olyan

én olyan vagyok, aki előtt, ha összeverekszik két ember, például az egyik kiugrik a kocsiból, miután majdnem (zebrán) elütötte a másikat, aki ezért föl meri emelni a szavát, szóval kiugrik és nekiesik, olyankor rájuk kiabál, majd a kiugrálót még meg is dicséri, mennyire emberi volt.

(aztán tojik, hogy ne jöjjenek utána)

*

meg olyan is, aki maga elől kívánja megvédeni a rokonait, és csak lassan döbben rá, ez mennyire lehetetlen.

de és ezzel szemben például az öcsém, az tényleg hihetetlen értelmes, ami annyira megható..., hogy most inkább rohanok a németre, ami húsz perce kezdődött.

*

szelepblog

összekevert nap van.

nyakafáj, kedvenincs, hullámoktornyosulnak-dekitérdekel nap.

este kiborultam, mert nem vette föl a mobilját, amit soha nem szokott így. ettől elment az utolsó kedvmorzsám is. remélem, csak sétálni. aztán megnyugodtam. viszont reggel ébresztett az óra félhatkor, pótolandó a mulasztott teendőket. félhétig folymatosan ébresztett. akkor fölkeltem, fotelba döglöttem , tévét bámultam, majd hétkor racionalizáltam, hogy ez nem fog menni. majd húsz percre visszaaludtam, immár az ágyamban, ebből lett egy óra. summázva tehát elbénáztam a reggelt is, prímán.

és azon töröm a fejem, hogyan (helyesebben mivel) segítsek a tesóimnak, hogy világosan lássák, egy autó vásárlásával nem könnyebb lesz nekik, hanem nehezebb.

most ilyen van, földhöz ragadtság, ezért emailek megválaszolását is elhalasztottam, bocsi.

és most meg rohanás.

tehát

1. a magyar szállodaszövetség elnökének panaszszózata, hogy jajaj, dekevesen jöttek magyarországra külföldiek, meg hogy hát reklámozni kéne meg országimázs, hajtépésre ösztökélt. tisztelt uram, nem ön van azon a poszton/abban a pozícióban, hogy ezügyben lobbizzon? haver haverjának a haverjává kell avanzsálni és nyalizni ezerrel, ilyen országban/világban élünk, és nem nyünnyögni, hogy jajakormánynemadpézt, de kellene nagyon.
mert ugyan nem ad pénzt, de esetleg lehet másképp is, nem?
*
2. utálok minden kutyatartót, akinek a kutyája nyakörv és nyakörvön lógó telefonszám nélkül él. ma reggel fél nyolckor a belváros közepén ismét egy kétségbeesetten szaladgáló labradorral találkoztam, a szívem szakadt meg, hiába, mert nem volt bilétája. szemét, szemét gazdák.

elsöprő

a mai szorongós-bénázós napban eléggé megnyugtatott, mikor eszembe jutott a szombati film a dzsordzsklúnival, vicces-mókás volt. ritkán fordul elő velem, hogy igazán JÓT nevessek filmen. a ponyvaregény, meg az alkonyattól pirkadatig, s most ez az Ó, testvér, merre visz utad?- hát zseniális. az a legjobb, hogy utálom az éneklős filmeket, helyesebben egy-kettő kivételével csendesen megőrülök tőlük, esetleg agyhalál, de ebben -akárhogy is nézzük- _végig_ énekelnek, és az is inkább vicces. szóval hogy amikor megy a végén a hat kislány és spirituálét énekelnek, hát az egy vicc.
meg az is, amikor azt a kiterített ruhát megtalálják, kétségbe esnek, hogy fú, akkor ő most meghalt, majd felkiált az egyik, nézd, az ott a szíve...

meg a végén, amikor már minden jóra fordulna, de mégis jön a fő-főgonosz, és már úgy tűnik, hogy mindennek vége, azután nagyon vicces, ahogyan a kutya lebeg a vízben.

