barátos

van az úgy, ugye, hogy az ember régnemlátott régnembeszélt barátnője az eszébe jut (nem egyszer) és kedve szottyan az embernek olyankor elengedni egy telefont, melyet a másik végén egy barátnőanyuka vesz föl, és akkor az embernek az az érzése támad, hogy nem, nem 19 év, csak pár nap telt el azóta, hogy hasonló módon (csak éppen mondjuk aznapazosztálybanlátott / -beszélt) barátnőjével csacsog telefonon két órát, csakúgy, mint régen, a mindenféléről, álomittas hangon végül (jó, én nem, én az vagyok, akit a dolog egyre jobban fölvillanyoz, s még órákig bírnám).
ez volt most, közös töprengés, virtuálisan, s már csak az kéne, hogy a leckékkel a hátimban (akkoriban néha tarisznyával és néha lecke nélkül, bár az ritkán) holnap reggel a fogdokinéni helyett a gimibe menjek.
meglepődnének, amennyiben gergőt is vinném magammal.
nem leszek már soha-soha gimis.
viszont abban a reményben élek, hogy lesz még sok-sok 19 év, s akkor is fölhívhatom őt majd mindig, mindig.