asszeretném

asszeretném kérni, hogy egyszer és mindenkorra (vagyis négy év múlváig) tessenek kéremszépen lemondatni minden demagóg szöveget.

asztisszeretném kérni, hogy mostmár koncentráció (gondolj, gondolj) és tágabbra nyitott szemek és objektív tekintet őrködjék a lelkünk nyugalma felett.

ésasztis, hogy maradjunk meg a szerető kapcsolatoknál, építsük a barátságainkat, a szerelmeinket, a családunkat, az országunkat, vagyishogy építsünk.

mostanra századszorra botlottam bele utálkozó, demagóg szövegekbe általam amúgy kedvvel látogatott helyeken, s nagyon elegem van ebből.

arra gondolj, légyszi, amikor írod, indulat, ilyenek, hogy inkább próbálj meg valakit biztatni helyette. biztass engem, aki nagyon el vagyok veszve mostanában. vagy méginkább biztasd bikficet, akinek a mamája nagyon beteg. vagy biztasd szirka anyukáját, hogy legyen a mindennaphoz ereje. és sorolhatnám, tényleg, estig.

inkább. légyszi.

piac

pénteken a piacon megtekinthettem, milyen az elnyomó anyai szeretet.

konkrétan: tolta el magától a kiskölök az anyját, aki csak úgy falta a puszikkal a gyereket. olyan féléves lehetett. mert hát honnan számítsuk a rontást, a túlkényeztetést meg az egymás fejére növését és agyára menését. hátam borsódzása meg is volt aznapra.

jó, persze, nincs sok jókedvem, de ez most akkor éppen passzentos is.

elfogytam

igen, valami ilyesmi van.

pillanatnyilag tárgyilagosan, majdhogynem érzelemmentesen veszem ezt tudomásul.

egy olyan tíz éve úgy éreztem, temérdek minden vagyok. a szó jó értelmében. nyilvánvaló volt, hogy van jó pár hibám (az is úgy körvonalasan, hogy mik), megvolt az is, hogy mi nem érdekel. de potenciálisan mindent csináltam és mindenre volt erőm.

a mostani lúzerségem eredetére még rá kell jönnöm, mettől számolandó, mert most már egy ideje nem érzem ezt. most azt érzem, túl sok a körül és túl kevés a belül. pontosabban a dolgok külső állásától függetlenül túl kevés a belül.

egyszer régen megtanultam, ha valami (valaki?) nagyon nem akar/bír/tud/képes működni, szépen meg kell állni, hátraarc, séta vissza, megkeresni, hol szakadt el a szál. az nem igaz, hogy az irány rossz, valami más kiálló kő szakított el itten valamit.

.

amúgy tegnap, a spiró-előadást nagyon élveztem. jól esik, amikor valaki világos, tiszta gondolkodású, s ráadásul még nagyon okos is. olyankor nem érzem magam kevésnek, mert az ilyenfélék nem éreztetik, hogy az volnál.

83.

83.

hát ilyen a blog-dolog

találkoztam egy tündércsaláddal.

mozdulat

az a mozdulat, mellyel öreg hölgyek keresztet vetnek egy templomhoz közeledve vagy a harangszó alkalmával, régen, radikális korszakomban nagyon zavart. nem tartottam elégnek. mostanában jól esik. az emberi törekvést látom benne a jóság felé.

így öregszünk.

ezt a levelet kaptam

ebbe van beleírva száz kedves szó (majd megszámolom), és egyben ez a képeslap az, melyet képtelen voltam továbbadni, annyira megtetszett, ezért kaptam én. az életben még sokkal szebb.

hiába

fölsóhajtok, amikor nálam százszor okosabb emberek kimondják helyettem, amit gondolok.

és ezt most itt a szó legkitűnőbb, legazonosabb értelmében.

innentől kizárólag

csakis arról a terrorista katicáról vagyok hajlandó értekezni, aki hatására vasárnap majdnem meghaltam.

mostanában ilyen típusú támadásoknak vagyunk kitéve, minthogy ősz van, szóval ezek a kis izék furakszanak be a lakásba, mert nálunk már meleg van, kint meg hideg. szóval állandóan poloskákat meg katicákat hajigálok kifelé.

