nohát mire jó

nohát, mire jó egy ilyen szervezetlen és tervezetlen hosszú-hosszú hétvége.
például egyszercsak elém kerül egy négyöt éve nem nagytakarított mosogatóalattiszekrény nem csekély vaksarokkal, ráadásul negyven perc családmentes 'szabadidő', és akkor esik le, hogy ha most nem állok neki, akkor a következő négyöt évet is így fogjuk kibírni.
és akkor kiderül, hogy a régi oktalan asztaloscsuda által örökre fölhelyezettnek tűnő sarokkiforduló rácspolc KIVEHETŐ (áhháháhááháhá, ami inkább a brühühühűhöz hasonlít, ha rágondolok), eszerint tehát kiveendő. persze a bogár a fülemben azt suttogja, én azt a polcot vissza nem rakom, inkább kitalálom a helyettit. így lett hát egy tisztának könyvelhető szekrény és egy rumlis spájz, merthogy a kivett polcok tartalmastul odavándoroltak (part szakad).
aztán ma is elémkerült egy fölszabadított negyven perc, így a rendelkezésemre álló ápiszom ebédlőpolci lerakatát sikerült átnyálaznom, most legalább pofásan néz ki, nem kevésbé sejtem, merre mi van.
meg szépen mosógépsarkot is pucoltam. meg kamraajtót.
és a csuda az volt, ahogyan itt az asztalom melletti végtelenrégen el nem mozdított tömérdek dolgot végre elmozdítottam, a számítógépen kiporszívóztatott (tehetséges rendszeruram által), így most e gép húsz fokkal hidegebb vincsesztert produkál, ezenkívül a polcom és cucctartószékem tartalmát is átrumliztam, most ez a rumli is elviselhetőbb lett, nemkülönben hozzáfértem a fiókjaim tartalmához, ezt is leltáraztam, cuccoltam, juhhú.
csuda soknak tűnik leírni, de látványban sajna konvergál a nemtörténtsemmivel ez a pár nap.
nem baj, én tudom.

és a nyolcadik napon...

vasárnap este nyolckor a magyaregyen.
csak azért írom ide, mert fontosnak és érdemesnek tartom, hogy megnézzem, megnézzük, de amióta csak hallomolvasom, hogy jön, nézd, lesz, idegesít az a kitétel, miszerint Szalai kriszta írta.
azt elhiszem, hogy ő írta, de ezzel a címmel már van egy világhíres film, amit Jaco van Dormael írt és rendezett, és Daniel Auteuil, illetőleg Pascal Duquenne játszották a főszerepeit.
én ezt láttam, és nagyon szerettem, mert szerethető volt a film, nagyon okos volt a történet, semmi nagyzolás, romantika, de a képi világa, az valami eszméletlenül találó, minden pontján elfogott a jóérzés, hogy igen, igen, ez pont ilyen.
no, hát ettől még igenis érdekel a film holnap este nyolckor, csak eszembe jutott ez a régi, hogy ezt is meg kellene szerezzem. valaki?

elég

elég jól kitaláltam a kedd után, mikoris ismét agyondolgoztam a magam, hogy no ebből most már elég.
még aznap este rittyentettem egy szuper kis babfőzeléket (vagy reggel? mittomén), így szerdára már csak az akármilyen hússütés jutott, az meg smafu, ezzel hát két napra biztosítottam a főzésmentességet.
s miután szerdán gyermekem héttízkor ordibált, hogy AAAAANYAAAAA, hát a napot is olyan korán indítottuk, hogy a máskori reggelivégére már lement egy mosás, megvolt a hús, kitakarítottunk, egy kisvakond is lement, mit mondjak, fura érzés volt.
kicsit olyan, mintha végre két év óta először lenne egy lazulós szombatom.

a mának is sikerült csúcspontjának lenni: az a bizonyos lecsórántotta, hát az lett a csuda. tökéletesen kerek íze volt, leírom, mitől. vettem a fél póréhagymát, rádaraboltam az olívaolajra (hogy én milyen ritkán jutok hozzá a durván hagymás dolgokhoz!), akkor eszembe jutott a frissen vásárolt zöldpaprika, föláldoztam egyet, s mivel mennünk kellett gergőenni, hát csak megforgattam az olajoshagymában, lefedtem, s lekapcsolt lapon pároltam (ezt máskor is így fogom tenni, mert az ökoszellem mellett tökéletesen meg is puhul). asszem utána jött a paradicsom, ezt sikerült jól megrittyentenem hasonló technikával, kikaptam a héját, merazúgy tökéletes. fölvertem a tojásokat (bio!), sóztam kicsit, és akkor eszembe jutott a kedden vásárolt, másnap reggelig táskában gyötrődő, azt tökéletesen túlélő (tolle) trappistasajt, szeltem bele, és akor jöttem rá, hogy jajafokhagyma, az KELL, három gerizd, majd szépen ráöntöttem a masszára a tojást, és kevertem és megsült és kenyérrel megettem, és azt gondoltam, hogy na EEEEZalakoma.