szóval így nekem is lesz röhögnivalóm egy év múlva, ha visszaolvasom, és aki látta, tudja, miről beszélek, aki meg nem, az gyorsan nézze meg, addig sem lövöm le neki a poént.

a realitás

a realitás talaján maradva pedig ma volt

nyolcvannégy sirály,

egy dolmáyos varjú,

kettő pár vadkacsa

meg egy szarka.

ja és hat galamb.

madárrezervátumban élek, na.

szép dolog a dunaparton sétálni.

tehát

vannak olyan emberek, nevezzük őket az egyszerűség kedvéért ennek, de helyes a "személy" titulus is, akiknek a kielégülést, a megelégedettséget az okozza, hogy magukról egy igazán szép festményt festenek.

az interneten az ilyet olyan nehéz tetten érni, aki egy kicsit személyessé/ kellemetlenné/ terhessé válna, itt minden rossz érzés nélkül kiirthatod (jó, törölheted), lerázhatod, kikiálthatod mások előtt egy mocsoknak, az emberiség szemétjének.

közben az angyalaidról mesélhetsz, a varázslatos kis történeteidről, a végtelen szeretetről, ami benned rejlik.

szerintem vannak olyan személyek, akiknek a démonai angyaloknak látszódnak. de a démonok akkor is azok maradnak, amik.

hihetetlen képmutatást enged az internet, s mint műfaj, maga a blog.

nem azért mondom, hogy egyetérts, hanem hogy tudd, ez igaznak bizonyult megint.

ajjaj továbbra is

azért úgy titokban reménykedtem, hogy azt mondja majd a kedves női hang a telefonban, nem, sajnos ezt mi pont nem támogatnánk.

nem.

azt mondta, de, pont ezért bővítettük a kiírást.

ma például egyáltalán nem akartam ezt hallani.

sosem mondtam magam könnyű esetnek.

mangal ica

és este még azért megnéztük a hungarikum fesztivált, vettem mangalicasonkát (nyamm!), kóstoltam százszázalékos bioalmalevet (zseniális, mondtam?), mézes áfonyalekvárt (ezt otthagytuk, de ezt nagyon sajnálom---), huzigáltam bicajozó famacskát (zseniális), és elszorult a szívem azon, hogy pont ez az, amit támogatnunk kellene, és akkor hónap végén van ez a cucc, ezúton is megrovom a szervezőket.
és meg is dicsérem: ilyet kitalálni: ÖTÖS, csillaggal.
mondjuk a korda bácsiékat hallgatni alatta több volt, mint vicces---

huhh, hosszú nap

ma négy előadást gyűrtem le egymás után.
reggel mártonlászlóval indítottunk, utána jött békéspál, gyors ebéd után háyjános, így a csaplárvilmost már nehezen hallgattam végig (amúgy írni biztosan jobban ír, mint beszél), meg a délután öt órakor az agyhullámaim egyszerűen nem léteznek, egyenes agyvonalat érzek minden porcikámban...
tudod, becsukod a szemed, s mikor az agyad előrecsuklik (fej még nem), felriadsz erre, mire felkapod a fejed. na, azt veszi észre mindenki, hehe.
de megvolt megint az a bizonyos flow, még a békéspál előadása alatt, amikor egyszerűen ott sem voltam a székemben, tudod, gyerekirodalomról esett szó, fél óra meg egy emailcím, ez a nyereség. de hát ha egyszer erre csendül a szívem?
majd lesz valahogy.
gondolkodni nem volt időm, szóval minden gondolkodás holnapra marad.

iwiwiwiwiwiwi

de tényleg.

mit kezd az ember az olyan iwiwessel, aki a volt kollégámnak a felesége, és akivel életemben kettőször voltam egy légtérben, és egyszer köszöntünk. és bejelöl.

csendesen nem jelölöm vissza, de azért ez nem szép tőlem.

és mit kezd az ember olyanokkal, akik négyezerszer háromezer pixeles képet tesznek föl magukról, hogy buci és én? ha netán (hosszú ősz szakállal), de ki is várom, hogy letöltődjön, rendszeresen a bal felső harmad látható csak, kinagyított fejbúb, egy fül, esetleg az egyik szem is látszik.

az ajjaj marad

köszönöm a biztató kommentárokat. jól estek.

