sivatag

azt is megtudhattam, hogy "márpedig, aki keresztülnyargal a sivatagon, annak nem lehet tiszta a lelkiismerete."
fontos információ, ezeken mindig röhögnöm kell.

áhh, az a vicces

az, hogy tényleg nincs semmi, na, ez engem is meglep.
ma megint egész nap egyedül voltam, tévékapcsolgatás, mosogatás, semmi, így is mondhatnám-
most viszont a terenszhill meg a badszpenszer, VÉGRE.
olvasom a régimódit, amiben meg az a vicces, hogy a könyv -noha százszor izgalmasabb és érdekesebb- a filmnél százszor követhetetlenebb. vagyishogy oly bonyolult, hogy mikor kiről mit mond, hogy kábé negyven (akárhonnan kezdett) oldal után belefáradtam.
szerintem terenszék miatt ki fog menni a fejemből a régimódi felvétele. vagyis a videjóindítás.
kíváncsi vagyok, a sok mindenféle elfelejtés és tologatás után vajon erre megy-e a koncentráció.
nemigen van bennem most rendes hajtóerő.
majd még jövök.

idén.
*
ps. babot esznek, hehehehe.

hangulat

miután minden nap marad úgy tíz-tizenöt percünk, mikor bámulni is tudjuk, s éppen nem karácsonyi ebéd-vacsora-uzsonna-negyedóra zajlik (noha roppant finomakat eszünk ilyenkor), s még a szemem sem ragad le (tizenegy óra alvás! után), olyankor kis száncsengők csilingelnek és a karácsony szelleme meglátogat. a lelki tartalmak most nem túl mélyek, de lesznek nyugisabb napok is.
a horgolt csillagocskák a nagynéni művei, ő egyébként egy zseni, az ajándékozást illetően mindenképpen. így milyen kínos holnap a névnapjára csokit vinni, mégoly finomat is. még töprengek.

minden karácsony más, minden karácsony jó, és minden karácsony nehéz: ezt állapítottam meg.
egyszer kellene erről is írnom.

ilyen lett fejjel

mindenesetre jókat kacagott az érintett, mikor megkapta. és még a többiek is.

lóti-futi

ez van, munkanap.

minden enyhe jele a várandósságnak pipa. időnként leterít az álom, hirtelen egyik étel sem tűnik ehetőnek, pizza (bruschetta ma, nyamm!) viszont jöhet, lehetőleg mellé uborka, idétlen gondolatok, estébé. popsikenőcsről egyelőre nincs mit írnom, most a háromhónapig csak arra törekszünk, minél kevesebben tudják meg, nem szeretnék kérdésbombákat kapni.

ráérünk még arra.

mostan pedig hazaszalado(un)k, mert ama kézbáb feje ma estig még el kell, készüljön, ha törik, ha szakad. rémséges kínlódásom (najó, vicc) produktumáról felteszek majd ide egy képet, egyúttal leleplezem barátnőmet vele. ez is jó vicc lesz.

pillanatnyilag a kerekfej- hajhogynecsússzonki- milyenarcalegyen kérdéskör foglalkoztat.

csak legyek kész.

babszem jank

12 milliméternyi babszem, dobog a szíve.

hét hete.

eléggé örülünk, s most van min izgulni is.

aztán az úgy volt

aztán az úgy volt, hogy szerintem minden héten volt egy olyan napom, amikor sokkal ajánlatosabb lett volna otthon gömbölyödni a takaró alatt, meleg kakaót inni, és valami igazi jó könyvet olvasgatni (hahó, j.oliverolasznemtommi, már csak ötöt aluszom, s enyém leszel), mert akkor nem történtek volna meg az ilyen napok mint ez, meg a múltcsütörtöki. ez olyan volt, hogy egy kisebb nehézség (egésznapos várakozás egy telefonra, melyet a másik oldalról várakozó telefonálók várnak) (egy otthonhagyott librikártya) (vagy bármi), úgy kiszippantotta a maradék erőt, mint a kisdobozos üdítőből az utolsó kortyot szoktam. ólom költözött a lábamba, a nyelvem nem mozdult, az eszem kiköltözött melegebb éghajlatokra. most itthon vagyunk három órája, s odáig jutottam, hogy már nem vagyok éhes, előszedtem a mai zsákmányokat (mint írtam, megfogdostuk a Drágát, majd szigorúan eltettük (még ötöt alszunk...) (nehéz dolog ez). van már fenyőfánk is, annyira tömzsi és kerek, hogy díszíteni maga lesz a végtelenség, de a bennem élő gyerek szépen ott tapsikol örömében a háttérben -jó lesz ez mégis. viszont egy sejt sem jelentkezett szolgálattételre a szürkeállományomból azóta sem.

megyek, megnézem, hova mentek.

egésznap

az egésznapos töntyögés után most volt három masszív órám, ehhh, ez a hely ilyen. ilyet megyek venni:
meg ilyet megyek sütni:

agyő.

azérvagyok

azérvagyok olyanmísz, mert

* végül nem adtam be a pályázatot, túl sok energiát kívánt volna a megírása korrektül

* mert ezen a héten bármihez nyúlok, az tuti, hogy januárra, vagy csak napokkal, de csúszik, ezért nem merek nyúlni semmihez

* mert még feleajándékom és a királylány keze hiányzik

ésatöbbi, ésatöbbi.

trombita

azért fura így busszal jönni be, mindig akad valami -nincs rá más szó- fura.

tegnap reggel két hatvanas nő beszélgetett egymással. az egyik, kis hegedűhangú, csak néha szólt bele, míg a másik harsányan, igazi trombitahangon mondta-mondta. beszélt arról, mért nem megy többet a kerületi bőrgyógyászatra, meg a karácsonyi bevásárlásról, meg így tovább. nem érdekelt különösebben. de a trombitasága vitathatatlan volt, végig lekötött, mert valami ilyenről olvastam valahol, s akkoriban elképzelésem sem volt, mi is az. hát ez.

*

ma pedig megint megállapítottam, nem bírom a pacsulikat, a mellettem ülő lányon olyan fura szagú izé ült, hogy majdnem leszálltam.

*

és itt a nagyforgalmú utcában meg valaki szépen megállt forgalommal szemben vészvillogóval, majd üvöltözött a ráüvöltözőkre, hogy mért nem kerülik ki. a felfordult világot a ráüvöltözők pedig úgy kivánták visszafordítani, hogy szépen leparkoltak előtte meg utána, s szálltak ki megverni. vidám látvány volt, én pedig most -kivételesen- nem maradtam ott rendet tenni -hogyan is, ugye-, sokkal inkább elügettem.

és most itt ücsörgök, miközben minden porcikámmal hazavágyom.

van már ajándékcsomagoló-ötletem, megvettem hozzá az anyagokat meg az aranyszalagot (igazi arany!), vettem plüsst is, abból lesz (TALÁN) a bábu, a kézbáb.

csak azt felejtettem el, míg le nem vágták a plüsst, hogy a plüss _nagyon-nagyon_ szöszöl.

(ha)bekukk

szóval ideugrottam, jól bevésni (férjek dolgozóban lévén, feleségek itthon "ülvén") , hogy szépen megírtam a (fél)listámat, mit tegyek a héten.
most akkor elhatároztam, ma még megírom a kar.lapokat, annyit pont, amennyi tavalyelőtti-előttit itthon találok, elég is lesz. nem kell képmutatónak lenni. egyaébként is, sokkal helyénvalóbbnak tartom a boldog karácsonyutáni ünnepeket (és nemünnepeket) kívánó opuszokat, mert kar. után már nem kell rohannom az írással, akkor nem csak azért írok már, mert jön valami, amire írni kell, szóval sokkal autentikusabb-
a listában szerepel a mézeskalács, melynek szépséghibája, hogy most, a poszt helyett kellene megsütnöm azt, amit még be sem kevertem, vagy hagytam volna állni, hehehe-
és kitaláltam az évszázad ajándékát a valakinek, akit most két soron át kérek, ne olvasson, szóval amihez kellene egy kevés frottír anyag, egy sablon (kézibáb), de legalább egy tervrajz, idő, péntekig (na ez tényleg abszurd), jahh-
és megjöttek a könyvek szépen, tegnap át is vettem mind a tizenkettőt (13 helyett, mert az egyiket jól meggyűrték), átvettem őket jól, persze a csúcsforgalom közepén, ilyen az én formám-
és szerdán elmegyek dokinénihez, mert jó volna egy gyerek. itt pedig nem sírunk.
hát így zajlik.
most pedig csönd, elpilinckázgatok a konyhában, s hangolom magam az ünnepre. advent harmadik vasárnapja van, s tudjuk, kit várunk.

túl a

mai güzülésen - megállapítottam:

*hogy a deák tér fái, a kéklámpássorosak _csoda_ szépek, nézve őket elérzékenyültem. feltétlen megnézni, mindenki!

*hogy minden metrókocsiban van legalább egyvalaki, akinek a szatyrából csomagolópapír-guriga kandikál ki

*hogy mennyire a jó az ikeába a kijárattól visszafelé célirányosan egyvalamiért menni

*hogy mégiscsak lesz jó a karácsonyban, és pont az, amin tegnap nyafogtam. majd pihenek nyolcvanévesen. na, bumm.

fülesnek, kockásnak jobbulást, hamar.

huhh

ezt néztem meg.

más nap, más világ.

éjjel tizenegykor a taxira várva azt gondoltam, mégis megérte a kínlódás.

aztán ma kiderült, hogy beindultak a karácsony malmai, a könyvek megérkeztek (háhá!), a pólusban van billentyűzet (öcsém), az ikeában van alátét (örs), és még van ma dolgom a dózsa felé is. de nem arra lakom, szóval logisztikailag érdekes kihívás lesz a ma.

de ébresztő nélkül ébredtem (ez mindig kicserél), megbékültünk az emberrel (tegnap ő is, én is mint a zárlatos vezetékek, voltunk), ettem egy pizzaszeletet (ettől végre nem émelygek). hát ilyen nap a mai.

napra föl.

eeeehhhh

itt, összeszorított foggal, duplaannyi erővel, de vonszolom a mát. már kezdek megnyugodni, inkább csak azt gondolom, ez is elmúlik, holnap jobb lesz.

givin'up

föladom. mint egy rakás sárban az előre dagonyázás.

ilyenkor megállok, körülnézek, és keresem a csapóajtót, ahol kimehetek.

nem jó nap a mai.

csak halkan

miután tegnap egy kívánságom teljesült (nevezett gombás-májas rizottó meg bableves) (természetesen hányinger is), ma csak és kizárólag egyet kívánok. ma olyan stresszben ébredtem, amivel már régen nem, hát elárulom, ha csöndben is: ez a mostani karácsony egyelőre kizárólag macerának tűnik. munkailag is, otthonilag is. hát ezt kérem szépen, hogy ennek ellenére hadd élvezzem. nem a legkönnyebb kérés, tudom.

mert miután tévhírnek bizonyult a huszonnegyedikei családi találkozó, így azt is ketté kell osztani, kajában, időben. éljenek a hagyományok. megyünk ezen kívül a papámhoz, meg az apukámék is a huszonhatodikára zsúfolódtak be, idén így. éljen a válás intézménye. szerintem a közeli rokonokhoz is majd valamikor közben kell kiugorjunk. tehát nem nagyon fogok aludni, viszont minden vendégségszünetben ajándékot fogok csomagolni. azt az ajándéktömeget, ami még nem létezik. és zabálni is fogunk, ami azért jó, mert minden képzeletet felülmúlóan kövérnek látszom már és érzem is magam.

príma indítás a meghitt ünnephez.

azt is ideírom, ha már eddig ennyit, hogy életem első ajándéklistáját írtam meg tegnap este, még most is kényelmetlenül érzem magam. én ilyet még sosem.

és különben is. kizárólag otthon akarok ülni, két közös ebéd a családdal legfeljebb (teljes mértékben megvalósítható volna), ennyi a vágyam. jövőre gyereket szülök vagy elutazunk.

rizottó

a gombás-májas rizottó gondolatától pedig oly mértékben folyik a nyálam, hogy szerintem ma muszáj lesz sutba dobnom a szép gyomorkímélő diétás terveim.

jut eszembe, sznob leszek, de lesz egy jamie oliver-újkönyvem, tegnap belenéztem, és azt láttam, az jó, kell, kell, jó volna.

és belenéztem az új nigellába is, és kérem szépen az is jó.

mert enni (főzni) jó.

nanenáné

moziba mennék, uszodába, májas-gombás rizottót főznék, meg bablevest, olvasnék egy jót, csendben lennék, elolvasnám ezt az újabb könyvet (mióta letettem arról, hogy jegyzeteljem olvasás közben a fontosabbját, svájci német, nem is fontos, döntöttem, azóta egyre gyorsabban haladok vele - der geliebte der mutter urs widmertől), moziba mennék, keresnék felsőt az új ruhámhoz, ajándékokat készítenék, meg hozzá környezetkímélő zsákocskákat, szóval.

ezt tenném, ha nem itt ülnék és próbálnék a csigalassú világon egy mozdítást végrehajtani, hogy perdüljön tovább.

és ezen a béna helyen kizárólag a tavaly behozott palacsintasütőm létezik, mint edény, abban pedig igencsak nehézkez lesz a burgonyáimat héjában megfőzni.

szevasz diétás kaja, szevasz éhezés.

foGhagyma

négy szelet pirítós fokhagymával dörzsölgetve kicsit sósan, mennyei. hhhheló. ne ájulj el.

úgy döntöttem, inkább ezt nyomom be bármilyen, az orvoshozidőpontot kérek, ülök a sorban a tüszkölők között, majd megmondják, egyek diétásan-eseménysor helyett. hátha bejön. a fokhagyma fertőtlenít, mondjuk.

mindenesetre az utolsó falatok alatt már folyt az orrom meg a könnyem, szóval erre biztos jó.

ezt azután, hogy éjjel megint a gyomornyomásra ébredtem. muszáj ilyen orvtámadásokkal boldogítanom éhező kollégáimat, hazafelé meg majd a tömegközlekedés résztvevőit. egyen mindenki hagymát, akkor majd nem tűnik föl.

ma már vettem föl, utaltam át, rohangáltam ide-oda, derítettem ki bácsiról, hogy nem német, hanem csak nagyothalló magyar, hehe, a történet, így utólag frenetikus, belegondoltam, gyorsan nyakára lépek a többi munkának (persze sosincs vége, eszerint ma ittalszom), aztán veszek még föl (estére krőzus leszek, hehe), ilyenek.

mik vagyunk

voltam ma már álmodó, feleség, gondoskodó háziasszony, tisztelt utas, bámész utas, tömegben bámészkodó, kedves kolléga, szervező, levélíró, megértő jóbarát, tisztelt vásárló (az három ízben is), tisztelt olvasó.

sajnos karácsonyi bevásárló tömeg még nem voltam, ez egy kissé aggaszt is. de mivel nemrég interneten rendelő is voltam, talán mégsem akkora gond ez.

és leszek ma még zseniális szakács (ehhehehhehe), gyógyulófélben lévő beteg, otthonülő feleség és jó leány-

ez az, amit ma megkövetel a haza. a hétfői haza.

cupp

a jobboldali füldobogásom (fütyülés, súgás, dobogás, csend) a mandarinfogyasztással fülcuppogássá alakult. ehh.

most narancs és mandarin kilókat tömök magamba, attól majd bizti meggyógyulok.

tettek

és most mentem utoljára, ezért hosszúnapoztam, kijártam, elég volt, a második félév nem vonz.
és a németet is idénre intézményesen abbahagytam, majd itthon én egyedül jövő februárig. mindenféle kitűnő ötletem van, már csak egy kis időt spórolok rá.
*
és tegnap, késő este jól rendeltem rengeteg könyvet a libriből, tiszta eksztázis voltam. mert.
könyvet venni jó.
lesz benne olyan is, amit nekem.
még soha előtte így nem.
karácsonyi ajándékok fele legalább megvan így.
huhh.

szombat 78

hetvennyolc darab lámpa dobog a műpa (lumú) Duna felőli oldalán. ma kék alapon fehérben. nekem tetszik ez a szívdobogás-installáció, van benne lendület.
hét órán keresztül hallgattam embereket ma arról, miért, vagy éppen hogyan és mit írnak. beszélt a parti nagy, k.orsolya is (ma épp szőkén) és vámos m. is. lett két dedikált könyvem (hősöm tere - melyről elmondatott, hogy kissé elhamarkodottan adatott ki, át kellett volna még dolgozni, meg az anya csak egy van, aminek az elődjét úgy cirka huszonhat évvel korábban megírta először, majd arra rá tíz évvel újra).
érdekes, ahogyan egymástól teljesen függetlenül összehajlanak az elmondottak, ívelnek egymáson át, amikor orsolya beszél, szóba kerül parti, mikor vámos, olyankor meg a novellák és parti, és viszont. jól esik, hogy ilyen kicsi világ ez a magyar irodalom. igaz, rosszul is esik, mert csak úgy néz ki, hogy jól befogható ez a dolog, mondhatni elolvasható.

gyűjt

váááá.
az emberek kilencven százaléka SOHA nem olvassa el a kiírást. a feliratokat. a felhívások szövegét. a leveleket.
viszont kérdez, és MINDIG ugyanazt, úgyanúgy, jól osztályozható stílusokban.
ezt most csak úgy magamnak, mert TE, aki elolvastad ezt is (applauz, köszönet, hála, mosoly), TE tényleg a tíz százalék vagy.
mosoly.

