tervezés, te csodás

no, hát a lassan megszült következő hétnyi időre vonatkozó terveimet ma délelőtt letelefonáltnak minősítettem.
mostantól pedig kezdődik a szokásos 'úgysem így lesz semmi'-folyamat. ennek első eleme már föl is rúgta a hétfőt, a betegségünk (takonypocok) pedig (megharapta) leteperte azuram is, így a hétvégi ovis első szülői értekezlet látogatása is kérdéses (bezony, ez itt így megy!).
gyermekünk emellett megtanult dacolni: az eddigi -jól bevált- gyere csücsülj a bilire és pisiljélből fölállogat, s ma (lesve az orcám pirosra válását, határozott ellenzésem ellenére) kiválóan odapisilt a szőnyegére (barnslig rand kék-zöld-fehér). fúdemérges lettem. azért ehhez még edződnöm kell.

takonypocok

takonypockok lettünk, így oltást eltoltuk a különféle tervezett találkozókkal együtt.
orrszipka van, bentkuksolás, ama reklám mímelése (amikor, tudod, a kis narancsszínű förmedvények kapaszkodva libegnek a buszon álló férfi orrán (broáff, amúgy)), hőemelkedés okán nyafi is van, de nincs végre az a tegnapi köd a fejemen, amitől a normalitásom vesztettem.
hát így.

hű ha

árulkodás

na, ma, midőn anyósom látogatást tett úgy 10:13-kor, hát muszáj volt elmeséljem neki, mi is történt velünk úgy 10:09 környékén (jelesül: gyermekem irdatlanóriásit harapott a meglevő négy darab tűhegyes fogacskájával a vállamba - DIREKT, helyesebben a mostanában szokásos kísérleti jelleggel. erre én amúgy irdatlanul ordítottam, majd elmeséltem neki, hogy ez ám NAGYON fáj. mindezt persze mérges arccal, s közöltem vele azt is, hogy nem szabad, hanem simizni és puszilni kell.) (mire ő irdatlan ordításba fogott ennek hatására, melyet az én 'mérges arcom' és a 'nem szabad' kitétel, illetőleg az ordításom generált) (így hát mit tesz a szerető anyuka, mint sziszegve masszírozván vállát, ölelgeti-puszilgatja-nyugtatgatja jócsont laboránsát, ki erre lassan, de visszatér az alaphelyzetbe)
és hol követi el a nemtudatos anyuka a következő szarvashibát: "árulkodik" a nagyinak a gyermek előtt. bocs, de hiába másfél éves: TÖKÉLETESEN értette a történetet, legörbült a szája, és bömbölni kezdett.
és én annyira sajnáltam és szégyelltem magam, hogy még most is könnybe lábadt a szemem.
a csuda vigye el. így hát gyorsan elmeséltem a vigasztalás kiegészítéseként azt a tegnapi történetet, amikor a kantárosgatyáért (favorit) küldtük be a szobába, és repeső szívvel rohant és hozta azonnal a csak szóban mondottak alapján. (jó, mondjuk a tegnapi sztori vége is kísérleti volt: a pultról magára rántott bögre teába fulladt a gatyó és a ruházat egésze fél órával ezután, hehe)
hát így megy ez mostanában

jahh

jahh, a másfél évet megünneplendő holnapra terveztünk egy kis betegrendelésre menést (nem volt egészséges időpont, de egyébként is én már úgyis bekrepáltam a tegnapi lóti-futi alatt, torok, takony, nehézfej), mérickélünk gyereket, aztán megkapja a féléves szurit. kíváncsi vagyok a dolog menetére: legutóbb sem a szuri, hanem az előző esti fölkészítő beszélgetés alatt nyaffantotta el magát, ami ma pl egész normálisan zajlott.

másfél (!) év

...és még mindig döbbenten tartom a kezemben: önálló entitás, végtelenül érzékeny, ráadásul, mint egy kis lakmusz, úgy követi le a hangulatom, lesi a mozdulatainkat, hülyén viselkedem gyakran, és mégis, úgy ölel meg, mint az egyetlent, akit ölelni lehetséges a világon, vagy csak csibészen rámvigyorog az asztal alól (csámcsogva a lepotyogott morzsán, grrr) (de bátran, mert az asztal ALATT immár), és én csak nézem, és nem értem. hogy én meg ő, hogy mi meg ő, hogy lehet ez...

statisztika

amúgy meg ma volt az aktívnapom, összeszedett, logisztikált, korrektül mindennélistöbbet megcsinálós nap - ebből következik a holnapi várható lepunnyadásos, összevisszalötyögős bénázásom.
ez már évek óta így megy, szívesen összeadnám magam tehát, majd osztanám kettővel.

a vatera mint olyan

továbbra sem ismerek jobb turkálót ezeknél az internetes szüttyögéseknél (különös tekintettel a személyes turkálószagra a turikban, melytől fölémelyedem, bár tudom, viseljem el, de itt és így azt sem igen kell (kivéve persze azokat a sajátnak vett ruhákat, amiket mások turkáltak, ehhehehehe)).
olyan 70 százalékos biztonsággal veszek itt olcsón jó ruhát (a játék-dolgok nem ennyire jó arányban sikerülnek, bár azért van egy pár nagyon sikerült darabunk), és 90 százalékos a könyvfelhozatalom is, egy szó, mint száz egyelőre maradok ennél.
itt a világvégén ugyanis végképp nem találtam bizalomgerjesztő turit, ahol éppen pont volna az, amit a szívem vágyának nyilvánítok.
az eladásoknál az a helyzet, hogy mivel csupa kelendő izét tettem föl, el is vitték mint szép lassan, de azt a kínlódást, amit egyes emberek véghezvittek a 300 forintos mittudoménmi- egricsillagokkalmondjuk- vásárlása címén, őrjítő volt.
viszont.
időnként beleolvasok egy-egy negatívhalmozó oda-vissza szövegeléseibe, és döbbenet. szerintem a szegény kis ovisok intelligensebben kommunikálnak, adnának-vennének, mint hogy az olvasottakból kiderül.
döbbenet helyett a mai esetre amúgy a pofám leszakad-ot használnám: valakitől kérdeztem a föltett cuccáról valamit (szimpla kérdés: mit jelent Önnek a 'szinte' kitétel) (magyarázatként álljon itt, hogy igenis, ami használt, az használt és a tűréshatár egyeseknél egészen hihetetlenül nincs, ha valamit el akar adni), melyre volt olyan 'kedves' kioktatólag példát statuálni, miszerint leírta a szinonímáit, majd tiltólistára tett.
hát jól meglepett, és gondoltam ideírom mementónak, hogy hát ez így (is) megyen. semmi kreálmány nem bír maradéktalanul jó lenni. így van ez velünk, emberekkel, inkluzíve persze én, a náív.
*
aztán frissült a történet, beregisztráltam újólag, és tettem egy próbát, miszerint elnézést kértem, leírtam blabla, melyre egy (pót)istenség válaszolt, ki annak biztos tudatában, hogy nála van az igazság, ismét kioktatott. nagyjából most már tényleg elhiszem, hogy léteznek ilyen figurák.

ja meghogy

visszahívattattam, s lőn, kiderült, hogy amit én előzetes beszéljünkrólának tartottam, na az mások szerint már a megbeszélés volt (nem), így holnap már hívhatom is a kedves mingyárszülő kollégáim, megbeszélendő a jövőbeni bármit. ha és ahogyan és hogy hogyan.
annyira érdekes élmény ennyi idő (cirka többmintmásfél év) után híreket hallani egy másik bolygóról, név szerint a munkahelyedről. (ja, nyilván ezután jön a vakációutáni elsőnapotthon / iskolában-sokk, miszerint semm(nk)i nem változott, csak te gondoltad, és ezt most nem pesszimistán mondom, van ebben jó is.)

hogyan telnek

mármint hogyan telnek napjaink.
hát szorgalmas bujkálóscsaládtag-kereséssel.
jelen kiskorú és a szobaajtó, mely ravaszul üveges, de van olyan is, mely mögött úgy lehetséges az elbújás és a tényleg hosszú percekig való várakozás, hogy egyes nagykorúak valóban infarktust kapnak az ijedtségtől, miszerint 'hol lehet ez a gyerek'. (ezen a képen amúgy látszik az említett bilikönyv fele is)

no, és akkor jönnek az anyukaheyerdahlok, és megtalálják a hiányzó gyereküket, s ha ezt a dolgot kellőképpen váratlanul, és/vagy megfelelő hatásfokú handabandázással (tudod, fejkézláb ráz, hajtogatja, hoyg handabanda) teszi, akkor a kellő (és minden oldalról kívánt) hatás sem marad el, miszerint:

ez utóbbi képen amúgy a kéz tartalmazza a legutóbbi két kedvenc játéktárgyat: egy facicát és egy falovat. mindkettő elengedhetetlen tartozék jelenleg, pár napja egy napig nem találtuk, hát rémes volt a dolog.

háhhá, bili.

és miután a megfoghatatlan témát ideírtam, jöjjön a lényeg:
Gergely ma megtisztelte a bilijét (és minket) ama produktummal, melyet nem is gondoltunk róla, hogy egyszeriben odahelyez majd.
miután ő sem gondolta ezt, fölállva és rátekintve a tárgyra a döbbenet hangját és kicsit a fölháborodást mutatta a "hhő!!!" kiáltása, nem igazán örömmel, még a mi üdvrivalgásunk ellenére sem, sokkal inkább értetlen fölháborodással. pedig teoretikusan (bilikönyv - alona frankel) (és a sok dumcsi, amit az elmúlt hónapban a témáról elhelyzetem a kicsi buksiban) már tudta a dolgot. csak gondolom úgy élte meg, mint azt sokan tesszük: nem hitte, hogy mindez vele is megtörténhet igazából-
(anyukája egyetlen kérdőjele -ezzel kapcsolatban-, hogy a mai fölfordult nap után a véletlenszerű eset vajon hogyan lehetne rendszeresíthető. miután a kiskorú nem beszél, ennél fogva határozottan nem is jelez, ha valami sürgős dolga van.)

izé, mi is van

annyira jellemző, hogy amikor valaki megkérdezi, hogy vagyok, jellemzően azt válaszolom, hogy kösz jól, rendben.
és nem hazudok, mert tényleg, minden rendben, noha ott a mélyrétegekben állandóan vannak kínzóan feszülő kérdések, amiket persze, van, hogy megold az idő meg a türelmes kivárás.
és nem hazudok, mert tényleg minden jó, és mindig emlékeztetem is magam rá, hogy nem akarhatok több jót, az életem csúcsait járom most, és tényleg. és nincs olyan ebben, hogy ne legyen semmi problémás téma, ezt is elfogadhatónak tartom.
aztán megkérdezi az a valaki, hogy hogy vagyok, és én mondom rá, hogy kösz jól, és TÉNYLEG nem jut eszembe semmi nyafognivalós dolog, sem rossz. de még valami magvasmély sem. üres fejem töröm, hogy mi is volt, amin az iméntpárnapja úgy kiakadtam.
aztán egyszer csak eszembe jut. mert tulajdonképpen tényleg nem nyavajogtam, amikor végre kiírtam egy pár jellemző belső kérdésemet, manifesztáltam a folyamatos bizonytalanság-jéghegyem csúcsát, szóval azok meg maradtak.
(aztán úgy alakult, hogy ma realizálódott egy pár helyzet. azt majd ezutánposztolom.)
és sajnos a kérdések maradnak is még, de az előhúzásukkal, meg hogy itt az asztalilámpa fényénél jól körbenézegetem őket, kicsit a szfinxhez hasonlítok (átható tekintet, miegyéb), és már van mit megragadnom a lekövesedett alapjuk segítségével, van mit vázlatpontokra bontani, listát gyártani, lépésről lépésre.
ilyesmi a hátha-remény.

rándévú

ma pl elsősorban a postán és a tépontban vitatkozva rándévúztunk a szerettemmel, szupper.
azért jó ez így is.
meg vettünk egy (szerintem tévesen) teszkóolcsó filmet is, amit a két főszereplő (Darvas Iván, Temessy Hédi) arcképe miatt volt muszáj elhoznom, a címe a sokatmondó 'Film...' szó, így hát akkor rákeresek.
hát nem lesz könnyű nézet, ha majd egyszer rászánom magam.