*

egyelőre azonban (és szerintem így is marad egy ideig még) mindkét oldal mellett fontos dolgok állnak. a menniben a nyelvtanulás és a mókuskerékből kizökkenés áll, meg berlin és stuttgart, míg a maradásban a reggeli együttébredés összehasonlíthatatlan élménye. és nem sorolom.

egyelőre nincs vész, még az sem biztos, beleférek a dologba az elképzeléseimmel, s hát persze meg is kell írni ezeket. szóval a tegnapi lázas töprengés ma alszik, így dolgozik.

ismertétek/ismeritek/ismerni fogjátok

Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!!
és találjátok meg a média szamárfül alatt a médiában a feltett zenéket (sajna nem levehető, de sebaj, hamarosan megjelenik a cödö)
ennyi grátisz reklámot megér nekem is.
mert nekem jó nagyon, ha hallgathatom.
hallgassátok ti is.

tenni

és tegnap este fölhívott i, írországból, hogy mi van.

a boldogságának örülök, esküvőt szerveznek, lakást vesznek (azt meséltem, hogy ott a bank hitelbírálattal együtt három, írom: 3 nap alatt ad igazolást arról, hogy fog adni sok pénzt? hehe) (és hogy a sokot értsd úgy hogy egy kislakás 50 millió forint fölött kezdődik?), dolgoznak, ilyenek.

de most az is lejött, hogy mennyire talpraesettek meg vállalkozókedvűek. mindig lejön, de a mostani kontextusomban ez fáj, magam miatt.

tehát hogy mit kéne tennem, vagyishogy tennem kéne-e valamit.

olyankor

olyankor vagyok, amikor nagyon sokat segítene egy nagy kéz, amelyik a helyes járathoz vezet.

esetleg az is elég, ha mindenféle jövőképeket lebbentene előttem Valaki, ha ezt választom, mi lesz akkor, ha az, akkor meg mi. de úgy igazából.

igazából a munkahelyhez ragadtság - országban élés-nemélés - már nem magamról gondolkodom csak - és mikor legyen akkor gyerek - és eddig miért nincs - mi végett is vagyok a világon -sokszögben nyüstölöm magam.

végtelenül egyszerű lenne most gyereket várni.

minderről amúgy egy németoszági pályázat miatt gondolkodom. ösztöndíj, tanulás, németül, kint, házastársi pótlék. és nyolc hónap. és nem itt. behh.

asszem

csak az van, hogy haza kéne menni, brokkolikrémlevest főzni a meleg lakásban, leheveredni, befejezni a maradék negyven oldalt, kiszótárazni, s mire megjön a drága, magam elfeledni.

hm-.

hernyó

amellett, hogy csúnya szó, igazából emlékeztet valamire.

például ma együtt utaztam vele.

de hát ez már csak így van.

a szürreálból egyébként csak annyi igaz, hogy mérhetetlenül ádáz kedvem van, nem esik semmi sem jól, minden rossz rezdülés kívülről hatalmas lenyomó hullámokat vet belülre.

megyek, áthangolom magam.

bőr

jó, kiakadok mindig, pedig nem kéne.

ez az a típusú nő, aki mindent teljesen grátisz vár el. sőt.

most az a legújabb, hogy miután pénteken rámripakodott egy munka miatt (ami aztán mégismár, hiszen nem a főnököm), most idejön hozzám, kettesben, tudod, a másiknak, a leszúrósnak, annak volt hallgatósága a háta mögött, tudod, jeletőségteljesen szemforgatósan, na _az_ idejön ma, kedden, s azt a tárgyat akarja innen elvinni, ami az enyém, én vigyázok rá, ápolgatom, ilyenek.

mondom neki, nem. ígérget. mondom neki, nem. erre halálosan besértődik.

váááá.