tetanusz

f állítását, miszerint a tetanusztól be lehet lázasodni (másrészt az immunrendszer harcából kifolyólag le lehet gyengülni) már ezerszer hallottam.
ezt alátámasztandó ma hajnalban olyan torokfájásra (nevezzük nyaki mirigyek megnövekedésének és nyelésképtelen fuldoklásnak is) ébredtem, algopyrinnel tartom lent a hőemelkedésem és kókadt vagyok, mint a téli fű.
ellenben a sebészeten úgynevezett kontrollt végző (nyolcszor elvesztett buba helyetti ragtapszt letépő, érzékeny gyógyult sebet nyomogató majd betadinnal összemaszatoló) _főorvos_ váltig állította, hogy nem, ilyen mellékhatása a tetanusznak nincs, felejtsem is el (idézem): "nem nézek ki betegnek".
arra gondoltam, megmondom neki, hogy ő pedig orvosnak nem néz ki. vagy csak kinéz annak.
majd a friss, érzékeny sebemet szabadon hagyva (spóroljunk-alapon) kipenderítettek, visszér-gyanús lábamra sajnos nem volt idő. kedvem sem, persze. ezután a betegirányítóban kezembe nyomtak négy a4es oldalt, hogy tölteném ki ott nekik helyben.
mondtam, ha adnak ragtapaszt (ujj írófelülete, kell), kitöltöm. jaj, de nekik nincs. jó, mondtam, akkor ez van.
szép élmény volt, megerősített abbéli hitemben, miszerint az egészségügy reformja ott kezdődik, hogy szépen ledózerolni, ami van (ez egyébként folyamatban, jó pár évtizede), majd új helyen, képességek és emberi kvalitás alapján (rendesen megfizetve) valami teljesen újat szervezni.
szerintem a mennyekről álmodozom.
de legalább nem a tavalyi betegirányítós csajhoz volt szerencsém.
és végülis az ujjam már oké.

ahh, a csütörtökök

reggel megint, mint akit éjjel fejbenyomtak alvás közben/előtt/után, nem volt lendület. most sincs amúgy.

tegnap a sebészet utolsó perceire értem oda, dokibátyó a két rendelő között grasszált föl-alá, gondolom, egyidejűleg ott is volt ellátnivaló "beteg". totál kiakadtak, amikor semleges hangon megérdeklődtem, mér' kell a tetanusz, "na akkor ne adjam be most?", jahh, gondoltam erre én.

szuri megvolt, kezem megnyúzva, huszonnégy órája van egy bubám, soha nem gondoltam volna, mennyi mindenre használjuk a jobb hüvelykujjat, azóta kiderült.

a délutánom is a fejbenyomottság jegyében telt el, szerintem valahol útközben egy torokfájós baci is belémköltözött. szóval egészségemről ennyit.

mégsem teljesen nőttem ki a mikuból. este infarktust kaptunk, anyósom, mint télanyó lepett meg minket mindenféle édességgel, csak épp a zacsik annyira zörgősek voltak, hogy mondom, először infarktust katunk, nem tudván, mi az a zaj, majd utána nagyon röhögtünk, ahogyan kiderült.

*

a hibiszkuszom pedig megőrült, ontja a virágokat. az (új) ciklámenem pedig utált a két ablak között szorongani, szóval most huszonötfokban fogom tárolni, úgy kell neki.

hahh, weihnachtsmann

kinőttem belőle, ez van.

ellenben minden mai programom ugrott, megyek dokihoz. sebészet, vér, vágás, vészhelyzet, ilyenek jutnak eszembe. pénteken még megvágtam az ujjam (igazából szokásos sztori, minden héten megvágom magam), de az most, miután egész hétvégén nem volt alkalmam foglalkozni sem vele, tegnap estére begyulladt. éljenek a jobb hüveykujji vágások.

anyukám szerint nem lesz vészes.

szerintem meg a fél délutánomat ott fogom tölteni, és az vészes.

a vészhelyzetet pedig, mióta állandóan véres akciók zajlanak benne, nem kedvelem, helyette jobb a grészklinika, sok kis szappantörténet.

na csók.

dr. gubó

ilyen már ezer éve nem volt velem, hogy egy reggel csak fogjam magam, visszagubózzak az ágyamba, s húsz percet csak úgy simán olvassak.

minden este könyvvel alszom el (de sohasem fölötte/alatta, na jó, néha), könyvvel utazom (mostanában könyvvel-füzettel-tollal), és így tovább, tehát a könyv maga nem meglepő.

sokkal inkább az a nyugi, ami egész napra megmaradt.

a visszagubózás bátorsága lehet a titok nyitja.

*

talán okultam a vasárnapi dolgaimból, ahogyan a Nagy Vendégség Napján képtelen voltam féltíz előtt ringbe szállni (mit szállni, mászni), s félegykor már jöttek is (amúgy soha többé ilyet, mindenfajta ebéd kizárólag kettőkor kezdődhet nálunk ezentúl, ahogy eddig, s minden előttes reggelinek minősül).

*

valahol a gubózáskor ottmaradt az a semminek-sincs-haszna-érzés is.

ráadásul utolsó előtti német ma, szombaton utolsó izé.

*

tegnap, bemenve Érte, s elhaladva egy kirakat előtt, kiszúrtam a Kizárólagosan Tökéletes Kordnadrágot, amilyen alkalom évente egyszer van, s amilyen élményt, magamat illetően soha nem élek át. természetesen úgy állt rajta, mintha, stb. ezt annyira irigylem a férfiaktól.

elcsúszott

igen, elcsúszott. ez a nap.

este későig írtam leveleket.

mostanában az az érzésem, mintha mindenki más is állandóan csúszna, minden ügyemben -hozzám hasonlóan- iszonyú csigák mindenkik.

ő pedig minden este nyolcig dolgozik, behh. szombat-vasárnap hatig, mint engedmény. köszi.

hazavonszolom üres fejemet az üres lakásba.

jegyzem meg, a tömött városon át.

ja, és

igen, itt a torta, mely immár csak e képen, illetőleg emlékezetünkben létezik.
fincsi volt, na.
az a joghurtos-meggyes, amit mostmár úgy kérnek, mint specialitásomat. ami persze jól esik.

vasárnap este van

vasárnap este van.
ma anyuék voltak itt, sebbel-lobbal főztem, sebbel-lobbal ebédeltünk, sebbel-lobbal, de jól éreztük magunkat.
tegnap megint kaptam névnapi ajándékokat, mely a nevem ismeretében igazából vicces. de a kettő darab ciklámen szép, csak fölvetődik a kérdés, hova helyezzem őket. a jelenlegi ablakközeinkbe -ugyan van sok- a virágok cserepestül beférnek (gyerekkori emlék, ablakköz, ciklámenek, nagyanyám), ámde az alj nem. tehát vagy nem locsolom, vagy másfél hét alatt lefőnek róla a bimbók idebent. hümm.
pályázat még sehol, közbevetőleg.
ja, és az ikeában is voltunk. nehéz (és egyben gazdaságos) dolog férjjel együtt menni, mind időben, mind kiadásban megérte, hehe. a konyhába ez a harmadik szőnyeg az elmúlt kettő hónap alatt. kíváncsi vagyok, ez meddig bírja. az előzőre szépen ráöntöttem egy fél liter olajat, az előzőelőző kilyukadt, a mostanira lehet tippelni, mivel és meddig... (jelentem, ma már rájogjurtkrémeztem...)
de a héten vége a németnek, már most felszabadultam. és az írós cuccnak is, még szombaton egy egész nap, s.
a haus ohne hütert jól elolvastam. az utolsó oldalakig érdekes volt. valami olyasmiről szól, amiről és ahogyan egyébként böll könyvei mind: miért rossz még a háború a sok közbeni szenvedésen túl.

olyan vagyok 2.

olyan is vagyok, aki más fölsőjének az árából vesz hat ruhadarabot. csak mert ott termett az a bolt, csak mert most jól esett, a szagot olyan helyeken továbbra sem kedvelem, viszont megint találtam egy világklasszis szoknyát, tele optikailag vékonyító (egyre jobb, ha ilyen van) vasarelly-mintával, hehe, meg rózsaszín kardigánt (egyesek határozott negatív diszpozíciója ellenére rózsaszín)(bugyi), meg meg.

péntekma

ma, miközben végre eldöntöttem, hogy tényleg megveszem azt a fekete ruhát, s majd lesz, ami lesz, találok hozzá valami kiegészítő fölsőcsodát is, forgatta a fejében a pillanatra várva az a rosszarcú illető, hogy megszökik.
majd, miközben mérgelődtem, hogy nem jön, nem jön, a busz, persze, s elindultam, majd visszamentem, fölszálltam a másikra, következőnél le, majd (mérgelődve) konstatáltam, elment az, amire egyébként húsz percet vártam, közben az az illető már szökött kábé.
aztán délután, az éktelen tömegben morfondírozva az éktelen tömeg miben(kiben)létén, eszembe sem jutott (hogyan is), hogy egy elvetemült pisztollyal a kezében szaladgál potenciálisan az éktelen tömegben (akár) mellettem.
ilyesmi akkor sem jutott eszembe, midőn az induló vonatra hatalmas cumóimmal (egy megálló futás, uccu le a lépcsőn, át az éktelen tömegen, késsen a vonat, késsen, uccu, nem bírom már föl a lépcsőn) végül fölértem, három lépcső, szívszakadás, tüdőhalál, remegő porcikák, mozduló vonat.
itthon, aztán felvilágosítottak: egy amcsi (bikfic, ezt azért szabad így mondani most :), stíluselem) szóval egy amcsi filmben élünk.
remélem, azért iskolában lövöldözés nem lesz.
*
ja, és nyilatkoztam, és kiderült, ezt nem szeretek.

olyan

én olyan vagyok, aki előtt, ha összeverekszik két ember, például az egyik kiugrik a kocsiból, miután majdnem (zebrán) elütötte a másikat, aki ezért föl meri emelni a szavát, szóval kiugrik és nekiesik, olyankor rájuk kiabál, majd a kiugrálót még meg is dicséri, mennyire emberi volt.

