött, ennek hatására ma lelkesen modogatta a következő szavakat: mama, papa. vajon mit csinálhatnak ilyenkor, teszem föl a költői kérdést. ejj, nagypapák, nagymamák!
a gyere továbbra is ezerből egyszer működik, de a bonyolult körmondatos tevékenységre rávevő felszólítások viszont ezerből ezerszer. én tulajdonképpen örülök is ennek, csak ne kéne átravaszkodni minden gyerét a barokk körmondatos, rejtett üzenetet hordozó rendszeren...
mindent érteni látszik.
vá-

hét

mer ide is elért jjl jóvoltából a gyűrűző játék, hogy miazamit nemtuccrólam (huhúú!)
pár publikus eszembe jutott

1. énekeltem a zeneakadémián, nem is egyszer, olyan klassz dolgokat, mint a kodály psalmus hungaricus, meg az orff carmina burana (még most is fújom néha, de persze altul és egyedül, úgy meg azért nem hatásos), és olyan béna dolgokat is, mint a dvorak stabat mater, amit pl csak énekelni jó, de hallgatni szerintem hősies lélekre vall.

2. Londonban Islingtonban laktam, egy hónapig, egy ciprióta görög néninél, és ott gondoltam azt először, csuda dolog, hogy a világ ilyen nagy, s hogy én ott vagyok, egy pötty a földgolyón, s mindenki, aki fontos, végtelen messzeségben azt se tudja, én hol is vagyok.

3. életemben egyszer, az első santorini nyaralásomkor voltam valahol teljesen távol önmagamtól, valahol a repülőn maradtak a gondok és bajok, meg a töprengések, és ott én csak úgy voltam. igazán nagyon jót tett ez akkor.

4. szülni jó volt, ezen fölbátorodva nyilvánvalósítottam magamnak, még szívesen szülnék sokszor, nyilván teoretikusan.

5. mániákus rendszerező lennékvagyok, ezzel együtt mindaddig, míg a dolgoknak nincs meg a pontos leendő helyük / polcuk / dobozuk, éktelen káosszal vagyok muszáj magam miatt együtt élni, miután képtelen vagyok ideiglenesen, nem rendszerezett dolgokat eltenni. őrjítő lehetek.

6. az őszi napforduló szerintem egy csoda, a visszakapott egy órám hihetetlen nyugtatólag hat rám, hirtelen lelkes tevékenykedő és koránkelő leszek. (most már gyermekem gondoskodik a koránkelésről, negyed7kor pattan föl minden nap)

7. barátaim a világ sok, általában tőlem időtérben távoleső pontján éldegélnek. szívesen látogatnám meg őket sorra, kalandból, jahhaj. vagy hoznám össze őket egy ugyancsak távoli ponton.

ámokfutás

najó, nemaz.
ma ugyan reggeltől ment a főzmostereget, meg a reggeliztetreggeliziköltöztetindulgyorsan, amivel végül 11re a piacon is termettünk (anyósi jóvoltból), így fölvásárolhattuk a piacipék maradék pacsnikészletét (3), kakaóscsigáit és alpesi kenyereit (melyet szerény személyem inkább mindig elmagyaráz, hogy az a kerek ami fölül szögletes [bevágások], tudod), lett tömérdek sütőtökünk meg jonatánunk, és aztán összefutottunk azzal, aki válni akar, de mi igazából nem akarjuk, hogy váljon, de ettől még meghallgatjuk meg morfondírozunk is vele együtt és nagyjából hallgatunk a véleményünkről, illetőleg
egyikőnk nem véleményezett, hanem prímán elaludt (DÉLBEN) a találkozás örömére, mellyel annya minden előzetes tervét orrbarúgta, így hát mit volt mit tenni, elmentünk barátnőéskisfiával alvóegyikünköstül játszózni, mely helynek
az volt a pikantériája, hogy cirka huszonhat évvel ezelőtt az én lábaim tapodták a padlatát, koptatták (ennek a hintának az ősét), így kissé torokszorító is volt, mert úgy tűnik,
életemben vannak helyek, melyek emblematikusan vissza-visszatérnek, üzennek magukkal egy s mást.
miután fölébredt egyikőnk, s másikónk az intuitíve bepakolt ebéddel megrakta pocakját, hát még játszózni is volt alkalmunk, másik kisfiú társaságában, ki inkább választotta az ötpercenként kiszaladok imitt-amott az útra játékot, mely
a komoly tépelődést némiképp szaggatottá tette.
s miután gyermekem semmilyen fáradtságnak nem mutatta semmilyen tünetét (!hármas tagadás, figyeled!), hát azannya szépen hazatolta őt gyalog, mely szereplőink esetében cirka másfélórás hegynekfölvölgynekföl sétát jelentett.
azannya amúgy imád gyalogolni-
nem beszélve ama környékről, mely ifjúsága 15 évét díszletezte, inkluzíve régi ház, mely mostmár kívülbelül más, de itt,
ama fejben, mely minimálisan is 5479szer hajtódott ott álomra, minden kis rés a falon, folt a padlón, vagy éppen lakók és beszélgetések, fontosfontos dolgok, könnyűek és nehezek - ugyanaz, megvan minden.
itt benn.
aztán még ámokfutottam egy tortát, készrekészítettem a többnapos ebédet, altattam és ébresztettem egy gyereket, pakoltam, pakoltam, és
most itt és leírtam, mert egyszer majd kíváncsi leszek rá, mit csináltam 2008 októberének utolsó napján-