én is rátaláltam, nézd

én is rátaláltam, nézdcsak

nem tudom-terápia

nyilván kívülről újabb nyivákolásnak hat a dolog, de nem az.
valahogy nem tudom.
nem tudom, hogyan fog leszaladni az andalgó+25 kiló pluszandalgó. ("Hová tűnt húsz kiló Csukás István, egy éve még megvolt, fénykép van róla...." innen szedtem)
nem tudom, mikor menjek vissza dolgozni. nem tudom, mi volna ennek a módja. nem tudom, miért nem jelez vissza a főnököm, noha másfél hete minden vonalon keresem. nem tudom, mit akarok jól, s nem tudom, melyik akarás jó valóban. (nem a döntés idegesít, hanem a nem tudom)
nem tudom megszervezni az életünket. nem tudom előre eltervezni és aztán nem tudom kivitelezni a dolgokat (noha képes volnék rá, ismerem magam ennyire)
nem tudom, ha megbeszélek valakivel valamit, vagy csak elmondom, mire lenne szükségem, mit kellene tennem, hogy az beteljesedhessen. mit még.
nem tudom, miért nincs senki, aki engem betakarjon. (teoretikus kérdés, a kép csak leképez)
nem tudom, hol és mikor és mi okból veszett el a közösség körülöttem. s nem tudom, az én akarásom mért kevés ezt megteremteni. nem tudom, egyáltalán akarom-e és hogyan. nem is tudom.
nem tudom, hogyan lehetnék nem autszájder ebben a csuda világban. bár nyilván ez már rég eldőlt, nem tudom.
nem tudom.
és most nem nyafogok, ezt legalább tudom.

egyenleg

a mai nap egyenlege egyébként hajlik a menjünkasszeminkábbaludni, és hagyjonmindenkilógva felé, miután a téhóm ügyfélszolgálattal röpke 20 percet eltöltve derült ki, hogy 16hónapos továbbra is a hűségidő, az egyéves, illetőleg a reklamálólevelem sem kapták meg. a postát ezúton is utálom.
ezen kívül gergő is 5kor kelt, a visszaaltatásból pedig most, némileg idejekorán, ennélfogva predesztinált a hiszti és az ordítás mára.
szép időnk van, amúgy, nemdebár?
*
frissítés: miután nagy nehezen összeszedtem magam (ma este ügynök jön, szuppper), hogy akkor a házimeló, s hát akkor gondolta úgy a serpenyőtető műanyagja, hogy 'jahh, én mégse vagyok hőálló, egyszer nekem is el kell morzsolódnom' - s ezzel atomjaira hullt. e készletből ő az első, juhé, éljen a ma. ámde mára mást már nem várok. (12:45)

csak a szokásos

földühít, amikor azt a hatalmas összegű (12.200 forintos) családi pótlékot kívánják "megreformálni": azt a szemét gyerekvállalók szerintem is, csak spóroljanak.
azért kell némi dacot is gyűjtenem, ha arra gondolok, legyen egy következő tündérbogár, akit megszüljek / fölneveljünk.
EGYÉBKÉNT
csak emlékeztetem magam, hogy NYILVÁN már megint a széles kohorsz a szemét, a sok ratkóunoka, szülnek, azért. csak most épp nem kétműszakban járnak isibe, sem nem tízszeres egyetemi túljelentkezést produkálnak.
és továbbmegyek a demagógiámban, de szerintem párral fölöttünk kezdődik az a jövedelmi sáv, amiból már tényleg nem fáj egy ilyen összeg megvonása, ezzel szemben nyilvánvalóan minket is érinteni fog. nem gebedünk (MÉG) bele, de ha elvész egyikőnk munkahelye (jelenleg reális lehetőség), ez sem lesz "mindegy".
megint belecsapnak a lecsóba amúgy, elvesznek, megint, s nem adnak helyette, megint. rossz lépés, mert semmiféle koncepciót nem tartalmaz ez semmilyen távon, kapkodás-
a kapkodás MINDIGROSSZ.
hihetetlen, nem is hiszem, hogy számunkra már csak ez adatik, ez a sárdagonya, soha nincs egy koncepciózus közös fehér lap, ha szar, legyen tényleg mindenkinek szar, de akkor tényleg mindenkinek, és segítve a gyengébbeket lépésről-lépésre talpraállás. én ez kívánnám magunknak, úgy elfogadnám magamnak is. magánszféra vezetői / banki "szakemberek" / állami vállalatok vezetői / politikusok / feketézők (na mi is erre ma a poliktikailag korrekt kifejezés) / nemadózók őket gondolom példát mutatni.
egyébként meg nyilván csak jól esett ideventillálni, hogy a fejem fölött döntenek rólam, s ennek okán én dühös vagyok.