(aztán tojik, hogy ne jöjjenek utána)

*

meg olyan is, aki maga elől kívánja megvédeni a rokonait, és csak lassan döbben rá, ez mennyire lehetetlen.

de és ezzel szemben például az öcsém, az tényleg hihetetlen értelmes, ami annyira megható..., hogy most inkább rohanok a németre, ami húsz perce kezdődött.

*

szelepblog

összekevert nap van.

nyakafáj, kedvenincs, hullámoktornyosulnak-dekitérdekel nap.

este kiborultam, mert nem vette föl a mobilját, amit soha nem szokott így. ettől elment az utolsó kedvmorzsám is. remélem, csak sétálni. aztán megnyugodtam. viszont reggel ébresztett az óra félhatkor, pótolandó a mulasztott teendőket. félhétig folymatosan ébresztett. akkor fölkeltem, fotelba döglöttem , tévét bámultam, majd hétkor racionalizáltam, hogy ez nem fog menni. majd húsz percre visszaaludtam, immár az ágyamban, ebből lett egy óra. summázva tehát elbénáztam a reggelt is, prímán.

és azon töröm a fejem, hogyan (helyesebben mivel) segítsek a tesóimnak, hogy világosan lássák, egy autó vásárlásával nem könnyebb lesz nekik, hanem nehezebb.

most ilyen van, földhöz ragadtság, ezért emailek megválaszolását is elhalasztottam, bocsi.

és most meg rohanás.

tehát

1. a magyar szállodaszövetség elnökének panaszszózata, hogy jajaj, dekevesen jöttek magyarországra külföldiek, meg hogy hát reklámozni kéne meg országimázs, hajtépésre ösztökélt. tisztelt uram, nem ön van azon a poszton/abban a pozícióban, hogy ezügyben lobbizzon? haver haverjának a haverjává kell avanzsálni és nyalizni ezerrel, ilyen országban/világban élünk, és nem nyünnyögni, hogy jajakormánynemadpézt, de kellene nagyon.
mert ugyan nem ad pénzt, de esetleg lehet másképp is, nem?
*
2. utálok minden kutyatartót, akinek a kutyája nyakörv és nyakörvön lógó telefonszám nélkül él. ma reggel fél nyolckor a belváros közepén ismét egy kétségbeesetten szaladgáló labradorral találkoztam, a szívem szakadt meg, hiába, mert nem volt bilétája. szemét, szemét gazdák.

elsöprő

a mai szorongós-bénázós napban eléggé megnyugtatott, mikor eszembe jutott a szombati film a dzsordzsklúnival, vicces-mókás volt. ritkán fordul elő velem, hogy igazán JÓT nevessek filmen. a ponyvaregény, meg az alkonyattól pirkadatig, s most ez az Ó, testvér, merre visz utad?- hát zseniális. az a legjobb, hogy utálom az éneklős filmeket, helyesebben egy-kettő kivételével csendesen megőrülök tőlük, esetleg agyhalál, de ebben -akárhogy is nézzük- _végig_ énekelnek, és az is inkább vicces. szóval hogy amikor megy a végén a hat kislány és spirituálét énekelnek, hát az egy vicc.
meg az is, amikor azt a kiterített ruhát megtalálják, kétségbe esnek, hogy fú, akkor ő most meghalt, majd felkiált az egyik, nézd, az ott a szíve...

meg a végén, amikor már minden jóra fordulna, de mégis jön a fő-főgonosz, és már úgy tűnik, hogy mindennek vége, azután nagyon vicces, ahogyan a kutya lebeg a vízben.

szóval így nekem is lesz röhögnivalóm egy év múlva, ha visszaolvasom, és aki látta, tudja, miről beszélek, aki meg nem, az gyorsan nézze meg, addig sem lövöm le neki a poént.

a realitás

a realitás talaján maradva pedig ma volt

nyolcvannégy sirály,

egy dolmáyos varjú,

kettő pár vadkacsa

meg egy szarka.

ja és hat galamb.

madárrezervátumban élek, na.

szép dolog a dunaparton sétálni.

tehát

vannak olyan emberek, nevezzük őket az egyszerűség kedvéért ennek, de helyes a "személy" titulus is, akiknek a kielégülést, a megelégedettséget az okozza, hogy magukról egy igazán szép festményt festenek.

az interneten az ilyet olyan nehéz tetten érni, aki egy kicsit személyessé/ kellemetlenné/ terhessé válna, itt minden rossz érzés nélkül kiirthatod (jó, törölheted), lerázhatod, kikiálthatod mások előtt egy mocsoknak, az emberiség szemétjének.

közben az angyalaidról mesélhetsz, a varázslatos kis történeteidről, a végtelen szeretetről, ami benned rejlik.

szerintem vannak olyan személyek, akiknek a démonai angyaloknak látszódnak. de a démonok akkor is azok maradnak, amik.

hihetetlen képmutatást enged az internet, s mint műfaj, maga a blog.

nem azért mondom, hogy egyetérts, hanem hogy tudd, ez igaznak bizonyult megint.

ajjaj továbbra is

azért úgy titokban reménykedtem, hogy azt mondja majd a kedves női hang a telefonban, nem, sajnos ezt mi pont nem támogatnánk.

nem.

azt mondta, de, pont ezért bővítettük a kiírást.

ma például egyáltalán nem akartam ezt hallani.

sosem mondtam magam könnyű esetnek.

mangal ica

és este még azért megnéztük a hungarikum fesztivált, vettem mangalicasonkát (nyamm!), kóstoltam százszázalékos bioalmalevet (zseniális, mondtam?), mézes áfonyalekvárt (ezt otthagytuk, de ezt nagyon sajnálom---), huzigáltam bicajozó famacskát (zseniális), és elszorult a szívem azon, hogy pont ez az, amit támogatnunk kellene, és akkor hónap végén van ez a cucc, ezúton is megrovom a szervezőket.
és meg is dicsérem: ilyet kitalálni: ÖTÖS, csillaggal.
mondjuk a korda bácsiékat hallgatni alatta több volt, mint vicces---

huhh, hosszú nap

ma négy előadást gyűrtem le egymás után.
reggel mártonlászlóval indítottunk, utána jött békéspál, gyors ebéd után háyjános, így a csaplárvilmost már nehezen hallgattam végig (amúgy írni biztosan jobban ír, mint beszél), meg a délután öt órakor az agyhullámaim egyszerűen nem léteznek, egyenes agyvonalat érzek minden porcikámban...
tudod, becsukod a szemed, s mikor az agyad előrecsuklik (fej még nem), felriadsz erre, mire felkapod a fejed. na, azt veszi észre mindenki, hehe.
de megvolt megint az a bizonyos flow, még a békéspál előadása alatt, amikor egyszerűen ott sem voltam a székemben, tudod, gyerekirodalomról esett szó, fél óra meg egy emailcím, ez a nyereség. de hát ha egyszer erre csendül a szívem?
majd lesz valahogy.
gondolkodni nem volt időm, szóval minden gondolkodás holnapra marad.

iwiwiwiwiwiwi

de tényleg.

mit kezd az ember az olyan iwiwessel, aki a volt kollégámnak a felesége, és akivel életemben kettőször voltam egy légtérben, és egyszer köszöntünk. és bejelöl.

csendesen nem jelölöm vissza, de azért ez nem szép tőlem.

és mit kezd az ember olyanokkal, akik négyezerszer háromezer pixeles képet tesznek föl magukról, hogy buci és én? ha netán (hosszú ősz szakállal), de ki is várom, hogy letöltődjön, rendszeresen a bal felső harmad látható csak, kinagyított fejbúb, egy fül, esetleg az egyik szem is látszik.

az ajjaj marad

köszönöm a biztató kommentárokat. jól estek.

*

egyelőre azonban (és szerintem így is marad egy ideig még) mindkét oldal mellett fontos dolgok állnak. a menniben a nyelvtanulás és a mókuskerékből kizökkenés áll, meg berlin és stuttgart, míg a maradásban a reggeli együttébredés összehasonlíthatatlan élménye. és nem sorolom.

egyelőre nincs vész, még az sem biztos, beleférek a dologba az elképzeléseimmel, s hát persze meg is kell írni ezeket. szóval a tegnapi lázas töprengés ma alszik, így dolgozik.

ismertétek/ismeritek/ismerni fogjátok

Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!!
és találjátok meg a média szamárfül alatt a médiában a feltett zenéket (sajna nem levehető, de sebaj, hamarosan megjelenik a cödö)
ennyi grátisz reklámot megér nekem is.
mert nekem jó nagyon, ha hallgathatom.
hallgassátok ti is.

tenni

és tegnap este fölhívott i, írországból, hogy mi van.

a boldogságának örülök, esküvőt szerveznek, lakást vesznek (azt meséltem, hogy ott a bank hitelbírálattal együtt három, írom: 3 nap alatt ad igazolást arról, hogy fog adni sok pénzt? hehe) (és hogy a sokot értsd úgy hogy egy kislakás 50 millió forint fölött kezdődik?), dolgoznak, ilyenek.

de most az is lejött, hogy mennyire talpraesettek meg vállalkozókedvűek. mindig lejön, de a mostani kontextusomban ez fáj, magam miatt.

tehát hogy mit kéne tennem, vagyishogy tennem kéne-e valamit.