mitmond

mit mond az ember a barátjának ahhoz, hogy az végül megjavítsa a házasságát, s hogy ne váljon el.
lehet-e akarni a nehezebb utat.
lehet-e megváltoztatni két ember kapcsolatát.
lehet-e megváltoztatni bárkit bármiben.
volt-e már ilyenre példa.
van-e kulcsmondat, vagy csak melletteállás van.
ha barát vagy, akarhatsz-e mást, mint amit a barátod?
tanácsolhatsz-e veled ellenkezőt?
szabad-e, kell-e, lehet-e, akarom-e. (jó, akarnám)
ilyenek.

hárpiák és angyalok

ma, a buszonpiaconjátszón, akárhol találkoztunk száz angyallal, mind mosolygott (rá), segített (nekem), kedves volt (de nem túlzón) szóval ez csuda volt.
azért ideírom a hárpiát is, ki olyan húsz lehetett, szőke, hegyestopános, buszon haverral, tipródtam a gyerekkocsifékhez, leszállás előtt kell azt ugyanis visszanyomni, indulandó lefelé ugyanis már késő. ott állt és állt és állt, mire én mondám: elnézést, erre hátra sem fordultan mondá, !!!ÉNISLESZÁLLOK!, (a hanghordozást nem bírom leírni, mégha hangosírás volna is ez, annyira olyan volt) gondoltam, hülye vagyok, tehát elmagyaráztam, rendeskislány, semmianyád: babakocsi, blabla, mire hátra sem fordulva fennhangon mondá, havernek, látod, ezt meséltem, ezért szörnyű itt élni, az emberek, mind tülekednek!?.
nagyon megállt bennem valami ütő, akármi, és IGAZÁN szerencsés ez a kis hárpia, hogy gondolatiagresszív vagyok először, aztán verbálagresszív, és ütni nem jut eszembe, csak ezerből egyszer, utólag. lehet, hogy segített volna azért egy seggberúgás, neki. nekem.
szerencsésen a buszjegyvevő sorban is mögötte sikerült állnom, nyeltem a szavaim, hogy majd te a babakocsiddal, kívánom neked, satöbbi,
aztán ez is elszállt, csak arra tudtam gondolni, hogy Isten, ments az ilyenektől minél messzebb.
hihetetlen kifejlett hárpia volt.
*
aztán megtudtam egy újabb kudarcos házasság esetét, és akkor azt gondoltam, nagyon kellene sütnie most a napnak egy kis jókedvért, mert ez így nem jó.
a szeretet, meg minden, tudod.

Bálint Ágnes

fociz

és akkor eszembe jutott, hogy ha már úgyis kint vagyunk, legyen egy kis újítás a kövecskék és kövek és levelek csuszatolása, bogyók gyűjtése, veszélyes helyek állandó kerülgetése projekteken túl: kivittem neki a labdát. nagyon örült, majd gurítottuk, dobáltuk, aztán meg meguntuk. aztán ő rájött, hogy mégsem unta meg annyira, és akkor az apjától látott mozdulatokkal vezetgette a labdát lábbal. csudajó, hogy ilyen ügyesen föltalálta magát a lasztival.