gyanútlanul fogtam meg ezt a kis szemetet is, hogy akkor kihasználva az (új) lépcsőházi ablakot, eltávolítom a nemkívánatos (kettőpettyes) személyt. bal kezembe szorítottam, ahonnan minduntalan kimászott, repülni óhajtott. mondom, jól lefoglalt, így hát a lépcsőre érve zoknis lábam a kanyarban magcsúszott én háttal a lépcsőháznak elindultam lefelé, katica a balomból kiugrott, eltűnt azon nyomban. utolsó próbálkozásként (james a. bond) (kisujjammal, mint a tomkrúz) jobb kezemmel elkaptam a(z új) párkányt, mely kiállta a szakítópróbát, és megtartott.

ezek után heves szívdobogással és olcsó szavakat elmorzsolva az orrom alatt kutattam -hiába- az eltűnt célszemély után.

ezt is túlélve, meg a tegnapi napot is (eső, front, álomkór, ilyenek), este megtaláltam aztán. egy mozdulattal lepöccintettem a tenyerembe, ajtó kinyit, katica repül. így szórakozzál velem, mondtam.

1944. január 17.

RADNÓTI MIKLÓS: NEM TUDHATOM...
.
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nekem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

akinek nehéz most

bikficre gondolok, meg arra, milyen pillanatok alatt eltörpülnek az ilyenek mellett az "események", meg az általuk keltett rosszkedv és morc. bikfickém, tarts ki.

ünnepek

nem, az ünnepek velem nem úgy zajlanak általában, ahogyan azokat képzelem, hogyan kellene.

úgy képzelem, hogy amikor megünneplek valamit, vagy valakit, olyankor kíváncsi is vagyok rá. elmesélem róla, nekem mit jelent ő/az, meg elmeséltetem vele, milyen volt is neki korábban. beszélgetünk, ha más nem, gondolgatunk arra, ami vagy aki már nincs ott, szomorkodunk is egy kicsit, de inkább örülünk, mert az ünnep az valami olyan.

családilag kellene megtanulnom először ezeket a dolgokat, megpróbálni rávenni a velem élőket, meg magam, hogy így volna jó. s aztán talán már másokat is megérinthetne a dolog.

ez a vágyam, de rendszerint mégis gyenge vagyok megélni.

őszi tavasz

merthogy volt mindezek előtt egy hétvége is.
pénteken jól meg lettem ünnepelve, meg az apósom is.
ezúton üzenem azonban, köszönöm, hogy egy darab csoki sem hozatott, jövőre a körfigyelmeztetéshez hozzáteszem majd, hogy csokit és cserepesnövényt sem kérek szépen. jó, szépek, meg tényleg kedvesek, de amikor a saját anyukám ad tüskés pozsgás virágost, noha tudja, mennyire nem kérek ilyet, akkor azért elgondolkodom a dolgon. najó, csak vicc.
na de, lett nekem szép narnia-könyvem, mind a hét rész, eredetiben, már egy hónapja mentem vissza újra meg újra a libribe kicsit megsimogatni, meg köszönni neki, most végre otthon tehetem ugyanezt vele. mert természetesen ennyi időm is van rá, nesze nekem.
hihetetlenül kedves levelet is kaptam, a férjemtől, aki egyben a barátom is, meg még annyi minden, és kértem hogy írjon, de olyan kedveset írt, mintha nem is kértem volna. hát ez tényleg ünnep volt. gyakran az ilyen dolgok amúgy csak utólag derülnek ki.
szombaton aztán jöttem dolgozni, meg mentem irodalmazni, meghallgattam a kukorelly endrét, akit érdekes volt meghallgatni. amúgy úgy beszél, ahogyan ír, ez volt az egyik legérdekesebb.
és vasárnap négy óra tizenvalahánykor megnéztem életem legkékebb házát. n-ék költöznek oda hamarosan, már meséltek róla, de így -látva is- hihetetlen.
az ajtófélfa, a csempe, a fürdőfal, a vécépapír, mind kék. és mindegyik eltérő árnyalatú és intenzitású, és ami nem kék, az is annyira fura, hogy az gáz. szegények, most gőzerővel festik fehérre meg mogyoróra a falakat, szerintem sok köbméterrel lesz nagyobb a lakásuk.
arról nem is beszélve, hogyan lehet a türkizkéket, a fürdőszobazöldet és a hányásrózsaszínt egy apró helyiségbe elhelyezni, még ha a vécépapír türkizkék is... hehe. jóóóókora ízlésficam, minimum a látlelet. szóval azért megdícsértük őket, mert a ház, noha kívülről is kék, érdekes és jó lesz nagyon.
este még volt formaegy, felvidított, hogy lehet ám így is versenyezni. és a paliklászló hozta kétszer a régi formáját, üvöltött, ahogyan a torkán kifért, és ha eltekintek a bívöszésbathedes rihegés-röhögéstől, amit gyulával együtt lefolytattak, egész emlékezetes verseny volt ez így nekem.
a tegnapiak okán pedig még nyugodtan írhatok pikírten.

