az úgy van, hogy amikor lent van valami a padlón, akkor technikailag már tényleg csak a fölfelé létezik.
és létezik, mert hát kicsit megint volt pár dolog, ami visszarántott, messze föl magam fölé.
túl vagyunk a mai napi vicceskedésen. olyan szinten könnyebbültem meg, hogy fizikailag éreztem minden egyes fázist.
aztán meg szereztem egy kiváló lufit a kiváló gyerekemnek (ki ma este -folytatván az elmesélések alapján egésznapos- karattyolását, lelőhetetlen volt, annyaaaa (mármint az enyém)), ugyanis tegnap említvén a lufidolgokat, kijelentette valahogy imígyen: "lufi? azt kell nekem hozni." ő, meg izé.
hát ezért hoztam, amit megkönnyített, hogy nem voltam jelen az együttes eleregetésnél.
és aztán még pár óra munka után eldöntöttem, azt a filemt mégiscsak, egyesül is akár, de meg kell nézzem.
azt bírom a Titanic-ban és a Toldiban, hogy iszonyú lazák. kedden megtekintvén az aznapi film előtt ennek az előzetesét, muszáj volt lefoglalnom mára a két jegyet, de mondtam (ismerem magam, azért is), hogy nem tudok fél órával korábban odaérni, nem baj-e, nem, nem mondták. 43-ra értem oda, huszonketten álltak előttem a sorban (elméleti filmkezdés 45-kor), és 50-kor odalépvén az ablakhoz, a foglalt jegyem vehettem kézhez, teltházban. (???) nagyon jól érintett a dolog. hihi.
és akkor volt ez a film, és szerintem ez az a film (pedig asszem, viszonylag utálom a francia filmeket), amit Amelie után először ajánlanék mindenkinek, hogy MEG KELL NÉZNI.
és létezik, mert hát kicsit megint volt pár dolog, ami visszarántott, messze föl magam fölé.
túl vagyunk a mai napi vicceskedésen. olyan szinten könnyebbültem meg, hogy fizikailag éreztem minden egyes fázist.
aztán meg szereztem egy kiváló lufit a kiváló gyerekemnek (ki ma este -folytatván az elmesélések alapján egésznapos- karattyolását, lelőhetetlen volt, annyaaaa (mármint az enyém)), ugyanis tegnap említvén a lufidolgokat, kijelentette valahogy imígyen: "lufi? azt kell nekem hozni." ő, meg izé.
hát ezért hoztam, amit megkönnyített, hogy nem voltam jelen az együttes eleregetésnél.
és aztán még pár óra munka után eldöntöttem, azt a filemt mégiscsak, egyesül is akár, de meg kell nézzem.
azt bírom a Titanic-ban és a Toldiban, hogy iszonyú lazák. kedden megtekintvén az aznapi film előtt ennek az előzetesét, muszáj volt lefoglalnom mára a két jegyet, de mondtam (ismerem magam, azért is), hogy nem tudok fél órával korábban odaérni, nem baj-e, nem, nem mondták. 43-ra értem oda, huszonketten álltak előttem a sorban (elméleti filmkezdés 45-kor), és 50-kor odalépvén az ablakhoz, a foglalt jegyem vehettem kézhez, teltházban. (???) nagyon jól érintett a dolog. hihi.
és akkor volt ez a film, és szerintem ez az a film (pedig asszem, viszonylag utálom a francia filmeket), amit Amelie után először ajánlanék mindenkinek, hogy MEG KELL NÉZNI.
vannak a színészek, akik jók, nagyon. van a képi világ, ami nagyon jó. jó a koncepció, jó a forgatókönyv, jó az ötlet, jó a megvalósítás. semmi hablaty, semmi mellékszál, öt epizód, ami szerves része egymásnak. ja, és a zene, amit szerintem simán hallgatnék nonstop.
a lelombozó csupán annyi, ami a titanic szexepilje: ezek azok a filmek, melyeket nem hoznak be forgalmazni az országba, és mindössze egyszer adták moziban: ma.
amúgy a sztori ilyesmi: egy család, idilli képek korábbról. apa, anya, nagyfiú, középsőfiú, kislány. az első epizód 1988-ban: a nagyfiú különköltözik, második: 1993-a kislányból nagylány lesz, 1996-a középsőfiú keresgéli élete értelmét nem túl sok sikerrel, 1998-az anya öregedéssel való kínlódása, 2000- az apa története. valahogy olyanná kerekedik ki a film, mint az élet: sosincs úgy, hogy ne lenne valami. valami mindig történik. valami fáj, miközben valami nagyon jó. hogy észre se vesszük, de ez a nap a hátralévő élet első napja, ahogy szeretünk, ahogy összeveszünk, ahogy bénázunk, ahogy nem találjuk a helyünk.
olyan lettem, mint a lufi. kapkodtak utánam a lagymatag kezek, húzzanak vissza, de nem, mára nem ment nekik.
amúgy a lufi története kísértetiesen hasonló: kint hagytam a moziban, nem akartam lufit pufogtatni/ellebegtetni. azt mondták, vigyáznak rá, megtették, csak a visszaadásnál libbent ki a leányzó kezéből, föl a négy méterre röhögő plafonig. mondtam, ú, a kisfiamé lenne, ó, mondták, lehozzák. életveszélyes volt nézni is, de lehozták. tapsvihar, hála, gyermek itthoni határtalan öröme.
így kell ezt.
a lelombozó csupán annyi, ami a titanic szexepilje: ezek azok a filmek, melyeket nem hoznak be forgalmazni az országba, és mindössze egyszer adták moziban: ma.
amúgy a sztori ilyesmi: egy család, idilli képek korábbról. apa, anya, nagyfiú, középsőfiú, kislány. az első epizód 1988-ban: a nagyfiú különköltözik, második: 1993-a kislányból nagylány lesz, 1996-a középsőfiú keresgéli élete értelmét nem túl sok sikerrel, 1998-az anya öregedéssel való kínlódása, 2000- az apa története. valahogy olyanná kerekedik ki a film, mint az élet: sosincs úgy, hogy ne lenne valami. valami mindig történik. valami fáj, miközben valami nagyon jó. hogy észre se vesszük, de ez a nap a hátralévő élet első napja, ahogy szeretünk, ahogy összeveszünk, ahogy bénázunk, ahogy nem találjuk a helyünk.
olyan lettem, mint a lufi. kapkodtak utánam a lagymatag kezek, húzzanak vissza, de nem, mára nem ment nekik.
amúgy a lufi története kísértetiesen hasonló: kint hagytam a moziban, nem akartam lufit pufogtatni/ellebegtetni. azt mondták, vigyáznak rá, megtették, csak a visszaadásnál libbent ki a leányzó kezéből, föl a négy méterre röhögő plafonig. mondtam, ú, a kisfiamé lenne, ó, mondták, lehozzák. életveszélyes volt nézni is, de lehozták. tapsvihar, hála, gyermek itthoni határtalan öröme.
így kell ezt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése