túl a zópe rencián

hát (homlok töröl) ezen az estén is túl vagyunk. tyű, de vártam.
most más csak kettőezerkétszáz dolog van csak hátra.
perszehogy ma, midőn NINCS módom már a hungarikumárusító nagycsarnokba zarándokolni, jutott eszembe, hogy a londonországi szervezőnk megérdemelne egy szép valamiakármit, hogy köszi.
így most akkor pluszgondolkodás kell, neki(k) mi. ajh.
mondjuk (viccesen), lehet, hogy valami csúnyát kellene vinni nekik, merthogy betáblázták az egész két kinti teljes napom. ejnye. (viccesen!)
ma egyébként kiváló emberekkel találkoztam, és az ilyen mindig mindenkor jókedvre derít.

tömérdek

tömérdek dologra volna szükségem, hogy Londonba menet ne érezzek hiányzikmindenből valamit.
legprózaibb egy praktikus kabát volna, szélbe, esőbe, popóaláérős, kicsirehajthatós, de mégismeleg, kapucnis, csinos, miközben elegáns, egyúttal sportos is, olcsón, de mégis évtizedekig tartót, és hogy HOL.
mertugye nyáron könnyű Londonba menni. március elején idétlenség.
el kellene olvasnom vagy 150 oldalnyi anyagot, hogy ott már ne az itt elérhetőt kérdjem. bele-beleharapok, és érzem, most vagy felületesen átfutom (és mivel szegény a szókincsem, hát vagy így értem, vagy pontosan az ellenkezőjéről), vagy megpróbálom megkeresni a súlyponti dolgokat, és abba belerágom magam, vagy a kettő együtt.
össze kéne szednem az útiinfókat, lévén, hogy én szervezem az egész technikai oldalt.
és hátha pl meglesz a fotósnál a 12 évvel ezelőtti fényképeim negatívja (olyan hely, hehe), az milyen jó lenne.
kellene tudnom, hogy kábé mennyi súlyba férek bele. meg hogy hogy oldom meg az ott szerzett dolgokat (ha egyáltalán).
pénzváltás, nem kevés gond ez, itthoni dolgok elrendezése (képtelenség).
és közben dolgozom, szerdán még egy plusz előadás is befigyel, melyre készülnöm is kellene (vahh).
nem beszélve a péntekesti csudáról, meg a keddi megbeszélésről, mind egy-egy jéghegy. magasodnak, nagyon.
és persze mi a csudát tudnék három félnapban megnézni a Nagy Londonban, he? zarándokoljak a régi helyeimre? keressek újakat? vagy törődjek bele az ott vagyok legalább-érzésbe?

szalad, szeret

este, fürdés (jelenleg nevezzük gyerekáztatásnak habban), szárazon, pucéron szalad a hálóba, rohanvást ugrik (sikoltozás, mert jövök) az ágyunkba, takaróba bújik, nagyon csibész vigyor.
odavetem magam én is, dumcsi van. olyan, hogy mondjam el, mit csinál a vonat. vagy hogy mi volt velünk ma. vagy hogy miért világít a lámpa. vagy hogy mit dolgozom. és apa? és, és.
ma (a libikókanap után nem kifejezetten váratlanul) vallomás volt.
odavetem magam, megpuszilom. szemembe néz, körbesimogatja az arcom, átszellemült pofival, majd nekem veti a fejét, és mondja: "nagyon szeretlek, anya."
(érzem, a szavakat most formálta, ez nem olyan kismajommondat, csak a mondás kedvéért. ránézek, persze, megdobbant a szívem, jó is, nagyon, de most úgy látom, ahogyan ritkán: külön van ő tőlem, már nem én vagyok ő, kicsi, de saját entitás, egy ember, aki szeret.)
fúha.

egy szívem szerint való ember jókat mond

"- Felnőtt szemmel lehet, hogy nem gyerekesek a kötet versei, de könyvtárakban, iskolákban nagyon sokfelé jártam velük Pécstől Szegedig, Veszprémtől Salgótarjánig, és kisdiák-közönség előtt felolvasva azt tapasztalom, működnek a szövegek, ők veszik a lapot. A gyerekköltészetnek nem kell gagyognia, és az sem jó, ha a gyerek mellett az esetek többségében mégiscsak ott álló felnőtt olvasó beleőszül az unalomba, és kihullanak a fogai."