amúgy pedig orvul levágattam gyerekem haját gyerekem nagymamájával, majd zuhannyal mosakodtattam a kölköt, és még hajmosásostul is nagyon férfiasan viselte ennek alanya a tortúrát.

megelőző posztomban beposztolt posztkérdésemre pedig továbbra is örülnék a válaszoknak, sajátgyerekélmény, ezt hallottam a barátnőmtől-dolgok is érdekelnek.

nohát, újabb kedd

ez is elmúlt, álomkórtól összeakadó szemeimmel idecsámborogtam azért.
ma is benn a városban, csuda macera ez a fölnőtt-lét, ha nem is rossz, hát nem is könnyű.
gyermek tudását ma nagyapai segédlet acélozta N.E.M. témakörben: estére már kiválóan játssza a nem-de játékot. gratulálunk ezúton is, legalább van kire gondolni, miközben gyermekünkkel kínlódunk.
mert hát ugye gyermekünk halad a maga elképzelt útján, mely itthon gyakran eltér a valóban járhatótól, mely ellentét gyakori ordibálásba fullad, melyből csupán az anyai ordibáláshelyettesítő angyali türelemmel mantrázott, de, de, így lesz mégis, ahogy anyapa mondja, drágám segít, főleg, ha az angyali türelmet ide tudjuk varázsolni.
jelenleg egyébként még három-kettőre áll a hovakakiljunk-játék, a bili javára kiskáddal szemben, javaslatokat, miszerint egy minden ésszerű javaslatra nemet mondó, ámde bilibe bármikor szívesen pisilő majd' kétéves gyeremeket MIKÉNT LEHET rávezetni, hogy a bilibekakilás jó és kiváló és csuda dolog, kérek szépen ide jól megtenni!!!
ezen kívül viszont gyermekünk továbbra is hozza a jó formáját, ma végül megkapta a Prevenar második részét meg egy másik általunk fontosnak ítélt oltást, és kérlek szépen, ha nem is ő tartotta oda a karját, de majdnem, mert ez egy bátor. semmi sírás, semmi nyikkanás, szuri után kicsi összerázkódás, és aztán mentünk villamosnézni meg kövecskeszedni.

szülésdal

höhö, de jó. rozálnál hallottam először.

n.e.m.

míg a kedves névsorolvasások (anyala, apala, TE, mama, papala, TE - ebben ő kétszer szerepel) igazán tündéri gyerekhangocskán libbennek föl, addig a n.e.m. mozaikszó maximálisan adekvát módon használva, határozott, jövendőbeli gergőhangon.
rendkívül precízen alkalmazza, tökéletesen megfelelő helyen, és egyelőre még csak néha érzem, hogy tán egy kicsit túl sok.

amíg el nem

amíg el nem felejtem.
ma volt egy jó kis szülinap, jó, mert úgy néz ki, vannak olyan emberek, akik valahogy egyszer-kétszer az életben kerülnek csupán valódi csomópontjába a dolgoknakembereknek. de olyankor egyrészt azt nagyon megérdemlik, másodszor pedig az a csomóponti találkozás igazán angyali pillanat még a maga földhözragadtságában is.
pl azt mi javasoltuk, hogy a vizenincs messzitelek helyett legyen már közeli vendéglőben. d ötletére végül é találta ki, hogy mi legyen egy nagy közös ajándék felosztva, de pl én mondtam meg, hogy mibőlmilyen legyen. és ilyenből lett sok, és végül eljött a ma és lett hatvanadik szülinap, és mindenki látta, hogy most jó. h végre beszélt i-vel, cs meg m-mel, i-vel és i-vel. e-t is befogadta a család, pedig e esetében erősen kacifántos egy család ez.
ráadásul az összes ajándék jól sült el, ez is jó volt.
és g is simán bírta fél5ig, és ez meg nekem volt jó, mert nem kellett kettőkor otthagynom a túrótorta előtt a seregletet itthon, kuksolni g alvása alatt.
mondjuk mivel a megelőző napokat ültetőkártya-gyártással töltöttem, végül a saját ajándékcsomagolási és -kiteljesítési ötletem megvalósítására 40 percem volt (kevés, kevés!), a munkáimról nem is beszélve.
ja, és még hadd írjam ide: szevasz, hüvösebb idő, ez _pontosan_olyan_, mint amiben én jól vagyok.
ja, és még a szombat, ahogyan egy simán kétésfélórásnak induló közösségiház-takarítás hogyan vált rémisztően hatórássá (helyesebben férjestül épp háromórásra feleződött, váhh), és ez hogyan csapott agyon tegnapra... a régi szép rutintakarítós idők, azok, nohát elmúltak.

