nélküle

ma először voltam úgy, hogy nem én mentem el itthonról, hanem ő. a nagyi elvitte sétálni.
nehezményezte a kabátot-sapit, na, gondoltam, nézzük meg, mi lesz.
hazatérésük pillanatában kezdett csak rá ordítani (de onnantól negyven percig nyomta, és csak a fürdéskori fej-vízbe-lógatásakor hagyta -kisidőre- abba), mindezt a nagyi közölte mentegetőzve.
fura érzés volt, nemkülönben annak a megtapasztalása, milyen volt nekem hónapokkal ezelőtt, amikor még én osztottam be időt és teendőt (kis túlzással, hogy beosztottam).
lefotóztam ezalatt a szűk óra alatt az eladásra szánt cuccokat, megfürödtem, rendet raktam, ide-, s odaszaladtam, összerántottam a gergővelkezemben összeránthatatlan dolgokat.
nem emlékszem, hogy azon aggódtam volna, hol és hogy van, csak valahogy ott motoszkált végig a fejemben a kis mütyür. aztán hazajött, s átvettem a nagymamától a fába szorult kis gyermeket, s arra gondoltam, ez milyen jó már hogy ez a kis puha csomag itt üvölt az én kezemben, és még jogosan tartom is, vagy hogy mondjam.

szabó magda

lassan kilencven éves lesz.
írja a magdolnát, amit én nagyon várok.
Isten éltesse sokáig (akkor is, ha nem ma van pont a szülinapja, csak majd októberben)

séta

hatalmasat sétáltunk -a jóidőnek hála- délután.
a végére ébredt föl, és pofikat vágott. ennélfogva úgy kellett röhögnöm, hogy alig bírtam hazatolni.
a köztes időkben pedig kistányérszemekkel bámult - engem.
kajaidőre hazaérve még volt öt-hat szégyenlős mosolya, meg kettő pimasz a nagyszüleire az apja válla mögé bújva, plusz egy sértett-mérges pofavágása rám, mert lassan pelenkáztam, és utána nem rohantam leülni szopizni, hanem még volt képem méricskélni...
ma kéthónapos.

árverés

így, ilyen internetesen egyrészt jól megy, másrészt élvezem is.
utoljára a szóárverésen éreztem ilyen zsigerből jól magam, bár ott nem vettem részt benne (ejj, mért nem, már magam sem tudom), csak ott voltam.
most viszont játszom a gondolattal, hogy a duplakönyveimet így adjam el majd, háhhá.

napló

amúgy pedig tegnap voltunk az ortopédián, ahol megerősítették a kettő héttel ezelőttit: minden rendben van, nekem volt, neki nincs csípőficama.
és amúgy teljes kékben pompázott az uraság, miután sikerült egy tökéletesen passzentos kék kapucnis-cipzáras fölsőt is vennem internetileg. csuda helyesen nézett ki.
csuda helyesen bőgicsél ő is amúgy minden piros lámpánál.
és úgy tűnik, már négy napja, hogy megtalálta a kezeit, ökölbe szorítva mórikálja magát, párhuzamosan csapdos, és néhányszor már rá is nézett döbbenten, látva, neki van keze.
emellett dumcsizunk is így délelőttönként, nagyokat röhögünk egymáson jobb híján.

most hogy

utyuluputyuluzni persze mindenki szívesen jönne/helyesebben jött volna.
de ténylegesen velünk, értünk lenni, azt a drágán kívül senki.
most hívogatni, amikor már volna energiám beszélgetni, estébé, azt most senki.
csak az idióta dödögés a hátam mögött.
erről persze és minden más negatív kritikáról precízen tájékoztatnak, nyomnak.
de hogy úgy velÜNK mi van, na az levan.
ilyenkor költöznék az egész hóbelevanctól messzire, hogy legalább ürügy legyen.

tanács tiniknek

tegnap amúgy rájöttem a pasifogás titkára tinédzser korban (huszas évek elejére is elmegy még), tehát: valami fiús extrém sportot kell űzni, tuti a feltűnés és a keresettség.
így esett, hogy rájöttem, mert láttam a triálos ob-on feltűnő, nyereg nélküli bringán egyedüli lányként tekerő, amúgy jelentéktelen normális külsejű csajszira hány és milyen sóvárgó és elismerő és kíváncsi tekintet tapad---

ólvéjzinmúv

állandóan mozog.
négy napja még állandóbban mocorog. leginkább a kis kacsóival teper (plusz láb), kettő napja ökölbe szorítva is. szopizás közben szívmasszázs-mozdulatokat kell állandóan kivédenem, igazából annyira erős, hogy tényleg védekeznem kell. (azt már megbeszéltük az apjával, hogy akkor tán legyen orvos, mert ahhoz okosnak is kell lenni, meg sokat is keres majd, de mi igazából nem mentőorvosra gondoltunk, sokkal inkább fog- vagy nődokira...) (úgyse lesz orvos, amúgy)
saját magának is embereseket bokszol be, azért is állandóan résen kell lennem, miután egy-egy rosszkedvű pillanatában még rá is zendít, hogy most mér' kellett orrbavágnom magam.
ma meg rokonattak volt, végre rájöttek, hogy önállóan kell dönteni, rajtunk ütni, és akkor teljesen simán láthatnak minket, de főleg g-t. hoztak cumisüveget meg fehércsokit, meg játszószőnyeget, ezeknél sokkal kedvesebb volt a csúcsos sapi, amit hoztak, meg a befőttek (milyen vicceskedves már: befőtt!).
aztán jött asztalosbarátunk, mutattuk neki a mintát, milyen legyen az ebédlőpolc. nem mellesleg meg kell oldani a nagyszobai ezer könyv jólétét is, miután a friss polcon a két sor sajnos kecses ívet rajzolt a polcozatra, tehát alátámasztandó és belső sor leszedendő (nem is merek arra gondolni, vajon hova rakandók...)
aztán jól lecsaptam három zoknikára a licitálóoldalon, hehheheee, egész pofás dolgokat válogattam össze amúgy, hajt a vadászösztön, ami úgy a valóságban sosem hajtana, élőre én soha, de az a sok cucc, na az klassz.
most pedig kis lapozgatás, aztán irány surány (szunya, miután tegnap éjjel félháromig vártam a mütyürre, hogy éheződjön, majd elszúrtam a csendesgyors etetést, így én ötre kerültem ágyba)
jócak.

bezsongás

licitálós bezsongásomat erőnek erejével le kell állítsam, ezért inkább írok ide a blogba.
na jó, ez így nem igaz, de mégis.
az apadó tejre kitaláltam, hogy megint elkezdem szedni a fitolakkát, kérlek szépen, azóta (vagyis ma) van sok tej, pedig csak tegnap kezdtem (ez egy olyan homeopatabogyó).
emellett a mai idegeim jóval kisimultabbak tegnap este óta, miután a kedves apuka erőnek erejével itthon volt végre egy egész 24 órát egyfolytában. egyrészt ő is kialudta magát, másrészt egész nap láthattam az ő orcáját (is), harmadrészt nem egyszer bírtam végre egy kéznél levő kézbe nyomni az amúgy ébren is gyakran ciciről álmodó (és keresgélő) kicsi fiamat. ott, mármint az apuka kezeiben gyakorlatilag négy perc alatt nyugszik meg a kölök.
ja, amúgy azért gyakran eszembe jut az a párhuzamos élet, amit a vágyaimban, felvillanó álmaimban élek magamról, melyben igény szerint szoptatok, hordozókendőben hordok, pelus helyett pisiltetek, megmondom a tutit az okoskodásosztó rokonoknak, hasonlók.
aztán visszazökkenek mindig a valóságba, ahol nagyjából szopizunk igény szerint, ahol nem haladnak előre a dolgok, amelyben mindig elveszítem a fonalat, s nem bírom felidézni, a tegnapi este pl hogyan altattam el a gyereket, a napi hetedik peluscserével, a lenyelt válaszokkal a kioktatásokra. meg oda, ahol egy tündér gyerek napról-napra kedvesebb hozzám, velem, másokkal, ezt azért írjam ide ám, nagybetűkkel.