és még kimaradt

a péntek délután meg az este, amit a nyugati aluljáróban töltöttem a szolidaritás éjszakájának estéjén. szerintem érdekes volt, végtelen sok kontraszttal.

a hömpölygő, szájelhúzóktól kezdve a hú, ittmitosztanak-szegényeken át a fú, de nehéz dolog ez, mit segíthetnék-illetőkig mindenki járt arra. de valahogy ez így együtt kerek volt.

igencsak abszurd volt az is, amikor a padlótérkép vár-részén saját házukat keresgélők mellett öt méterrel -olyan csepel és dél-buda környékén-, sapkát meg zoknit osztottak a kavalkádban.

az is, amikor este a fejem a párnámra tettem végtelenül éles kontraszt volt, még akár csak azt az éjszakát illetően is (voltak, akik kint aludtak az aluljáróban), hát még az összes éjszakát tekintve.

*

s miután a következő éjjelen 10 órát aludtam (soha nem), éles kontraszt volt a hétfőre virradó, mikor is folyton arra ébredtem, hogy

1. nem alszom

2. rémálmodtam (a szokásos háború-tematika mellé most egy nem szolgálnak ki az étteremben álom is társult: kétségbeejtő módon undok helyzetek, valószínűleg éhes voltam)

3. már reggel is van.

*

aztán tegnap este fölhívott vé, akivel radikális voltam pár hónapja, s kijelentettem, hogy soha többé, mert minek látszatban élni, s hát erre ő most meg. egy órát csacsogtunk.

ettől (is) persze kiment a fejemből a húgom, akinek ígértem valamit, mire ő berágott (természetesen semmi sem fekete-fehér), tehát a veszteséglista sosem egyenlítődik, netán pozitív, ha megszakadok sem.

de hát így állok most.

kimaradt

vas ár nap

öt névnapot egy csapásra.

karácsonyi hangulat és ipari mennyiségű ajándék után -estére kelve- egy kis nyugalom.

kaptam én is egy halom mindenfélét. van köztük egy csokiflip is, mely március óta készül nekünk. meg horgolt karácsonyfa-csillagok is. szép dolog az, amikor mások töretlen ajándéktehetsége újra lelkesít engem is, visszatérni a gyökerekhez, megint úgy, ahogyan pár évvel ezelőttig. huhh. jó, hogy még csak ma van. hátha tényleg fogok ilyenre tényleg időt aprítani karácsonyig. tehát.

aprítsunk egy kis időt, tegyünk hozzá gondolatokat, gondoljunk mélyen az adott személyre, vegyünk még hozzá egy nagy lélegzetet, és egy fél mosolyt. így bármi is lehet belőle.

szombatok

ma az úgynevezett akadémián beadtam az írásműnek nevezendő szösszenetet, félve olvastam el, csak ott mertem (kinyomtatva, állandósítva, határidőpontban ugye már nincs mit tennem), a fél kiló disznóakármin persze kiakadtam, mennyire nem igazi.

na. egyszerűen nem bírtam leírni jól, mi volt bennem, amikor a nénit láttam az önző kutyával. ez van, nem vagyok író.

az akadémia egyébként tényleg úgynevezett csak, fenntartásaim számosan hemzsegnek a nyelvem hegyén, mért. ár-nyereség viszonylatban messze alulmarad az érték. igaz azért, hogy az író-költők legtöbbjéből esszenciálisan kaptam e pár délután alatt, szóval nincs hiába még így sem. egy kukorelly endre tényleg úgy beszél pl, mint ahogy a kukorelly endre ír. és kornis mihályból is süt "a kornis", és az jó. hát még konrád györgy, ahogyan látogató-hangon mesél arról, mi is az, írni, a számára. ne is nyafogjak, tényleg. ezek igazi élmények, hát látod, megmaradtak.

a mai cucc első része végtelenül elbénázott volt, de a mindenféle morc végül névnapi ajándékfontolgatásba torkollt, tehát jelentem, azóta (este, éljenek a plázák) megvásároltam négy személyre a dolgokat. senki nem kap alkoholt, sem dohányfélét, az interpellálók (mert nem lehet mindig azt adni) sem kapnak könyvet, kevéske csoki is van benne (mert akkor is az a legkelendőbb). már csak a teszkóban nem talált diétáscsoki figyel, s kész. jöhetnek az e-k és f-ek.