borz

én egy borzasztó precíz rendrakó vagyok amúgy.
(ezen a meggyőződésemen amúgy sokan tényleg nagyot röhögnének, nem mintha nem lehetne igaz. hosszú téma, magyarázkodásra kényszerítene, azt meg a monologizálással együtt (co Hihetelen család) erőteljesen elutasítjuk)
szóval csak a lényeget: MINDEN EGYES OLYAN DOLOG, nyilván az ezerből az az EGY, amit nem intézek el, nem másolok le, nem irattározom le, nem archiválom, nem kérdezek meg pont akkor, PONTOSAN AZ AZ EGY merül majd föl később, egy hónap, egy év, egy évtized múlva.
pedig értsd, ahogy mondom: minden fontosat elteszek. vagy mondjuk úgy: majd mindent elteszek, mert esetleg fontos lehet.
most épp egy nagy nehezen angolul kiizzadt levélke, amit az ajtórácsunk gyártójának webes leveles felületén át küldtem és nem volt lementve, kellett volna, a történet megintcsak hosszú, de valami olyan, hogy utólag kiderült, megkapták, noha hónapokig nem válaszoltak rá, most meg újévi kívánságaikat elküldték, erre én pipásan visszaírtam (úgyse olvassák-alapon), hogy menjenek a csudába, erre mostanra kitalálták, hogy én tavaly Kölnben találkozhattam velük.
szupper, most egy újabb levelet rittyentettem nekik egy csekély óra alatt (ahhaahangoluuuul), olvassák, ha ennyire agilisak.
de egyébként a telefonos díjcsomag-váltásunk is pont egy hasonló banánhéjon csúszkál. még mindig várok a válaszukra, még mindig optimistán.

ellenben idevésem a pénteki ótépés látogatásomat, mely 5 perce alatt cetlit téptem, várakoztam, jót beszélgettem az ügyintézővel, egyetértő pillantásokat vetettem kölcsönösen az ügyintézővel, minden kérdésemre választ kaptam, díjcsomagot váltottam, aláírtunk mindenki mindent, s végiggondoltam, mi lesz a következő állomásom a plázában. 5 perc se volt.

jó, igaz az is, a másik fiókban másodszori ügyintézésre sem bírják megmondani, hogy az ótépés hirdetményben leírt két év másfél év-e, és az is meddig tart. lassan egy hete várunk a telefonhívásukra- hát ő izé-

éjjeleim

nem szebbek, mint a nappalaitok (ez amúgy a filmcím plagizálása)
mert még mindig itt vagyok, mostanra értem végére a dolgaimnak. f-nek írt levelemhez remélem, a képek elmentek, a végén a gyermek fölsírt, így a levél csak úgy súlytalanul elküldetett átolvasás nélkül, csak nem írtam sok orbitális baromságot szarvashibákkal tűzdelve.
megnéztem a négy emailcímem, persze hogy voltak elintézetlenek, persze hogy még vírusküldős címlistába is bekerültem, ésatöbbi.
ma sem jutottunk el a sehova, de legalább volt egy fél, igazán gondtalanul, hármasban eltöltött óránk, és az nagyon jó volt.
munkaügyi, súlyügyi, életszervezésügyi, milegyenakkorügyi rágódásaimat ezennel holnapra halasztom, már ha egyáltalán leírható belőle bármi is.
*
pontosan tíz éve volt életem legsötétebb és legnehezebb éve (vagy a kezdete), érdekes élmény odagondolni. ja, és persze remélem, ez nem lesz a következő ilyen (sem a kezdete).

magyarni

ma épp arra jutott tizenkettő perc időnk, hogy eltöprengjünk, mi is áll a mi, a magyar mentalitásunk mögött. egyáltalán, hogy van-e ilyen. szuper történelmi előzmény-magyarázatokat találtunk, mondjuk nem volt semmi végtelenül eredeti az eredményt illetően.
egyszerűen csak arra jutottunk el végül, hogy ettől még ez nem magyarázat: a mindeféle felelősség ettől még a miénk.
személyesen értem, hogy az enyém. tied.
vagy ki is tudja ezt pontosan.
(valószínűleg amúgy a Heller Ágnes-könyv, a Bicikliző majom újraolvasása adja a tudatalatti apropót. mondjuk ezt a könyvet ajánlanám is, mertháthiszen "csak" egy életrajzi interjúkötet. de az, amit és ahogyan mondjuk az elején a holokausztról ír, meg annak a társadalmi-pszichológiai hátteréről, az nagyon megrendítően valós)
ez a bejegyzés nem biztos, hogy létrejött volna, ha nem lett volna az imént éppen egy elbaltázott szmogriadó Budapesten, ha nem éreztem volna azt a szénmonoxidos szívdobogást előző éjjel, meg a féltést a gyerekem/férjem miatt, s ha nem lennénk ilyenek, amilyenek.

minap

és mategnap összehoztam egy maratoni hiperaktív napot, a házimunkákat hajtottam, jóleső pipákat és vállveregetéseket gondolva magamnak, és még megoldottam egy sor olyat, ami már hetek óta zavar (pakolászások, nyilván kizárólag én érzékelem, hogy most így jobb, de hát attól még jobb)
és hagytam a maholnapra is, nem panaszkodhatom, maximum csak arra, magamra, hogy már megint még mindig itt vagyok.
mondjuk a tegnaptegnapelőtt igazi kompanzációja volt ezeknek, semmit, de semmit nem bírtamakartamtudtam tenni. ónosesőutáni napokon ez normális.

tötötö!

ma egész nap azt hallgattam újra meg újra, miszerint tetete! (E/2 egyértelműen, nem csupán ismétlődő szótagok) (cérnavékony hangon), illetőleg fölváltva azzal, hogy tötötö! (elmélyített gergőhangon). csak törtem a fejem, honnan ez a módi, de csak a papázásra tudtam fogni, az jár ilyenekkel (de nem, az az összeráncolt. orrkörégyűrt grimaszú FFFÖ!-vel járt).
aztán hazajött a zapja, és szépen kiviláglott, hogy ez a tegnap (?) esti játék volt, ő mondogatta.
most azon túl, hogy tök vicces a másfélévesek elmélyített hangja, (számomra) elég elképesztő a gondolat, hogy mik járnak a gondolataiban, az apja, az előző este élménye, hogy ő idézi föl.
hát egy csuda ez az egész.