bénabéla

no, ezt az éjszakai fennmaradok, mert úgyis rögtön fölébred és szopizunk-dolgot egyre inkább utálom (magamban). ez a mütyür hol nem szól, hol én alszom be, hol kétésfél óránként szól, kehheg, cuppog, halkan, ma éjjel ötkor hallottam meg először, most meg megint alszik mélyen.
nem találok rá megoldást, de olyan mértékben merülök ki, hogy lassan a tejem is fogyni kezd.
nem panaszképpen, csak tárgyilagosan figyelem, mondom a bénázásomról, meg hogy ez most mennyire utálatos dolog.
ja, arról nem beszélve, hogy életemben először aludtam VÉGIG a hátamon egy éjszakát, moccanatlanul. beszakadt, mikor fölriadtam a kehhegés-cuppogásra ötkor.
pedig már látszott, hogy a dolgok kezdenek alakulni.
jó, a netes licitálás azért leköt, már jött pár csomag ezmegaz, és csomagot kapni szeretek, meg interneten utalni, meg ügyintézni, szóval ez egy kisablak a nagyvilágra, hogy érezzem, nem csupán a földi kiszolgáló személyzet és tejgyár és mindentanácsotmeghallgató egyesület vagyok, hanem.

hihetetlen

még mindig azért ez egy olyan fura.
van itt ez a kis szuszogó, cuppogó csomag, felveszem, megnyugszik, teljes bizalommal tartja a kezét a kezemen, félig alva végül -ágyba menet- belefúrja a fejét a nyakgödrömbe, még jobban összekuporodik.
mindez így együtt olyan, amire nem sok szó van, vagy éppen túl sok is.

adrenalin

huhh, minden szabad és félszabad percemet internetes licitálással töltöttem. végtelen ravaszságról és agyafúrt tehetségről is számot adhattam, ez a mai napra olyan sikerélményt okozott, hogy mostanáig pörögtem csak. így lesz sok ruhája amúgy a gyermeknek pár hónap múlvára. de lesz ám-
viszont mostanra kezd rendesen elmúlni a hatása, tehát a felmosórongy hozzám képest keményített kötény. bénázásom újabb stációjához érkeztem.
plusz az éjjeli etetéshez.

áhh

áhh, nincsen itt idő holmi irkálásra.
pedig leírnám, hogy mennyire és mért nincs idő.m.
rengeteget szopizik, közben 'fejlődési ugrás' címen a kakilási dolgok (és egyben a hastekerési dolgok) kerültek előtérbe. szóval rengetget vigyorog, egy-két hőőő van, meg rengeteget nyafizik, amit csak kézben hajlandó lejjebb adni. príma. a téma a popsikenőcs-kategória.
aztán rendrakás sokadik felvonásaként az eltávolított szekrény helyére átrámoltam (kicsit tuk, de inkább tam) a kettő lompolcot, most jön a neheze: időt (és energiát) találni az alapos szelektálásra - ehh.
aztán holnap jön az asztalosbarátunk, a polcozatot terjesztendő a lakásunkban, éppen az ebédlő(neknevezett átjárólyuk) felé. ezt pölö megterveztem tegnap este, volt rá alkalmam, csoda, de jó is lesz.
emellett hirtelen felindulásból felregisztráltam a vaterára (a rugik nem hajlandók együtt nőni a gyerekkel, aki most elmúlt 5 kiló, nincs hurka, csak toka és helyes pofi, és 62 centis is), és jól odalicitáltam, én balga, most meg figyelhetem, mi lesz, bénabéla vagyok, nem lopom a napot. nem mellesleg csak éjjel 'volt rá időm', vagyishogy megintcsak kétszer 1 órát aludtam, ami tesók között is csupán kettő, vagyik ajjaj, de kevés. kezd összetapadni állva a szemem, ha nem vertikálisan, hát horizontálisan csukódik össze.
meg anyukámmal sétáltattun tegnap is meg ma is, tegnap majdnem összevesztünk, hogy mér ad nekem meleg-fűtés-estébé témában tanácsokat, de aztán túllendültünk, mert az anyukám egy jófej.
g pedig ma a védőnénire (fiatal leány az új seprő) öt teljes percen át vigyorgott, a kis szoknyapecér, mondjuk helyes is volt a néni, aztán utána 20 percig velőtrázóan üvöltött nekem, ki a pelusba szorult nyakigkakit törölgettem le róla meg mindenről.
hálás dolog a szülősors, nemdebár.

szekrény

a szekrény végre elvivődött. lett helyette sok szúnyogunk, miután csak este sikerült az elvivőmanőver. de így találkozhattunk legalább a tavaly őszi rendőrökkel. nem piskóta.
*
g ma egész nap nyafizott, összesen kettő mosolya volt, plusz egy nemnekem. a torkáról bizonytalanul mondhatom, hogy még mindig repedtfazék. most viszont nem kakil. ejnye.
most meg megyek etetek.