olyankor

olyankor vagyok, amikor nagyon sokat segítene egy nagy kéz, amelyik a helyes járathoz vezet.

esetleg az is elég, ha mindenféle jövőképeket lebbentene előttem Valaki, ha ezt választom, mi lesz akkor, ha az, akkor meg mi. de úgy igazából.

igazából a munkahelyhez ragadtság - országban élés-nemélés - már nem magamról gondolkodom csak - és mikor legyen akkor gyerek - és eddig miért nincs - mi végett is vagyok a világon -sokszögben nyüstölöm magam.

végtelenül egyszerű lenne most gyereket várni.

minderről amúgy egy németoszági pályázat miatt gondolkodom. ösztöndíj, tanulás, németül, kint, házastársi pótlék. és nyolc hónap. és nem itt. behh.

asszem

csak az van, hogy haza kéne menni, brokkolikrémlevest főzni a meleg lakásban, leheveredni, befejezni a maradék negyven oldalt, kiszótárazni, s mire megjön a drága, magam elfeledni.

hm-.

hernyó

amellett, hogy csúnya szó, igazából emlékeztet valamire.

például ma együtt utaztam vele.

de hát ez már csak így van.

a szürreálból egyébként csak annyi igaz, hogy mérhetetlenül ádáz kedvem van, nem esik semmi sem jól, minden rossz rezdülés kívülről hatalmas lenyomó hullámokat vet belülre.

megyek, áthangolom magam.

bőr

jó, kiakadok mindig, pedig nem kéne.

ez az a típusú nő, aki mindent teljesen grátisz vár el. sőt.

most az a legújabb, hogy miután pénteken rámripakodott egy munka miatt (ami aztán mégismár, hiszen nem a főnököm), most idejön hozzám, kettesben, tudod, a másiknak, a leszúrósnak, annak volt hallgatósága a háta mögött, tudod, jeletőségteljesen szemforgatósan, na _az_ idejön ma, kedden, s azt a tárgyat akarja innen elvinni, ami az enyém, én vigyázok rá, ápolgatom, ilyenek.

mondom neki, nem. ígérget. mondom neki, nem. erre halálosan besértődik.

váááá.

és még kimaradt

a péntek délután meg az este, amit a nyugati aluljáróban töltöttem a szolidaritás éjszakájának estéjén. szerintem érdekes volt, végtelen sok kontraszttal.

a hömpölygő, szájelhúzóktól kezdve a hú, ittmitosztanak-szegényeken át a fú, de nehéz dolog ez, mit segíthetnék-illetőkig mindenki járt arra. de valahogy ez így együtt kerek volt.

igencsak abszurd volt az is, amikor a padlótérkép vár-részén saját házukat keresgélők mellett öt méterrel -olyan csepel és dél-buda környékén-, sapkát meg zoknit osztottak a kavalkádban.

az is, amikor este a fejem a párnámra tettem végtelenül éles kontraszt volt, még akár csak azt az éjszakát illetően is (voltak, akik kint aludtak az aluljáróban), hát még az összes éjszakát tekintve.

*

s miután a következő éjjelen 10 órát aludtam (soha nem), éles kontraszt volt a hétfőre virradó, mikor is folyton arra ébredtem, hogy

1. nem alszom

2. rémálmodtam (a szokásos háború-tematika mellé most egy nem szolgálnak ki az étteremben álom is társult: kétségbeejtő módon undok helyzetek, valószínűleg éhes voltam)

3. már reggel is van.

*

aztán tegnap este fölhívott vé, akivel radikális voltam pár hónapja, s kijelentettem, hogy soha többé, mert minek látszatban élni, s hát erre ő most meg. egy órát csacsogtunk.

ettől (is) persze kiment a fejemből a húgom, akinek ígértem valamit, mire ő berágott (természetesen semmi sem fekete-fehér), tehát a veszteséglista sosem egyenlítődik, netán pozitív, ha megszakadok sem.

de hát így állok most.

kimaradt

vas ár nap

öt névnapot egy csapásra.

karácsonyi hangulat és ipari mennyiségű ajándék után -estére kelve- egy kis nyugalom.

kaptam én is egy halom mindenfélét. van köztük egy csokiflip is, mely március óta készül nekünk. meg horgolt karácsonyfa-csillagok is. szép dolog az, amikor mások töretlen ajándéktehetsége újra lelkesít engem is, visszatérni a gyökerekhez, megint úgy, ahogyan pár évvel ezelőttig. huhh. jó, hogy még csak ma van. hátha tényleg fogok ilyenre tényleg időt aprítani karácsonyig. tehát.

aprítsunk egy kis időt, tegyünk hozzá gondolatokat, gondoljunk mélyen az adott személyre, vegyünk még hozzá egy nagy lélegzetet, és egy fél mosolyt. így bármi is lehet belőle.

szombatok

ma az úgynevezett akadémián beadtam az írásműnek nevezendő szösszenetet, félve olvastam el, csak ott mertem (kinyomtatva, állandósítva, határidőpontban ugye már nincs mit tennem), a fél kiló disznóakármin persze kiakadtam, mennyire nem igazi.

na. egyszerűen nem bírtam leírni jól, mi volt bennem, amikor a nénit láttam az önző kutyával. ez van, nem vagyok író.

az akadémia egyébként tényleg úgynevezett csak, fenntartásaim számosan hemzsegnek a nyelvem hegyén, mért. ár-nyereség viszonylatban messze alulmarad az érték. igaz azért, hogy az író-költők legtöbbjéből esszenciálisan kaptam e pár délután alatt, szóval nincs hiába még így sem. egy kukorelly endre tényleg úgy beszél pl, mint ahogy a kukorelly endre ír. és kornis mihályból is süt "a kornis", és az jó. hát még konrád györgy, ahogyan látogató-hangon mesél arról, mi is az, írni, a számára. ne is nyafogjak, tényleg. ezek igazi élmények, hát látod, megmaradtak.

a mai cucc első része végtelenül elbénázott volt, de a mindenféle morc végül névnapi ajándékfontolgatásba torkollt, tehát jelentem, azóta (este, éljenek a plázák) megvásároltam négy személyre a dolgokat. senki nem kap alkoholt, sem dohányfélét, az interpellálók (mert nem lehet mindig azt adni) sem kapnak könyvet, kevéske csoki is van benne (mert akkor is az a legkelendőbb). már csak a teszkóban nem talált diétáscsoki figyel, s kész. jöhetnek az e-k és f-ek.

és hirtelen karácsony-kedvem kerekedett.

kisfiúk

amúgy pedig reggel találkoztam j-vel, aki sz-t, a kisfiát, és z-t a kislányát sétáltatta.

figyelj, sz, mondd andalgónak, hogy szia, andalgó. szia, andalgó. szia, sz, integetek. megyek kifelé. j, sz-nek: hangosabban mondd, mert nem hallja, SZIAAAAA, kiáltja erre hosszan elnyújtva. vicces volt, na.

amúgy meg arról jegyzett meg magának, hogy mi lakunk a létrás házban.

tetszelgés?

néha elvetődöm arra az oldalra, arra, ahol az írója természetesen magára vette, csak rosszul, amit anno "mondtunk" neki.

és már megint nyafog, hogy ő a "gonosz", így idézőjelbe téve, vagyis csak nyafog. vagyis tényleg nem az jött le neki, ami volt, hogy VALAKIT nagyon megbántott, hanem hogy ő már gonosz is, ő szegény. erre mondtam neki, hogy hiányzik belőle valami, ami pótolható volna, de hát neki nem kell. valami objektivitás, valami külső emberek szemével látás, olyasmi, hogy te, X, ez tényleg túlzás, ennyire nem volt ott/vele rossz, sőt, hát ismered magad, távolítottad őt is magadtól rendesen, már ott.

szóval megint sajnálom, azt is, hogy többre érdemes emberek ilyenek csak, meg azt is, hogy ebbe a pár sorba megint belebotlottam. az ő nagy örömére még ennél is rikábban látogatok el oda. de ha megint belebotlanék ilyen sorokba, csak mondom, nagyon fájna.

tehát

ma tehát a németre a vizsga miatt nem megyek.

nem árt leszögezni, naplózni, mi is van. stresszben voltam ma miatta, tudom, amit tudok (helyesebben: azt, amit nem), és így kisebb a lúzer-érzés a lelkemben, mintha megírnám, és úgy bénáznék. ja, amúgy próbavizsga, felsőfok, ilyesmi.

a tanár miatt nem megy, ezt is ideírom. magamnak.

(nefelejtsem, következő félévben jól megnézni, mennyit adok és m(k)ire)

mindebből az következik, hogy itt dekkolok negyednyolcig, ami egészen szürreálisan idióta dolog.

hát ezért vagyok időzavarban. de ha egyszer a (mégálló) skála túlfelére kell jutnom, nyolcra. szóval akkor kepesszek-e haza, fal megérint, visszavonszol, vagy itt csücsül, szidja magát a háttérben, ami olyan nagyon nem is hallatszik, merthogy szól az akármi, amitől egész otthonos itt.

hümm. bénabéla.

*

jót turkáltam legalább a személyiismerős-tárban.

kérdem én:

1. ki milyen megfontolásból tesz föl 3000x4000 pixeles képet az arcáról/kutyájáról/a horvát tengerpart egy sziklájáról.