ökhm. london. álmok.

háhh.
ha.
ha a ha nem ha volna. de az.
két héttel később érkezvén ama metropliszba TUTI részt vennék a ch winston-koncerten.
az ilyen tudás annyira idegesítő.
ha tudom, hogy ezt az egészet lehet későbbre tolni, TUTI, hogy magamnak megfelelően alakítom.
most meg csak marad az ácsingózás, hogy pont akkor, amikor én csak pár száz kilométerre leszek, edinborough-ban lesz egy koncert, de én semmiképpen nem leszek ott.
nyafogás off.
london akkor is jó lesz.

technikai sürgősök

technikai észrevételem, noha sajnos (vagy hát nem baj az) pont azok pont itt nem olvassák:
magyarázza már el valaki nekem, hogy a megbízható, mindigműködős, átlátható és könnyen kezelhető internetes mélek helyett mért van még olyan, aki citrom és free maileket használ.
kiterjedt levelezésem közepette az agyam eldobom, ahogyan ezekről a hihetetlenül alkalmas levélcímekről csapódik csak vissza minden köldött és válaszlevelem. argh.

javaslatom:
A/ más levelezőt választani SÜRGŐSEN
B/ megpofozgatni ezeknek az üzemeltetőjét (SÜRGŐSEN)
reggeli pufogás off.

csak süssön ki a nap. SÜRGŐSEN.

és itt végre egy kép. mert persze képpel szép az élet.
egyelőre ilyen van. a habozás. a pofaszakáll. a pancs.

kifújt

kifújta az agyam a munkaszél.
négyfélét egyszerre, egyiket sem maximálisan. sem végig. ja, és nem csak négyet. ez a mottóm. meg az ideges röhigcsélés. rá se rántok.
ma legalább -uszkve három rettenetesen szaggatott óra alatt- sikerült a keretek egy részét megbeszélnem.
nem is rossz, nem is hiperszuper, de legalább valami.

g pedig egy rémesen csúnya szót kapott fel egy kósza mondatunk/tomból, azóta ha nagyon mérges, rám néz angyali szelíd arccal, csak a szeme villámlik, és közli velem. aztán egymás után többször is, hogy biztos legyen, hallom, értem, bosszant. annyira.
ajh.

johnnyc., larsg. meg andalgó

egyszer, nagyon, nagyon régen .... hm. nagyon régen. ez tényleg egy csuda... kaptam ajándékba egy könyvet.
postán érkezett váratlanul. nem vártam, bár ígérték, azt gondoltam, sok-sok más között a. csak egy kis epizód. találkozás, egyszeri, ismételhetetlen. például a földrajzi távolság okán.
de nem, a könyv ott volt (amy carmichael: his thoughts said...). kicsi, vékony könyv.
de vannak olyan könyvek (dolgok), amik csak úgy, olvasatlanul is olyan örömet okoznak, ami nem földi. (történetesen ez a könyv belül is olyan)
az illetőt, aki küldte úgy ismertem meg (?), hogy tóalmásra kísérte feleségét, elisabeth elliotot. (ha és amennyiben e.e. története ismeretlen volna, érdemes rákeresni, nagyon nem mindennapi.) elisabeth könyveit akkor már olvastam, ismertem élete történetét. azt gondoltam, elmegyek a konferenciára, ahol ő is tanított. elmentem, és -őszintén- vajmi kevés maradt meg az akkori szavaiból.
nem vele lett fontos az a találkozó. lars gren -ő a férje- volt a meglepő élmény. nem tudom szavakba önteni azt a részét, hogy milyen volt. nem tudom, hogy tényleg olyan-e.
olyan ez, hogy van egy idős pár. a nő híres, a férj szolgálja. óvja. támogatja. kíséri. menedzseli az ügyeit. vezeti. segíti. minden idegszálával figyeli. és mindemellett végtelen, őszinte, kedves szeretettel fogadja a körülöttük állandóan hömpölygő tömeg tagjait.
engem is. még ma is érzem azt a kivételezett-érzést, azt a rám nézett és rám volt kíváncsi dolgot. pedig... angolul akkor is nagyjából így bírtam makogni. pedig nemigen volt mit jót mesélnem magamról. vagy hogy mi érdekel.
és nagyon nagy öröm volt az a könyv, sok héttel az egyetlen találkozás után.
Isten útjai olyan furák.

egyébként az alábbi videót (videóhét van, ez van) találtam az ő kapcsán:



Why me Lord? What have I ever done to deserve even one of the blessings I've known.
Why me Lord, what did I ever do that was worth love from you and the kindness You've shown?
Lord help me Jesus I've wasted it so, help me Jesus I know what I am.
Now that I know that I needed you so help me Jesus my soul's in you hands.