úgy tűnik nekem is, mintha egy örök forgásban lennék, ugyanaz, meg ugyanaz, meg megint meg megint, meg csak arról bírok írni-gondolkodni, mennyit aludtam, ilyenek.
aztán, ha visszanézek, pl megírtam m-éknek a levelük piszkozatának 90 százalékát, ami egy hatalmas lépés a nekik küldendő (már három hónapja kész) csomagot illetően.
ezen kívül a nyakára léptem a szekrényelnemvivő, de mostmáraztánazonnal párnak, elvileg holnap jönnek.
sőt, azt is kinyertem a rendszerből, hogy elvileg 12-én (mért pont akkor) elküldték már postán a tgyásomat, ajánlom is nekik, mert utálok a tartalékdobozból élni. (jó, az összegét még mindig nem tudom, ami még nem kicsit neuralgikus pont)
nem utolsó sorban anyukámtól sikerült egy plusz kölcsönvapét (szúnyogirtó lapkához készülék) szereznem, miután sokadik éjjel óta szúnyogok incselkednek velem (marnak szét) szoptatás közben, így ma ezt nem tették. ó, az a drága nagy meleg, egy fia szúnyog nem sok, annyi sem volt, most meg, hogy ősz, szél, satöbbi, hát hemzsegnek.
és ma aludtam (jó, a kanapén, a gyerek melletti 15 centibe gyűrve, de MÉGIS) három órát egyfolytában, előtte meg egy felet, ezzel az előző éjjelek minden rekordját megszorozva kettővel, és még most is megyek (igaz teljesen éber vagyok...), és én ébresztettem 6 óra alvás után (igaz, ma összesen 2*10+1*45 p volt az alvásideje, nem stimmelt a gyermek), hogy ideje egy kis kajának. de rég volt ilyen, de rég.

orvososdi

már megint orvosnál jártunk, inkább elővigyázatosságból, mint orvosságért. dokinő lazán lerázott, rohant haza, egyelőre nem bírom komálni. ha volna a közelben jobb, mennénk. na mindegy.
*
a gyermek nem lázas, de bágyadt, és úgy általában kíméli a hangszálait. közben meg tündér kedves, van egy olyan mosolya, amikor kicsit előretolja az állát, miközben egy (hangos vagy néma) hööö-vel kísérve kedvesen elmosolyogja magát. no, olyankor azt gondolom, hogy jajj, ez a gyerek, ez nagyon drága. olyasmi, mint amiért a legutolsó képekből a legalsó a kedvencem lett.
*
ma -azon túl, hogy éjjel két órát aludtam- egy olyan fellélegzős nap volt, kicsi rutin, kicsi idő a lakásösszerántásra, kicsit egyébre is, mostanra meg... hümm. menne az alvás, de rögtön kaja lesz.és nem értem (nem is tudom, tetsszen-e), az első nap, hogy a 7-8as kajálás után azonnal bealszik, szó, mocc nélkül. ez most jó vagy nem. mert milyen éjszaka lesz ez így.

anyaasokközül

és akkor jöttünk ki az áruházból, kettesben, kézenfogva, s én akkor azt gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha a törpegyerek velünk lenne, jönnénk ki az áruházból, ugyanígy, kézenfogva, csak hármasban, és az nagyon jó lenne.
(meg mondjuk így is nagyon jó volt)
*
meg az is jó lenne, ha nem lenne háromhetente megfázva. mert most megint van, s repedtfazékhangú nyafikat produkál, én meg aggódom, hogy mégis muszáj lesz beadni azt a nyavajás antibiotikumot, nem akarom, de holnapig adtam időt eltakarodni a torokfájásnak, ha nem, hát akkor ismét tisztünk tesszük a dokinéninél. legalább jó ismerősök leszünk vele, tudni fogja, ki vagyunk mi. behh.
*
az eheti konzekvencia, hogy nemcsak utálok, de nem is bírok gyereket öltöztetni jól. vagy valami ilyesmi. nem túl vidám dolog.