jános

aztán még olyan volt, hogy kedden gergely vigyorgós ehhehehhhe helyett bólintott igenként.
még a nem előtt volt olyan (tán háromszor), hogy heves bólogatásunkra, vagy nagyon kedveshangú kérdésemre túlfűtötten reagálva igenelt volna, de hamar megtanulta a 'nem-nem' kifejezést, illetőleg a kapcsolódó fejrázást. (ez sok hónapja így zajlik)
és eddig az ehhehehhhehe kiválóan üzemelt, ha valami nagyon jót kellett helyeselnie, erre most a szemem sarkából láttam meglepve, hogy bólint. (jó, nem hittem el) aztán megismételte, aztán azóta van olyan, hogy csak úgy bólogat néha, magában is, gondolom, olyankor jut el odáig a kis fejében, hogy az, na az IGEN.
(az érzés, számomra körülbelül olyan, mint a holdraszállás lehetett, ezért ám ez a poszt. nem a büszkeség, mert hát mindenki megtanul bólingatni előbb-utóbb. sokkal inkább a korszakalkotás jelnetőségteljes érzése. anyukák, na.)

gyerekek...

azt a cuccot, ahogyan egész délelőtt a nyakamban lóg, egy ímélt írni sincs nyugtom, ésatöbbi, s végre kiszenvedem magamból a szutyok idő ellenére menjünk sétálni (a kertbe, csakis a kertbe) gondolatot, hozom a harisnyáját, és ismét és újra és megint eljátssza teljes átéléssel, hogy bevonul a játszóba (!), miután megbeszéljük a dolgot és örül is a gondolatnak láthatóan (séta, lapátolás, papával találkozás, varjak, mint motivációs tényezők), szóval bevonul, és egy perc alatt mélyre merül a sosem látott játékok közötti tevékenységekbe.
énnekem ilyenkor a hátamon föláll a szőr, számolok magamban ordítást megelőzendő, sztoikus nyugalom száll rám, s elgondolom, legközelebb ezzel kezdjük, amikor rámcsimpaszkodik.
nagyjából -gondolom- minden szülővé válási folyamat fontos mérföldköve ez, rutinróka anyukaként majd ezt a -lássuk be, elmaradhatatlan- tevékenységet is beépítem a rutinba.
ma egyébként győzött a józan ész, mert a kristálycukor alatt, ami ma potyogott, még a tegnapi ón csúszott, szóval nem nagyon jártunk volna jól a friss levegőn tett három lépéssel sem (már amire ez a típusú kert ugye lehetőséget nyújt).

törvény

hát én azon dobtam el az agyam, amikor a szmogriadó kapcsán meghallottam a szokásos magyar specialitást, a szöveget, miszerint "de hát nincsen büntetés, akkormegmánmérne mennék a kocsiMMal más napon is".
szép nagy basszus szaladt ki a számon (ez járulékos kár), mert nekem valós büntetés, ha a gyerekem asztmás lesz, nemkülönben ha bárkim (én?) tüdőrákos. ezen kívül gyűlölöm már a kuksolást itthon a szmog miatt (tudniillik a nemmesszi főút Bp legszennyezettebb része porilag (szívesen tudnám, mitől koszosabb itt a levegő, mint pl a Kosztolányin, szívesen megüzenném ezt azoknak, akik miatt ilyen, illetőleg, akikre ilyen vár bármikor (tippelem a nullást, mint olyat) zárójelek bezárva.

én például így vágnám a fát magam alatt, szaktanácsot is adnék a hülye nyugatnak, akik vannak olyan fegyelmezettek (mondjuk a tíz-tizenkétmilliós londonban is / vagy éppen ott), hogy dugódíj meg páratlanrendszám (ésatöbbi).
dühös vagyok, na. látensen azokra, kik ma páratlan rendszámmal furikáztak a fővárosban.

nagynénikbácsik

ma itt voltak, persze az ő időbeosztásuk a délutáni látogatást preferálja, mely nem éppen ideális időpont a gyermek gyors oldódásához, aki amúgy édes, mint egy tonna cukor, de a délutáni alvást követően, a némiképp labilis első húsz percet valami éteri nyugalomban és lelkesítésben kell általában töltenünk a vidámságot megvásárolandó, és hát ők meg pont ebbe estek bele, így tényleg kétésfél órányi volt a gergő távolabb megy tőlem, mint tíz centi és nem bőgi el magát, ha hirtelen nem lát meg-program.
azért mindeközben kokettál is, meg odafigyel a szövegelésekre, szóval lesz ez jobb is.
bár számomra az elengedhetetlenség érzése is természetesen kivételesen jó.
*
és majd még lesz ötletem ezekhez a környezetes gondolatokhoz, csak valahogy megint késő lett.

ja, gáz van, mert gáz nincs

(ezt olyan húsz éve, mint szlogen, őriztem meg, akkoriban a pébépalackos gáz volt a gáz)
tíz éve biztosan van egyébként amúgy mondva, hogy környezetvédelem meg geotermikus erőforrások meg készletek kifogyása meg pazarló használat, és akkor az ember már büszke magára, hogy vesz egy-egy takarékos izzót, meg csak kicsit húzza le (ivóvízzel...) a vécét, ha pisilt csak, meg hogy elviszi a hulladékszigetre meg méhbe meg vöröskereszthez meg elemgyűjtőbe, meg lekapcsolja.
már aki, persze.
és akkor jön ap utyin, és elzárja a csapot és akkor egész európa minden országában úgy a népesség 90 százaléka rájön, hogy örnyezetvédelem meg geotermikus erőforrások meg készletek kifogyása meg pazarló használat, és lázasan töri a fejét, hogy mivel fűtsön, ha hétfőn mégsem jön a gáz és marad a mínuszhúsz, de mondjuk pl azon nem, hogy mi legyen a nyári negyvenfokokkal, arra jó a klíma, és most is inkább olajradiátort vesz meg eltüzeli a vásárolt lopott fát, és ajjaj.
csak azt akartam írni, hogy praktikusan végiggondolni volna jó, nem kényszerpályán lenni volna jó, olcsón megúszni volna jó (ez pedig nem lesz így), beruházni kéne, csak kérdés, hogy mikor mire.
ilyenkor kellenének az okos közgazdászok, kik összefognak az okos klímakutatókkal, meg a fizikatanárokkal, meg a kormányokkal meg az ellenzékekkel, meg környezetvédőkkel meg energetikai szakemberekkel, (meg velem) és akkor lenne jó.