tenni, tenni, tenni

vasárnapi szülinapi ünnepséghez vendéglőbe ültetőkártyák kelletnek.
délutántól mostanáig voltam képes végre az elhullajtott szabad kétperceim gyümölcseként egyet kiagyalni.
most már csak az ollómat kelletne megtalálnom, de nem és nem.
ezenkívül ismét itt van az asztalkupacomon a konyhapolcsablonom, nem és nem megy, hogy minden kicsi részletet megbeszéljünk, rárajzoljak, kimérjek, eldöntsünk, nem utolsó sorban legyártódjon és a helyére kerüljön. még mindig legalább 2 hét, és ez a gondolat, ha hagyom, megőrjít.
hétfői átolvasatáshoz még holnap-holnapután össze kellene hoznom a munkadolgaim, mind, miután az átolvasó egy hét múlva egyhónapra elérhetetlen lesz, plusz kedden egy részt postáznom kell. nem látom át, vajon ki és mikor írja meg mindezt (tegyük föl, most épp összeszedem a gondolataim, azért körmölök inkább/előbb... ide)
a házimunka fönnmaradó tevékenységeit nem vagyok hajlandó még elfeledni, de nagyjából csak az idenaplózásukra van időmenergiám: egyszermajd mindentkivasalok, könyvespolcaimon kiporszívózok (szevasztok, nemüveges polcok), varrnivalókupacot megvarrom (esetleg egy mozdulattal bumszlivá varrom őket és kihajítom, ahogy ez néha fölmerül bennem), antikvárkönyveket dettó kihajítom, aztán meg van itt még pár ablak, egyszer lehet, hogy tiszták is lesznek majd12 ablakzat a 17ből). és így tovább, vonnegut után szabadon.

tete! tete! tete!

ma hajnali háromnegyedhatkor nagyjából erre a kiáltozásra ébredtem (az ébredtem erős túlzás). a gyermek az ágyában állva a konyha(ablak, mint utólag kiderült) felé mutogatott izgatottan közben. hát én még azt is nehezen hoztam össze, hogy áttegyem a mi ágyunkra, nemhogy megértsem, miről van szó, emberem eközben morgolódva hümmögve, de szunnyadt tovább-
negyed óra lelkes gyermeki csacsogás után aztán megérkezett kukásautó a másik utcába (nálunk kétszer jár), az ablakunk alá, na, akkor világlott ki, miről is volt szó.
váhháháá.
aszondta kuka, kuka, kuka, csak még tájszólásban.

napló 2253. rész

vicces: a szomszédok mindennapi újraadása. vágásiferi meg a jutka. és a frajtedit még mindig irritál. és a Feri bácsi, aki meg hiányzik nekem.

szombat: végre kiengedhetem a gyerkőt az erkélyre anélkül, hogy a fehér zoknija feketévé válna - másfél óra alatt tisztának mondhatóvá varázsoltam a négy négyzetmétert.

vasárnap: mint lent. hazatértünk után gyakorlatilag egész maradék napunkat lábadozással töltöttük, mint afféle pincebogarak.

hétfő: ez a nap végképp törlődött a memóriámból.

kedd: munkamunkamunka, és végül a konyhai ledvilágításunk egy részét is át vehettük, világít, mint a fene, így a konyhaalagút végéről világíthat nekünk végre. még azt kell majd kitalálni, miként szereljük föl (süllyesztett-e, döntve-e, hány darab hova-e, plusz az egyelőre nem látható kérdések)

ma meg: elpizzasütöttem és négyetmostam a délelőttünket a fiúval, így csupán kettő kisvakondra és egy udvarozásra tellett ebéd előtt, aztán szépen aludni felejtettem ugyanőt, amitől este háromnegyed nyolckor még a boltból tartottunk hazafelé ismét csak vele. csúszós nap. és most még egy kicsit megyek és dolgozom.

jelentemalássan

túléltem ezt is, mármint a keddet, az apekkal randiztam ugyanis, valami végtelenül régi és nem is saját ügyletben, még szépen válaszolgatok nekik a mindenféle pótkérdésekre, szerintem még jól meg is büntiznek minden érintettet majd, aztán mehet minden szépen tovább a maga útján.
egyébiránt fehér marcipánt nem találtam, noha nem is volt időm keresni. a munkás idők úgy trappolnak át rajtam, mintha csak a tézsévé rohanna el mellettem, sose elég a semmi idő semmire. (háhh, háromszoros tagadás: ez a reformmagyar!)
mondjuk ezt a hullámokban rámtörő szorongást, mely a kedd éjjelem és reggelem jellemezte, azt úgy szívesen nem csinálom többé végig.

