neve

akkor amikor anno a nevét adtuk, majd kénytelen kelletlen a béna készletből kiválasztottuk a neve napjának időpontját (több van, ez nem a leggyakoribb), akkor éppen nem vettem számításba a húsvéti hajcihő közelségét.

ha ezt tudom, tuti szeptember-októberre erőszakolom a jeles napot, mert tudhattam volna, hogy minden május elejére menetrendszerűen elfáradok, kreativitásom leplöttyed, semmi, de semmi ötletes nem legyint meg...

így a pénteki végletekig fárasztó németóra, a teljes hátramenés munkanap, egy előttem álló (angolul) megírandó pályázat (akkor még alapanyag nélkül) (szombat estig alapanyag nélkül) "érzése" elég volt, hogy szombat délelőttre maradjon az érzés, ezeknek nem is fog örülni, mit adjunk, mit adjunk, meg a csomagolás is. és most fordult elő először, hogy nem írt listát... nyehh.

és aztán egészen jóra fordult minden.

a csomagolás közben (autómosás) felrohant kétszer, természetesen észlelte a szituációt.

megnyugtatott, hogy "Anya, úgyis tudom már jó ideje, hogy te vagy!"

(ez ilyen korban vélhetőleg mindennapos mondat már, de nekem olyan jóféle könny gyűlik a szemembe tőle)

aztán el tudtam rejteni mindet (haha, ez a szokás, ha több gyerekünk lenne, nem lenne)

aztán meg is találta mind

anyósomékkal ebédeltünk a kertben (halászlé és fánk, általuk elronthatatlan szuperélelmiszerek)

ettől rájöttem, hogy csak minden nap kint kéne ebédelnünk a megállóban, és megoldódna a permanens természethiányom...

szóval mégis jó ez a májusi neve napja.

friss fuvallat legyint

azt az önkorlátozó mechanizmust nagyon szeretem, hogy ha lehet, és eszembe jut, megírok pl. keményen kiosztó leveleket, aztán úgy döntök, nem küldöm el, alszom rá egyet (a jobbik énem vélhetőleg szeret aludni), 

azaz kiadom a mérgem magamnak, magamban, és 

úgy lesz, mint most volt, hogy ha lassan is (vagy valaki elküldte jótanácsait a szülők közül talán mégis), de eljutott arra a pontra az említett tanár, hogy valahogy valahol csak megvannak ezek a gyerekek, és csak nem szabotőrök mind, így üzengetett egy sort a világ minden gyerekének, így mire a gyerekem nekiállt ma a leckéknek hittanból (ahhahaha), elkezdtek begyűrűzni hozzá is emzéperix távoli üzenetei össze-vissza csatornákon.

így ma a gyerekem tök önállóan és egyedül bepótolta a legszükségesebb 45%-ot az említett tananyagból - imádom (imádnám, ha itt ez nem lenne túl profán)

karanténnaplók

na, ma ránkripakodott a református hittantanár (sic!) szülőkre (sic!) egy emailben (ennek még van jelentősége a mondat végén), melyben ötödmagammal osztozhattunk (látványosan mindenkit betett látható címzettnek), hogy nem kapott semmilyen jelzést gyerekeinktől (és gondolom tőlünk*) eddig, és ő nem tud a Krétán kívül kommunikálni (sic! - itt a mondat végi abszurdum**).

cserriontop: nem fog tudni értékelni év végén, ha nem kap semmit (sic!). 

* tőlem, még az elején kapott több emailt is, segítendő, amikor ész nélkül mindent küldtek mindenhol másképp

** abszurdum = mindezt _emailben_ írta.

személyes megjegyzésem:

ezt a sok képzetlen, unkreatív, tehetségtelen, kifáradt embert, akikkel az iskola összehozza a gyerekemet kötelező napi penzumnak... ez most vajon attól van, hogy 7milliárdnál többen vagyunk? vagy statisztikailag ennek így kell lennie? vagy csak rosszkor, rossz helyen?

személyes reagálásom:

tehát a mai estémből 25 percet dühöngve összeszedtem, milyen szkilleket tanult meg a gyerek (meg mi) a múlt 2 hónapban. nem tudsz olyan kommunikációs és számítógépes felületet mondani, amit nem használtunk (discordot csak azért nem, mert az már nem jut el a mostani tanárkorúakhoz), és hogy pontos legyek, projektmenedzsment alapokat, irodai szoftverkezelést, helyesírás-ellenőrzést (11-ből 2 tanár ír helyesen, matekból úgyis statisztika van neki, kiszámoltatom ez hány százalék), és direkt nem sorolom a tantárgyi oktatási részeinket.

okaim a személyes reagálásra:

a dühöngésem abból fakadt, hogy NEGYEDIK napja nem jutok ki egy (fél)órára a napra - azaz május 4. óta nem voltam kint csak a futárokhoz rohantam, majd vissza. minden nappal megint egyre fáradtabb vagyok, végtelen elvégzetlen teendőkkel, de tartom magam előtt a gyereket, lelkesítem, tanultatom, elküldetem, beszélgetek mindenről is, erre jön ez a hittantanár, és ahelyett, hogy 

• megkérdezné, miaf.van, amiért nem írunk
• megkérdezné, hogy volna-e ötletünk, hogyan érje el a gyereket
• elmondaná, hogy nem jött be ez a FOS kréta (ami még egy emlékeztetőt sem küld automatikusan)(6 kattintással érhető el, meg újrabeloggolással)
• küldené emailben a leckét, nem a krétán
• küldené classroomban ő is, ahogy az még az analfabéta izétanárnak is megy 
• elmondaná, mi a csudát csinál minden péntek reggel, amikor 45 perces online órában ihletetten felkészíthetné a gyereket a lelki eledelre, de nem teszi
• írna NEKI levelet, nem nekem, ahogy azt mindenki teszi, és amire figyelésben perfektül megfelel ez a büdös kölyök...

személyes következtetésem:

szóval szerintem ez az egész krízishelyzet, meg hogy megváltozik a világ ettől a járványtól, egy téveszme, kábítás, még az ezt az életüket erre szánó oktatók sem hajlandók tapodtat sem előre lépni, tanulni és fejlődni és alkalmazkodni.

vagyis nem a maszk és ov miatt lesz csak rosszabb a jövő itt.

egy estém zu Hause

...és akkor fél 7-kor leültem végre a német leckém fölé (ez most az enyém tényleg) és elkezdtem próbáltam igyekeztem behozogatni a lemaradtakat, és úgy zajlott kicsit az élet körülöttem, mint a slow-motion filmekben, amikor a főtéma egy helyben áll (ül és görnyed), és mindenki más sebesen szaggatottan rohan...

ennek amúgy akkor lett vége, amikor anyósom feltelefonált (ez az egyik legnagyobb frászom), és lehívta a párom, és nem szóltak föl, hogy minden rendben, mert hát 200 fölé került lent egy vérnyomás, és aztán menniük is kellett ügyeletre.

ez most úgy megidézte a 2 héttel ezelőtti váratlan János-kórházas kört a megszaggatott kézzel.

orvosos körből családilag elegendőnek nyilvánítom a napjainkat, semmi többet nem kérünk.

16 év

visszanéztem, tényleg majd' pont 16 éve írtam az első blogbejegyzésem.

osztok-szorzok. hú.