csacsog, na

ma a kapun kilépve a szövegembe szőtt 'ejha!' (de szép idő van) arra ösztönözte a fiunk, hogy a sarokig megállás nélkül mondogassa: EEJJ'A! EEJJ'A! EEJJ'A! EEJJ'A! EEJJ'A!
muszáj volt röhögcsélnem.
ezen kívül tegnapelőtt óta biotehén tejét is kóstoltatom vele, (a dobozt már régóta kérdezgeti, megbeszéljük mindig a tehénkét, meg persze az anyatejet is ennek kapcsán), azóta a csecsá(kecsap)-láz kissé alábbhagyott (haalleluja), jelenleg minden hűtőnyitáskor elsődleges követelés a 'tetete' (tehéntej), már hogy azonnal adjak.
a kommunikációnak azt a formáját, melyet eddig jótékonyan elviccelgettünk, most már teljesen helyén használja, tehát ha valami nem tetszik, simán elkezd toporzékolni (döbbenet, mert eszerint ez ösztönös mozdulat, mi nem tettük eddig, de már gondolkodunk a bevezetésén), hangsugárzóvá válik (atomreaktori szinten), süketítő a hangsugarában létezni, s a sírás minden formáját (képzeld, a hüppögésre is rálelt) használja, de még van egy kicsi rés, ahol be lehet férkőzni a hiszti és közé, megnyugtatólag. csudaszép lesz ez azért a későbbiekben.
a kommunikáció másik formáját, miszerint az inkább adjál puszit-ra odanyújtja (!) pici arcát puszira ellenben zabálnivalónak minősítettem.

szmogszellőzésfizikanejlon

hát a tegnapihoz képest ma este annyit tettünk meg az ún. egészségünk érdekében, hogy szépen nem szellőztettünk, durr egy pofon a penyésznek, de tudod mit, nem érdekel.
utánaolvastam tegnap éjjel megint a dolognak, és nyilvánvalóvá lett, én (mi) jól csinálom/juk.
mert ugye ha rossz a konstrukció, meg előillan a penészvirág, hát akkor kettőt lehet tenni:
1. szellőztetsz sűrűn ötperceket, mely alkalommal a falak kihűtését elkerülöd mindig, plusz nem teregetsz, fürdesz, főzöl lehetőség szerint, és nyilván csak befelé veszel levegőt. na mi eddig ezt tettük. vagy
2. szépen fogod és túlfűtöd az adott helyiséget (erre is hajazunk néha, ám nem praktikus egy hálószobában tartósan 23+ fokot tartani, szerintem.
így hát
csak arra merek gondolni, hogy ez a csuda szigetelés egy kalap kaki (eddig is volt ilyen kósza gondolatom), illetőleg, hogy a hűbelebalázsék (imígyen mi / bárki) rendszeresen így oldják meg a dolgot. mondhatni ócsó is meg gyorsan is megvan (minden relatív: nem mi fizettük, s én végig itthon voltam a fölfurkálásnál), de nagyjából olyan, mint a nejlonharisnya, ha ruhában gondolkodunk.
amúgy még tudnék egy sort dühösködni arra a sok elszúrt év fizikatanulásra, mert mi a csudának megtanulni az idióta számításokat (hát nekem nem is ment, pont az inpraktikum okán), amitől semmi életbeli dolog nem lesz közeli, viszont tudva a felületi hőmérsékleteket, a penészedés természetét, a páralecsapódás törvényszerűségeit, a lakások működését, a hőszigetelés és fűtés tudományát (csupa mindennapos testközeli sztori), most nem hülyéskednénk ezzel az egésszel.
amúgy
az egész mellé lábjegyzetként mégiscsak oda kell véssem: mióta van ez a dunszt, legalább nem repül el a téli szél okozta tízfokos huzatban alvás közben a fejem. ezért most akkor mégis jó nekünk.

éjszakáim margójára

a házunk szigetelését (úgy 3 éve) követően ama problémánk ama penésszel nem kívánt megoldódni: északi falú hálónkban továbbra is telente virágzásának örülhetünk.
sürgős lépéseink egyike (miután télen kifejezetten körülményes és nagyjából értelmetlen kint teregetnem) (plusz fürdünk) (plusz a két lakás egy (lenti termosztáttal rendelkezik, így mi túlfűtünk, ha mindent letekerünk is) (elszívóval ugyan, de főzünk) (ésatöbbi) a rendszeres rövid szellőztetgetés nappal meg a fürdő alapos párátlanító szellőztetése este.
ennek köszönhetően a januárban a környékbeli kirakott fákat összehordó és (egyébként is minden szrt) elégető szomszédunk kéményéből ma úgy dőlt be a szellőztetett fürdőszobába (ház másik oldala!) a füst, hogy elég volt két percet ott tölteni a kemény fejfájáshoz és szédüléshez, ennek folyományaként a heveny szívdobogáshoz, miszerint ma éjjel patkolunk el CO-mérgezésben.
birkatürelmű lakótársaimnak (tiszteletem érte mindőjüknek, de TÉNYLEG) ez nem indok a szomszédokkal való kitartó tárgyalásra (békesség, békesség, te csodás), de bennem (nyilván bennem, nyilván) fölébredt az alvó anyaoroszlán és az anyafeleség, kerestem cikket, és lassan szerintem érik a helyzet annak nyomtatott formában való eljuttatására a tüzelőknek (most itt nem is beszélve a tüzelőkről)
csak ez olyan utálatos helyzet.
legyen már tavasz, amikor csak égetnek.(ez vicc)