2. a klasszikus: aki köhintett egyszer a jelenlétemben, majd azt mondtam erre neki, hát egészségedre, az vajon ismerősöm-e.

3. az üzenőfalon a személyes üzenetek megjelennek nem személyes ismerősöknél is. ezt vajon tudja-e mindenki?

ehh, én meg itt csak firkálok. erről is tehetne föl valaki hasonlóan pikírt hangú kérdéseket ám.

kórház

m-ék kórházba kerültek, legalábbis a legkisebbjük. m éppen egyedül menedzseli a családot, mert a párja időlegesen konferenciázik. az úgy volt, hogy megyek a legkisebbet lötyögtetni, hogy ne nyöszörögjön, míg a többiekkel nyüzsög az anyukájuk, és gyakorlatilag az indulásom előtt értük el csak egymást, hogy akkor most ők inkább kórházban, intenzív meg ilyenek. tüdő nyuszi, ami tízhónaposoknál intenzívosztályt jelent, sajnos. ami a legextrémebb volt a történetben, hogy este mondták a szoptatós anyukának, hogy akkor éjszakára menjen nyugodtan haza, majd reggel lehet látogatni. aztán pár órás erőfitogtatás után végül megengedték, hogy egy másik osztályon aludjon, de persze nem ébresztették az éjszakai etetéshez, így reggel egy, a sírástól tökéletesen kimerült gyerekhez mehetett be reggel.

azt bírom m-ben, hogy ettől függetlenül sem nem pánikol, sem nem panaszkodik.

azt is csak mellékesen mondta, hogy ő maga szintén beteg, s miután kettőféle antibiotikummal kezelték, végre vesznek tőle mintát, hogy mégis melyik baktérium okozza a dolgot.

morbid dolog ez a mai magyar egészségügy.

mondom, hogy szürreál

itt a postásbácsi, mondja az előbb egy vékonyka női hang a kaputelefonba.

szür

erre az előbbi beszélgetésünkre tökéletesen jellemző volt a szürrealitás. néha (gyakran) tiszta gáznak érzem magam, minek megyek ilyenbe bele. de igazából kikerülhetetlen.

ilyen a gyár.

nem is mellesleg ismét fölbukkant az őrült szociopata nő, akitől (legyen az csak a neve is) kiver a víz, felködlik a tavalyi, tavalyelőtti, ésatöbbi évek egy-egy összekoccanása. tavaly már ott tartott a dolog, hogy azt vetette be, hogy amit én megbízhatóan másként tudtam, márminthogy én végzem azt a munkát. de az semmiképpen nem úgy van: kitalálta, hogy a főnököm átadta neki, kössünk vele szerződést, éppen most beszélt a professzor úrral (?). gondosan utánajártam, természetesen akkora hazugságokat mondott, mint egy lakóház(tömb). hát valahogy nem kötöttünk szerződést, vicces lett volna. emellett a nyelvezete annyira hihetetlen, hogy nem merek egy szót sem ideidézni, mert a végén (a privátmobilszámom után) itt is rámtalál.

s miután munkaköri dolog ilyenekkel csacsognom, hát ide nekem a rozsdás bökőt, lesz még találkozónk az éterben. különösen, miután weboldala három év után sincs a referenciái bemutatására...

amúgy tényleg csak bámulok, mennyire furák vagyunk mi, emberek.

Rácpácegres

"Besötétedett, nagy szelek hujjogtak a puszta fölött. Három teljes napig nem kelt föl a nap."

(Lázár Ervin: Csillagmajor, A porcelánbaba)

Amúgy ebben a novellában most olyan négyszer többet találtam, mint amikor régen elolvastam. a dián olvasható ez is, meg még több más. azt szeretném hinni, ha sokan gondolunk rá, meggyógyul.

panaszkórus

miután a jut(y)úbon jól megnéztem a darab negyedét*, s közben jókat röhögcséltem, rákerestem, mi is ez a Helsinki Complaints Choir, igazából az, ami a neve és ez rém vicces. ott az pölö rettentő gáz, hogy nem kérdezik meg a "public" szaunában, önthetnek-e vizet a kőre. nem utolsósorban a zsepi sem elég puha.

*azért csak a negyedét, mert úgy mászott le ez is, hogy szakállam nőtt közben.

mindenesetre a csengőhangok (AZ a BIZONYOS különösen) idegesítőek...

hogyisvolt

miután szombaton is itt dekkoltam, minimális hatásfokkal, persze, de azért itt, hát most nem emlékszem, volt-e egyáltalán hétvége.

ja, valami volt, a vasárnap este prímán vasárnapestésre sikerült, még a gyűrűkura3 is jól belefért.

olyankor mindig zavarban vagyok, hogy névnapi köszöntőesemesekre mit kell válaszolni, kell-e egyáltalán. vagyishogy eltöprengtem, hogy ebben valószínűleg olyan ósdi vagyok, az email még belefér, oda még bírok mit mondani, az esemes jól esik, de nem bírok rá válaszolni akkor sem.

az előbb pedig megbeszéltük azonoskorú kolléganőmmel, hogy éppen hol mi szokott fájni. az ilyen irányú beszélgetésekhez is hozzá kell ám szokni-alapon.

ittfelejtődtem

ma tízkor az állomáson a vonat csak olyan találomra állt meg, hogy fölvegyen.

miközben vártam és bambultam, azon is gondolkodtam, milyen volna kerekesszékben tölteni az életem. valószínűleg engem is a személyteher-vagonban szállítanának, nem negyvenfokos koszos műbőrpuffokon, majd félórákig emelgetnének a barátaimmal együtt le meg föl azon a kis emelőkén. minden relatív, az is, hogy ez most "jó" vagy "rossz".

mert például az sem kategória, hogy vajon szép-e a fővám tér felett kavargó galambtömeg. messziről az, de éppen nem álltam volna alattuk.

a morcomat a füles levele küldte messzebb. jókat írt, bár szeintem ő erről nincs meggyőződve. én igen, ez legyen elég.

és jó helyen kapisgál, ez egyre nyilánvalóbb, amikor a szétesésem okait fejtegeti.

amúgy egészen jól vagyok az elmúlt napokban, néha látom önmagam egy-egy pillanatra.

parlament

ez olyan életemben-első-dolog volt.

olyan volt, mint megannyi más. tudom, hogy egyszercsak hirtelen adódik majd valami alkalom, nem tervezetten, nem megcsinálva. egyszerűen adódik.

így adódott, hogy énekelhettem (nem egyszer) a zeneakadémián, így jött létre számtalan utazás és barátság, így írok blogot, így találkoztam (és ez az egyik legjobb) Vele.

így adódott, hogy ma megnéztem magamnak a Parlamentet.

kevés ilyen szép épületben jártam, különösen kevés épületben jártam ilyen emelkedett örömmel. a parlament engem megvett, nem bírtam nem szélesen mosolyogni. örömmel tekintettem meg a magyar népnek adományozott kétméteres herendit, s azt gondoltam közben, hogy örülök ennek az ajándéknak.

persze konferencia volt, meglehetősen gázocska, de a szünetben bebarangoltam a bebarangolni-valót, ismét csak vigyorogtam, többek között a vécében a faborítású tartály és a műanyaghúzóka abszurditásán. de ugyanígy tetszett az ültetési rend táblája az alsóház előtt, rajta a nevekkel, tisztára, mint egy szülői értekezlet.

és az még mennyire tetszett, amikor távozóban pár percre egyedül maradtam a koronával, jogarral, ilyenekkel a kupolateremben, maradandó érzés volt.

(igaz, elolvastam az alapító nyilatkozatot is, melyen a márványba vésett kívánság szívbe markolóan szép volt, csak jobban fájt így a be nem tartásuk.)

az országom háza szép.

tavaly ilyenkor

ilyenkor mindig megnézem, mit írtam és hogy voltam tavaly ilyenkor.

tavaly ilyenkor is kábé ilyenre kevesedtem, csak talán hosszabbak voltak a mégsemazértannyira- idószakok.

jövő ilyenkor szeretnék valahogyan jobban létezni.

meglegyint

megint elkapott a szele ennek a rossz valaminek, ami hónapok óta ki-bebújik bennem.

nem jó nekem iwiwet nézni, annyi ismerőst látok, olvasok.

és blogot sem mindig jó nekem olvasnom, pedig jó, de valahogy olyan, mint az a svédgyerekvers az akváriummal, ahogyan a téli estén a kislány benéz másokhoz.

sokkal jobb volna becsöngetni, az van.

-

azért nem minden rossz.

ma megünnepeltük a szülinapom meg a névnapom, meg az anyuét is, és komolyan, rég volt ennyire jó. ennek a délutánnak az emlékét még sokáig ölelem magamhoz.

kaptam persze kesudiót (mint tudjuk, az jó nekem), meg rózsásdobozt, meg másféledobozt, és végre kaptam könyvutalványt (hidd el, az nekem rettentő jó).

-

és osztok-szorzok, és az jön ki, hogy végülis jól kell legyek.

hála

ámde hálás vagyok a napjaimért, finoman szólva ugyanis túl-, de azért jólszervezettek, na.

ott van pl az, hogy mondjuk most éppen itt ülök bent, a gyárban, és egészen haladok, mindenféle nyomtatók és fénymásolók kisangyalkodtak, kétszer négyszáz oldal, a fele meghajtogatva már. fú, de hatékony vagyok.

