javítandó a statisztikát, hát legyen, álljon itt a szeptember.
vicces ez az oda-vissza bumlizás: reggel hopp, indulás a suliba, munkába, munka, hopp, indulás a suliba, esti menet, placcs, elterülés. majd elölről.
a reggeli rutin kábé megvan már, és élvezem, amikor 7:50-kor már a buszra várok (új járat, zseniális útvonal, mint tudjuk, én ettől boldogulok, ha nem évszámra ugyanott megyek ugyanoda. volt ugye a csepelen át, majd volt a dél-budán át, most van az erdőn át, szóval 16 éve ugyanoda, de mégsem ugyanúgy. ez azért nagy ajándék, mondjam ki.)
az indulás a suliba, na az reggel egyre kapkodósabb, hiába nyávog a jelzés (tényleg nyávog - ezért kiválóak a nokiák :), mindig később indulunk, azaz rohanunk, aztán persze mindig beérünk. a legjobb pár nap az volt, amikor zuhogott az eső, és már volt csizmája - annyira élvezte a tocsogást-dagonyázást.
a munka. na igen, azt most utálom, nem stimmelek, pedig szerethetném is, talán ha jól csinálnám, de nem, és ezt minden porcikám érzi. olyan kibúvóim lehetnek, hogy a sok hajtástól kiégtem, meg hogy nem rajtam múlik, de valójában az van, hogy nem akarom elfogadni: az egész egy olyan münchhausen-dolog. ha én akarom, akkor jobb lesz. az elmúlt években megtaláltam hozzá mindig az inspirációt. most nem tudom, honnan fog jönni.
ja, és a hopp, indulás újra, na az tényleg brutál. azért, hogy mindenki értse a családi körben: a sulit muszáj rutinból nyomni - lecke, rövidszabadidő, vacsi, mese, alvás - ezt a hónapot nagyjából egészében bevállaltam, hogy hozomviszem. a város közepéből - ha sprintelni tudok - a szintidőm az erdőn át 45 p. ez akkor érvényes, ha sprintelni tudok. és nagyon hasznos is, mert tényleg kezd beállni a rutin.
akkor azonban, amikor _nem_tudok_sprintelni_, na akkor mondom, hogy az brutál.
és ez van szeptember eleje óta: minden héten szépen megérkezett valami plusz probléma. első héten a térdem purcant ki. egy hét múlva a lábfejem. múlt héten a szemem gyulladt be. olyan kripli lettem (vén banya), mint az a klasszikus garfield képsor van, amikor szülinapja van, kel föl a tálkából, és ripp-ropp, reccs - nyújtogatja a tagjait, míg egy apró ropp-tól kikerekedett szemmel mondja: egy újabb év - újabb reccsenés. váá.
a leckék nagy részét megírják a suliban (ezt el is várom, mert mi a jóeget csinálnának különben a suliban délután), mostanában a hétvégére sem hagytak semmit, hálás vagyok ezért. jó osztály, jó gyerekek, pontosan elegendő pirospont / csillag / mosolygógondolkodószomorúarc / elég üzenet, szeretett és egyben reálisan látott tantikák - ez a mérleg.
az ofő pont olyan, amilyenre vágytam - szerintem ez egy fontos faktor - végtelenül hálás vagyok, hogy így alakult, a másik tantikától így, egytárgyat tanítóként is kérdőjelek meredeznek a hátamon :).
(de tényleg, miért nem összesíti ott is a pontokat, ha már ad. miért nem szól a gyerekeknek, hogy menjenek szünetben pisilni? ésatöbbi? :) na ugye, hogy jó így.
a placcs. na, az a minden estém. lelkileg inkább, de fizikailag is. begyulladt ezzel-azzal még a sportoláson sem reális töprengenem, de majd kitalálok valamit - jó volt nyáron az a relatíve sok bicajozás.
ja, és jóbarátoknézéssel indítózom magam (magunk) - nagyon vicces még mindig.