érmék

már írtam, de muszáj megint nyünnyögnöm: mi a csudának ekkorák ezek az ötforintosok.
egyáltalán minek vannak.
és egyáltalán miért kell itt kerekítgetni, legyen csak szépen mindennek 5 vagy 0 a vége és kész. vagy csak nulla. ha meg nem, akkor meg tudjam kifizetni meg visszakapni egyesével.
na.
egyébként az egészen azért idegesítettem magam a bejegyzés erejéig, mert megy szét a sok bazinehéz aprópénz miatt a kedvencpénztárcám. most akkor vegyek egy hátizsákot külön a pénzeknek, vagy varrjam meg huszadszorra is hiába ezt a csalárd cserbenhagyót.

púp

ez a kedd lesz (van) a pupp a hátamon, asszem.
csudajó volna, ha már este lenne és aztán harmadik nap, az úgyis a doktorhauz.
de ezt a keddet valaki jól gyorsítsa föl-
és mit keresek én még itt.
és ha mégis jól vészelem át a délelőttöt, találok-e akárhol fehér marcipánt az utamban.

vilmos és erzsébet

kedves Vilmos,
ma például a zenéd kedvéért fölkeltünk hajnali nyolckor, összebogarásztuk magunkat, kocsiba ültünk, majd a normafától szépen komótosan fölballagtunk az Erzsébet-kilátóhoz. mire fölértünk, egészen elmúlt 11 is bőven, a nap lassan a zenithez közeledett, te már a sokadik énekednél tartottál, mi pedig megegyeztünk abban, hogy nyilvánvalóan ez volt az első és egyben utolsó koncert, amire fényes nappal babakocsiban tolt lassan türelmetlenedő gyermekkel a hegy tetejére mi fölcaplatunk,

ennek ellenére vagy épp ezzel együtt kifejezett jó élménynek könyveljük el a dolgot, és nem csupán vidám személyed okán, de még azért is, mert ott módunk volt összefutni (már amennyiben hegytetőn bármilyen irányból és módon elképzelhető ez, mint tevékenység, mármint a futás) a pomogács-családdal.

ez a kiváló fordulat "kitűnő" programok közé sorolta a rövid kis családi kiruccanásunkat. (arról alig beszélve, hogy odafelé láthattunk éppenséggel még léggömbhajót is)

Vilmos bátyánk, drága, Téged azért kérünk, a következő koncerted szervezd ismét tán mondjuk a Millenárisra, vagy még inkább ebbe a kies dél-budai régióba, elsősorban és mindenekelőtt LAPOS helyre. mi akkor ott leszünk.
szeretettel ölel,
az andalgó-család

az én jelöltjeim, hihi

és végtelenül kínosnak tartom ádok zoliék kivitt számát, semmi magyar, semmi különös, a tizenkettő egytucatot.
és osztom azt a véleményt is, miszerint ez a norvég srác tud valamit. belemászatta a dallamát a fülembe, pedig valami nem tetszett benne, váhhá. pedig a hegedű oké.

elnökök

az amcsi elnökről jutott eszembe az a (számomra) közröhej, ahogyan az amerikai Atól Zséig terjedő filmek nagyjából 100 százalékában az elnök az ELNÖK, aki okos, kivételesen jó ember, kifejezetten erre a posztra termett, mindennel szembeszáll, megment, vagy épp őt muszáj megmenteni, nagyjából a főfőjó, ha van is hibája, csak annyira, hogy attól még fényesebb lehessen a glóriája.
volt először a régen (már akire én ugye hajlandó vagyok emlékezni), a vadnyugati veszternlovag, sokat látták a népek a filmekben, sokat mosolygott, szimpi volt, hát megválasztották.
aztán a volt a klinton, jósvádájú csákó, szépen mosolygott, megfelelt a korszellemnek a liberális pártja okán, így volt rettentő oké.
meg jött a bus, kérlek szépen, én 2000ben pont találkoztam az érte rajongó konzervatív keresztény szavazótáborának pár tagjával, és döbbenettel vegyes tisztelettel figyeltem, miféle lelkesedés fűti őket az irányába: én ezt soha nem éreztem így még, gondoltam. (nagyjából reménykedem, hogy soha nem is fogom, tegyem hozzá mai fejemmel)
és aztán jött ez a barack, szerintem pl beérett az elmúlt tíz év minden lelkes atólzsé kategóriás filmjének gyümölcse, minthogy a fekete elnők mindig győz, ideális esetben persze.
valahogy oda akatam kilukadni, mennyire nem egy elnök személye lényeges, vagy mi.
szurkolok neki, de csak mint minden hatalomra jutónak, szurkolok, hogy ne szálljon el, hogy szolgák szolgája maradjon, hogy maradjon összeköttetésben a valósággal, ilyenek. nekem ott is, itt is (majdnem) mindegy, milyen színekben jutott el odáig. imígyen volnék én idealista.