és hirtelen karácsony-kedvem kerekedett.

kisfiúk

amúgy pedig reggel találkoztam j-vel, aki sz-t, a kisfiát, és z-t a kislányát sétáltatta.

figyelj, sz, mondd andalgónak, hogy szia, andalgó. szia, andalgó. szia, sz, integetek. megyek kifelé. j, sz-nek: hangosabban mondd, mert nem hallja, SZIAAAAA, kiáltja erre hosszan elnyújtva. vicces volt, na.

amúgy meg arról jegyzett meg magának, hogy mi lakunk a létrás házban.

tetszelgés?

néha elvetődöm arra az oldalra, arra, ahol az írója természetesen magára vette, csak rosszul, amit anno "mondtunk" neki.

és már megint nyafog, hogy ő a "gonosz", így idézőjelbe téve, vagyis csak nyafog. vagyis tényleg nem az jött le neki, ami volt, hogy VALAKIT nagyon megbántott, hanem hogy ő már gonosz is, ő szegény. erre mondtam neki, hogy hiányzik belőle valami, ami pótolható volna, de hát neki nem kell. valami objektivitás, valami külső emberek szemével látás, olyasmi, hogy te, X, ez tényleg túlzás, ennyire nem volt ott/vele rossz, sőt, hát ismered magad, távolítottad őt is magadtól rendesen, már ott.

szóval megint sajnálom, azt is, hogy többre érdemes emberek ilyenek csak, meg azt is, hogy ebbe a pár sorba megint belebotlottam. az ő nagy örömére még ennél is rikábban látogatok el oda. de ha megint belebotlanék ilyen sorokba, csak mondom, nagyon fájna.

tehát

ma tehát a németre a vizsga miatt nem megyek.

nem árt leszögezni, naplózni, mi is van. stresszben voltam ma miatta, tudom, amit tudok (helyesebben: azt, amit nem), és így kisebb a lúzer-érzés a lelkemben, mintha megírnám, és úgy bénáznék. ja, amúgy próbavizsga, felsőfok, ilyesmi.

a tanár miatt nem megy, ezt is ideírom. magamnak.

(nefelejtsem, következő félévben jól megnézni, mennyit adok és m(k)ire)

mindebből az következik, hogy itt dekkolok negyednyolcig, ami egészen szürreálisan idióta dolog.

hát ezért vagyok időzavarban. de ha egyszer a (mégálló) skála túlfelére kell jutnom, nyolcra. szóval akkor kepesszek-e haza, fal megérint, visszavonszol, vagy itt csücsül, szidja magát a háttérben, ami olyan nagyon nem is hallatszik, merthogy szól az akármi, amitől egész otthonos itt.

hümm. bénabéla.

*

jót turkáltam legalább a személyiismerős-tárban.

kérdem én:

1. ki milyen megfontolásból tesz föl 3000x4000 pixeles képet az arcáról/kutyájáról/a horvát tengerpart egy sziklájáról.

2. a klasszikus: aki köhintett egyszer a jelenlétemben, majd azt mondtam erre neki, hát egészségedre, az vajon ismerősöm-e.

3. az üzenőfalon a személyes üzenetek megjelennek nem személyes ismerősöknél is. ezt vajon tudja-e mindenki?

ehh, én meg itt csak firkálok. erről is tehetne föl valaki hasonlóan pikírt hangú kérdéseket ám.