ablak

az internet egyre jobban válik a külvilág ablakává a számomra most, amikor itthonhoz vagyok kötve.
ilyenkor duplán-triplán hülyét kapok azoktól, akik politikai és/vagy parciális dologról küldenek körlevelet / üzennek üzenőfalon privátot, estébé. türelmetlenségemet vállalom, amit nyilván sokan félreértenek, de az most nem érdekel már, ha.
egyszerűen nincs nekem az ilyenre időm, mert van egy gyerekem, akivel 7/24 minden percet eltölthetek, s ha magamra is szeretnék külön perceket szánni, hát nagyon drága, amikor vesztegetik azt a párat.
ezt most prímán meg is írtam az éppeni illetőnek, sőt, iwiwen is elkezdtem a törölgetését az "ismerősöknek", nyilván egy szólás után. csak keményen.

rög, avagy a nehézkedés* iskolája

*a nehézkedés amúgy szigorúan a simone weili értelemben értendő
a legapróbbaktól a legnagyobbakig áttanulni az életet, az enyém, na, mostanában ez a lecke.
de van, hogy nem is a gyermekem inerciarendszerében érvényesül ez, hanem mondjuk olyan felnőtt emberektől való függésben, mint az első telefonáló a szekrényt illetően (amit követett még vagy nyolc azonnal, folyamatosan, jelenleg is kísértést hozóan), akik eljöttek, megnézték, tetszett, nekik kell, itt az előleg, majd arra a külön kérésemre, miszerint még a héten vigyék el, hétfőeste megjelölték a lehető legtávolabbit, a vasárnapot, erre ma este én hívom őket, hogy na, akkor jönnek, igaz?, erre a csaj elkezd kertelni, hogy hát a holnap ígymegúgy, s majd a jövő vasárnap. (_vasárnap_?!)
ilyenkor a normalitásbeli énem kipukkan, s azon kezd el gondolkodni, hogy azt az értelmes hangú mukit fölhívom, s ha elviszi a hét elején, vigye. és/vagy, ilyenek. rengeteg energiámat emészti föl az ezzel harcolás,
miután rengeteg energiámat emészti föl a még mindig foltokban (és hegyekben) jelen lévő kupleráj, a helyetlenség, hogy egy talpalatnyit nem kapok ebben a nyavajás ingatlanban, ami pince (dugig van) vagy padlás (nincs) vagy sufni (iksz), hogy oda lomoljak legalább átmenetileg, de közben hallgatom, illetőleg inkább intuitíve sejtem a folyamatos rosszallást, miszerint nálunk állandóan kupleráj van. és rendet tehetnékem van ráadásul mentálhigiénésen is, akkor leszek teljesen jól itthon, ha az megy majd tyúklépésekben, de.
szóval pipa vagyok titokban, csak nincs rá időm. vagy mozgásterem.
nem tudom, baj-e.

hathetesék

hát ez a mi esszenciánk, nem számítok másra később sem:

"na ne mondd már, te":

ez pedig ő, a valódi:

sokadik nap

a mai első tízpercesnél hosszabb szünet, erre most meg nem jut eszembe semmi értelmes, nemhogy blogilag, de normálisan sem. annyi mindent tehetnék,
s közben megy a jó kis monk. félszemmel azt is nézem, s közben tanakodom, tegyek-e valamit, vagy a már gyorsan közeledő esti üzemmódot várjam némileg üres fejjel.
ma g éjjel aludt, akkor egyben majd' 6 órát is, így nappal nagyjából kétszer 20 percet.
bár szerintem én aludtam át az éjjeli evést.

itthonhagytam

anyósom és én meg a gyermek jó trió voltunk.
egyikünk elment sorszámért (múlthétből okulva küldve volt) (négyeskék lettünk), másikunk húzta a kajaidőt, majd alaposan szoptatott, majd kapkodva elkészült, harmadikunk pedig tündérjól viselte a megpróbáltatásokat. esztéká második emeletére érve gyakorlatilag azonnal a mi sorszámunk jelent meg az ajtó fölött, rohanvást mentünk be, dokinéni tökkedves (mondjuk rögtön leszépezte egyikőnket), rendben találtatott a csípő, ám azért rutinból kaptunk a karolinára beutalót.
hazafelé jól megnyugodott egyikőnk, hogy szorongathatta másikónk kezét (fehéredő ujjakkal, ámde megnyugvó lélekkel) (csak a kocsiban sírt, s csak ha álltunk). ezalatt másikónk buksi fejében egyre inkább gyökeret vert a plázázási kényszer, szóval a hazajövés alatt végig sírt a szája, így hazajövés után el lett küldve (VÉGRE) plázázni, szóval egy hetevárt rohamegyórát tölthetett ott. oda-visszával együtt. volt posta meg ótépé, meg spotlámpabolt, meg anyukával összefutás, meg háztartási bolt, s végig a másik járása a fejben.
hazarohanva pedig várta egy gyermek, egy tündér, csupán pont öt perce tudatva épp a világgal, hogy van nagy éhség.
az anyja egyébként roppant elégedett most (még mindig) ezzel.