amúgy meg bili

amúgy meg ma igazán jó napom volt egészen úgy hatig, amíg ez az egész el nem kezdett indukálódni.
például tizenegyig kis megszakításokkal (mint pl a reggeli készítése és elfogyasztása) már megint munka volt. de azért valahogy
úgy alakult, hogy
volt egy jó ötletem, miszerint hátha beválik a játszózni megyünk kakilás után-ötletem.
taktikusan a szokásos reggeli utáni tiblábolás közben elejtettem egy milennehabiliznénk dolgot, mire gyermekem lelkesen rápattant, és csak csücsültünk és dumcsiztunk és időnként én mondtam, hogy mi lenne jó, melyre nem reagált, aztán egyszercsak egy hangos óóó után kiderült, hogy a dolog sikerült.
természetesen szépen mindenkinek elmeséltük ezt a nap folyamán, g ennek is nagyon örült, meg a játszóra is elindultunk (az már más kérdés, hogy odaérve szépen elkezdett zuhogni az eső, így hát két perc hinta és egy csúszás után elmentünk buszozni)
egyébként hasonló eset történt már velünk, és bizonyára szép lassan meg is tanulja a dolgot, a mai csak azért volt igazán említésre méltó, mert eddig mindig kérdésre produkált, míg a mostani eset erősen saját elhatározásból történt.

nincs, de van

a mai délután tanulsága miszerint ha nincs vagy nem volna is bajom, készítek magamnak egyet, majd jól beleélem magam, nagy vihart kerekítek a lelkem kiskanál vizében.
igazából van is igazam, amikor nekikeseredem, meg nincs is, ez a legutálatosabb benne.

levelek

a hotmélről szólva magunk között küldenék az alkotófejlesztőinek egy különösen utálatos szevaszt, ide citálván az anyukájukat is, többedszer szaladok bele az Éjjel Nagynehezen Összeeszkábált Felettébb Fontos és Módfelett Pontos Megfogalmazást Igénylő Levél elszállásába (pá), melyről most ugyan rögtön értesültem, de máskor naívan nem, de ez most sem vigasztal.
SZEVASZTOK.

komoly

fuhh, anyukaként sem mindennapi figyelmet igényelnek ezek a mindennapok.
jelesül az egykismalacröffstb szövegezésű opuszról van szó (mind verses, mind éneklős formájában): AZ AGYAMRA MEGY.
magam kerestem magamnak a bajt, miután közkinccsé tettem (gazdagerzsi monnyonle) e kecskerímeket és témát és szövegezést.
vannak amúgy olyan dallamok, amik mégiscsak belecsüccsennek az ember fülébe és időről-időre azzal őrjítik meg a halandót, hogy csak zönögnek, zönögnek, és dúdolni kell őket, és nem lekoptathatóak.
nálunk még az is fűszerezi a dolgot, hogy g régesrégóta maga is a dallam birtokában van, időnként dünnyögi.
no, hát erre mit tehet az egyszeri anya? igyekszik némi színt belecsempészni az előadandó számba, főleg a szövegváltozatok újításával.
én tehát átváltoztattam sorra mindent. először csak a szereplőket (az apás, anyás változatnak nagy keletje volt), majd a sikeren fölbuzdulva pl elénekelgettem a cuccot negatívban is. ("...jön az anyja, megláttya, szomorkodva kiáltya, ejnye, fiam, röffblabla, apád nem így csinálja...")
annyit mondhatok, hogy soha többet (a pár nappal később ismételt random újraéneklése is a lenti eredménnyel járt): g, először elkomolyodott, majd végtelenül keserves sírásba fogott, alig bírtam megvigasztalni. nagyon meglepődtem amúgy.
azóta folyománya a dolognak, hogy minden más (unt vagy nem unt) dalom minden megmásítását fejrázással és ráncolt szemöldökkel inti le. vahh, gyerekek.