roppant

roppant nehéz mindent beleszuszkolni egy nehéz napba, különös tekintettel mondjuk az olyan éjjeli viccekre, mint a kétórás g-altatás, melyet nevezhetünk sikertelennek, mert kétóra, és egyben sikeresnek is, miután végül elaludt. a délutáni altatásba utólag belekavaró előzőleg történt nagymamai véletlen sétába altatás nem is volt szóra érdemes, csak háromnegyedórás volt így a szundibaküldés.
mondjuk a ma estét nem ilyennek képzelem, így hát megyek is.
ja, mostanában folyamatosan nehéz beleszuszakolni a napokba a bármit, többek közt itt is szünetelek lenni.

mi történt amúgy andalgóéknál

ezt már egy hete elkezdtem, aztán ott is hagytam, nem is volt rá energiám, aztán most idebiggyesztem, mert
hát szépecskén bevállalósra sikeredett ez az ünnepsorozat is.
régen én rekordokat számolgattam a mikuláscsomagok meg a karácsonyi látogatások terén, e másodikat azonban szerintem idén megdöntöttük, mondjuk olyan lelkesbüszke nem vagyok, mint akkoriban.
dátum szerint azért idenaplózom. kéretik ugorni, mer uncsi a javából, hehe

20. ujjszeletelés, kapkodás, de minden kész, látogatás a sebészeten, miközben férjek jólmegérdemelt barátozásukat töltik.
21. ez volt a bénabalféklegyünktúlrajtamár nap, de legalább itthon
22. lótfut, lótfut, este vállalati vacsora férji okon, gyermek nagyszülőkkel, én elkortyolom véletlenül valaki pálinkás koktélját, szuupper
23. pijac, felpakolunk kenyérből, pacsni nincs, gyermekkel hármasban fát veszünk, takarítunk, rendrakunk, de csak kicsit napunk, este névnapozásra távozás
24. minden végtelenül lassan alakul karácsonyba-nap, pedig azért még a vacsi is elkészült (effektíve nem specialitásom a karácsonyi főzőcske, s mégis halat eszünk, hihi, sültet, nem szardíniát), ajándékaink is becsomagolódnak, fa, rend, jókedv, MEGLEPETÉS, szóval csudijó.)
25. háromból kettő programot abszolválunk, ünnepi ebéd lent, ünnepi kuglófozás fent, ajándékaink jónak bizonyulnak, és mi is úgy kapunk, hogy az csuda, és még a hangulat is végig csúcs
26. reggel lassan fölpakolunk, s átcuccolva a városon meglátogatjuk a dédpapát, a nagynénit és a Kutyát, ki három hónapjával vezeti a 2008-as kajlasági csúcsot, gyermek hazafelé új ülésébe elhelyezve 30 mp-en belül horkolásba hanyatlik, így megkocsikáztatjuk, szép nagy kört teszünk
27. kipurcanásunk okán okosabbak vagyunk, s lemondjuk a rákosakármire (lásd apám) való túránkat, itthon nyehegünk, a dolog jó
28. végre egy gyülekezetbemenős nap, bejutunk, ami önmagában sikerélmény (új épület, előzőheti bénázásom szóra sem érdemes), délutánra réglátott (madárlátta) barátok érkeznek (kuglóf nekik is, belejöttem)
29. vidékre nyünnyögés barátnőmékhez, e és m és a és b (ebből külnös tekintettel érdekes e, kivel úgy 18 éve volnánk azok, amik, és a is, kit születését követő egy órával már volt alkalmam megtekinteni) (nyünnyögés, mert éktelenül sokkal később indultunk, mint kellett volna)
30. én itthon, próbálom behozni egészéves lemaradásaimat, nyilván sok sikerrel, de legalább főzök, hehe
31. végtelen bölcsen kisgyerekes szilveszter du 5-től (ekkora gyerekkel némiképp vicces időpont), de legalább távol a világ zajától, ott csak messzi tűzijáték-fények voltak, hang egy szál se, éjjelre haza, itt nyilván ezer tj, ám petárda statisztikailag kevesebb, mint korábbi években (háhááá!), viszont az éjjeli kétszeri egy-másfélórás ügyelet így is megvolt, ismeretlen okokból,
1. tehát az elsejét háromórás késéssel abszolváltuk, volt lencse (eddig sem és ezután sem gyekran fogom főzni)
2. és aztán a ma, melybe belefért egy vásárolás, melyet viccesen pont a kamion érkezésének időpontjára időzítettünk, tehát áruból csupán a maradékból válogathattunk, viszont estedélután mhez és phez és zshez mentünk látogatóba, lakásnézni, g végig velem kívánta eltölteni ezt az időt (ez egyre súlyosabb lesz, gyakorlatilag mindenfajta mélyedésembe -úgysmint nyakgödör, hónalj, háthomorú és egyéb-, mélyed folyamatosan, ááááhh)

hááát, ez a két hét a leírtak olvasásánál fárasztóbb volt, mindazonáltal ünnepeltük az együttlétünket, a nem-hétköznapokat, kikapcsolt engem is kicsit, mert nem a rutinunkat műveltük g-vel, hiszen itt volt a zapja végre velünk, és még nincs vége,
mert majd szombaton megyünk a színházba, jól lenézni az ajándékjegyeinket, meg vasárnapra is van mindenféle,
egy szó mint száz, lesz itt hétfő, meg szürke hétköznap is tenger sok, de ez most így jó volt.