eehhhh, föld, föld, itt maradtunk

én szégyellem magam, pedig mi közöm ezekhez.

nagy a mi állatkertünk, és sok az olyan nagy majom benne, akinek _tényleg_ nincs jobb dolga, mint verni a kerítést, azt skandálni, hogy monnyonle, miközben a harang azokért szól, akik miatt (is) lehetséges -helyesebben: akik által (is) megteremtődött a lehetősége annak a szabadságnak-, hogy ott bomoljanak.

haragszom rájuk, s haragszom mindazokra, akik a tévékben is nyilatkozva tovább hergelik _ezeket_.

és haragszom erre a népre (ha csak egy poszt erejéig is), hogy ennyire szánalmasan nem bír poetikus magasságokba emelkedni, egymás kinyújtott jobbját elfogadni, s ha egy napra is, de EGYÜTT lenni, megélni, hogy azért itt jó nekünk.

ettől rossz nekünk itt, majdnem kizárólag.

mavananapja

éljen, éljen, éljen, éljen kunkori.

ismét prímszám lettem. két éven belül a második, egy matematikust szívesen megkérdeznék -lustaság, lustaság, te csodás-, vajon húsz fölött hányszor fordul elő ilyen. mondjuk optimistán 90-ig. valaki?

.

.

tegnap még úgy ébredtem, hogy ott volt a sérülés emléke, meg az a gonosz tekintet a lelkemben, de aztán váltottunk róla még pár szót az én drágámmal, s aztán a nap egész prímán telt. rengeteg fontos dolog elintéződött. meg megsütöttem életem első (hihetetlenül rágós) sacher tortáját, ajándékba. meg jól meg lettem ajándékozva, és a közös megünneplés is megvolt.

ma meg itt vagyok megint, kis munka, aztán kis irodalom. térey j és kukorelly e. a másodikuk szép ünnepi ajándék lesz, ezt remélem.

és még a nap is süt.

valahol megvagyok már, nem annyi darabban, mint a héten voltam, kevesebben. így kicsit jobb.

ahogy ma

ahogy ma rámüvöltött ez a barom, olyan volt, mint amikor mész az utcán, szép az idő, épp mosolyra húzod a szád, s megkérdezed a zöldségestől, hogy van, mikoris bézbólütővel hátulról rádsuhintanak kettőt. nem egyet, nem hármat.

megkérdeztem, amit tegnap újra átküldtem, mi lett, tudott-e válaszolni annak, aki egy hete várja, vagy esetleg... erre elkezdett üvölteni velem, hogy őneki (?) (????????) erre nincs ideje, ezer dolga van, hagyjam már (mivan?) békén ezzel, majd győztesen átvonult a szomszéd szobába, nem először, dézsávű-omlás, mentem utána, aztán átjött, elmondtam, mit nem értek, közben egy nagy hányásként nézett rám, s megértettük, neki kellene mégis. aztán átment megint a szomszéd szobába és másfél órán át röhögcsélt azokkal.

olyan is volt ez az egész, mint egy sunyi kutya, mész mellette a kerítésnél, észre sem veszed, s a semmiből, hátulról ugatni kezd, infarktus. legalább, ha nem kap mondjuk a kezedbe, mint ez itt.

belőlem azt a tegnapi ébredező lelket, öntudatot, mégis-megelégedést teljesen kiszívta.

persze ha ezt most konkretizálva elmesélném, mindenki megnyugtatna, ez ilyen, mit vártam.

de nekem kell ide a mementó, hogy nem elég az öt lépés távolság, meg a kedves, odafigyelős normalitás, könyök kell, fejre taposás, visszaüvöltés, hátbaszúrás.

ide nekem.

másrészt úgy elment a kedvem, hogy muszáj vele mennem.

töp

egyre gyakrabban van az az érzésem, hogy megyek össze, már a konyhapult alól nyújtogatom a kezem, de valahogy nem érem el, ami rajta van.

napközben is ez a bizarr érzés fog el, ilyenkor összekeverednek a szák a szójamban, meg a bekűt is. arról nem beszélve, hogy a viszonyulásaim is keverednek, akit utálok, azzal kedves vagyok, és viszont. elfelejtek nagyon fontos dolgokat, hát úgyszólván ez nem jellemző rám. hónapok óta tart ez az állapot, tegnap a vonaton nem bírtam csak úgy _leülni_ (a kabátomat tartott csak három percig megigazítanom), a szó klasszikus értelmében szét csúúú ssssz t am.