de presszió

ezek a keddek már csak ilyenek.
az elmúlt napokat, inkluzíve a hétvégét az életem és vérem a munkáért jegyében töltöttem, sok nemalvással, szorongással és stresszel, unalmas karattyolások hallgatásával, meg azzal az élménnyel, hogy amikor én dumcsizok, olyankor szépen mindig kiderül, hogy nagyjából annyira érdekes vagyok én ésvagy a mondanivalóm, mint az 1998-as nógrádi telefonkönyv.
ezt egyébként kezdem is elhinni, illetőleg magamra alkalmazni.
ennek a szép sorozatnak volt a koronája a tegnapi nap, midőn a dementorok által rámosztott munkaagyleszívásra reggel 8kor jelentkeztem, és nagyjából délután ötig megállás nélkül karattyoltam, szerveztem, kérdeztem, kértem, elviseltem. délre az is kiderült, hogy a nagyjából negyedik hónapja kérdezgetett dolgom, a régit, ami nemigen végezhető otthonról, amit váltig azt mondtak, hogy nem NEM kell végezzek, akkor azt most a helyettem beosztott szippancs nem csinálta meg, mert nem volt kedve hozzá, és amivel csak négy hónapja lóg a munkaadójának, akit ez valahogy nem háborított föl, csak több tízmilliós értékekről van szó, no meg hát úgy tizenhárom hónap szöszögős munkájára, így
hát azt akkor sürgősen csináljam ám meg,
mindezt olyan hangsúllyal, hogy ejnye.
kettőre az is kiderült, hogy mindezt már a hétvégére kellett volna, vagy korábban, és ahogyan nekiálltam, nagyjából a tizenhat ehhez szükséges illetőből kilenc leszúrt, három elhajtott, kettő csak simán nyafogott, egy örült nekem, hogy végre megint én csinálom, egy pedig megígért valamit, majd mára kiderült, hogy átvert a palánkon.
így készültem el ma reggel tízre, miután éjjel a gyermekem háromszor ébredt, éljenek a fogak, és szevasztok egymástól távol töltött napok.
ha jól kiszámolom, azért még maradt valami kis összekapirgálható kedvem, de azt délelőtt nemigen találtam, különös tekintettel arra a fejlődési fázisra, melybe g most lábalt bele, miszerint ha fél percig nem vagyok jelen, mint a villám mászik föl az ebédlőasztalra. (onnan állva vigyorog rám, amikor visszafordítom a fejem)
vá.

édesgergelem

csak mert bikfictől megkaptuk egy másik változatát, és annak kapcsán eszembe jutott, menniyre is szeretem ezt a zenét, és a Zurgó zurog is benne, hát ezért ezt teszem ide.
és még egy kis bulizenét is, mert nem tudom megunni.

egy hónap se'

és itt van az ünnepi könyvhét, s kérlek szépen a honlapon a tavalyi oldal van fönt jelenleg.
ez olyan bosszantó.
apdét: utánaolvastam itt, hogy mi is van.

hiszti helyett friss tinta! - reggel nálunk

Lackfi János: Dorottya legyőzi a hisztit

A hiszti sózsák lehet,
Százötven kiló,
Lábamra csimpaszkodik,
Mint óriási ló.

Felemelni nem tudom,
A hiszti nehéz,
Lerogy alatta a láb,
Megfájdul a kéz.

Rángat össze-vissza csak,
Jobbra-balra ráz,
Földre húz, ordíttat is,
Zeng belé a ház.

Kifacsarja a szemem,
A könnyem csöpög,
Orromból üveg folyik,
Kivörösödök.

Bármit kérnek tőlem, az
Nem tetszik nekem,
Biztat, mondjak rá NEMet,
Lábamra tekeri.

De ha apa megölel,
A simogatás
A száz kilót leszedi,
Majd cipelje más.

Ha majd apa felemel,
Elbír engemet,
Könnyű lufi lettem, és
Szinte lebegek.

forrás: Friss tinta! mai gyerekversek- szépen olvassuk csak el a kapcsolódó oldalt!

nevenapja

és akkor megtartottuk a neve napját: Isten éltesse Gergelyt!

jelen illusztráció nagyban egyezik a valóságban történtekkel: a dömper (és a nagykékpöttyöslabda) használatba vételi procedúráját látjuk. különös tekintettel a pilótafülke személyzetére.

ha egyszer

valami olyasmi van, hogy mostanában a kizártsági érzéseimre lapátolnak súlyokat olyanok, akikben bíznék.
de lehet, hogy tévedek (bennük, magamban?) nem tudom.
abban viszont nem tévedek, hogy nekem ez a lelkemre megy, és mostmár aludni sem tudok tőle.
így konkrétan két lépést fontolgatok, mert az őszinteségem megkívánja.
még (megpóbálok) aludni rá párat, lehet, hogy kimegy a fájdalom ettől is, és nem kell beszélnem.
ha marad, akkor beszélek.
amikor éppen elfelejtem az egészet, olyankor amúgy egészen szép napjaink vannak.

napoknapok

ma végre találkoztunk ivel és vével: a szép kis állandó loholtunkba ilyen is belefér (jajdenéha). sütött a nap, a kölkök bogarásztak a játszón (jó, ha van sétatávon belül egy ilyen körülkerített kis placc a szokásos játszórepertoárral), és egészen jól megvoltak. jelenleg g folytatja azt a pályafutását, hogy a másikgyerek mindenképpen elveszi tőle a játékot a kezéből, tökmindegy, hogy az végülis kié. g ezt elgondolkodó szemlélődéssel fogadja, néha meg ő oda is adja, ha látja, az adott másikgyerek megvész a dologért.
szerintem ez nagyon kedves dolog tőle, mégis lassan megtanítunk neki pár karateizét, arra az esetre, ha mégis nagyon kellene neki az adott céltárgy.

