itthonhagytam

anyósom és én meg a gyermek jó trió voltunk.
egyikünk elment sorszámért (múlthétből okulva küldve volt) (négyeskék lettünk), másikunk húzta a kajaidőt, majd alaposan szoptatott, majd kapkodva elkészült, harmadikunk pedig tündérjól viselte a megpróbáltatásokat. esztéká második emeletére érve gyakorlatilag azonnal a mi sorszámunk jelent meg az ajtó fölött, rohanvást mentünk be, dokinéni tökkedves (mondjuk rögtön leszépezte egyikőnket), rendben találtatott a csípő, ám azért rutinból kaptunk a karolinára beutalót.
hazafelé jól megnyugodott egyikőnk, hogy szorongathatta másikónk kezét (fehéredő ujjakkal, ámde megnyugvó lélekkel) (csak a kocsiban sírt, s csak ha álltunk). ezalatt másikónk buksi fejében egyre inkább gyökeret vert a plázázási kényszer, szóval a hazajövés alatt végig sírt a szája, így hazajövés után el lett küldve (VÉGRE) plázázni, szóval egy hetevárt rohamegyórát tölthetett ott. oda-visszával együtt. volt posta meg ótépé, meg spotlámpabolt, meg anyukával összefutás, meg háztartási bolt, s végig a másik járása a fejben.
hazarohanva pedig várta egy gyermek, egy tündér, csupán pont öt perce tudatva épp a világgal, hogy van nagy éhség.
az anyja egyébként roppant elégedett most (még mindig) ezzel.