tesziséta

a mai sétánkat a teszibe szerveztük meg, gyermekünk első teljesutas toligakocsizása volt ez, babakocsi itthon maradt. a pénztáros néni ott kokettált aztán a mindjártelalvós gyermekkel, na, mondom, szép.

nahát

ma második estéje, hogy fürdés közben valami éktelenül nagyot sír. nem hiszti, nem nyafi - keserves sírás-
tulajdonképpen ez a poszt rólam (meg az apájáról) szól, igazából ilyen az igazi nehéz szülőség, amikor állsz / guggolsz előtte, a néma (technikailag néma, nem hangilag) szülötted előtt, a világot elhoznád neki minden nap, és ő csak mutogat (vagy még azt se), és csak sír, sír keservesen, pirosodik a feje, mert van egy valami baja, és arra lapátolódik, hogy ezt még anya sem érti.
nem tudtam / tudok rájönni, mi van, és ez annyira bánt (nem csak lelkileg, de objektíven is, merthogy mi ez)
természetesen azért benne van egy adag megadás / düh is, hogy NYILVÁN a négynapos hülyéskedés első estéjén kezdődnek az ilyenek, nyilván ezt is minden szülő megéli.
holnapra pedig nem kívánom itt látni ezt a keservet, de nem ám!

kösz

köszöntünkhát ENGEM, hamár így megöregedtemegyüttvagyunk (29. 30. 31. 32.), ajándékul fogadjam el vidám kis dalunk, hogy:)

lapátolás cipőben

és ott az a kis félmosoly teszi talán láthatóvá ama kívülállók számára a tényt: játszózni jó. mit játszózni - homokozni, lapátolni, vödrözni, de szigorúan csak egyeskén.
(csak zárójelesen dühít ma bármi, ezért (csak duplazárójelesen dühöngök, hogy az a helyes kis billegő járása ma nem a helyes kis billegő járása miatt volt, hanemhogymert két zoknira (harisnya plusz zokni) nem ment föl rendesen az egy hónapja még bőven jó cipőke. meg vagyok lőve, hogy most akkor hányas cipőt szedjek össze ennek a gyereknek, mert még a talphosszban sem lehetek biztos, nemhogy a gyerekem lábméretében. piha!!! arról nem beszélve, hogy a szrkínai cipő is négyezernél kezdődik, és én még nem fogadom el, hogy kéthavonta nyolcpluszért vegyek éppen aktuálisat.))

ezanap

ezanap más mintatöbbi ezt teis jóltudod, ma másképpenkelt felreggel anap, és másképpjár ahold.

ezt dünnyögöm ma magam magamnak vidáman. vidám nap-

nap süt

a napsütés örömére pedig mi a hétvégén négyszer sétáltunk messzi tájakra (irgalmatlanul sokat sétáltunk: gergely meg én), három ebből játszós séta volt, s miután egyszer még a mobilom is nálam volt, nap is sütött, és ilyenek, hát próbáltam képet készíteni a csík gyerekemről, de én mobillal még bénább vagyok, mint a rendes fotóval, s lőn.

tehát ezt az opuszt csak afféle átmeneti képnek teszem ide, majd lesz olyan is, melyen gyermekem arca is jól kivehető (mosolygást nem ígérek, az pl a csúszdázás KÖZBEN lenne tettenérhető, az meg ugye nem fotóidő, a többiben a képen látható elmélyült morc uralkodik, végülis érthetően: miért vigyorogna az ember a homokbuckákra)
egyébként is a botocska volt a lényeg.

aúú, megint a gyula van

ma a collnergyulán jót röhögtünk, felvideóztuk a formaegyet, úgyhogy még vissza is tekerhettük, s jól hallottuk, midőn valami ilyesmit kérdezett tőle a paliklacus, hogy szerinted az az izé blablabla? (kérdés irreleváns most, akkor érdekesnek tűnt), midőn gyuszi aszonta rá, idézem: "(szün szün) nem tudom, HÖHH" nagyon beavis és butt-head-hangsúlyú volt ez már megint, úgyhogy nem csodálnám, ha majd egyszer memoárjában ez a csudatehetséges formaegyriporter leírná, hogy "...és kamaszéveim igazi mély nyomot hagyó élménye volt az éjjelekbe nyúló emtíví-rajzfilmsó, a bívöszésbátthed -, mind mondanivalóban, mind stílusban követendőnek érzem ezt azóta is..." még élénken él bennem a múltkori formaegyes közvetítés ama része (ennek jegyében), midőn makogtak valamit angolul az egyik csapatrádión, ezt voltak olyan jófejek a közvetítők, hogy be is vágták, majd (bár pártízezrünk számára tán érdekes lehetett volna) gyula először hallgatott, majd hallgatott, majd mondá: "ezt most nem teljesen értem" és annyiban is hagyta, tovább mesélte, mit látunk a képernyőn. hát így megy ez mostanában.