és az is belefért, hogy találkozzam személyesen a konrád györggyel, egyszeri és megismételhetelen élmény. olyan ragyogó és tiszta ajándék volt, mint ahogyan a kagylónyitogatást képzelem, egyszer csak rátalálsz az igazgyöngyre, kezedbe veszed, s elámulsz, milyen szép. ő az, aki prózában beszél verseket.

komolyan

hát itt van.

a magyarázat, amire olyan régen vártam.

cseppet sem szívderítő, inkább borzasztó, de ez van.

ez van.

hívjuk bárminek, bármilyen oldalról, csak hogy tudjuk, klassz nagy színjátékban vagyunk a nyúl a palettán.

olvasd el és véleményezd.

árnyék

világosan látszik, ahogyan soha nem tudom (majd/már/estébé) átlépni a sajátom.

ajándék

szóval csak egy éve vágyom arra nagyon, kicsit inkább titokban, hogy ezt a sor képet bármikor megnézhessem. ez olyan vágy, amit úgy teszel el, hogy fú, nagyon jól esne, talán valamikor lesz is, de csak várod a csodát. jelentem, a csoda tegnap elérkezett, a szerető férj jóvoltából, aki egyszercsak leszedte nekem innen, majd odaültetett a képernyője elé (önmagában ez is esemény amúgy), majd nézte, ahogy könnyes szemmel végignézem a hosszú változatot.

hmm, és megintcsak hm.

falat kenyér

igen, a tegnapi szünnap tényleg úgy kellett, mint éhezőnek a falat kenyér.

igaz, ma megint szédülök, és éjjel meg (vagy éppen ennek okaként) iszonyút álmodtam, de azért a tegnap egy igazi jó volt.

elmentem a nyúl gazdájához, aki stílszerűen (utalok itt meg nem nevezett becenevemre, amit egyébként ő hintett el mélységesen a köztudatban, szerintem, remélem, lekoptathatatlanul), szóval stílszerűen ennek a növénynek az asztal közepére állításával emlékezett meg rólam.

egy jó zónásat ebédeltünk (ha azt gondolnátok, hogy mondjuk pacal vagy zónapörkölt volt a dolog, hát jót tévedtek: zóna _diéta_ szerint fogyasztottunk zárójel: meglepően normálisat zárójel be) meg csacsogtunk is egy jót.

otthon végre egy napon egy helyen voltunk a drágával, és ez volt a hónap fénypontja is, tudod.

olyan, hogy hazamegyek, s addigra elmosogat, meg miközben és konyhában matatok, ő nézi a csillagkaput, többek között.

.

kedden egyébként a németen a nominalisierunggal szenvedtem hatalmasat (amit persze nem sok minden indokol, hiszen nem egy bonyolult feladat, valami olyasmi, hogy egy igés-bármilyenes szerkezet helyett az azonos értelmű főneves szerkezetet használj).

.

amúgy az álom az volt, hogy egy autó mellettem bucskázott le egy hegyoldalon. az iszonyú az volt, hogy láttam a nőt, mielőtt elindult volna lefelé, ott sejtve az utat, és rá is kiáltottam, mire fékezett, de már vitte a lendület lefelé. szóval mintha én lettem volna a felelős. iszonyú érzés volt. azóta szédülök.

asszeretném

asszeretném kérni, hogy egyszer és mindenkorra (vagyis négy év múlváig) tessenek kéremszépen lemondatni minden demagóg szöveget.

asztisszeretném kérni, hogy mostmár koncentráció (gondolj, gondolj) és tágabbra nyitott szemek és objektív tekintet őrködjék a lelkünk nyugalma felett.

ésasztis, hogy maradjunk meg a szerető kapcsolatoknál, építsük a barátságainkat, a szerelmeinket, a családunkat, az országunkat, vagyishogy építsünk.

mostanra századszorra botlottam bele utálkozó, demagóg szövegekbe általam amúgy kedvvel látogatott helyeken, s nagyon elegem van ebből.

arra gondolj, légyszi, amikor írod, indulat, ilyenek, hogy inkább próbálj meg valakit biztatni helyette. biztass engem, aki nagyon el vagyok veszve mostanában. vagy méginkább biztasd bikficet, akinek a mamája nagyon beteg. vagy biztasd szirka anyukáját, hogy legyen a mindennaphoz ereje. és sorolhatnám, tényleg, estig.

inkább. légyszi.

piac

pénteken a piacon megtekinthettem, milyen az elnyomó anyai szeretet.

konkrétan: tolta el magától a kiskölök az anyját, aki csak úgy falta a puszikkal a gyereket. olyan féléves lehetett. mert hát honnan számítsuk a rontást, a túlkényeztetést meg az egymás fejére növését és agyára menését. hátam borsódzása meg is volt aznapra.

jó, persze, nincs sok jókedvem, de ez most akkor éppen passzentos is.

elfogytam

igen, valami ilyesmi van.

pillanatnyilag tárgyilagosan, majdhogynem érzelemmentesen veszem ezt tudomásul.

egy olyan tíz éve úgy éreztem, temérdek minden vagyok. a szó jó értelmében. nyilvánvaló volt, hogy van jó pár hibám (az is úgy körvonalasan, hogy mik), megvolt az is, hogy mi nem érdekel. de potenciálisan mindent csináltam és mindenre volt erőm.

a mostani lúzerségem eredetére még rá kell jönnöm, mettől számolandó, mert most már egy ideje nem érzem ezt. most azt érzem, túl sok a körül és túl kevés a belül. pontosabban a dolgok külső állásától függetlenül túl kevés a belül.

egyszer régen megtanultam, ha valami (valaki?) nagyon nem akar/bír/tud/képes működni, szépen meg kell állni, hátraarc, séta vissza, megkeresni, hol szakadt el a szál. az nem igaz, hogy az irány rossz, valami más kiálló kő szakított el itten valamit.

.

amúgy tegnap, a spiró-előadást nagyon élveztem. jól esik, amikor valaki világos, tiszta gondolkodású, s ráadásul még nagyon okos is. olyankor nem érzem magam kevésnek, mert az ilyenfélék nem éreztetik, hogy az volnál.

83.

83.

hát ilyen a blog-dolog

találkoztam egy tündércsaláddal.

mozdulat

az a mozdulat, mellyel öreg hölgyek keresztet vetnek egy templomhoz közeledve vagy a harangszó alkalmával, régen, radikális korszakomban nagyon zavart. nem tartottam elégnek. mostanában jól esik. az emberi törekvést látom benne a jóság felé.

így öregszünk.

ezt a levelet kaptam

ebbe van beleírva száz kedves szó (majd megszámolom), és egyben ez a képeslap az, melyet képtelen voltam továbbadni, annyira megtetszett, ezért kaptam én. az életben még sokkal szebb.

hiába

fölsóhajtok, amikor nálam százszor okosabb emberek kimondják helyettem, amit gondolok.

és ezt most itt a szó legkitűnőbb, legazonosabb értelmében.

innentől kizárólag

csakis arról a terrorista katicáról vagyok hajlandó értekezni, aki hatására vasárnap majdnem meghaltam.

mostanában ilyen típusú támadásoknak vagyunk kitéve, minthogy ősz van, szóval ezek a kis izék furakszanak be a lakásba, mert nálunk már meleg van, kint meg hideg. szóval állandóan poloskákat meg katicákat hajigálok kifelé.

gyanútlanul fogtam meg ezt a kis szemetet is, hogy akkor kihasználva az (új) lépcsőházi ablakot, eltávolítom a nemkívánatos (kettőpettyes) személyt. bal kezembe szorítottam, ahonnan minduntalan kimászott, repülni óhajtott. mondom, jól lefoglalt, így hát a lépcsőre érve zoknis lábam a kanyarban magcsúszott én háttal a lépcsőháznak elindultam lefelé, katica a balomból kiugrott, eltűnt azon nyomban. utolsó próbálkozásként (james a. bond) (kisujjammal, mint a tomkrúz) jobb kezemmel elkaptam a(z új) párkányt, mely kiállta a szakítópróbát, és megtartott.

ezek után heves szívdobogással és olcsó szavakat elmorzsolva az orrom alatt kutattam -hiába- az eltűnt célszemély után.

ezt is túlélve, meg a tegnapi napot is (eső, front, álomkór, ilyenek), este megtaláltam aztán. egy mozdulattal lepöccintettem a tenyerembe, ajtó kinyit, katica repül. így szórakozzál velem, mondtam.

1944. január 17.

RADNÓTI MIKLÓS: NEM TUDHATOM...
.
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nekem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

akinek nehéz most

bikficre gondolok, meg arra, milyen pillanatok alatt eltörpülnek az ilyenek mellett az "események", meg az általuk keltett rosszkedv és morc. bikfickém, tarts ki.

ünnepek

nem, az ünnepek velem nem úgy zajlanak általában, ahogyan azokat képzelem, hogyan kellene.

úgy képzelem, hogy amikor megünneplek valamit, vagy valakit, olyankor kíváncsi is vagyok rá. elmesélem róla, nekem mit jelent ő/az, meg elmeséltetem vele, milyen volt is neki korábban. beszélgetünk, ha más nem, gondolgatunk arra, ami vagy aki már nincs ott, szomorkodunk is egy kicsit, de inkább örülünk, mert az ünnep az valami olyan.

családilag kellene megtanulnom először ezeket a dolgokat, megpróbálni rávenni a velem élőket, meg magam, hogy így volna jó. s aztán talán már másokat is megérinthetne a dolog.

ez a vágyam, de rendszerint mégis gyenge vagyok megélni.

