hétvége vége

a zablak kész, köszönhetően ama drága férjem áldozatos munkájának, mert ugyan együtt készült, ám a stratégiailag lényegi pontokon (értsd: túlfáradt, túlmástkellcsinálnia, túlakármi feleségek) valahogy olyan frappánsan ott volt, oszt' megcsinálta, juhhé.
így aztán reggel föl is kerülhet a helyére.
a tegnapi napom estéje, koronájaként a napnak, olyan volt, mintha egy akváriumban szikrázna a vezeték, márminthogy én, hálás vagyok, hogy a tegnap pl elmúlt.
az, hogy a mai elmúlt, abban csak azért vagyok hálás, ahogyan múlt el, azt hogy elmúlt, nem komálom. hazajöttek anyósomék, egyhetes szabaccság, teljesen rendben volt, így a mai este gergőnek a kertben telt, kettő órán át nyűtték egymást (ergo ma minden résztvevő jól fog aludni), csak azért volt ordítva sírás, amikor a mamija azt gondolta, na, most akkor bemegyünk még kicsit játszani (értsd leülni kicsit pihenni), hát az nem jött össze, ez a gyermek azért elég jól tudja, kinél mit engedhet meg magának, pontosan el is követi, kinél mit lehet (nyilván ezalól én sem volnék kivétel, ehhehehhhe)

hónapok óta

hónapok óta az első két sor van a fülemben.
itt a többi (jó, a 2. versszakkal nem tudok azonosulni, és az állítólagos 4-5.-et ide sem teszem):

Kiment a ház az ablakon,
Benne maradt a vénasszony.
Zsupot kötött a hátára,
Úgy ballagott a vásárba.

Felmászott a nyúl a fára,
Jaj de szépen kukorékol,
Piros csizma van a lábán,
Nem süt a nap a szemébe.

A rókának nincs nadrágja,
Mert a posztó nagyon drága.
Ha a posztó olcsó volna,
A rókán is nadrág volna.

hát hát hát

egyik napról a másikra megértette, hogy a kacsa az, amelyik azt mondja háp-háp. (opusz 212. háp-háp-háp, jönnek a kacsák... c. gyermekdal, részlet) és egyszerre ki is mondta, s azóta is, ha eszébe jut, ismételgeti (az ő verziója): hát-hát-hát.
(ez olyasmi, minthogy beszél :)
igaz, az esti séta alkalmával mind a cica, mind a kutya megkapta a hátháthátot.

ehhehehhhe

valahogyan most úgy hozta a kedvem (és nini, idő is akadt), hogy végigolvastam a magam 2006 november-decemberét itt a blogban, jókat vigyorogtam, meg pofákat vágtam (most), hogy mennyi volt a nemsejtés meg a nyünnyögés (akkor) (meg azóta is) - kordokumentum, jól esett.
ilyenkor azt gondolom, sokkal alaposabban kellene naplóznom a mindent, de persze még a gondolat is túlzás, hisz így is túl sok.
ja, azért kellett, mert rágódom, és ezzel egy kicsit ventilláltam a dolgot. majd kialakul.

g

ma két dolog volt, amitől meglepődtem.
tízórainál a kis cicás tálkáját fogta, már elkezdte a játszós végét az evésnek, ám az eddigi decens kis játékharapdálád/ -dobálás helyett egyszer csak látom, hogy mintha valami szöszt szedne ki a tálból, csakhogy ott nem volt "semmi". nézem, nézem, és akkor leesett, nyújtogatta ugyanis a szöszt felém. üres kezét összecsippantotta a "semmin", majd átadta nekem fogyasztásra.
???
a másik, ahogyan pár napja jó alaposan beverte a buksiját a radiátorba.
rögön utána szóba hoztam a radiáor kontra fejecske mérkőzés fals mivoltát (simogatom, mondom, mutatom, kemény, vigyázni kell. aztán ő utána még többször elmutogatta, mi történt (buksi fog, fűtőtestre mutogat.
ma azzal lepett meg, hogy pl kimaradt a tegnap, és egyszercsak mégis elkezdte erről a "mesélést", és közben leste, értem-e.

másnap

ma 6kor kelvén arra gondoltam, soha többet én fél egykor hajnalban nem kezdek föltölteni 8 (!) képet az onlájnfotóra, mert az barátok közt is háromnegyed órányi program lesz, nem beszélve a koppanófejű szorongásról, mikor is romlik el valami a rendszerben újrakezdeni a dolgot.
de aztán hatkor kelve valahogy jött lassan valami lendület is (nagyon bírom emiatt a koránkelést, de csak emiatt), hogy addigra, mire máskor csak ébredezem, már egy tucat dolgot megtettem.
együgyű kis házimunkák, de azért klassz. ágyneműcsere, gyermeketetés, mosás, teregetés, mosogatás, aztán jött az ihlet és sosemfőzöttet főztem (mostanában egy füzér fokhagyma sem volna elég, annyira jól esik mindenben), de voltunk boltban meg a zöldségesbácsinál, anyukámmal is csacsogtunk telefonon, és estefelé végre sikerült nekiállnom az ablakrenoválásnak, még mindig sok a kérdőjel, pl hogy a szilikontömítőhöz hol találok majd most olyan tolókát a végére.
az üveges ember, akit végül váratlanul és ismeretlenül fölhívtam, teljesen gáz volt, folyamatosan valami olyanról akart meggyőzni, hogy az, amit csinálok, az a tevékenység nem létezik. (?)
hát így vagyok hullafáradt.