(a hasonló kezdetű dal is fönt van a youtube-on, de ezt a videót szerettem meg most)

kélemszépen

kélem szépen teát kell adni.
ez a mondat sűrítve tartalmazza jelenlegi kommunikációs irányunkat.
kiválóan és csudadisztingváltan ismétli el kérésre (illetve a cél elérésének reményére immár kérés nélkül is néha) a követelőmódban előadott kell-mondatokat, transzformálva légyszívesbe és kéremszépenbe.
ha viszont valami nem tetszik, kategorikus NEM a nem, nincs apelláta. olyankor csak az hatja meg, ha mű/igaziszomorú leszek, az mindig meghatja, olyankor meg jön a puszihízelgés. egy nyavajás.
aztán, ha fölmérgesedik, szigorúan néz rám, és rámordítja, hogy TŰNÉS! kiválóan megtanult bosszúkarmolni, marni, néha eszébe jut még a megharapás is.
és megint néha meg bújik, nyavajás ---

harcsák és meggyek

nyammogom a keserűcsokis szárított meggyet (eddig nem értettem, nőrokonom mért van rákattanva, köszönöm kérdésem, most már tudom)
a mai nap kikapcsolójául pedig hallgassuk meg a 'nevét ismertem, meg mondták, hogy jó, erre most hallgatom, és tényleg' énekesnő, Harcsaveronika előadásban a szpúkit.

csak mert ilyen nap van

film valami többről.

angolul

mesélnék ezekről, de így eredetiben sokkal jobb. sajnos csak angolul tudóknak. hajléktalan emberek vallomásai egy olyan hely kapcsán, aminek a segítségével meg (vagy vissza?)változhatott az életük. nem tudom ideszúrni, csak a linket, de érdemes minden rövid szpotot végighallgatni.
nekem most nagyon sokat jelentett ezekre rátalálnom.
http://www.crisis.org.uk/success_stories.php
meg még egy.

széttör

széttöredezem attól, amikor kétfelé kell egyforma janus-arcot mutatni, mindenfelé kedves lenni, de egyúttal cinkos is, meg engedelmes alattvaló, meg hű szolga és egyben okos erős ügyes.
a biztosítékot ilyenkor olyanok verik ki, amikor egyes érkeztetett nőrokonok a bilizéstanítást kezdik el rámerőltetni, terveimhez képest korábban, mint akarnám (értsd: lenne rá energiám), miközben a szabatosan kifejezett nemtévézünkkel szemben általam gyühhhühülölt jajdearanyos rajzfilmekkel múlatják az időt a gyerekemmel dumcsizás helyett.
nem utolsó sorban felvételről.
csak hogy legyen további idétlenség, amit a nemkevéssé kismajom gyerekem követhet immár.
nem kellene komolyan vennem, az egyik agyféltekém tudja valahol, de a fatális másik ordibál neki, hogy kuss, kus toá, akkor is igazad van, ha ezt nem akarod, jól akarod, hogy nem akarod.
hihetetlen, hogy mennyi kényszerpályát kell állandóan elhárítani, elszenvedni, megélni mostanában.
olyan ez, mint a térdig érő olvadós-jeges hóban menni sétálni a fáradtgergővel. nonszensz. mindenre egyszerre figyelnem is lehetetlen, és nonszensz azt is hinnem, egyszer végre lesz valami kis szünet, majd veszek levegőt. veszek én a tudodmikor.
pont. levegő kifúj.

ott álltunk

ott álltunk a farkasréten, farkasréten állni szép, de rossz, mindig, és csak az dobolt bennem, hogy miért pont ő. hogy miért ilyen kevés. hogy miért ilyen hamar. hogy azt a melegséget és odafigyelő szeretetet vajon honnan vette. hogy lesz-e fönt találkozónk, ő is-e meg én is-e.
T nem közeli barátom volt, de közeli barátom volt mégis. most odakerült ő is, a személyes pantheonomba, a megemészthetetlenül hiányzók közé.
bár amikor -épp libasorban álltunk a térdighóba vájt járatban- fölnéztem a sír fölötti kopasz fára, hallgattam a pap kántálását, egyszer csak mintha ott lógázta volna lábát az egyik ágon, azzal a bizonyos kedves, valódi mosolyával nézett volna ránk, igen, akkor ott egy pillanatra jó volt-

ájlávjújújúúú

agnusnál találtam.

uhh, kedd volt

minden kedd a dolgozós nap, meg most minden nap hoz valami új mosttegyemmeggyorsant.
türelmesen viselem ezeket a napokat, aztán majd lesz jobb is, ott, a márciusban, de ez persze nem komoly.
amúgy elkészült a közös családi projektünk is, lesz kép meg minden. olyan svédes műanyagdobozokat tartó polcot szerettünk volna, de akárhogy is néztük, nem bírtuk megvenni a svédeknél kapható háromféle verzió egyikét sem. merthogy ugyanannyinak tűnt a munka vele, mint a brendnyúval. ezérthát a drágám nekiállt és szépen kiszámolta, levágatta, összecsavarozta, lefűrészelte, lecsiszolta, ráhelyezte, aztán jöttem én, a pácoló és lakkozó csapat. és most itt áll a nagyszobában, pontosan odafért, odapasszol, és még a gyermekünk is örült neki, ezekkel a szavakkal: "micsoda fantasztikus meglepetés!"