audio

még mindig nincs (vagy éppen még mindig huszonhatféle az) oka a jobbfüli érzékenységemnek, de
tegnap az audiológián megállapították,
hogy a bal fülemhez képest a jobb valóban
túlérzékeny.
ezt majd összeszámolom, mennyi pénzembe került (tb), időben kétszeri egy órát jelentett eddig egy hónapos intervallumban.
eddig.
azért jó, hogy ez legalább kiderült HIVATALOSAN is.
majd még megyek orrbefúfásra (az, aminek hangzik) kétszer, nyilvánvalóan rettentően fog segíteni (nem) (de remélek)

hajók és napok

ma aztán egy körül kijutottunk a kertbe, s midőn az egyik betont hajóval díszítendő rajzoltam, hajó, vitorla, víz, napocska, hát kicsit kierőlködte magát az igazi is.
aztán még volt, hogy gergő megette a fél ebédjét egyedül, egészen normál tempóban (kanalazás, papi), majd követelte az almát. így megy ez.
ezen kívül megtanult kacsintani (apai oktatás beérett, anyai ráhatásra), vigyorogva hunyorítva csukja be - jelenleg mindkét - szemét. és nagyon örül a dolognak.
megy még a tti-taa (tikk-takk), a haacszi (hapci), a szetete (szeretlek, szedte-vette-teremtette, egyéb), és hasonló kunsztok.

és itt a tegnapi akcidentális (egyéb tervezés dugába dőlése után végül győző józan ész hozta) játszózás termése:a kép a fiút ábrázolja, midőn a hajón kormányoz éppen a homoktengerben, s anyai ügybuzgóságra ügyet se vetve épp kilép a nehezen szerkesztett periszkópon át mobiltelefonozott képből. volt olyan vetülete is a dolognak, amikor tizenhatodmagával látszódott. hát ez van.

plázacica

ma is mentünk plázázni, este, merakkormár úgyis sötét van, és ha egyszer átaludtuk a délutáni világost, hát akkor is kell valami sétához hasonló rándulás, nehogymár a sötét kertet tapogassuk körbe ismét.
iszonyú nehéz elindulni persze ilyenkor, de ha már megyünk, olyankorra ez egészen emúlik.
aztán bementünk taktikusan a kisállatkereskedésbe, mert ott sok a hal meg a patkány és a lóri, de legfőképpen a nyúl, és azok mind jöhetnek, és még pénzbe sem kerül (bezzeg a szomszédos cápák, azok milyen drágák). mondjuk a leguán fenyegetve érezte magát (helyesebben a tálkájában rejlő friss zöldséggyümölcsöket), hogy ott állunk és nézünk, s lengette az álltaréját meg fölfújta a torokgömböcét (vagymiket). de nem ettük meg semmijét, persze.
aztán erre mentünk tovább és akkor, delejes hely ez a külvárosi pláza, belefutottunk EGY volt osztálytársamba, PONT abba, aki, és jahhaj, hogy ilyen humorérzéke van Istennek, ne haragudj, ilyenkor olyan direkt, hogy szeret. a történet -ismerve a leányt- igazán döbbenet, ahogyan és ahová jutott, egyszerűen kívülről ugyanaz volt, de a tekintete valami teljesen új, jó. és -ismerve a történetünk- tökéletesen szürreális volt az az élmény, ahogyan megölelt ott a pláza közepén. és én tényleg örültem, szóval minden jó.
miközben
gyermekem lassan kómázni kezdett a fáradtságtól, s arra lettem csak figyelmes, ahogyan teljes letargiában fogadja (babakocsiban csücsülvén) a női hódolókat. szám szerint kettő kislány, hasonló korú, gondolta, legalább a cipője talpát hadd érinthesse meg, legalább egy kis mosolyt, integetést hadd kapjon.
a második leányka kapott is egy darab félmosolyt - ossza be.
medve anyám, mi lesz itt később?