kórház

m-ék kórházba kerültek, legalábbis a legkisebbjük. m éppen egyedül menedzseli a családot, mert a párja időlegesen konferenciázik. az úgy volt, hogy megyek a legkisebbet lötyögtetni, hogy ne nyöszörögjön, míg a többiekkel nyüzsög az anyukájuk, és gyakorlatilag az indulásom előtt értük el csak egymást, hogy akkor most ők inkább kórházban, intenzív meg ilyenek. tüdő nyuszi, ami tízhónaposoknál intenzívosztályt jelent, sajnos. ami a legextrémebb volt a történetben, hogy este mondták a szoptatós anyukának, hogy akkor éjszakára menjen nyugodtan haza, majd reggel lehet látogatni. aztán pár órás erőfitogtatás után végül megengedték, hogy egy másik osztályon aludjon, de persze nem ébresztették az éjszakai etetéshez, így reggel egy, a sírástól tökéletesen kimerült gyerekhez mehetett be reggel.

azt bírom m-ben, hogy ettől függetlenül sem nem pánikol, sem nem panaszkodik.

azt is csak mellékesen mondta, hogy ő maga szintén beteg, s miután kettőféle antibiotikummal kezelték, végre vesznek tőle mintát, hogy mégis melyik baktérium okozza a dolgot.

morbid dolog ez a mai magyar egészségügy.

mondom, hogy szürreál

itt a postásbácsi, mondja az előbb egy vékonyka női hang a kaputelefonba.

szür

erre az előbbi beszélgetésünkre tökéletesen jellemző volt a szürrealitás. néha (gyakran) tiszta gáznak érzem magam, minek megyek ilyenbe bele. de igazából kikerülhetetlen.

ilyen a gyár.

nem is mellesleg ismét fölbukkant az őrült szociopata nő, akitől (legyen az csak a neve is) kiver a víz, felködlik a tavalyi, tavalyelőtti, ésatöbbi évek egy-egy összekoccanása. tavaly már ott tartott a dolog, hogy azt vetette be, hogy amit én megbízhatóan másként tudtam, márminthogy én végzem azt a munkát. de az semmiképpen nem úgy van: kitalálta, hogy a főnököm átadta neki, kössünk vele szerződést, éppen most beszélt a professzor úrral (?). gondosan utánajártam, természetesen akkora hazugságokat mondott, mint egy lakóház(tömb). hát valahogy nem kötöttünk szerződést, vicces lett volna. emellett a nyelvezete annyira hihetetlen, hogy nem merek egy szót sem ideidézni, mert a végén (a privátmobilszámom után) itt is rámtalál.

s miután munkaköri dolog ilyenekkel csacsognom, hát ide nekem a rozsdás bökőt, lesz még találkozónk az éterben. különösen, miután weboldala három év után sincs a referenciái bemutatására...

amúgy tényleg csak bámulok, mennyire furák vagyunk mi, emberek.

Rácpácegres

"Besötétedett, nagy szelek hujjogtak a puszta fölött. Három teljes napig nem kelt föl a nap."

(Lázár Ervin: Csillagmajor, A porcelánbaba)

Amúgy ebben a novellában most olyan négyszer többet találtam, mint amikor régen elolvastam. a dián olvasható ez is, meg még több más. azt szeretném hinni, ha sokan gondolunk rá, meggyógyul.

panaszkórus

miután a jut(y)úbon jól megnéztem a darab negyedét*, s közben jókat röhögcséltem, rákerestem, mi is ez a Helsinki Complaints Choir, igazából az, ami a neve és ez rém vicces. ott az pölö rettentő gáz, hogy nem kérdezik meg a "public" szaunában, önthetnek-e vizet a kőre. nem utolsósorban a zsepi sem elég puha.

*azért csak a negyedét, mert úgy mászott le ez is, hogy szakállam nőtt közben.

mindenesetre a csengőhangok (AZ a BIZONYOS különösen) idegesítőek...

hogyisvolt

miután szombaton is itt dekkoltam, minimális hatásfokkal, persze, de azért itt, hát most nem emlékszem, volt-e egyáltalán hétvége.

ja, valami volt, a vasárnap este prímán vasárnapestésre sikerült, még a gyűrűkura3 is jól belefért.

