hetekóta

hetek óta az a legfőbb elfoglaltságom, hogy dolgozom, kevés megállással. időnként megunom, leteszem, és nem vagyok hajlandó. ezen a képességemen fogok dolgozni mostanában.
most pl. blogot írok, hehe.

a hétvége viccesen telt. benne voltam a saját bolti gyűjtésünkben szombat délelőtt. hm, kegyetlen hely egy ilyen bolt. és elég érdekes élmény maga a gyűjtés is - elképesztően sokféle emberrel futottunk össze. bizonyos aspektusaira ennek a munkának alkalmas vagyok, más tekintetben meg egyáltalán nem. szerintem nem is fogjuk csinálni, ha újra nekem kell mennem. mondjuk jó "bonding" volt ez az új kolléganőmmel, aki egy főnyereménynek tűnik lenni - bárcsak lenne több felületünk együtt dolgozni.

szombat délután meg maga volt a rockkoncert - g-vel elmentünk meghallgatni Krausz Ferencet élőben! már ott is éreztem, hogy na, ez majdnem olyan, mint a könyvfesztivál volt egykor, ugyanaz az eufória. aztán estére állt össze bennem igazán, amikor elmeséltem, miről is beszélt - kb. olyan jelentőségű, mint amikor a szervátültetést meg a röntgent meg a windowst kitalálták, csak épp ott vagy a "garázsban", és érzed, hogy hűha! egy vércseppből előre diagnosztizálni olyan betegséget, amit nem is tudsz, hogy van neked? (csak megérjem ;) )

szemek és térdek és határidők

 nahh, egy kis apdét.

a szemésznő annyira bökte a csőröm, hogy szépen bejelentkeztem hozzá újra egy nemsürgősségi időpontra, és megkérdeztem, mire kellett volna a szteroidos szemcseppet használnom, mely használat nélkül amúgy másnapra nem látszott semmi a szememen, nemhogy gyulladt lett volna.

kedvesen lecseszett, hogy amit ő fölír, azt én ne írjam felül, és természetesen nem magyarázta el az indokoltságát a csöppnek. mondtam neki (már a kérdésben is :) ), hogy amúgy én bármikortól cseppentek, csak magyarázza meg, mire lesz jó, ezzel együtt nem érkezett válasz. ari, igazi barinők leszünk. és most amúgy kb 4 percig kommunikált velem, ez már szintidő, megyek még hozzá gyakorolni.

g térde úgy-ahogy rendbe jött, most a rávaló gyógytornát nem csinálja, de hajtom, ez a mostani korszak egyik alapvetése, jómagam, mint mindenkori és mindenholi basztatógép. időnként kitörök, hogy nem csinálom, olyankor nem megy aludni éjfél előtt, és gond nélkül alszik délután... köszi, Vekerdy bácsi, hogy felkészítettél a kamaszkorra, de azért ejnye.

ma megírtam a végét egy többszázezres (dollár) pályázatnak, 7 perccel az ajtók zárulása előtt be is adtam. vicces az a látkép, hogy ülök a kis közép-európai otthonomban, egy leszakadó régió szélén, és new yorkban holnap valaki letölti a kétszer feltett egyik papírt a többi másikkal együtt, és átfutja a szavaimat is tartalmazó cuccot is...

amúgy meg 50-et választanak ki világszerte, szóval csupa érdekesség az élet...

neve is van

itt születtem, sok pontján éltem, tanultam, dolgoztam, jártam, itt kézen fogva jártam, ott véget ért valami, itt szánkóztam, ott koriztam, itt nagyon el voltam veszve, ott meglepő dolog történt, szóval minden köve ismerős, mégis

mégis

ez a mostani éra a tüntetéssel, az élőlánccal egy egészen új arcát adja. lehet, hogy hosszú távon ezek is csak beleépülnek az unokámnak mit mesélnék, ha majd kézen fogva arra járunk leheletvékony ólomüvegtárába, de most egy új arcot ad az ezerarcúhoz

neve is van

Budapest

Kaláka meg az Erdély-élmény

karácsonyra, honnan, honnan nem, lett egy gyönyörű-furcsa kalákakönyvlemezünk.

erdélyi költők gyerekversei, erdélyi illusztrátorok rajzaival.

