aztán az úgy volt

aztán az úgy volt, hogy szerintem minden héten volt egy olyan napom, amikor sokkal ajánlatosabb lett volna otthon gömbölyödni a takaró alatt, meleg kakaót inni, és valami igazi jó könyvet olvasgatni (hahó, j.oliverolasznemtommi, már csak ötöt aluszom, s enyém leszel), mert akkor nem történtek volna meg az ilyen napok mint ez, meg a múltcsütörtöki. ez olyan volt, hogy egy kisebb nehézség (egésznapos várakozás egy telefonra, melyet a másik oldalról várakozó telefonálók várnak) (egy otthonhagyott librikártya) (vagy bármi), úgy kiszippantotta a maradék erőt, mint a kisdobozos üdítőből az utolsó kortyot szoktam. ólom költözött a lábamba, a nyelvem nem mozdult, az eszem kiköltözött melegebb éghajlatokra. most itthon vagyunk három órája, s odáig jutottam, hogy már nem vagyok éhes, előszedtem a mai zsákmányokat (mint írtam, megfogdostuk a Drágát, majd szigorúan eltettük (még ötöt alszunk...) (nehéz dolog ez). van már fenyőfánk is, annyira tömzsi és kerek, hogy díszíteni maga lesz a végtelenség, de a bennem élő gyerek szépen ott tapsikol örömében a háttérben -jó lesz ez mégis. viszont egy sejt sem jelentkezett szolgálattételre a szürkeállományomból azóta sem.

megyek, megnézem, hova mentek.