emellett permanensen kevésnek találtatom magam előtt, semmiféle előrevivő pozitívumot nem vagyok képes termelni.

töpörödöm.

nemsokára föltehetitek a kérdést: hova lett?

doh

a hétvége utolsó huszada aztán a dohogásommal telt (igazságtalanul sokat dohogtam, valljuk be. ugyan igazam volt, de nem volt igazságos annak a nyakába varrnom ezt, aki maga is nehezen veszi ezt a mindenhétvégénünnepiebéd éspunktum-akadályt), lévén hogy beköszöntött a név- és szülinapok szezonja.

ilyenkor (rajtam és az én drágámon kívül) mindenkit egyesével kell megköszönteni (minket ugyan mindig mással összevonva), mindezt kötelezően összekötve a háromfogásos, mért nem eszel még egy kis sütit, jaj ezt a keveset ne hagyd a tálban már, már mentek is, pedig csak félhat van-maratoni ebédekkel.

tavaly karakánul megmondtam (előre), hogy kész, vége a szelíd érzelmi terrornak, ha nem jó nekünk, amikorra a fejünk felett eldől, mikor éppen kihez, hát akkor mi nem leszünk ott.

aztán mégis mindig győz az irracionalitás.

most pl az október még egész pofás, csak három vasárnap van kilátásban, ámde novembertől gyakorlatilag mindenki neve napja lezajlik, hajrá imrék, erzsik, szilvik, andrások. ha gyerekem lesz, kizárólag nyáron szülök és nyári nevet adok neki. esetleg kiszúrok vele, s az aznapi névnapokból keresek neki nevet, témahatékonyság és logisztika okán. (esetleg egy, a családban már jól bejáratott nevet kap, nem tudom még. agyő, lista.)

a beszólásokról, melyek tegnap a fejünk felett röpködtek, már nem is szólva.

még mindig

a képet a bof.hu-ról származtattam ide.

a rimini-protokollról azért idelinkelek ezt-azt. a kettes számúnál németül tudók előnyben.

ami még eszembe jutott, az az on-line játék, aminek második (párhuzamos) élet a neve, minthogy ez is szerepelt az előadásban. ott élőben játszották azt onlájn, hogy az egyikük szívét hét perc alatt (kórházba menéssel együtt), csapatmunka keretében ki kellett operálni transzplantációhoz. végülis sikerült, jó izgalmas volt.

véleményem mégis az, hogy ez a játék még komolyabb függőséget okoz, mint az iwiw vagy a blog. például csak most, ebben a pillanatban világszerte 5341 ember ül előtte.

rimini

a rimini-protokoll eredetéről pillanatnyilag nincs kedvem írni.

sokkal inkább azt akartam idevésni, hogy igenis tessek hallgatni az intuitív kedveimre, amikor kiszúrok valamit, hogy nekem ott kell lennem, ha piros roma gyerekek is potyognak az égből (továbbra is politikailag inkorrekt ez a régi szólás-mondás). és hozzáteszem azt is, ha valakit valami ilyenféle intuitív meghívásban részesítek, ildomos elfogani, mert nemigen tévedek, na. virtuális ömlengés magamról a blogomban off.

tegnap még azért volt jó a rimini-protokoll c előadás, azon kívül, hogy a nagyját nagyon jól is értettem, bár ugye németül folyt (helyesebben svájci németül, ami azért nem ugyanaz, pl a disznószív-kutató bácsi ahogyan beszélt, azért). szóval olyasmi volt a "történet", hogy a szív. vagyishogy mindenféle tematikát erre az egyre fűztek föl.

beszélt egy nő önmagáról, hogy szívátültetésen esett át, s hogy ez milyen volt, és mit jelentett számára.

beszélt egy másik nő, hogy a fia autóbalesetben elhunyt, s hogy az ő szíve hogyan szakadt meg, meg arról is, hogy a fiáét odaadományozták egy szívre várónak.

volt egy férfi, aki rapidrandit szervez, így foglalkozik szívügyekkel.

egy másik nő szívsebész, a műtétről beszélt.

egy orosz származású nő orosz nők és svájci férfiak között házasságot közvetít.