miután évekkel ezelőtt a friss tintáért rajongtunk, s amúgy is mindent nagy lelkesedéssel olvasunk-hallgatunk, ami vers, hát nagyon örültem a hírnek: született egy új, tintához hasonló formátum, ráadásul a Kalákáék zenésítették meg.

itt a fészbúkos magyarázat >>>

mint afféle őskritikus, persze, mondhatom, amit a Kaláka megzenésített belőlük, azok hangzanak igazán jól,  persze, mondod, volt módjuk mazsolázgatni, meg ami zenés az jobban a fülbe mászik, hja. illusztrációban megintcsak nagyon eklektikus. a legviccesebb amúgy a nyelvi szépség és különbség, olyan ügyek, amikor én tudom, miről szól, mert jártam ott, hallottam így, tehát tudom, de pl. g-nek meg kell magyarázni, mert olyan dolgok manapság ebben a nagy kusza városban már hol volnának (mondjuk pl. a legegyszerűbbek közül a pajta... :)

de!

de zenével!

hú, az milyen jó!

a szünetben / hétvégén / betegségben naponta hétszer hallgattuk meg, és én ennyiszerre mindig el szoktam unni, most meg megyek a kálvin téren, és azt fütyörészem, hát bocs. nem véletlenül mondom, hogy a Kaláka Egy Hungarikum, Tessék Már Levédetni!!!

és tessék nyugodtan megnézegetni, elolvas(gat)ni, meghallgatni, különösen, ha korábbi kalákák is megvannak - szépen ível az életműben.

ja. és holnap megyünk a momba, ahol szépen meghallgatjuk élőben! ezen alkalmat amúgy egy hónapja dédelgetjük szívünkben, és ma még azt is megtudtam, van még bőven jegy oda. gyertek!!

azérta

haviegy az kevés, még nekem is.

mindig van valami, és ha nem írom le, úgy viselkedem, mint az öregnénik: egy hónap után már azon töröm a fejem felhúzott orral, orrhegyre eresztett (virtuális) szemüveggel, hogy "az mikor is volt, édesfiam, amikor lementünk a Balatonra, idén-e már...", meg hogy "milyen évet is írunk, drágám..."

egyszóminthatszáz, kell az idevésés, nyilván nekem elsősorban.

most például a legfrissebb élmény, ami kicsit képlékeny is, lévén hogy a szükséges apanázs nem utalódott el még számomra (ami nagy nagy hibája a sztorinak egyelőre, de a lényeg), hogy a Nyírség fővárosát egy félévre lecseréltem a sógorék fővárosára. Távolságban ugyanannyi, időben egy órával kevesebb, ha fél6kor indulok itthonról, 9 előtt ott állok a Bécsalsói pályudvar elromlott liftje tövében (haha, tényleg!).

a labancoknál amúgy minden agyon van szervezve. és ez nekem olyan jól esik, hogy gyanítom, _tényleg_ igaz a mendemonda a szász felmenőkről: nekem ez kell. miután pár héttel a suli előtt meglett az órarendem is, mostanra mind az öt tárgyamból megkaptam a nagyjábóli elvárást (egyelőre nyilvánvalóan nem fog menni, de ki tudja, ki tudja),

és én ezzel együtt totál be vagyok pörögve, ez az, amiért egyetemre jöttem, ez az intenzitás, elvárás, kihívás!

egy szó mint száz, lesz ugyan ennek böjtje, nem vagyok anyanyelvi német, és az nem ártana, akkor legalább az írásbeli vizsgáról nem gondolnám, hogy képtelenség megcsinálnom, haha.

amúgy pedig a helyzet az, hogy az is elérkezett, amit mindig is elvártam teoretikusan egy egyetemi képzéstől: az októberi tantárgy tanárja most, szeptember 9-én elküldte, hogy miből hogyan kell _előre_ felkészülni a tárgyra, 350 oldal olvasnivaló, 5*4 kérdéssor az írásbeli feldolgozáshoz, beadások, prezentáció - szuper, bár nyilvánvalóan nincs/nem lesz időm rá.

azon kívül az ott töltött három tanítási nap alatt _végig_ tanítottak, és még így is, kevéssé belejőve is több volt ez, mint az eddigi évek bármije.