naplózom

ama nőrokonom amúgy kitörölt ama ismerősrendszerben engem, mint ismerőst a rendszerből, most már van egy hónapja is. így mennek a napok, a hetek, a hónapok, s ha jól számolom, az évek is az életünkben, visszafordíthatatlanul peregnek, és soha soha

soha

nem térnek majd vissza.
ezt megspékelendő nem fáradt ide a gyerekem első szülinapjára adott lehetetlenül béna, de mégiscsak családi találkozóra sem.
ezt ő mind jogos haragnak véli (jogos is, bizonyos értelemben, én vétkem, én igen nagy vé), nekem meg igazából csak az fáj, hogy mennyit és meddig lát ő mindebből. az, hogy nekem fájdalmat okoz, azok után, amilyen ő, ahogyan voltunk, ésatöbbi, valójában nem jogos. de tegyük föl, hogy az, viszont objektíven csak ez van, ezek a pergő-rohanó, fárasztó, soha soha vissza nem térő napok, hetek, hónapok, évek.
keserűen írom, mert keserű vagyok, ha erre gondolok.

olyan napok

vannak olyan napok -mint a mai- melyek úgy mennek, hogy a napi rutinokat is csak erősen kapaszkodva bírom megtenni, egyetlen plusz tétel az egyik fürdőszekrény értelmesre pakolása volt...
jó, voltunk még kipróbálni egy másik játszót is a közelben, ez sokkal meghittebb, nem utolsó sorban talán van ott árnyék napközben is. igaz, volt ott a kislány, aki próbálta oltogatni gergőt (mintha értené) (mintha érdekelné), miután elfoglalta a hintát, melyből fél perce szállt ki a gyermekem, utána szólt, hogy nehogy aztán a tortájának baja essen. (tudod, a legújabb szenvedély: homokozótúrás következett) nem esett baja a tortáknak, de a kislányt pipecül helyretettem, mikoris egyik tortáihoz szaladása alkalmával elkezdte turkálni g térfelén a homokpalacsintákat, hehe-
g egyébként a három (szülői ráhatásra csak fél) maroknyi lenyelt homokon túl még a labdázzunk mások labdájával a tömegben nyüzsögve élménnyel is gazdagodott.

sss, ssz, behh

a sss, ssz, behh sok súly című örökbecsű opusz nagyon tetszik gergőnek (korábbi favorit a csipp-csepp-egycsepp volt).
ezért hát elkezdtük ebédnél (meg uzsinál) megtanulni. csuda édes, amikor látom a kis pofiján az erőfeszítést, ahogyan mondani akarja, és keresgéli a hogyanját.
egészen odáig jutott amúgy, hogy sshhh, meg hogy ssssz (ez utóbbit már egy ideje gyakorolja, értelme szerint legtöbbször olyan sziaszerűt jelent), behh helyett megkereste az általa már használni tudott, jahh haj kifejezést.
ezen kívül még a szaladok, szaladok, szaladok rész is megy, miszerint ssssz(a).
rendkívül jól szórakoztunk.

üveges

ma üvegessé vedlettem, persze, ez a része könnyű, kivéstem a gittet a fürdőablakból, mert ezt az ablakot meg kell javítani, és én amúgy is az ilyen ultrasziszifuszi munkákért élek. az a baja amúgy, hogy évekkel ezelőtt a ház szigetelésekor egy drága munkásember megcsákányozta egy darabon, mely sérülés (üveg tört, repedt) úgy lett hagyva, nem hivén el, hogy javítandó (akkor még nem voltak asztalos / üvegezős ambícióim, bár lettek volna), így az északi oldalság, illetőleg a rendszeresen onnan csapódó monszunesők megtették, amit tenniük volt várható: bepenészítették a dolgot.
aztén tavaly nyáron addig rágattak egyes fülek, míg hűbele meg lett csinálva, mármint az üveg, de a szétrohadt fa persze nem, így esett, hogy mostanra már annyira zavart, hogy szépen nekiálltam.
igazából csak az biztos, hogy szétszedni szét tudtam.
most még ki kellene találnom, vajon mi az a szilikonállagú nemszilikon szigetelőréteg, ami rákenetett az üveg alatti fára, azt honnan szerzek, plusz mennyi idő alatt szárad meg a leszedett festékfeljövés és nemszilikontrutyi alatti fa, ha bepacsmagolom penészölővel, ilyesmik, plusz két kérdés a finishez, miszerint hogyan verjük be az üvegszöget, s hogyan gittelünk.
ja, és hogy mindez a pénteki nagy esők előtt egyébként elkészül-e.
izgi, na.

hiába

hiába van ennyi, amennyi, kicsit várnom kell az ágyamba lopakvással, g az imént elég gázul ébredt újra, ilyenkor kell egy kisidő anyulélegzet nélkül a szobában.
*
és eszembe jutott a sírva röhögésünk, midőn szellő istván, az akármelyikhíradó beharangozójának bulvártalicskaságaiban azt találta mondani (téma: ki mennyi suskát szakított az olimpiai helyezésével - kábé sic!), miszerint "azok, akik egy hetedik-nyolcadik helyet csíptek meg, kapnak úgy..."
nyilván az olimpia úgy zajlik, hogy míg háromdében lemodellezik számtechesek a versenyeknek tűnő valamit (végülis így csak nekik kell a négy év a fölkészülésre), odamennek mindenféle gyüttmentek a pekingbe, beállnak a sorba, mely másik végén helyezéseket osztanak: "édes öregem, itt már az ötödik helyek is elfogytak, ha egy hatodikat adok, jó lesz? hmm, na jól van, adjad, végülis jó, hogy legalább ezt MEGCSÍPTEM."
nyilván ezért vagyok nemképes végignézni egy ilyen adást sem, most azért keserűen röhögve azt gondoltam, írok én ennek az istvánnak, aki ugyebár sportoló volt, vagy mifene, hogy azért egy jó fizuért, biztos állásért sem olvas föl tisztességes ember minden ordenári tiszteletlen baromságot a súgógépről-

szépen vagyunk

szépen beindult, mostantól csak egyszer alszunk nappal-programunk bedőlni látszik, gyermekünk az éjjel ugyan egyszer kelek (vagykétszer, ugye), viszont a nap ötkor kezdődik-variánst választotta, melyből adódik, hogy 8-9 körül már olyan álmosfáradt kábé, mint én (vagy jobban), ennél fogva ma reggel félnyolc körül már kitakaríttatott a lakás (szevasztok, szöszök a semmiből), és kilenckor már mindketten húztuk a lóbőrt, minél fogva mindennemű tervem (elmenni v&i-ékhez) (teszibemenés) (dédilátogatás) (akármi) befuccsolt, vagy meg sem született igazán, minél fogva a mégisindulásaboltba előtti utolsó pillanatban betoppanó apai nagynéni tolt egy jókorát a "napirenden", így eshetett, hogy a napi négyből három étkezése gyermekünknek félhárom és nyolc közé esett, ami azért felnőtteknek is tán sok.
igaz, mindebből az anyu-készítette-végre sóskáskrumplis-husipürés kombó az utóbbi idők legtekintélyesebb fintorgásait és eztnemeszemmeg-hisztijeit produkálta ever.
jól megy ez nekünk.
viszont miután a gyermek csak egyszer gyermek, és szíve joga másként gondolkodni a tríviákról, nem rovom föl neki ezt majd nyugdíjas koráig elmenőleg (csak ha nagyon undok lesz), sőt, meglepően jól bírom a gyűrődést, sőt!

mivolt

olyan volt, hogy vettünk pénteken barackot. aztán a barack szombaton már vádlón nézett, ezért hát muszáj volt bőrtelenítenem, majd édös szirupba helyeznem, mely történet egyszerűnek hangzik, az is, elvileg, de különben valami ordenáré fárasztó, főleg, ha az emberfia már eleve ordenáré fáradtan áll neki. nyilván volt ebben nem kevés eső előttiség (tegnap esti blogbejegyzést eme esőzet hiúsította meg), meg volt ebben olyan hatkor keletés (gyermekünk egyszer ébredvén éjjel, gondolta, akkor most már minek heverészni, hatkor) (na nyilván ő így szépen visszaaludt olyan kilenc után, addig táncolva a fejünk tetején, két agonizáló szülők).
de ezen kívül azért volt valami olyan típusú undi fáradtság, mely a túl sokat csinálok állandóan így is alapérzésből fakad. de ezt csak zárójelben.
kísérletileg amúgy (sárgabarilekkárhoz hasonlóan) a többmenetes befőttkészítés eredményét is érdeklődve figyelem, megadással fogom tűrni, ha idő előtt örök barackvadászmezőkre költözne, nem mondanám ugyanis, hogy a készítési előírások bármely passzusát is sikerült volna betartanom. ajvé, kész, fincsinek biztos fincsi azért.
*
háttérsportnézős maradéknapjaim voltak, hiszen minden most volt egyszerre (kajakkenu, vízilaszti, 2*juhhé!, meg a formaegy is (anyám, én ott totál kikészültem, mikor a rajkönnen fogta és elgázolta a szegény tankolós muksót) ilyenek) és persze jó, hogy volt mit tennem közben, mert így nem idegesített felettébb, hogy a mai sportriporterek színvonala mennyire gyík, az egyik halál uncsi (sch.csaba), a másik hadar (bicajos tudósító) vagy éppen szlengben közvetít (kajakkenus ürge), vagy csak éppen nincsen szókincse, és azt a kevés mondatot elmondja háromszor, mert ugye időt kell kitölteni, miközben még az infója is kevés és az is téves (formaegy cégyula), egyszóval siralmas
LENNE,
ha nem volnának olyanok, mint a füli (ez nem te vagy, füli, hanem az, aki tényleg a füle okán kapta nálunk a becenevét, a sz.dávid), aki felkészült, annál több, mindenre fölkészült, tud beszélni, van humora, intelligensen adja elő magát, vagy van a sz.zoltán (formaegy többek között, aki valahogy mindig megtalálja a legtöbb interjúalanyt, folyékonyan kérdez angolul és németül (meg magyarul), tudja, ki ki, tudja ki mi, és hogy mi mi, és így tovább, és még van kettő-három, telesportos fazon, akik inkább ezt a vonalat erősítik. értük még hajlandó vagyok magyar sportközvetítést nézni.
uff, én beszéltem.

hümm-hümm

ja, csuda jó, amikor egyszerre rájön a gyermekre a szülőszeretgethetnék, odahajol, bújik, és magas hangon, kedveskedve hünnyög: hmm-hmmm! egyben vicces is, miután ő is olvadozik közben.

macsak

ma csak úgy lótottam-futottam, ennél fogva lóg a belem, akárhogy is ezt nem csúnyán mondtam, hanem hát utaltam ama örkényi egypercesre.
csupa helyes házimunka, és a nyolc kiló barack is még mindig csak ott figyel a pincében.
ilyenkor -ha már nem klón- jól esne egy szolga / szolgának beillő személy.
*
ja, azért volt ma segítségem, ahogyan apósom ma g-vel itthon maradt, míg mi, anyósommal piacoltunk. mindennek eredménye nem csupán a hiperjól kinéző (jelenleg pincei státuszban leledző) őszi volt, hanem hát ama gyermek, kinek -életében először- csak úgy simán lekoppant a buksija az etetőszékben, annyira kivonta belőle a szuszt az egészidős kerti kintizés.
én életemben nem láttam még ilyet, ennek megfelelően döbbenten rötyögtem, és próbáltam még pár percet csiholni belőle, az ágyig. annyira tündér helyes ez a kölök, hogy na.
*
jó, volt ma infraktus is, a szokásos hajnali keléses szopizás közben (úgy három körül) szerintem én is elszunnyadtam a gyermek fölött, és arra ébredtem, hogy nem hallom a lélegzetét.
nos, ezt az érzést, ha mégoly csalóka is, senkinek soha nem kívánom, magamnak sem, elképzelni eddig is el tudtam (mondjuk volt hasonló élményünk egyszer régebben), tehát én voltam az, aki addig ráztam a mélyen alvó gyermekemet, míg az félmosollyal az arcán ébredve, kicsit meglepetten nézett rám, mit csinálok.
hát én még remegtem egy darabig, és az se bántott volna különösebben, ha ezek után mondjuk már nem alszik vissza, vannak azért fokozatok, mi jó, mikor. de visszaaludt, és szerintem nem volt reális a dolog teljesen, mert van, hogy tényleg nagyon kicsiket szusszan alvás közben, s ki tudja, ez mi volt.
ez egyébként a kegyelem.

vágta, megvan!

csak mert múltkor ideidéztem Szamár szellemét, most eszembe jutott a teljes mondás: "iszkiri, iszkiri, vágta!" csak a (hálás) utókornak (magam magamnak) idevésem.
így jut eszembe a minden manapság: jellegzetesen párhetes késéssel.

huszonegyedike

s mivel a csacsogásból sosem elég, hát váratlanul összehozódott egy kitűnő blogíró-olvasó találkozó, kellemes feltételekkel (talán a napsütésből lehetett volna pár luxot lecsavarni, hm), kellemes résztvevőkkel (b és g és nagycs meg kiscs meg g), kiknek személye természetes garancia a jóságra, így most én föl vagyok dobva.
részleteiben vicces volt látni nagycsét, aki olyan nagy és helyes, és akinek a keze már elér a szökőkút nagy vizébe (g nagy bánatára a sajátja még nem), meg tud jól szaladni (a csúszdázásról, egyéb ügyességekről nem is beszélve) (gé nagy bánatára, aki viszont nem tud szaladni, bár most először volt alkalma úgymond idegen placcon elindulni, s kit így a forgóajtó felé félúton kellett többször is elcsípnem, miután a forgóajtó izgi), meg a kicsit, aki meg olyan régenvoltpicinél is picibb, szóval szerintem mind a hatan jól szórakoztunk, és (remélem) egyikőnket sem kell majd éjjel altatni (ez g esetében frekventált reményem, hátha).
szóval ez olyan ismétlős dolog volt/lesz.

huszadika

hirtelen felindulásból elkövetett látogatást hajtottunk végre a közeli m faluvárosakármiben m és n rezidenciájában, hol jelen volt még mb is, kinek neve jelenleg még mindig megfontolás tárgya (hehhe, de tényleg), és ki épp három héttel fiatalabb csupán g-nél.
oda-visszaalvó gyermekekkel mondhatni könnyű az élet, mert ott így minimalizálhattuk a hisztikitöréseket és morcosarcokat. helyette volt ismerkedés új helyekkel, arcokkal, helyzetekkel (teszem föl nem vesszük ki mások kezéből azok játékát, hehe), volt annak tapasztalása, hogyan lehet két kedves és szófogadó kisgyerek mellett a felnőtteknek egy témát megtárgyalni alaposan (nem), meg amúgy is, jó volt otthontól távol másokkal csacsogni.
*
és még varrtam és varrtam és varrtam, és ezvalahogy most nem esett annyira jól, maga a varrás, ám mivel a végeredmény jól esett (előszobai, gyerekszobai polcfüggönyök), hát nem nem nyafognék, én szegény, mert én nemszegény.

nem elég

nem elég a gyermekem eddigi időpontig kétszeri üvöltve tekergőző sírása (pocak és/vagy foggondok), még hülyeségekbe is bele kell mennem itt a blogban.
ajh.
egyébként meg jó kis játszótér ez az internet, jobb, mint a tévé, itt még jobban ferdíthet/ fogalmazhat félre/ félreérthetően akár az utca embere is, mondván, ez a vílämínyöm, haddmonnyam.
jahh, persze, ide, ez alá én is bele tartozom, nem különbül.
kedves kommentelők, akinek ezt írtam, tudja pontosan miért írtam, a többi komment viszont jól esik, hogy van miről érdemben eszmét cserélni, legyen az bármelyik életszerű egyszerű témám, köszönöm is nektek.