őszi tavasz

merthogy volt mindezek előtt egy hétvége is.
pénteken jól meg lettem ünnepelve, meg az apósom is.
ezúton üzenem azonban, köszönöm, hogy egy darab csoki sem hozatott, jövőre a körfigyelmeztetéshez hozzáteszem majd, hogy csokit és cserepesnövényt sem kérek szépen. jó, szépek, meg tényleg kedvesek, de amikor a saját anyukám ad tüskés pozsgás virágost, noha tudja, mennyire nem kérek ilyet, akkor azért elgondolkodom a dolgon. najó, csak vicc.
na de, lett nekem szép narnia-könyvem, mind a hét rész, eredetiben, már egy hónapja mentem vissza újra meg újra a libribe kicsit megsimogatni, meg köszönni neki, most végre otthon tehetem ugyanezt vele. mert természetesen ennyi időm is van rá, nesze nekem.
hihetetlenül kedves levelet is kaptam, a férjemtől, aki egyben a barátom is, meg még annyi minden, és kértem hogy írjon, de olyan kedveset írt, mintha nem is kértem volna. hát ez tényleg ünnep volt. gyakran az ilyen dolgok amúgy csak utólag derülnek ki.
szombaton aztán jöttem dolgozni, meg mentem irodalmazni, meghallgattam a kukorelly endrét, akit érdekes volt meghallgatni. amúgy úgy beszél, ahogyan ír, ez volt az egyik legérdekesebb.
és vasárnap négy óra tizenvalahánykor megnéztem életem legkékebb házát. n-ék költöznek oda hamarosan, már meséltek róla, de így -látva is- hihetetlen.
az ajtófélfa, a csempe, a fürdőfal, a vécépapír, mind kék. és mindegyik eltérő árnyalatú és intenzitású, és ami nem kék, az is annyira fura, hogy az gáz. szegények, most gőzerővel festik fehérre meg mogyoróra a falakat, szerintem sok köbméterrel lesz nagyobb a lakásuk.
arról nem is beszélve, hogyan lehet a türkizkéket, a fürdőszobazöldet és a hányásrózsaszínt egy apró helyiségbe elhelyezni, még ha a vécépapír türkizkék is... hehe. jóóóókora ízlésficam, minimum a látlelet. szóval azért megdícsértük őket, mert a ház, noha kívülről is kék, érdekes és jó lesz nagyon.
este még volt formaegy, felvidított, hogy lehet ám így is versenyezni. és a paliklászló hozta kétszer a régi formáját, üvöltött, ahogyan a torkán kifért, és ha eltekintek a bívöszésbathedes rihegés-röhögéstől, amit gyulával együtt lefolytattak, egész emlékezetes verseny volt ez így nekem.
a tegnapiak okán pedig még nyugodtan írhatok pikírten.

eehhhh, föld, föld, itt maradtunk

én szégyellem magam, pedig mi közöm ezekhez.

nagy a mi állatkertünk, és sok az olyan nagy majom benne, akinek _tényleg_ nincs jobb dolga, mint verni a kerítést, azt skandálni, hogy monnyonle, miközben a harang azokért szól, akik miatt (is) lehetséges -helyesebben: akik által (is) megteremtődött a lehetősége annak a szabadságnak-, hogy ott bomoljanak.

haragszom rájuk, s haragszom mindazokra, akik a tévékben is nyilatkozva tovább hergelik _ezeket_.

és haragszom erre a népre (ha csak egy poszt erejéig is), hogy ennyire szánalmasan nem bír poetikus magasságokba emelkedni, egymás kinyújtott jobbját elfogadni, s ha egy napra is, de EGYÜTT lenni, megélni, hogy azért itt jó nekünk.

ettől rossz nekünk itt, majdnem kizárólag.

mavananapja

éljen, éljen, éljen, éljen kunkori.

ismét prímszám lettem. két éven belül a második, egy matematikust szívesen megkérdeznék -lustaság, lustaság, te csodás-, vajon húsz fölött hányszor fordul elő ilyen. mondjuk optimistán 90-ig. valaki?

.

.

tegnap még úgy ébredtem, hogy ott volt a sérülés emléke, meg az a gonosz tekintet a lelkemben, de aztán váltottunk róla még pár szót az én drágámmal, s aztán a nap egész prímán telt. rengeteg fontos dolog elintéződött. meg megsütöttem életem első (hihetetlenül rágós) sacher tortáját, ajándékba. meg jól meg lettem ajándékozva, és a közös megünneplés is megvolt.

ma meg itt vagyok megint, kis munka, aztán kis irodalom. térey j és kukorelly e. a másodikuk szép ünnepi ajándék lesz, ezt remélem.

és még a nap is süt.

valahol megvagyok már, nem annyi darabban, mint a héten voltam, kevesebben. így kicsit jobb.

ahogy ma

ahogy ma rámüvöltött ez a barom, olyan volt, mint amikor mész az utcán, szép az idő, épp mosolyra húzod a szád, s megkérdezed a zöldségestől, hogy van, mikoris bézbólütővel hátulról rádsuhintanak kettőt. nem egyet, nem hármat.

megkérdeztem, amit tegnap újra átküldtem, mi lett, tudott-e válaszolni annak, aki egy hete várja, vagy esetleg... erre elkezdett üvölteni velem, hogy őneki (?) (????????) erre nincs ideje, ezer dolga van, hagyjam már (mivan?) békén ezzel, majd győztesen átvonult a szomszéd szobába, nem először, dézsávű-omlás, mentem utána, aztán átjött, elmondtam, mit nem értek, közben egy nagy hányásként nézett rám, s megértettük, neki kellene mégis. aztán átment megint a szomszéd szobába és másfél órán át röhögcsélt azokkal.

olyan is volt ez az egész, mint egy sunyi kutya, mész mellette a kerítésnél, észre sem veszed, s a semmiből, hátulról ugatni kezd, infarktus. legalább, ha nem kap mondjuk a kezedbe, mint ez itt.

belőlem azt a tegnapi ébredező lelket, öntudatot, mégis-megelégedést teljesen kiszívta.

persze ha ezt most konkretizálva elmesélném, mindenki megnyugtatna, ez ilyen, mit vártam.

de nekem kell ide a mementó, hogy nem elég az öt lépés távolság, meg a kedves, odafigyelős normalitás, könyök kell, fejre taposás, visszaüvöltés, hátbaszúrás.

ide nekem.

másrészt úgy elment a kedvem, hogy muszáj vele mennem.

töp

egyre gyakrabban van az az érzésem, hogy megyek össze, már a konyhapult alól nyújtogatom a kezem, de valahogy nem érem el, ami rajta van.

napközben is ez a bizarr érzés fog el, ilyenkor összekeverednek a szák a szójamban, meg a bekűt is. arról nem beszélve, hogy a viszonyulásaim is keverednek, akit utálok, azzal kedves vagyok, és viszont. elfelejtek nagyon fontos dolgokat, hát úgyszólván ez nem jellemző rám. hónapok óta tart ez az állapot, tegnap a vonaton nem bírtam csak úgy _leülni_ (a kabátomat tartott csak három percig megigazítanom), a szó klasszikus értelmében szét csúúú ssssz t am.

emellett permanensen kevésnek találtatom magam előtt, semmiféle előrevivő pozitívumot nem vagyok képes termelni.

töpörödöm.

nemsokára föltehetitek a kérdést: hova lett?

doh

a hétvége utolsó huszada aztán a dohogásommal telt (igazságtalanul sokat dohogtam, valljuk be. ugyan igazam volt, de nem volt igazságos annak a nyakába varrnom ezt, aki maga is nehezen veszi ezt a mindenhétvégénünnepiebéd éspunktum-akadályt), lévén hogy beköszöntött a név- és szülinapok szezonja.

ilyenkor (rajtam és az én drágámon kívül) mindenkit egyesével kell megköszönteni (minket ugyan mindig mással összevonva), mindezt kötelezően összekötve a háromfogásos, mért nem eszel még egy kis sütit, jaj ezt a keveset ne hagyd a tálban már, már mentek is, pedig csak félhat van-maratoni ebédekkel.

tavaly karakánul megmondtam (előre), hogy kész, vége a szelíd érzelmi terrornak, ha nem jó nekünk, amikorra a fejünk felett eldől, mikor éppen kihez, hát akkor mi nem leszünk ott.

aztán mégis mindig győz az irracionalitás.

most pl az október még egész pofás, csak három vasárnap van kilátásban, ámde novembertől gyakorlatilag mindenki neve napja lezajlik, hajrá imrék, erzsik, szilvik, andrások. ha gyerekem lesz, kizárólag nyáron szülök és nyári nevet adok neki. esetleg kiszúrok vele, s az aznapi névnapokból keresek neki nevet, témahatékonyság és logisztika okán. (esetleg egy, a családban már jól bejáratott nevet kap, nem tudom még. agyő, lista.)

a beszólásokról, melyek tegnap a fejünk felett röpködtek, már nem is szólva.