viszont

utána meg egész nap rám vigyorog, ha.
és nekem nyugszik meg, ha.
és az apjára vigyorog a kezemből, mikor az hazaér.
fú.

ártatlan gyermek

miután éjjel g jóvoltából kétszer félóra alvás jutott nekem (kakis pelus, majd kifolyt pelus, majd éhség, majd morc, mikor mi), s reggelre egy mufurc zombi lett belőlem, s belőle meg egy mufurc ordibátor, a reggeli kaja előtti peluscsere (kaki, megint, sok) alatt a felfáradó nagyanyjára röhögött három jókorát. csendben.
anyádat, kívánom ilyenkor.

ömlesztve

tehát.
a zabtej rosszízű. hősiesen próbálkozom a tejhelyettesítőkkel (miután valószínűleg a tej, ami nem bio volt, IS oka a pöttyöknek a pötty emberen), és ugye a szója(tej) allergizál(hat), szóval zabtejet sem iszom ezentúl.
ennél fogva folyamatosan éhesszomjas bírok lenni (a tej számomra mindkettő csillapítására alkalmas, amellett, hogy szeretem), nem beszélve a megnövekedett tápanyagszükségletről így szoptatva.
ennél fogva azt eszem, amit érek, amit nem kell készítgetni, szóval olyasmiket, minthogy pilóta meg koszorú (vaníliás karika) meg pöttyösrudi (kizárólag natúr, ét, normálméret), esetleg egy-egy sportszelet. nyilvánvalóan jönnek ezekkel együtt a kilók is, nesze nekem.
ám a danonbojkottot én komolyan meg is valósítom, ennél fogva nem bírok normális joghurtot találni, vagy ha van is, elkészíteni (tudod, házilag, mirelitből) meg végképp nem áll módomban.
aztán meg ott van az állandó nyafogásom a mindenféle ennivalók miatt (holnap mondjuk épp az énédesanyám főz nekünk, juhhéj), szóval kezdem kicsit várni már, amikor kicsit felszabadultabbak leszünk.
és akkor majd például nem fogom négy napon át tervezgetni, majd halasztgatni, hogy elmenjek a dm-be jól bevásárolni.
gyanítom egyébként, hogy akkoriban majd a mostani idők felett nosztalgiázom, hogy milyen jó is volt, amikor még...

én mondtam

én mondtam, hogy átváltottam ellentétes üzemmódba.
csak épp nem csupán az éjjelt a nappallal, de a nemalvást a alvással is átkonvertáltam.
néha persze azért alszom, csak az valahogy MÁS, mint eddig valaha.
lopom az alkalmat rája.
ágyamban aludni egyben 5(7!) órát, na, ez álom.
*
amúgy (nagyképűen) eladni látszom (áron alul) a kettes szekrényt is.
de nyilván nem én alkudoztam.
csak vigyék már jeligére.
*
kaptam levelet az íróakadémiától, hogy na, akkor menjek, persze diszkréten elhallgatják a jutányos ár miben(mennyiben)létét.
közben azt gondolom, bár lenne 10 évvel korábban, senki (semmi) nem állítana meg, annyira akarnám.
de már máshol vagyok.
azért néha nagyon nehéz ez, öregedni.

kommunikáció

csak nézek és nézek, milyen már ez a kisgyerek.
napok óta azzal nevettetem meg, hogy beszélek neki marhaságokat vigyorogva.
még a hascsikarós szakaszban is képes erre pár percig pozitívan reagálni,
ám amikor minden rendben van, teljesen lenyűgöz.
mutattam neki a 'beee', a 'he', a 'hö' és a 'gö' kifejezéseket, illetőleg azt, hogy 'atommaghasadás', s mondom mindig azt is neki, hogy tetszőlegesen választhat ezek közül, s mondja csak nyugodtan.
ma odáig jutottunk, hogy végtelenül vidáman kiröhögött, amikor ezt beszéltük, és volt az úgy is, hogy egy-két 'hááá'-val szolgálta a kettőnk párbeszédét.
az egyébként tündéri, ahogyan néz, olvassa a számról a dolgokat, s látom, formálná a 'szavakat', s erőlködik is cseppet, hátha sikerül.
szóval a 'hááá'-t én elég jól értettem.