prózai

a tisztelt légiparádésoknak innen üzenem a továbbiakra nézve, hogy szerintem már minden nagyon jól megy nekik, legyenek szívesek hazamenni, kicsit pihenni, mára eleget gyakoroltak, anyus otthon vár az ebéddel.
(frissítés: hazamentek, csak ide kellett írjam) (vagy mert négy óra van már)
ugyanígy tisztelettel kérem a három órája füvet zümmögő barátunkat, legyen már kész. (g alszik, és még kellene egy kisidő ahhoz, hogy ne keljen föl) (amúgy tényleg barátunk, akár föl is hívhatnám, ha nem volna ez fizetős munka a számára, behh, a pénz)
(frissítés: befejezte, hallom, vagyishogy nemhallom)
*
ja és egy vicces. tizennyolcas karikával.
nézvén ama olimpiai golyódobálókat, elérkeztünk ama ominózus magyar embörhöz, ki "csak" nyolcvanat dobott (végül negyedik lett), minek utána szépen, kereken leolvashattuk szájáról a következőt, miszerint: "a bds pcsb!" (jajdeképmutatóan ki sem írom)
maga a helyzet annyira szürreális volt, hogy -mindketten fogékonyak lévén- orbitális nagyon röhögnünk kellett rajta, mert csúnya volt, na, de hát az milyen már, hogy a majdnem olimpiai érmes illető családja otthon ül (gyerekek tévénél, anyu indítja a videót, unokáknak is legyen meg majd egykor az apu, ahogyan dob), plusz elképzeltük azt a pár százmillió nézőt, melyből a nagy számok törvénye alapján van mondjuk úgy pár tízezer illető, aki pompásan tud szájról olvasni, és akkor az úgy annyira kínos volt, hogy már vicces is.
(én amúgy megfogadtam, ezt azért muszáj lesz a gyereknek megtanítani, hogy ez azért vacakul veszi ki magát, inkább ne csinálja majd, ha ilyen szituációba kerül)

barátság

egy gondolatfoszlányt ideírok a kapcsán, a barátság kapcsán.
én régen azt hittem, az emberek úgy működnek, ahogyan én.
vagyishogy inkább, miszerint mindenki így működik, én is, ők is, mindenki, egy-két kivétellel.
a gyerekkori dolgaim nem alakultak úgy, hogy lett volna módomalkalmambármim kialakítani ezeket, mondjuk gyakran költöztünk, építkezés, ilyenek, azért.
de úgy tizenöt-hat éves koromtól kezdve alakultak úgy a dolgaim, hogy elmondhattam, mindig van kivel, de kedvem is volt mindig mindenhová, jártam klubokba, társaságba, erdélybe, utazni, nyitott voltam, s közben nyugodtan érezhettem úgy, hogy vannak barátaim.
mindig volt emberem, egyszerre sosem egy, mert ez is így alakult, de pár igazán jó, mély, és sok igazán jó, nem mély, ésatöbbi, csak gondolatfoszlány, nem esszé.
aztán úgy huszonöt lehettem, amikor elkezdtem érezni, hogy valami nem stimmel. akkor még nem velem, hanem a barátságosdiban. hogy ürülnek ki? hogy fogynak ki az emberek a kapcsolatokból? hogy keresem, keresem, de alig van érdemi válasz (a szó lelki értelmében)?
hogy én ugyanúgy nyitott vagyok, szerintem, ugyanúgy adok, kérdezek, érdeklődök, figyelek, érzem hűségesen ugyanazt az illető "barát" / "ismerős" felé, de mintha üvegfal mögül beszélnék, hadonásznék, kapálódznék.
nem tudom, még mindig nem, pontosan ennek mi az oka, hogy egyesekből egyre inkább kifogy a szufla, ha barátságról van szó, nyilván vannak tényszerű tényezők, de a nemtényszerű, a lelki ebben számomra sokkal jelentősebb, érthetetlenebb.
vannak olyanok, akik egy-egy levelemre (mondjuk, iwiw, tudod, ott látod, hogy mi a sorsa a levelednek), melyben mondjuk kérdezem, hogy van, nem és sokáig ugyanúgy nem válaszol, miközben "ő jelölt be" anno, szóval ezt én nem tudom érteni. az eszem érti, csak a lelkemben ott vannak azok a közös emlékek, amiket én tárolok. a közös nyarak, a beszélgetések, a tépelődések, a sztorik, minden. ami nekem ott van. nem dobtam ki.
a lelki pantheon része ők, madame tousseaud, kimerevítve az utolsó ismert jelenetnél, esetleg egy, öt vagy tíz évvel korábbról, s nem múlik, attól sem igazán, hogy ő már rég száz fényévre van mindattól.
igazából azért nem értem, mert az olyan csuda, mikor valakivel közös emlékeid vannak, olyanokról, kik esetleg már rég nincsenek, olyan közös vicceid vannak, sztorik, amiken még most is jót lehet vigyorogni, fájón-nevetősen egymásra nézni, és egymás szemében megtalálni a régi magadat, akármilyen is voltál.
szóval ilyen beállítottsággal nem annyira jó lenni manapság, amikor másoknak, mint lomtalanításkor kitett megunt tárgyat jelentesz, hiszen van még olyanból sok, sokkal jobb is (ezt az egyet sose vontam kétségbe), de valahogy nekem ez mégsem megy.
nekem kell az a szín, amit az az adott barát, hiszen azzá lett valamiért, hoz az életembe.

csudaám ezakalap

a tegnapelőtt vásárolt gyümölcsmosó méretű lavórom NÉMET.
életem első nem kínai lavórja, ehhehehhhe, meg is lepett.
a gyermekkel eddig rendeltetés szerűen (szórakoztatási célból) kalapként használtuk.
örültünk neki.

a másik

a másik mostani nemértem, vagy képmutatás, azért nem értem, az az új kisgyerekesbérlet.
szépen megkurtított, alaposan ravaszul jócskán behatárolt párezer ember által igénybe vehető sztori ez, miután a budapesti lakosság az egyik feltétele (szevasztok, agglomeránsok, szevasztok pesten orvoshoz járó vidéki lakosok, nemide bejelentettek).
a másik feltétele még ennél is kellemetesebb, miszerint hogy gyest vagy gyetet kapjál. ez azért szép, mert a rendszer a gyedet kapókat (és szerencsés az ember, eddig azt gondoltam, aki ezt kaphatja) kizárja a körből. a gyed pillanatnyilag a gyerek kétéves koráig jár, onnan a harmadik szülinapig kaphatsz gyest. ellenben míg a gyed mellett tilos a hivatalos munka, addig gyes mellett akárhányórás állást is vállalhatsz. azaz, gyes mellett jelentősen megnő az esélyed (ha netán dolgoznál, ugye) egy, amunkahelyed által finanszírozott békávébérletre. mindemellett a gyed _maximális_ összege kilencvenezer forint körül van, a gyesé jelenleg huszonhétezeregykétszáz.
egy szó mint száz, egy gyeses nyilván örülni fog ennek a cuccnak, különösen, ha nem dolgozik.
nekem azért jól esne, ha néhanapján egy városba menésem békávéval nem 1000-1500 forintra jönne ki, tán még be is mennék párszor, netán átvágnék a városon. (uhhuhú)

iksz kapcsán, mérgesen

évente egyszer eszembe jut. fogom a kis jól ismert keresőszavait, rákeresek. megint rátaláltam egy ötödik blogjára.
KÉRLEK SZÉPEN, ti, akik tartjátok vele akármilyen szinten a kapcsolatot, esetlegesen neki magának, akkor most szólok.
az internet egy nyitott adatbázis, tehát akárki akármikor akármit ide föltett, MINDEN megtalálható. tök mindegy, hogy hova "rejti el" az illető azt, milyen aladatbázis alfájljában lehet rákeresni, mindegy, milyen külföldi oldalon, vagy szerveren "rejti el" magát, mindegy, hogy egyesével törölte minden betűjét. amire egyszer egy robot rákeresett, amit egyszer mondjuk a gugli megtalált, amit egyszer valaki belinkelt, vagy ha mondjuk egy fórumban ott van iksz akármilyen elnevezése, vagy ha egy doc/pdf bármilyen fájlban benne van a rákeresett dolog: rátalálhatsz.
az internet ilyen, felesleges illúziókat táplálni róla. vissza- és lekereshető vagy, bemérhető, pontosan megtalálható.
engem mondjuk tényleg nem érdekel, miután bántott meg úgy hozzám közelálló embert.
szóval engem tényleg nem érdekel, de tudom, az adott illetőnek (és egyes ismerőseinek is) gyűlt már meg a baja az internet pszicho(esetleg szocio)patáival, tehát még egyszer: itt MINDEN megtalálható.
én nem szeretném megint megtalálni, ezért szólok, mert nekem akkor az egészről az lesz a véleményem (vagy éppen már az), hogy az adott illető SZERETNÉ, ha megtalálnák, ami ugyebár, hmm, olyan fals.

üdvözlettel
a füles barátnői

ideírom

azért ideírom, ahogyan hevertünk reggel HÁRMAN az ágyunkban, hátunkon, hunyorogva, vigyorogva, örülve, csak úgy. a kicsi dőlt ide, dőlt oda, ilyenkor bújós cica. jó így lenni.

vágta, vágta

(e cím egy fél idézet Szamártól a Shrekben, az eleje egyszerűen nem jut eszembe)
szóval átvágtattunk a mai napon, megint vettünk eztetaztat a lakáshoz, elhoztam az utolsó kupac összevisszaságot még az exotthonomból (mely helyen ama egyes sz. nőrokonom továbbra is tartja a haragot, mely egyrészt szar érzés, másrészt nem túl okos dolog, és még sorolhatnám, leginkább azzal az élen hogy a mostohanagyanyám méltó utódjává lépett elő ezzel, sajnos), piacoztam (mely tevékenység szombaton félegykor igen extrém mulatság), ésatöbbi, mely rohangászással előidéztük ama itthoni helyzetet, hogy "hát elaludt a hintában, mit csináltunk volna vele", azaz a gyermek negyedegytől délutánialudt, ami engem nagyon felbosszantott (egyre kevésbé megy a lazulás, sajnos), mert előre borítékolhattam a délutáni alakulást (fölébred még kettő előtt, míg még az ebédem sem bírom végigenni, kutya éhes lesz, hatalmasat fog enni, de utána már este félhétig nem fog tudni/akarni rápihenni, akkor viszont majd beájul, miből ébreszteni kell, s még úgy is túl lesz exponálva, túlpörög, mely ránézvést nem túl jó, s mely események rám nézvést a nulla pihenőidőt jelentik majdan, és ez mind végül így is lett (nyiffnyaff, mondom))
azért végül minden jóra fordult, még az a hirtelen támadt tegnap esti ötletem, hogy a gyerekszoba/háló két polca kicserélve egymással több pakolóhelyet eredményez, megvalósult, idetoltunk, odatoltunk, tettem, raktam, töröltem, pakoltam, szelektáltam, és tényleg: jó. (logikus)
ha még az új lebernyeg is elkészül elé, no, akkor tényleg normális lesz at a szobázat is.

gyerekecske

napok óta mutogatja vidám kis lapozókönyvében (munkacíme az opusznak a munkajárművek nálam, van benne kombájn meg targonca meg békávébusz is) az első oldalon szereplő trélert, azaz a sárgaangyalt, mire mi mindig lehűtjük, hogy igen, ott az autószállító kocsi, igen, a másik autó elromlott és blaaablablaaa. mire ő mutogatja, mutogatja, aztán butusanyus (én) fejében ma végre világosság gyúlt: ama képen ama autó tökéletes mása a szülinapra kapott daruskocsinak, hát EZÉRT mutogatja ez az angyalarcú csuda. úgy szégyellem magam ilyenkor.
*
amúgy pedig gyakran kellemesen döbbenek rá, mennyire mindent ért. néha csak úgy magyarázok a vakvilágba (inkább mindent elmondok, minthogy valamit nem), közben mondjuk ránézek, és látom, hogy okos szemével figyel, mit mondok, aztán meg egyszercsak odafordul az adott dologhoz, melyhez közvetlen mutogatás, ráutalás nem történt. (jó, ez most nem elég konkrét, így fényezésnek is tűnik, dehát hogy jutna bármi is eszembe fájófejjel)
és természetesen vissza is kapom a magyarázást elég rendesen:
1. ha valami nem a megszokott helyén van / mederben folyik / mást szeretne, frappánsan addig szájal (deedededede, tááátátátátáttá, egyéb kiáltások), miközben jobb / bal mancsa könyökből fölfelé, kinyitott tenyérrel tartatik / rázatik, egészen addig, míg konstatálva nem lesz ama hiány. pl mint ahogy tegnap fél napra leszedtem kimosni az ágyneműt, és az így nem tudott az ágyon lenni, fölháborító módon.
2. ma oldalán heverészett (én szoktam vele így beszélni a kiságya felé nézve, lustaanya) az ágyunkon és teljesen érthetően és kifejezően azt mondogatta: bláá-blá-blá-blááá-blááá-blá-blá.
ezen mondjuk nagyon kellett röhögnöm is.

mamamamamma

a ma eleje kiváló, vége pocsék volt, és kérem, mindent az időjárás számlájára írok.
miután gyermekem háromnegyedhatkor fölkukorékolta szüleit, nem volt mit tenni, mint fölkukorékolódni, így történhetett, hogy háromnegyedkilencre már az egész lakás haptákban és tisztán állt (nyilván nem az egész: olyan, mint tiszta lakás NEM létezik, ha egész nap csutakolunk, sem, SOHA), mindenki reggelizett már, még a polcfüggönyök egy újabb sorozata is fölszabódott (végtelenül tehetségtelen szabász vagyok akár papíron, akárha textilen - és mégis!)
hát emlékeimben eddig tartott kábé (úgy tízig) a kiváló rész, onnantól mind a kukorékoló, mind a kukorékolt spirálisan egymásra hatva lefelé távozott a jókedv színéről a fonákjára, a kisebbik nem volt HAJLANDÓ, minekutána a nagyobbiknak nem volt LEHETSÉGES aludni.
életmentő nagymamázást hajtottunk végre, így a kellőképpen hullafáradt (márnem)kukorékoló ama bőséges ebédje és ordibálása után (végre) ágyába behanyatlott. itt természetesen nem teljesítette a normát (leszálló ág rulez), röpke kettő óra után négyóratájt kipattantak csillag szemei, és vidáman vetette bele magát a napba.
imígyen félhétkor (anyukák pontos számításai szerint előre megjövendölt) hullafáradt gyerekkel kellett még kisidőt tengetni (lévén vendégszerű nálunk), s így lehet, hogy ama kukorékolt anyák feje fölött hangos husogással köröző fekete fejfájás reá is csücsült ama fejre, még most is itt les.
csudaszépen írtam le azt, miszerint: a gyakorlatilag nulla eredményességel elszállt napom végén fáj a fejem.

tűzködök

a mai nap izgalmai a gyerekszoba leendő polctakaróinak varráshoz való előtűzködéseiben, illetőleg egy egész patiszon kirántásában csúcsosodtak.
eközben Gergely egyre ellenállhatatlanabbul halad. miközben imád hintázni, miközben minden élő személy mozgathatósági határait feszegeti (őhh, öhh, miközben pontosan oda mutat, ahová és amit), miközben folyton magyaráz, ha valami megszokott nem megszokott helyén / pózban van, miközben ő pakol (főként szét, néha a "helyére", azt ugyan csak felszólításra), miközben dünnyög, miközben kezét föltartva replikázik (akárha magam látnám), miközben éhségében / kényelemetlenségében / fáradtságában annya gatyáján lóg, miközben ma annyira motivált volt, hogy FÖLmászott az ágyra (lépcsőt azt már tud mászni, ergo sum reklamálja, ha nem mehet rajta végig, márpedig itt van lépcső, sok is) (az ágyon ama leendő lógókat igyekeztem tűzködni, így kiderült, ez sem biztonságos már többé), miközben kukucsol, miközben eltöri a távirányítót, az üvegtálat, a műanyagtálat, akármit (butus elsőgyerekes szülők vagyunk, tudom), miközben az évfordulós vacsorán (az volt ugye tegnap) meg elkezd hiányozni, miközben hazajövetkor a nyakunkba veti magát, hát ez egy ilyen.
így hát volt ma is ebéd, kezd tisztulódni a lakás, haladgat egy-két dolog.
és most ez a kongruensen egy darab énem (kicsi is, sárga is, de az enyém) megy aludni. optimistán.

london, zuhogó eső, és még mindig tart...