áhh, úgysem bírom elmesélni, fölsorolni sem, nagyon érdekes volt. és az a fajta elgondolkodtató dolog, ami még hetekre ellát töprengenivalóval.

irodalom e vagy

műpa volt, meg trafó lesz ma, igazi alter, modern kékharisnya lettem. mára.

de hát az irodalom, a német, a színház mind olyan gumicicák, amikkel szívesen bíbelődök, sípolgatok. mindenkinek vannak hibái.

és kiderült, amit már régóta sejtettem, hogy a bächer iván anyai dédapja volt a thury zoltán, akit szerintem, gyakorlatilag senki nem ismer, legalábbis egyelőre megelőlegezni sem bírom ezt (hajrá, hajrá!), de ez meg azért érdekes, mármint hogy rokonok, merthogy így apai nagymamája b.i.-nak thury zsuzsa. és az már egy nagyon érdekes dolog. plusz ha azt is hozzávesszük, hogy ő mit csinál, akkor ez a b.i.-jelenség szuperérdekes ügy. nekem, persze.

tehát jó volt eddig.

most pedig rimini-protokoll és kíváncsiság jön.

áhh.

tegnap volt a máv ellenem elkövetett első igazi merénylete, nagyon gázul késett az egyetlen -számomra- még jó utolsó vonat, huszonöt perccel jött később.

onnantól lefaragtam tizenötöt (jók voltak a szerelők a bokszutcában), előzgettem (magam), majd a végső érkezésem után tíz perccel már az előadásomat tartottam.

végül, mint negatív kritika elmondták, hogy nem egész mondatokat használtam közben.

ezt majd továbbítom a mávnak.

na EZ hír

* bezárják

* eladják

* és őket pedig lehet támogatni. provokatívan így is fogalamazhatnám, hogy na, most légy magyar. de nem vagyok provokatív ennyire, csak szólok.

* ezen kívül: hazautazott és jól érezte magát.

* amúgy pedig felmondott, kétségbe estek, most hívják mindenhonnan, erre varrjál gombot. még fölmondani sem lehet gond nélkül, csak tudd.

ide-oda

ide-oda gondolok, de nem megy most semmi. erőfeszítések, tíz perc hasznosság-érzés, hát nem vagyok én normális. inkább kínlódom.

és ha ez most titokzatosan hangzott, az csak véletlenül van.

hévmetróvillamos

olyan napjaimat élem, amikor úgy mennek a dolgok, mint amikor állsz a megállóban, s jön a villamos, lassít, lendülsz majdnem, hogy mindjárt nyitja az ajtókat, de mégsem áll meg, halad tovább, egyre gyorsuló tempóval.

esetleg ajtót is nyit.

kínos, na. a kiszállhatnékkal küzdök, képzavar, tudom.

esténk

banáncsipsz-ropogtatás és ezen belül fülesregondolás van.

.

meg van felmondás, ezzel párhuzamosan jajmaradjmég- ígérgetés is van, meg van nyugdíjcsökkentési határozat fellebbezési lehetőséggel, meg munkakeresés és emberi kapcsolatok elől menekülő egyeneságirokon.

az egész (pedig a banáncsipsz fincsi) olyan, mint egy szorosan megkötött gyapjúsál a tömött buszon télen.

kálvin

a református templom csillagán, a jobb fölső csúcson ült egy szajkó ma reggel. úgy láttam, a nézi a várost. mikor visszanéztem, már nem volt ott. ellenben egy héja (héja?vércse?miis?) körözött szép kitárt szárnyakkal, fölfelé táguló spirálban a tér fölött. (nem volt nála semmi, ne félj.)

hét?vége!

péntek egyedüliség, hazalibbenés korán, tízkiló piaccal. husika vasárnapig hűtőben kuksolt, behh, ilyenkor utálom a pató pál-mindenemet.

este kitalálták a nyavajások, azok, akikről itt sose beszélek, hogy _azt_ a könyvet fogjuk együtt olvasni, amit a nagytanács annnnnnnyira jónak talált, hogy csak. én még a nagytanács döntése előtt sokkal vásároltam meg az opuszt, a címe tetszett meg, de annnnnnyira amcsi gondolkodásúnak találtam, hogy nem _bírtam_ elolvasni, bele-belekaptam, volt benne sok okos mondat, de nem győzött meg arról, hogy ő lesz az, amitől az életem megváltozik. most aztán ki tudja, ha muszáj, hát muszáj. mondjuk fogalmam sincs, mikor és hogyan lesz arra húsz oldal koncentrált olvasásra és feldolgozásra alkalmam. kreativitás a hétköznapokban, majd erről írok könyvet.

