de presszió

ezek a keddek már csak ilyenek.
az elmúlt napokat, inkluzíve a hétvégét az életem és vérem a munkáért jegyében töltöttem, sok nemalvással, szorongással és stresszel, unalmas karattyolások hallgatásával, meg azzal az élménnyel, hogy amikor én dumcsizok, olyankor szépen mindig kiderül, hogy nagyjából annyira érdekes vagyok én ésvagy a mondanivalóm, mint az 1998-as nógrádi telefonkönyv.
ezt egyébként kezdem is elhinni, illetőleg magamra alkalmazni.
ennek a szép sorozatnak volt a koronája a tegnapi nap, midőn a dementorok által rámosztott munkaagyleszívásra reggel 8kor jelentkeztem, és nagyjából délután ötig megállás nélkül karattyoltam, szerveztem, kérdeztem, kértem, elviseltem. délre az is kiderült, hogy a nagyjából negyedik hónapja kérdezgetett dolgom, a régit, ami nemigen végezhető otthonról, amit váltig azt mondtak, hogy nem NEM kell végezzek, akkor azt most a helyettem beosztott szippancs nem csinálta meg, mert nem volt kedve hozzá, és amivel csak négy hónapja lóg a munkaadójának, akit ez valahogy nem háborított föl, csak több tízmilliós értékekről van szó, no meg hát úgy tizenhárom hónap szöszögős munkájára, így
hát azt akkor sürgősen csináljam ám meg,
mindezt olyan hangsúllyal, hogy ejnye.
kettőre az is kiderült, hogy mindezt már a hétvégére kellett volna, vagy korábban, és ahogyan nekiálltam, nagyjából a tizenhat ehhez szükséges illetőből kilenc leszúrt, három elhajtott, kettő csak simán nyafogott, egy örült nekem, hogy végre megint én csinálom, egy pedig megígért valamit, majd mára kiderült, hogy átvert a palánkon.
így készültem el ma reggel tízre, miután éjjel a gyermekem háromszor ébredt, éljenek a fogak, és szevasztok egymástól távol töltött napok.
ha jól kiszámolom, azért még maradt valami kis összekapirgálható kedvem, de azt délelőtt nemigen találtam, különös tekintettel arra a fejlődési fázisra, melybe g most lábalt bele, miszerint ha fél percig nem vagyok jelen, mint a villám mászik föl az ebédlőasztalra. (onnan állva vigyorog rám, amikor visszafordítom a fejem)
vá.