másik érdekes aspektusa a kintnek az itthoni hatása: megosztott figyelmem kénytelen voltam/vagyok egy dologra összpontosítani egyidőben, azaz ha suli, akkor suli, ha munka, akkor munka, ha itthon, akkor itthon. ezeket az elválasztókat pedig ezer körömmel tartogatom, csapkod ugyan körülöttem a mindennapok habja (haha, milyen kép ez már), de most még tartom, és mire megint összefutnának a szálak, megyek újra, összekaptatni magam.

szomorú

új személlyel bővült az én személyes arcképcsarnokom, akik személyes ismeretség híján is űrt hagynak maguk után, elvisznek valami számomra pótolhatatlant, egyedi kincset, rokon lelket:

Palásthy György

nyírek

voltam a nyíreknél, hihi-
jó élmény volt mindent összevetve, bár úgy néz ki, hogy én ezt a képzést (már megint) sokkal komolyabban vettem, mint annak a rendje volna. egyszerűen nem történt semmi, összesen kettő alkalommal éreztem, hogy valóban egyetem meg mi ez, ahol 8-10 órákat csücsülök naponta.
a to máig gyakorlatilag be sem íratott (ha én nem írattam volna be magam magam), a diáktanácsadók szó szerint leszúrtak, hogy mért voltam olyan gyors a diákért otp - neptun útvonalon átutalt - átrakott (kettő művelet, érted) kerek 360 forinttal, index az nincs, csak valami füzet, amit azért alá/be kell íratni majd, de tantárgyak/nevek/részletek/oktatási kód nullinfó. és sorolhatnám a felkészületlen tanárokat, de inkább a két felkészültre emlékszem, mert tényleg, ahogy ott ültem, körmöltem és koncentráltam, és
tényleg
tanulásérzésem volt. ábólbébe jutás-érzésem. és az jó.
inspirált ez a hét, és ez a lényeg.
közben meg a fizikai valóm loholt irodából irodába, sorból sorba, majd telefonnal ki-be, szerda estig senki nem nyugodott ugyanis. megnéztem a város belsejét is, egész okés.
aztán az is vicces, ahogyan az ember az állatkertben bóklászva beszélget a főnökével, de még jobb érzés az esti szkájpkonferencián családocskával megvitatni a nap eseményeit, hihi.
szóval, mint az látszik, továbbra sem unatkozom, jó, jó.

csak az a két Holovác,

...az fog nekem hiányozni.

a top 5ben benne van, marad is.
meg hát minden benne van, ami fontos voltvanlesz.

sokkal jobb

az sokkal jobb, hogy VÉÉÉÉGGGRREEE
moziba mentünk, és innen kívánom a következő oscartulajdonost: his majesty c. firt!
annyira jó film, hogy meg kell nézni! fölszólító mód, bizony!

jó a javából, ami egyrészt a színészektől van, aztán van egy csuda képi világ, maga a téma meglehetősen egyszerű, de kiválóan van felépítve, és csak izgultam és izgultam, pedig egy autó sem robbant föl, nemhogy lövés dördült volna. jah, hát persze, London is benne van.
kérek szépen még
1. sok colinfirth-filmet
2. egy példányban dévédén ezt itthonra.
*
és csak mint megjegyzés, a vonósos zene a trélerben az I am Dina c. film témazenéje, sok éve keresem a szerzőjét/címét, ha valaki volna olyan kedves, hogy megosztaná velem?

sz m

kifejezetten haragudtam. nem is tudom, pontosan, kire.
ritkán van, hogy haragszom huzamosan, általában csak olyankor, amikor valamitől örökre megfosztatom, valami "még kell az életben egy..."-listás dologtól.
már nem haragszom, üzentek, nagyon cizelláltan, nagyon áttételesen, onnan túlról, de megértettem, és igazából már csak sajnálom-
arról nem beszélve, hogy ha nem is egy könyvnyi, de pár mondat erejéig itt van a történet is.
szabó magdáról van szó, persze. és a Für Elise folytatásáról, ahogyan nem lett.
(az ő távozását nagyon személyesnek éltem meg. nincs rá magyarázat, csak tán a lelki kötődés, valami rokoni érzület, ilyen volt a janikovszky éva néni távozta is.)