olyankor mindig zavarban vagyok, hogy névnapi köszöntőesemesekre mit kell válaszolni, kell-e egyáltalán. vagyishogy eltöprengtem, hogy ebben valószínűleg olyan ósdi vagyok, az email még belefér, oda még bírok mit mondani, az esemes jól esik, de nem bírok rá válaszolni akkor sem.

az előbb pedig megbeszéltük azonoskorú kolléganőmmel, hogy éppen hol mi szokott fájni. az ilyen irányú beszélgetésekhez is hozzá kell ám szokni-alapon.

ittfelejtődtem

ma tízkor az állomáson a vonat csak olyan találomra állt meg, hogy fölvegyen.

miközben vártam és bambultam, azon is gondolkodtam, milyen volna kerekesszékben tölteni az életem. valószínűleg engem is a személyteher-vagonban szállítanának, nem negyvenfokos koszos műbőrpuffokon, majd félórákig emelgetnének a barátaimmal együtt le meg föl azon a kis emelőkén. minden relatív, az is, hogy ez most "jó" vagy "rossz".

mert például az sem kategória, hogy vajon szép-e a fővám tér felett kavargó galambtömeg. messziről az, de éppen nem álltam volna alattuk.

a morcomat a füles levele küldte messzebb. jókat írt, bár szeintem ő erről nincs meggyőződve. én igen, ez legyen elég.

és jó helyen kapisgál, ez egyre nyilánvalóbb, amikor a szétesésem okait fejtegeti.

amúgy egészen jól vagyok az elmúlt napokban, néha látom önmagam egy-egy pillanatra.

parlament

ez olyan életemben-első-dolog volt.

olyan volt, mint megannyi más. tudom, hogy egyszercsak hirtelen adódik majd valami alkalom, nem tervezetten, nem megcsinálva. egyszerűen adódik.

így adódott, hogy énekelhettem (nem egyszer) a zeneakadémián, így jött létre számtalan utazás és barátság, így írok blogot, így találkoztam (és ez az egyik legjobb) Vele.

így adódott, hogy ma megnéztem magamnak a Parlamentet.

kevés ilyen szép épületben jártam, különösen kevés épületben jártam ilyen emelkedett örömmel. a parlament engem megvett, nem bírtam nem szélesen mosolyogni. örömmel tekintettem meg a magyar népnek adományozott kétméteres herendit, s azt gondoltam közben, hogy örülök ennek az ajándéknak.

persze konferencia volt, meglehetősen gázocska, de a szünetben bebarangoltam a bebarangolni-valót, ismét csak vigyorogtam, többek között a vécében a faborítású tartály és a műanyaghúzóka abszurditásán. de ugyanígy tetszett az ültetési rend táblája az alsóház előtt, rajta a nevekkel, tisztára, mint egy szülői értekezlet.

és az még mennyire tetszett, amikor távozóban pár percre egyedül maradtam a koronával, jogarral, ilyenekkel a kupolateremben, maradandó érzés volt.

(igaz, elolvastam az alapító nyilatkozatot is, melyen a márványba vésett kívánság szívbe markolóan szép volt, csak jobban fájt így a be nem tartásuk.)

az országom háza szép.

tavaly ilyenkor

ilyenkor mindig megnézem, mit írtam és hogy voltam tavaly ilyenkor.

tavaly ilyenkor is kábé ilyenre kevesedtem, csak talán hosszabbak voltak a mégsemazértannyira- idószakok.

jövő ilyenkor szeretnék valahogyan jobban létezni.

meglegyint

megint elkapott a szele ennek a rossz valaminek, ami hónapok óta ki-bebújik bennem.

nem jó nekem iwiwet nézni, annyi ismerőst látok, olvasok.

és blogot sem mindig jó nekem olvasnom, pedig jó, de valahogy olyan, mint az a svédgyerekvers az akváriummal, ahogyan a téli estén a kislány benéz másokhoz.

sokkal jobb volna becsöngetni, az van.