.

szombaton egyedüliség, kongó lakás, össze-vissza gondolatok, patópálság, napsütés, előadásírás, leveleken gondolkodás. jó és nemjó egyszerre.

az utolsó egész szombatom, ezért megbecsülém nagyon.

.

vasárnap a husikák már kiugráltak minden hűtőnyitáskor (törekszem a képszerűségre, nem komoly), hát muszáj volt megdolgozni őket, ilyenkor nem szeretek a ház asszonyának lenni. egyedüliség, rakosgatás, irkálás, készülés.

és eljött füles, és fülessel egész délután beszélgettünk, és este lett, hetedik nap, és én sajnálom, hogy füles thaiföldön lakik, mert az ilyen beszélgetések olyan ritkajók ám.

és még ugyan itthon van a füles, de már most jól hiányzik, ez van.

hazugság-improvizációk

hazudtál már életedben?

hazudtak már neked?

hazudtál már ma valakinek?

tegnap?

holnap fogsz?

direkt?

csak úgy jött ki?

miért?

kértél már bocsánatot?

kértél már úgy bocsánatot, hogy tudtad, mindenki más is, beleértve azt is, akitől kéred, pontosan annyira és azt hazudik/ja/dott/ta mint te?

.

bocsátottál már meg valakinek?

miért?

bocsátottak már meg neked?

milyen volt?

.

ezek a dolgok fontosak, nem a ki, a hol és a hogyan.

elég

erre a hétre már megfelelő mennyiségű történést, munkahelyen ülést, feladatot volt szerencsém abszolválni. ami persze nem jelent semmit.

meglepetés, jóféle, egy volt, az pedig a konyhacsap.

meglepetés, roszféle, volt több. olyan, mint a heti hatnapos munkahét, meg az összes vasárnapi munkanap a drágának, lesznek még itt piszokundok hétvégéim(nk).

nem volt meglepetés a heti többszöri por összerúgása húgommal, évekre (egész pontosan egy évtizedre) prolongált nemakarás és nyögés.

ugrom -madár-, figyeljetek...

saszla

ettől a szótól voltak a reggeli könnyek. piac, karmolóhangú néni mögöttem. abból a saszlából kérek majd egy kilót még.

utoljára nyolcvannyolc körül mondta a nagyapám, a fejem felett.

vers mindenkinek

Pilinszky János: Az ember itt
.
Az ember itt kevés a szeretetre.
Elég, ha hálás legbelűl
ezért-azért; egyszóval mindenért.
.
Valójában két szó, mit ismerek,
bűn és imádság két szavát.
Az egyik hozzámtartozik.
A másik elhelyezhetetlen.

mondd ki gyorsan:

juh joghurt.

príma nyelvtörő, nemsokára meg is kóstolom.

kedden reggel a duna-menti parkban ismét összefutottam gézával, a dolmányos varjúval. géza csúnyán nézett rám, vagy csak rövidlátó az Istenadta, mindenesetre figyelte, merre megyek.

aztán volt olyan is, hogy zsuzsival találkoztam, igaz, kétszer is, mert zsuzsi rakoncátlan kutya, mindig sok kilométerrel a nénije előtt futkározik.

tegnap aztán meg az állomáson arra gondoltam, mennyire szabad dolog madárnak lenni. az a bizonyos gondolatindító az volt, amelyik szépen áthullámzott előttem. úgy csinálják, hogy szárnyal-szárnyal-szárnyal fölfelé, majd a hullám tetejéről leveti magát, szárnyak összecsuk, oldalhozszorít, fej előreszegez, le, és így sokszor. döbbenet, de zuhanás, a maga tökéletesen megkoordinált módján.

ma reggel meg arra lettem figyelmes, hogy valami madár cikázik az ablakunk előtt. de nem jobbra-balra-jobbra (jobb is, manapság), hanem föl meg le meg megint föl meg megint le. a másik ablakból már látszottak, hogy mondjuk olyan nyolc rigó bulizik együtt, meg a szokásos gerlepár, ödön és jucika, és aztán fény derült a cikázókra is, kettő fakopáncs volt.