horror

van ugye az a tipikus horror-klisé, amikor a temető, éjszaka, dörög, villámlik, fúj a szél, és az egyik villanásban fölsejlenek a félfák, sírok, és egy friss sírból egyszer csak hirtelen kinyúl egy kéz (elkapja a lábod és húz lefelé, stb).
no, hát ilyen ez a munkahely.
minden egyes olyan dolog eddig, amit nem hagytak rám, hogy elintézzem, de azért mégiscsak a munkakörömbe tartozott, még minden egyes alkalommal rámborult, lapátoljam el én, mert hát nem (mégsem) ért hozzá más.
most pl egy hét múlva menjek el az adóhivatalba két évnyi neménmunkámat lapátolni.
szevasztok.
mindig.
egyébként ez a tendencia minden egyes, soha ki nem dobott papírok közül mégis kidobott / kölcsönadott papírra, egyébre is vonatkozik.
ez is mindig.

a munka ünnepe

hát ma reggel az ultrahangra érésben jeleskedtünk, végülis ez megnyugtató a tegnapi fejfájós-szorongós-depis nap után. megint semmit nem találtak, megint menjünk vissza fél év múlva (bejárósok leszünk, veszünk oda bérletet, az van)
aztán a gyerekem lelépett a nagyszüleivel, akik természetesen agyonkényeztették (tegyék is!), egész estig nonstop szórakoztatták.
mindeközben én villámgyorsan magam mögé gyűrtem a csarnokpiaci nagybevásárlást, a vasedényben bóklászást (zománcedény-akció van ottan), a goethébe iratkozást (péntekig félévre ingyenes, juhhú), ennek kapcsán hozzájutottam a Handke-könyvhöz a könyvfesztiválról, ápiszban szupertokokat meg tollakat vettem (ápiszáru-fetisiszta vagyok, szelaví), kivártam a kedvencórásbácsim előtt a sort, otthagytama swatchot, melyet szétszed (!) és kitisztít majd (egy Arany Ember), majd letottyantam egy számítógép elé, és csak dolgoztam, és dolgoztam, és dolgoztam. aztán a zembert elküldtem ledet nézni (konyhaügylet, hajrá), majd átbattyogtam a Deákra, és akkor már kezdett este lenni.

olyan szinten

olyan szinten voltam ma fáradt és rosszkedvű, hogy tulajdonképpen szépen aludtam volna délig.
jobb is lett volna, miután egy zseniális krumplifőzelék-sülthús-kombón kívül a mosás volt az egyetlen hasznom ma, szegény gyerekem, persze.
aztán egy szép kis tötyögős (ideülök, gergő maradj csak ott a napon, hol van anya, keress meg, szedjél nekem százszorszépet, gyere, söpörjél) kertiséta mostanáig földobott (nem utolsó sorban ez a csuda délutáni alvás), és most, most pedig puttyanok lefelé megint, ez a délután ötös menetrendszerinti fejfájós, mértnemaludtaminkább óra lesz, jahhaj.
és nem beszélve a holnap fölött érzett szorongásomról, na hát persze.

mondjuk másképp

"drámaian selymes bőr"

áhháháhhá. reklámszövegírók, szevasztok.

egyébiránt

egyébiránt meg jól sikerült hosszúnapok ezek,
szépen fölkerültek ügyes férji közreműködéssel a képkereteink a falra, jelenleg tehát van sok-sok fanaholm föliratú szürke képünk, ám így azért már egy lépéssel közelebb van az ebédlőnk is legyen végre az otthonunk része, s nem csupán zsilipkamra a hagymaszagnak vagy átjárófolyosó-projektnek is a vége (ami a konyháéhoz hasonlóan ugyancsak szupertávoli), és tényleg, még éjjel is jó elmenni a fal mellett, így is.hát még képekkel majd!

anyáknapjáztunk, mostanában állandóan köszöntgetünk valakit, ami épp egész jó sorozat, csak minden hétvége pattogósra sikeredik ennek okán, és hát jó volna néhanapján lagymatagon andalogni és még _nem_csinálni_semmit_semmikor egy kicsit. jahh-.
ami meg mintazttudjuk, nem semmittevés, csak épp nem pattogás, hanem csönd és gondolkodás és elmélyülés.
jahh, a vasalást ki ne hagyjam, nemmondommegmennyi idő után végre aprítom.