hja

akkor mondjuk ÉN cserélem föl a két jellegzetes napszakot, ma ez ment is, éjjel gyakorlatilag másfél órát sikerült az ágyamban alva abszolválnom, majd újabb egyet kint a kanapén a 'kicsit hátrahajtom a fejem'-pózban. majd a hajnali kajálás után fölcsillant a remény, aztán ki is aludt úgy negyed óra után, miután az ifiúr másodszor is szivárgó pelust produkált (utálom, utálom a szivárgó pelust), szegénykém, mire a drága rájött (én már a kóma határán voltam) eme egyszerű tényre, addigra ő szétkiabálta az álmot magából.
és akkor dobtam be a törülközőt, jó, hogy vasárnap volt, így én mentem újabb másfél órát aludni, míg a férfiak eltöltötték együtt kint az időt. kint a díványon.
viszont ma volt az első sok-sok idő óta először, hogy (anyósoméknál) terített asztalnál _ülve_ egy _egész_ ebédet nagyobb _kapkodás nélkül_ (nem gergely felett) elfogyasztottam, s ez úgy felvillanyozott, hogy mindenki csak nézett.
és most ismét éjszaka, második nap, s ismét bealudtunk mindketten az esti nyolcas kajálásba, háromnegyed 11kor tettem le, s most várom a következőt, mi lesz és mikor.
hja,
az élet nem habostorta.

nincs

nincs alvás, nincs.
viszont minden egyes szopizás után tovább szopizna, órákig lógna a szeren, s ha nem hát úgy tesz, mint aki ezer éve nem evett.
ez ráadásul nagyon fárasztó.
kezdek igen mogorvává válni, ezért itt vezetem le most a dolgot, míg a drágám tartja a frontot.
ja, egyébként az ő kezében csönd van. na nem alvás, de csönd.

alázat

csak úgy miheztartás végett a mai éjjel másfélórás alvásra sikeredett, s azóta is egyfolytában nyafi, bealvás, kaja, bealvás, nyafi. váhh.
megint.
front, kaka, éhség, meleg, hideg, morc, hascsikarás, egyéb.
én már csak aludni szeretnék.

suttogó

a sokféle irányzat többféle nevelésigondozásihogyancsináljuk könyvébe az első hetekben már jól belefulladtam, s azóta kizárólag konkrét kérdéseim kapcsán böngészek bennük, szóval a suttogósban van pár olyan gondolat, melyektől a szőr feláll a hátamon, ellenben van pár olyan, ami nagyon jól jött, megnyugtatólag jól.
de az eleve ösztönösen hasnált ssss+hátütögetés finoman, egyáltalán a cssssss gergelynél kifejezetten ellentétes irányba hat: még soha nem hallgatott / nyugodott el a hatására, sőt, erősíti a bömbölést. márpedig a suttogó szerint altassuk így a gyermeket, különben.

ki miből épít

és az jutott eszembe, hogy mennyire másképp működünk.
noha hasonló energiáink, gondolataink, sémáink vannak az életre, mégis tiszta vicc, ahogyan én az összes gyerekgondozásos dolgot szimplán agyból hozom, állandóan logisztikázva, ösztön a sokadik helyen, addig a drága (noha okos, okosabb mint én) valahogy sokkal mélyebbről merít, türelemből, kedvességből, pimaszságból áll össze az, ahogyan ő a gyerekét kezeli.
tiszta jó.

amikor

amikor a kisgyerek illetéktelenül egyszer csak bealszik úgy, hogy kész, nincs mese, most ő akkor alszik, s teszi ezt mondjuk távol az ágyától, s valamiért pont fontos, hogy ő mégis ott aludjon (pl éjszaka, ilyenek),
olyankor
megajándékoz azzal a hihetetlen megtapasztalással, milyen egy ernyedten szuszogó, puha kis motyót ciperészni, és (ilyen ügyben: sajnos) csak egy olyan húsz méter erejéig.
jó, na.