állatosposzt, tessék.

ez milyen már.

bimballó.
.
imádom az ultimátumokat, ami persze csak vicc, de ezen most végre nevettem. nagy vihar egy kanál vízben felkiáltással kövezzetek meg.
ezt is értem, mi van ma velem...

tördel

már nem tördelek, de tördeltem egész nap.

jelenleg csak a kezem tördelésére vagyok maximum hajlandó, azt is csak azért, mert mindig és folyton mindent átitat a politika. átpolitizált napok, ázottak, csatakosak, novemberszagúak. még inkább: ázottkutya-szagúak.

most akkor fölhívom a fülit, hátha nem fáj már a fej, hátha pl elmúlt a megfázás.

föl

fölgyorsultak az események, valamikor a hétvégén lesz az állatkerti nevelőszülő-nap, asszem, jövő csütörtökön lesz az előadásom a németen assisiről, szombaton kezdődik az a dolog, ami úgy ért, mint a kellemes villámcsapás az égből, írók meg költők meg beszélnek majd. valami szerdára is van, de azt elfelejtettem.

ma el kell juttatnom a nyomdáig a kiadványt, holnapra pedig meg kell(ene) írnom három németcuccot, melyeknek egyelőre se fülük, se farkuk. a fejemben, mármint.

aztán persze már meg kell, hogy érkezzen végre az a könyv, amit majd szűk (hát még milyen szűk) egy hónap alatt kell végigrágni (majd erről máskor, és: viszlát thomas mann, jövőre tán találkozunk).

aztán ma még meg kell (kell, itt nincs ene) írnom három levelet, majd azokat különböző módon és számban sokszorosítanom (ma meg kell írni, nincs több mese).

szóval nem értem, ez a sok dolog hol volt a nyáron. esetleg, mint keselyű, messziről köröztek, lesték, mikor hullok el (persze csak képletesen értve, soha ilyen fitt nem voltam, már a hatórás alvás sem kottyan meg).

ilyenek vannak, szerintem a szülinapomat pedig majd januárban... őőő, májusban megtartom. lesz buli minden, szép álom. mindig ez van.

wörd

kettő liter vizet vedeltem be ma, még mindig itt vagyok.

a vördben nyúzom a tizenhatoldalas kiadványt, gyanítom erőssen, nem ez a program való erre, így állok, most még egy tizenhatoldalat kijavítok, aztán hazaszambázok az esti vonattal. ha jön. ha elérem.

a villamos rendszerint ugyanis (ha egyáltalán megérkezik), úgy megy, mintha jönne. vagy mintha szemből tolnák. életemben ennyiszer nem késtem le vonatot. helyesebben életemben kizárólag mostanában kések le vonatokat. ritka filmes érzés.

viszont így lehetett olyan, a mozgó vonatra is felugrom élményem. előtte nem hittem el, hogy ez _az_ a vonat, sem azt, hogy _tényleg_ elindult. és már közben megfogadtam, hogy soha többé, na persze, miközben párhuzamosan lepergett az életem.

amúgy pedig

amúgy meg leginkább úgy vagyunk, hogy a drága (drááágaszáágom) munkaügyi káoszban van, már megint dönteni kellene (iszonyúan nem akarok dönteni, minden efféle egy egész dominósort borít).

én ezen túl pedig minden este héttől használhatatlan vagyok, el kellene küldeni aludni, de miként azt már korábban jeleztem, van a szomszédunkban egy Jelzőkutya, aki most váltott és még 11 körül is jelez, tehát fönt vagyok éjfélig, és ez a dominósor is lassan borulni látszik.

ezen kívül szilvafalásról szőlőfalásra váltottam, éljen az ősz, ám az új munkabeosztás miatt (este 8kor jön haza) gyakorlatilag csak szőlőt eszem meg tejet iszom, mert nem jut eszembe főzni (totális leépülés, remélem, füli eljön hozzánk, mert akkor legalább egy rendes vacsi kinéz). igaz, ma készített nekem két szendvicset a D, nem tudom, hová lennék nélküle.

este meg pilinszkyt olvastam, majd idekeresem a kedvencemet.

kedves, kedves olvasók és írók

szóval köszönöm a biztatást, azért kedvellek titeket meglehetősen, mert pont így gondolkodtok, ahogy.

teoretikusan viszont marad a morcogás, mert muszáj. a bajom nem velem kapcsolatos, most épp nem.

adott egy nő. jó nagy sérelem érte a múltban, amit teljességgel felfogtam, együtt éreztem, ilyenek. meg amúgy sem egy kedves stílusú, simulékony valaki, de ez is oké, mert egyrészt láttat magából jót is, másrészt mert elfogadó volnék a fura bogarakat illetően, mondhatni a saját hétköznapi furabogárságom okán valamiért az ilyenfajta furabogárság nem zavar.

mégis azt gondolom, baj van vele. nem mert undok, nem mert másként gondolkozik politikáról, emberekről, nem. a baj az érték, amit nem tart be, a szeretet mértéke.