az történt ugyanis, hogy a Könyvhéten szaladgáltomban (nagyjából szó szerint) odarohantam az Európás standhoz, megkerestem a táblát, hogy 20 % kedvezmény - pipa, lenéztem magam elé a könyvekre, és pontosan a Drága Kumacs! borítójára esett a tekintetem. és voltam olyan tájékozatlan, hogy nem értettem, mi az.
nagyjából a térdem és a kezem egyszerre kezdett el remegni, amikor rájöttem, és NEM hagyhattam ott.
a dolog szavakba öntése esetlen.
érzésre olyan, mint az ezerdarabos puzzle, melyből pont a főkép közepe, a tündérkirálynő arca vész el, s egy homályos szegletben évekkel később rábukkansz arra az egy darabra.
kellett volna a folytatás, annyira emberi, annyira kegyetlenül saját maga a Für Elisében Sz M, olyan fényes tükör, elbújhatatlan, hogy csak olvastam volna tovább. biztos voltam a folytatás egyes részleteiben, a háború előtti idők anatómiájának leírásában, Bécsben, meg a szerelem érkeztében is. és a könyv nem született meg, soha.
így lett nyárikarácsonyi ajándékom a Drága Kumacs!, Sz M levelei Haldimann Évához, csuda, fényes, tükörsima üzenet, magyarázat és a pár hiányzó mondat, amit még vártam volna.
írok ide majd részleteket, ha idő meg minden, de ha autentikus volnék, úgy tennék, mint E P tett Ottlik Iskola a határon-jával, leírnám szépen egy lapra az egészet saját kacsóm írásával.

nem fogom, de jó gondolat.

olvasmányaim

szabó magda drága kumacs
ezt olvasom, és időnként elbőgöm magam. no nem csupán, mert különleges, egyben szürreális élmény egy eltávozott, de mindegyre hiányolt személytől, aki valamiért nagyon közel áll a lelkemhez, szívemhez, "kapni" még egy (kettő) könyvet. hanem azért, mert szm tudott valami olyat, amit kevesen, volt valami egekig érő józanság a fejében, lelkében, a képesség a felülemelkedésre, a kívülről szemlélésre.
húsz évvel ezelőtti eseményekről pedig úgy ír, hogy szíven üt a mai eseményekkel való egybehangzás. rémületesen veszem észre, a távlat segít, sem a rendszerváltásnak nevezett izétől, sem a további 20 évtől itten nem változott semmi / sok minden. (legyek nagyon pozitív, maradjon a 'sok minden')
erről még biztosan fogok írni, mert a könyv tényleg megállít, s tényleg röhögök-sírok vele/felette.
de azért idelinkelem a kapcsolódó blogolvasmány-élményeim mára:
az elsőt, mert Bächer Iván irodalmát én is nagyon kedvelem, értékelem:

"Bächer Iván egészen pontosan leírta - százszor - hogy ha egy kicsi fasizmus megjelenik, akkor megfertőződik az egész. Nincs olyan, hogy kicsi gyilkos. Ahogy nincs olyan, hogy kicsi diktatúra. Nincs olyan, hogy megszerzek minden hatalmat, kiveszem magam minden ellenőrzés alól, de megígérem, hogy csakis jót teszek veletek. Ha jót akarsz, akkor nem kell sem bunkó módra, sem igazságtalanul, sem a megegyezéses rend ellen cselekedni. Ha ezt teszed, akkor rosszat akarsz, és akkor is rossz lesz a vége, ha most elhiszed magadnak, hogy majd a végén jó lesz. Nem lehet jó. Minden gonosz lépés egyre közelebb visz ahhoz, ahonnan már csak gonosz lehetsz. Jónak lenni fegyelem kérdése: kegyetlenül kell küzdenünk a saját romlottságunk ellen. Mert a rend az, hogy egy időre mindig a romlottság győz."

meg a másikat, mert végtelenül mulattat a játékossága, mindeközben:
"A kép már játék után ábrázol bennünket, ahogy mákos gubára gondolunk".

hátralévő életed első napja

és akkor találtam még két videót ahhoz a filmhez.
ezt pl csak akkor érdemes megnézned, ha
1. láttad, és tetszett
2. ha biztosan soha nem fogod megnézni, csak mert ez a vége.

ez meg a tréler németül, csak merthogy én legalábbis jobban értem, mint a franciát.