-

azért nem minden rossz.

ma megünnepeltük a szülinapom meg a névnapom, meg az anyuét is, és komolyan, rég volt ennyire jó. ennek a délutánnak az emlékét még sokáig ölelem magamhoz.

kaptam persze kesudiót (mint tudjuk, az jó nekem), meg rózsásdobozt, meg másféledobozt, és végre kaptam könyvutalványt (hidd el, az nekem rettentő jó).

-

és osztok-szorzok, és az jön ki, hogy végülis jól kell legyek.

hála

ámde hálás vagyok a napjaimért, finoman szólva ugyanis túl-, de azért jólszervezettek, na.

ott van pl az, hogy mondjuk most éppen itt ülök bent, a gyárban, és egészen haladok, mindenféle nyomtatók és fénymásolók kisangyalkodtak, kétszer négyszáz oldal, a fele meghajtogatva már. fú, de hatékony vagyok.

és az is belefért, hogy találkozzam személyesen a konrád györggyel, egyszeri és megismételhetelen élmény. olyan ragyogó és tiszta ajándék volt, mint ahogyan a kagylónyitogatást képzelem, egyszer csak rátalálsz az igazgyöngyre, kezedbe veszed, s elámulsz, milyen szép. ő az, aki prózában beszél verseket.

komolyan

hát itt van.

a magyarázat, amire olyan régen vártam.

cseppet sem szívderítő, inkább borzasztó, de ez van.

ez van.

hívjuk bárminek, bármilyen oldalról, csak hogy tudjuk, klassz nagy színjátékban vagyunk a nyúl a palettán.

olvasd el és véleményezd.

árnyék

világosan látszik, ahogyan soha nem tudom (majd/már/estébé) átlépni a sajátom.

ajándék

szóval csak egy éve vágyom arra nagyon, kicsit inkább titokban, hogy ezt a sor képet bármikor megnézhessem. ez olyan vágy, amit úgy teszel el, hogy fú, nagyon jól esne, talán valamikor lesz is, de csak várod a csodát. jelentem, a csoda tegnap elérkezett, a szerető férj jóvoltából, aki egyszercsak leszedte nekem innen, majd odaültetett a képernyője elé (önmagában ez is esemény amúgy), majd nézte, ahogy könnyes szemmel végignézem a hosszú változatot.

hmm, és megintcsak hm.

falat kenyér

igen, a tegnapi szünnap tényleg úgy kellett, mint éhezőnek a falat kenyér.

igaz, ma megint szédülök, és éjjel meg (vagy éppen ennek okaként) iszonyút álmodtam, de azért a tegnap egy igazi jó volt.

elmentem a nyúl gazdájához, aki stílszerűen (utalok itt meg nem nevezett becenevemre, amit egyébként ő hintett el mélységesen a köztudatban, szerintem, remélem, lekoptathatatlanul), szóval stílszerűen ennek a növénynek az asztal közepére állításával emlékezett meg rólam.

egy jó zónásat ebédeltünk (ha azt gondolnátok, hogy mondjuk pacal vagy zónapörkölt volt a dolog, hát jót tévedtek: zóna _diéta_ szerint fogyasztottunk zárójel: meglepően normálisat zárójel be) meg csacsogtunk is egy jót.

otthon végre egy napon egy helyen voltunk a drágával, és ez volt a hónap fénypontja is, tudod.

olyan, hogy hazamegyek, s addigra elmosogat, meg miközben és konyhában matatok, ő nézi a csillagkaput, többek között.

.

kedden egyébként a németen a nominalisierunggal szenvedtem hatalmasat (amit persze nem sok minden indokol, hiszen nem egy bonyolult feladat, valami olyasmi, hogy egy igés-bármilyenes szerkezet helyett az azonos értelmű főneves szerkezetet használj).

.

amúgy az álom az volt, hogy egy autó mellettem bucskázott le egy hegyoldalon. az iszonyú az volt, hogy láttam a nőt, mielőtt elindult volna lefelé, ott sejtve az utat, és rá is kiáltottam, mire fékezett, de már vitte a lendület lefelé. szóval mintha én lettem volna a felelős. iszonyú érzés volt. azóta szédülök.