na akkor naplózás a fiúról

tizenhét hónapos lett, s mivel ez kellőképpen nem kerek évszám, legyen akkor egy kis helyzetjelentés, mi megy manapság nálunk (na nyilván a karácsonyattakon kívül, mely végül végre lecsengett) (a lecsengett egyébként a karácsonyi ünnepkör utóhangja)

mocorgás

állandóan. tegnapelőtt óta korrektül mászik föl székre is, ebben preferált az íróasztalaink előtti ülések, melyről prímán elérhető minden egér- és billentyűzetféle, toll és hasonló jóság.

aztán van a föllépcsőzés, ami kapaszkodással simán megy, a lelépcsőzésnél pedig még eszébe jut kicsit várni és kérni a segítséget, ami pl lefelé rézsűnél már nem, amiképpen ma lazán elindult futólépésben a garázs felé vezető lejtőn (pozícionált egy anyai infarktust)

evés

még mindig megy a szopizás, alvások előttután, igény szerint, még fontos neki, de lazul már a föltétlen elvárása felém. az érzelmi kötődés a kulcs ebben, kapcsolódik is hozzá sok helyes jelenet.

miután -jelentem- továbbra is csupán négy foga van, az egyéb evésekkel állandó harcban vagyok, magammal leginkább. a felfújós dolgoktól (pl borsó) nem tud aludni, az édesféléket (banán, de már a sütőtök is a fülén jön ki) utálja, a probiotikus gyári tejbepapitól meg a nátriumglutamáttól kipöttyöződik és nem alszik jól, estébé. egy szó, mint száz, a mi ételeink egy részét vagy megreformálom, vagy nem eheti, és ezen még dolgozom, mi legyen. nem vagyok túl akkurátus étleptervező, mi azt szoktuk enni, amit már régen nem ettünk, vagy kedvünk van hozzá, de ez így vele nem megy.

pár fog még azért elkéne, hogy nyugodt legyek a rágcsálásait illetően, mostanában gyakran elfelejt rágni, annyira belemerül abba, hogy tud kanalazni...

amúgy kedvencei a kenyér, a kecsap (nem kap, csak mindig szól, hogy kér), a sütike (ezt sem, de ezt is), a paradicsomos ízek, az alma, gyümölcsök (már várjuk a nyarat).

dumcsi

nem beszél még pont, de nagyjából kilencven százalékosan megérteti magát: csodásan kommunikál szavak nélkül is.

megérti a mondottakat, ezzel párhuzamosan el is enged dolgokat a füle mellett (gyere, ne csináld, ne állj föl ott, ülj le).

minden mondott szava érzelmi helyzethez kötődik: vagy nagyon szeretett, vagy nagyon vágyott, vagy nagyon vicces dolgok ezek. így hát van a cici, mint olyan, egészen pontosan artikulálva, van a kecsap (csecsa verzióban), még mindig a papa, mamma, (anyaapa szinte soha), ordítva a bbaa!!! olyan tekintetben, hogy 'te, aki nem vagy itt, azonnal gyere ide!', dö a dömperre, cica.

amikor elmondom neki, mi lesz majd, vagy mi történt vele, komolyan figyel, látszik rajta érzelmileg, amit mondok, ezzel hát eléggé figyelnem kell, mert lelkesíteni lehet amúgy kevésbé várt dolgokra (pl peluscserét utálja, de ha a sorban ezt pl séta követi, sokkal jobban viseli azt is)

tudások

a peluscseréknél rendszeresen bilibe pisil, nagyon szereti, ha lelkesen megdicsérjük adott esetben. én mondjuk azt hittem (úgy egy hónapja kezdtük ezt el), hogy majd lohad a lelkesedés, elfelejtődik ez is, mint sok más nem eléggé időszerű tudása, és nem motiválja már, hogy nekünk tetsszen, de gyanúm az, hogy ez saját magának is fontossá vált a siker. hát majd meglátjuk.

érzései
egyre fontosabb neki is annak a kifejezése, hogy mit szeret, mit szeretne, mit nem. ennek én vagyok (na nyilván) a százszázalékos haszonélvezője: engem ölel át magától bármikor egy mély érzelmekről árulkodó 'hmmmm' kíséretében (meg az apját, persze), és nekem hisztizi el magát a legkönnyebben, akármikor itthon.
itthon, mert máshol csudamód viselkedik, ül, néz, áll, néz, csendben, néha egy közelébe kerülő kisgyereket megsimogat, gyerekekre pár perc után mosolyog (felnőtteknél néha másfél óra is kevés ehhez), idegentől semmit nem fogad el, elhúzza a kezét, de mostanában már nem bújik el a nyakhajlatomban, ha hozzá szólnak. múltkor az otépében pedig csak másfél (!) órás nyünnyögés után fáradt el annyira, hogy ordítson a kabátvételkor, akkor is csak mert már ebéd- és alvásidő jött. és akkor is csak vagy egy félperc erejéig.
múltkor a vendégek távozása után vártuk apját, hogy kaput zárjon, s a lépcsőn ülve hatszor is nyújtotta az arcát puszira, eljátszottuk hát, amit ő a vendégekkel nem volt hajlandó :)
ja, levenni őt a lábáról pillanatnyilag (bevágódni vágyók figyelmébe ajánlom rendszeresen) a kukuccsal és a holvagy/holvanajátékkal lehet, azokban elengedi magát annyira, hogy már nem a két nagy szem mindent magába iszik-kel állhat szemben a delikvens, de megcsillanhat g pompás vicces kedve.
amúgy meg mindent azonnal akar (kétes értékű szülői örökség), de azért rábeszélhető és elterelhető (még).

összefoglalva
az úgy van, hogy minden héten párszor elmondjuk egymásnak az apjával, mennyire csuda kis srác ez a mienk, tudatában vagyunk a jódolgunknak, mert tényleg az van.

január egy

és eljövend, és túlvagyunk, ésatöbbi.

minden kedves (és nemkedves, de ugye ilyen nincs) idetérőnek boldog, egészséges, vagy éppen gyógyulós, nyugalmas és áldott újabb éve(ke)t kívánok!