a hátralévő életed első napja

az úgy van, hogy amikor lent van valami a padlón, akkor technikailag már tényleg csak a fölfelé létezik.
és létezik, mert hát kicsit megint volt pár dolog, ami visszarántott, messze föl magam fölé.
túl vagyunk a mai napi vicceskedésen. olyan szinten könnyebbültem meg, hogy fizikailag éreztem minden egyes fázist.
aztán meg szereztem egy kiváló lufit a kiváló gyerekemnek (ki ma este -folytatván az elmesélések alapján egésznapos- karattyolását, lelőhetetlen volt, annyaaaa (mármint az enyém)), ugyanis tegnap említvén a lufidolgokat, kijelentette valahogy imígyen: "lufi? azt kell nekem hozni." ő, meg izé.
hát ezért hoztam, amit megkönnyített, hogy nem voltam jelen az együttes eleregetésnél.
és aztán még pár óra munka után eldöntöttem, azt a filemt mégiscsak, egyesül is akár, de meg kell nézzem.
azt bírom a Titanic-ban és a Toldiban, hogy iszonyú lazák. kedden megtekintvén az aznapi film előtt ennek az előzetesét, muszáj volt lefoglalnom mára a két jegyet, de mondtam (ismerem magam, azért is), hogy nem tudok fél órával korábban odaérni, nem baj-e, nem, nem mondták. 43-ra értem oda, huszonketten álltak előttem a sorban (elméleti filmkezdés 45-kor), és 50-kor odalépvén az ablakhoz, a foglalt jegyem vehettem kézhez, teltházban. (???) nagyon jól érintett a dolog. hihi.
és akkor volt ez a film, és szerintem ez az a film (pedig asszem, viszonylag utálom a francia filmeket), amit Amelie után először ajánlanék mindenkinek, hogy MEG KELL NÉZNI.

vannak a színészek, akik jók, nagyon. van a képi világ, ami nagyon jó. jó a koncepció, jó a forgatókönyv, jó az ötlet, jó a megvalósítás. semmi hablaty, semmi mellékszál, öt epizód, ami szerves része egymásnak. ja, és a zene, amit szerintem simán hallgatnék nonstop.
a lelombozó csupán annyi, ami a titanic szexepilje: ezek azok a filmek, melyeket nem hoznak be forgalmazni az országba, és mindössze egyszer adták moziban: ma.
amúgy a sztori ilyesmi: egy család, idilli képek korábbról. apa, anya, nagyfiú, középsőfiú, kislány. az első epizód 1988-ban: a nagyfiú különköltözik, második: 1993-a kislányból nagylány lesz, 1996-a középsőfiú keresgéli élete értelmét nem túl sok sikerrel, 1998-az anya öregedéssel való kínlódása, 2000- az apa története. valahogy olyanná kerekedik ki a film, mint az élet: sosincs úgy, hogy ne lenne valami. valami mindig történik. valami fáj, miközben valami nagyon jó. hogy észre se vesszük, de ez a nap a hátralévő élet első napja, ahogy szeretünk, ahogy összeveszünk, ahogy bénázunk, ahogy nem találjuk a helyünk.

olyan lettem, mint a lufi. kapkodtak utánam a lagymatag kezek, húzzanak vissza, de nem, mára nem ment nekik.
amúgy a lufi története kísértetiesen hasonló: kint hagytam a moziban, nem akartam lufit pufogtatni/ellebegtetni. azt mondták, vigyáznak rá, megtették, csak a visszaadásnál libbent ki a leányzó kezéből, föl a négy méterre röhögő plafonig. mondtam, ú, a kisfiamé lenne, ó, mondták, lehozzák. életveszélyes volt nézni is, de lehozták. tapsvihar, hála, gyermek itthoni határtalan öröme.
így kell ezt.

macik meg egyebek

az, már nagy lépés, hogy a már óvodás vagyok közben nem szorul el a torkom, haladás.
nem tehetek arról, hogy a tévémaci alatt meg még bőgök.
irtó fura ez az Élet.

johnnyc., larsg. meg andalgó

egyszer, nagyon, nagyon régen .... hm. nagyon régen. ez tényleg egy csuda... kaptam ajándékba egy könyvet.
postán érkezett váratlanul. nem vártam, bár ígérték, azt gondoltam, sok-sok más között a. csak egy kis epizód. találkozás, egyszeri, ismételhetetlen. például a földrajzi távolság okán.
de nem, a könyv ott volt (amy carmichael: his thoughts said...). kicsi, vékony könyv.
de vannak olyan könyvek (dolgok), amik csak úgy, olvasatlanul is olyan örömet okoznak, ami nem földi. (történetesen ez a könyv belül is olyan)
az illetőt, aki küldte úgy ismertem meg (?), hogy tóalmásra kísérte feleségét, elisabeth elliotot. (ha és amennyiben e.e. története ismeretlen volna, érdemes rákeresni, nagyon nem mindennapi.) elisabeth könyveit akkor már olvastam, ismertem élete történetét. azt gondoltam, elmegyek a konferenciára, ahol ő is tanított. elmentem, és -őszintén- vajmi kevés maradt meg az akkori szavaiból.
nem vele lett fontos az a találkozó. lars gren -ő a férje- volt a meglepő élmény. nem tudom szavakba önteni azt a részét, hogy milyen volt. nem tudom, hogy tényleg olyan-e.
olyan ez, hogy van egy idős pár. a nő híres, a férj szolgálja. óvja. támogatja. kíséri. menedzseli az ügyeit. vezeti. segíti. minden idegszálával figyeli. és mindemellett végtelen, őszinte, kedves szeretettel fogadja a körülöttük állandóan hömpölygő tömeg tagjait.
engem is. még ma is érzem azt a kivételezett-érzést, azt a rám nézett és rám volt kíváncsi dolgot. pedig... angolul akkor is nagyjából így bírtam makogni. pedig nemigen volt mit jót mesélnem magamról. vagy hogy mi érdekel.
és nagyon nagy öröm volt az a könyv, sok héttel az egyetlen találkozás után.
Isten útjai olyan furák.

egyébként az alábbi videót (videóhét van, ez van) találtam az ő kapcsán:



Why me Lord? What have I ever done to deserve even one of the blessings I've known.
Why me Lord, what did I ever do that was worth love from you and the kindness You've shown?
Lord help me Jesus I've wasted it so, help me Jesus I know what I am.
Now that I know that I needed you so help me Jesus my soul's in you hands.

(a hasonló kezdetű dal is fönt van a youtube-on, de ezt a videót szerettem meg most)

csak mert ilyen nap van

film valami többről.

angolul

mesélnék ezekről, de így eredetiben sokkal jobb. sajnos csak angolul tudóknak. hajléktalan emberek vallomásai egy olyan hely kapcsán, aminek a segítségével meg (vagy vissza?)változhatott az életük. nem tudom ideszúrni, csak a linket, de érdemes minden rövid szpotot végighallgatni.
nekem most nagyon sokat jelentett ezekre rátalálnom.
http://www.crisis.org.uk/success_stories.php
meg még egy.

time after time

találtam őt (isoldénél), és azt a dalt, ami a legkedvenclegkedvencebb, persze a szindilaupertől, de ez még jobb.

b.t.

először csak a blogjába botlottam bele, röhögcsélve, bólogatva, elégedetten olvastam, hogy ilyen van, hogy működik, hogy vannak még ilyenek, és végre valaki (jó ez igazi költői túlzás, mert persze más(ok) is végrevalakik.
aztán megvettem a könyvét, olvasgatom, és jól esik, bár persze megint az elején mondom, ilyenkor meg ugye még nem autentikus a fordulat, hogy jó könyv.
de tudod, mit, a zenéjét, na azt nem ismertem eddig, annyira másfelé jártam a világ(zené)ben. és akkor valahogy rákattintottam, és tenksztujutyúb, már hallgatgatom, és a bőröm alá mászik egyik-másik mondata, nem olyan slágerzene, nem is az az eredeti andalgóhangzás, amit ezerszer is élvezek egymás után (kevés ilyen van amúgy), de okos, meg muszáj gondolkodni vele rajta miatta
és én ezt eléggé szeretem.

csak merthogy az imént olvastam azt az örökbecsű mondatot, miszerint vilmosbácsi korunk halásznénije (parafrázis), és mertmivel próbáltam lehallgatni ezzel párhuzamosan a jútyúbről a mikulásos dalokat (nem és nem, nincs és nincs, ajh!), és akkor erre a gyöngyszemre bukkantam, merthogy örök az az igazság (e szavak mögé szabó gyula bácsi hangját képzeltem el), hogy minden felnőtt volt egyszer gyerek! (tegyük hozzá, hogy ezzel be is zárult a halásznéni-kaláka-vilmosbácsi-magyarnépmesék kör)
fölhívnám a figyelmet az utolsó mondatokra, márminthogy ki miben utazott anno. (háhháháhá) és arra a végtelen helyességre a klarinéttal.