olyan ez

olyan ez az érzés, ma is megvolt, mint ami ez az alábbi metafora.
futok, futok, nekilendülök, érzem az elrugaszkodást, jó, hogy megy, már a repülés is benne van kicsit, és akkor csak úgy a semmiből váratlanul a homlokom csattan a vasdurungon, én pedig kecses ívben, seggel a földre tottyanok.
tottyanok, de még a szánakozást sem tükrözik a rámpillantó arcok, így van ez, én sietek most, gondolják.
ezt ezek a véletlen vasárnapi és a nemvéletlen hétköznapi helyzetek hozzák, csupa jókedvből és őszinteségből, és nincs mit tennem, mint kiizzadni a rosszérzést, a magam törpülő voltának az átélését.
nagyon kevesen emelnek az arcukhoz, nézik meg, ki vagyok, és mi lenne jó _nekem_.

kezdeni

azzal a dologgal meg most (még?) nem tudok mit kezdeni, hogy eddig is anyás (apás) volt, nem bújt ki ismeretlen helyen / arc jelenlétében az ölünkből, de az elmúlt hetekben olyan naponta látott célszemélyek, mint a mamapapa ('pamama') kezében / jelenlétében sem hajlandó mindig megmaradni.
ettől egyébként mindenki vacakul érzi magát, úgyhogy hess, szorongás, hess ('haaci')

tényleg csak

tényleg csak erről a hisztidologról tudok csak nyilatkozni: vacak.
amikor megéhül, vagy épp elfárad, vagy csak valamiben nem egyezik a véleményünk, hát napról napra hangosabban és professzionálisabban ordít a gyerekem, mondhatjuk, mint a fába szorult.
csudára kell vigyázni a fejhátradobálással, a levetemmagamvalahovával, a kitekergekésnyomulokkal, a hónaljfogásbólkicsúszással, a csintalanulmégisfölállokazértazágyonnal, fotelbennel, a csakazértisekkel, az üvegcsapkodással, ésatöbbi, gyakorlatilag minden egyes fönt említett állapotban ezek bármelyike random érkezhet.
emellé tegnapelőtt óta társul egy csúnya torokhangú nemnemnem-hangulatú, adideadideadide, ami néha accaaccaacca, jahhaj.
nagyon mérges ilyenkor, és időnként nagyon elkeseredett is.
azt találtam ki, hogy állandóan kitalálok érdekesebb dolgokat, meg mesélek mindenféle érdekességről, amiért hát folyamatosan koncentrálni is kellek, de végül eredményes a dolog. meg néha van olyan, hogy hajlandó várni a valami után jövő valamire, hát azzal is operálok.
arról most itt kicsit hallgatok, hogy hányszor veszítem el a türelmem fonalát manapság, de az már egészen haladás, mint mondjuk ma, hogy csak párszor.

dolgaim

az egyébként még vacak, ahogyan egyik dologmtól meg teendőmtől a másikig kapdosok, majd végül egyiket sem teszem meg /oldom meg / viszem végbe. tornyosulás van, amitől pedig egyre jobban blokkolódom.

napjaink

ezek olyan macerás, de érdekes napok.
macerás az, ahogyan éjjel olyan háromórányit fönt volt a kölök, és mondjuk olyanért sírt szívet tépően hajnali félötkor még, hogy hát éjszaka mindenki alszik, köztük a papa meg a mama is, akik ugyebár lent laknak a házban, s a gyermek úgy gondolta, akkor ő szívesen találkozna velük. végtelenül elkeseredett a gondolatra.
én akkor keseredtem el, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem csak a mostanában szokványos negyedórás visszaaltatás lesz.
tegnap amúgy sejthettem volna az éjjelünk menetét, de nem kívántam a nap érdekes voltát ilyennel terhelni.
ugyanis d-val (meg kisfiával d-vel) szépen elautóztunk a közeli m-be, meglátogatni n-t és kisfiát m-et (szép kis kavalkás, mi). miután m egyidős g-vel, csuda jó volt láttamozni, hogyan vannak ezek a kölkök egymással, együtt, helyesek voltak. (pl még nincs meg náluk az az utálatos azazenyimétiedé-korszak, háhhá)
szuperül alakult a délután is, jó nagyot aludt itthon g, és szépen flottul odaértünk az esti ballagási vacsira d-be, és evett szépen, és viselkedett szépen, és nem volt nyűgös szépen, csak éppen.
csak éppen ott volt az a nyüzsgés, meg a nénikbácsik utyuluputyuluztak, meg későn került ágyba, meg frontátvonulás, ehh, még a legszebb nap utáni éjjeli alvást is szétzaklatta volna ez az egész így.
ma meg tehát elaludtunk, így a vendégségünkből késtünk kissé, de g megbarátkozott p-val, a kutyával, és persze a réglátott rokonyokkal sem volt baj, hogy találkoztunk végre.
és miután sem oda (villamosok), sem vissza (kutya) nem volt alvás a kocsiban, gyermekünk ismét túlpörgött, sírogatva és nehezen aludt el, majd ugyanígy ébredt, alig bírtam megvígasztalni.
érzelmi fejlődés szevasz.