az ész meg a gondolkodás feltételezése mellett valahogy nekem mindig csalódás, ha egy ember annyira szélsőséges lesz.

mert a szélsőségesség a gondolkodásban szélsőséges cselekvést hoz szélsőséges helyzetben. bennem félelmet vált ki, riadalmat, az emberekbe vetett hitem rendülését.

mert blogon keresztül egy ismeretlen ember hányaveti selyemzsinórozása mondjuk semmi.

de mi van akkor, ha nem blogban találkozunk, hanem mondjuk egy ideológiai/vallási háború alatt a szomszédom lesz, egy táborba visznek minket, rajta múlik mondjuk az életem. és vagy.

.

egyébként tegnap óta az érzelmi 'válság' elmúlt, kösz, jól vagyok.

és ma jön haza füles is.

MÉG SZERENCSE

még szerencse, hogy ez a bloggertársadalom még demokratikusabb, mint a kinti, nyugodtan fenyegethetnek meg egyesek selyemzsinórral, meg műselyemmel, küldhetnek galád és borzasztó stílusban a fenébe, mondhatják rólad minden alap nélkül, hogy komenista-burzsuj-rohadék-büdöszsidó, kinek mi tetszik, különösen azok irányába, akik tiszta jóérzésből szólnak, hogy ne tedd.

azoktól az emberektől, akiknek van maguktól hozott intelligenciájuk, eszük, műveltségük, elvárnám, hogy bírjanak disztingválni, bocsánatot kérni, stílusukat alárendelni annak, hogy a másik mit és miért mond, a megértésnek, a szeretetnek.

még egy privát blogban is, csak mert a blog, mint műfaj egyáltalán nem privát.

igen, megbántott, úgy, hogy nem hozzám szólt. azért, mert gyűlöl, úgy, hogy nem ismer.

ist hölderlin Ihnen unbekannt? - Örkény erről így beszélt, neki inkább hiszek.

szerintem te lelőnél engem.

anyám könnyű álmot ígér

„Egy napon így szólt anyám: Írhatnál rólunk is valami könyvet. Nocsak!… milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos? – Igaz legyen – mondta.”

Sütő András emlékére.

hétvégkettő

szombaton hajnalban kutya ugat, a és párja naperszehogy elalszik, és irtó későn indulnak korai sétálni. de.

ámde martonvásár a régi. még mindig van őrült, nyivákoló fehér macska. sok fa. tó. kevés ember (ősz). napsütés. távoli vonatzaj. nyugalom. séta, kézenfogva, fotó. szitakötők, békák. tóba dobálózó férjek. és van érdligeten (a patakiban) fagyizás. (provokatívan megjegyezném, hogy olaszo. óta az első ehető fagyi.)(megjegyzem azt is, hogy egy nyáron itt éltem meg a kapitalizmus betörését, amikor a szokásos kétgombócomért mentem, szép nyári nap, s a magammal vitt kettő forintból tényleg csak egy gombócra tellett: a cukit felújították, majd nyitás után rögtön árat is emeltek, huhú, de nagy csalódás volt)

szóval szép napunk volt.

ma meg egyedül bóklásztam itthon, a munkanappá nyilvánított vasárnapon, kínomban majd mindent kivasaltam, ablakot kapirgáltam, teregettem, szótáraztam.

apdét: elmeséltem neki a régi fagyis sztorit, és azért az nagyon jó, hogy annyira hasonló dolgokon tudunk jót rötyögni.

hétvég

pénteken egyszerűen tíz helyett hárman voltunk a szokásos cuccon, ez lehetővé tette a lányos csacsogást, mely néha akár jól is eshet (több fiúbarátom, illetőleg fiús gondolkodású barátném lévén nem sok részem volt a sminkek/ruhák/fiúk témakörhöz anno). szűk kör lévén még arra is vetemedhettem, hogy álnéven szétnézzek az iwiwen, fájdíthassam a szívem, rájöjjek, hogy mekkora hülye is vagyok, és még sok egyéb okosságra is használt.

azt tehát megfejtettem magamnak, hogy ha más nem akar engem, akkor én mért akarjam őt, vagyishogy így az életben is prímán nyomon követhető vagyok, sem el nem tűntem, sem elérhetetlen nem vagyok, és annyi régi embernek nem kellek így sem, hogy nem oszt, nem is szoroz a dolog, ha ott volnék, ha nem.

azért sok az örvény mostanában, jó mélyrehúzósak, amik elkapnak. ez pl egy jól földreteremtős pont.