és hát még úgy ezer éve ígértem, lett kép a fiókról, ama rendről, mely (azóta is) benne honol.
jó érzés benyúlva előhúzni pont azt a dolgot pont onnan, ahová pont befér. a szürke tartó kivételes módon kiemelhető, alatta csipeszek (glédában), befőttesgumik (zacsiban), és a hasonlók heverésznek teljes áttekinthetőségben.
jó, na. dokumentumfotó minderről:

5.

hivatalos* szám szerint

5

(* amúgy van az 7 is. sőt, igazából 12.)

fondorlat

fondorlatos cseles huszárvágással mentem utána ma a nőrokonomnál sejtett, régen elrejtődött dolgaimnak, melyeket egyszerűen az ágyában tárol, de valahogy az elmúlt öt évben nem bírtak kimászni onnan, majd hozzámvándorolni.
hát ma nálam (gyanútlanul) palacsintázó férfirokonom jelenlétében VÉGRE eszembe is jutott fölvetni a kérdést, ki hazatérvén karakánul a dolog végére járt, és: ott voltak, juhhé, így már csak az elhozatalukat kell mindenki számára megnyugtató és kedvelhető fondorlattal összelogisztikázni.
az elmúlt hetek viharai után még egy ilyen piszlicsáré ügy sem bír psizlicsáré maradni.
*
(és ide írom is, mint afféle feszültséglevezető blogvillámhárítóba, hogy a jó csuda történjen már meg ezzel a vaterával is, hogy ne kelljen már ugyanabban az ügyben (nem fizetek) a huszadik levelet is megírnom már. ma megvolt a tizenkilencedik.
ha valakinek bárki vateránál dolgozó személy ismerőséhez megvan a telefonszáma KÉREM, legyen olyan kegyelmes, és adja meg szegény fejemnek. telefonon 2 perc alatt dűlőre jutnék a dolgaimmal.)

hp akárhány

a herripotterek valamelyik számánál én asszem egyszerűen elveszítettem a fonalat, arra emlékszem még, és az is funkcionális, amikor a hermione nevű megsokszorozta önmagát, hogy minden órán ott bírjon lenni a suliban. (ahhahahhhahha)
funkcionális az emlék, mert rendre eszembe jut, a napokban megint, hogy mi lenne, ha végre ilyet tényleg lehetne csinálni így, a 21. század küszöbén.
ma estére is elképzeltem, ahogyan azt tegnap is pl, mit tenne egyik, másik, negyedik én: írna mondjuk blogot egy, irkálna a háztartási füzetbe a másik, vasalgatna a harmadik, megírná négyes az elmaradt leveleket (ez már majdnem én lennék), és én meg csak ülnék egy órát, feltett lábbal a kanapén, olvasnám újra a toszkánás könyvet (tavaly ilyenkor olvastam, mennyire kikpacsolt, juhhuj), és csak úgy lennék.
mondjuk ma délután ez végülis én voltam, ez volt az ezévi szabadságom, nincs illúzióm, viszont nagyon hálás vagyok érte, az egy óráért egyedül a könyvvel.

kutya megint

ja, csak már megint kutya fáradt vagyok, múlt éjjel tiszta 3 órányi játékidő jutott nekem álomtérfélen, a többiben elnyünnyögtünk gergővel.
aztán ma elmentünk oda, a débetűs nagyváros mellé, kisfaluba rokonlátogatni, és gergő végiggyalogolta a házat, a kertet, a földszintet, a kertet, a kertet, evett, ivott, dumcsizott, végül elfáradt és aludt megint. ilyenkor ám gyereknek lenni jó. fáradt felnőttnek kevésbé.
nemkülönben rossz a bal lábszélemnek lenni, jelenleg nem hagyja magát rálépnem, idétlen fájdalom húzódik benne nagyon. mi ez.

o, mammamia

elmentünk, megnéztük, nekem jól esett, örülök, hogy valakinek eszébe jutott ez a dolog, hogy kell egy könnyű semmi jó zenével, helyes színészekkel (m.streep _tényleg_ lenyűgöző), nyárra, görög szigettel, kis fricskákkal. na, hát tetszett.

ezt meg azért passzítottam ide be, mert ez volt az a része a filmnek, ami mondott egyet s mást nekem, kedvről, vitalitásról, ezen a jútyúbos három négyzetcentin nem annyira jön át, de tetszetős dolog, amikor hatvanéves nők (vagy többek) eléneklik a szemedbe nézve, rád mutogatva meg ugrándozva, hogy you are the dancing queen, only seventeen, mert ha ebben ők tényleg hisznek, akkor én nekem sem szabad egy nappal sem öregednem ám.

igazság

kedves másik nőrokonommal is sikerült összecsapnunk, ez az egész annyira utálatos, hogy kedvem sincs részletezni, nemhogy energiám.
a szemrehányása kapcsán tegnap már sikerült a legközelebbi közelivel is egy prímát undulnunk egymással, bőgtem is, pedig azért az ritkán esik meg ilyen okból velem, magam miatt, no persze), így ez a mai telefonos nemhallgatlak meg, mert csaknekemvanigazam, de nem mert ezt nem érted, én meg azt nem értem ésatöbbi, csak koronája volt a lassan több, mint egy éve (vagy három évtizede, ki tudja) lappangó hülyeségnek, amit együtt generálunk.
ilyenkor az ember annak a szoknyájába fúrja a fejét, aki az édes, meg minden, de az ilyen esetekben ez ugye lehetetlenné lesz. elárvultam egy hosszú órára, aztán kiderült, hogy egy anyukának ez elég komoly luxus, nem megengedhető.
így hát kutya pattan, megráz, lohol tovább, s ez végül be is vált, jelentem, jobban.
(képek ismét tolva magunk előtt)

célegyenes

miután -gondolom sokadmagammal egyetemben- (ÉLJEN a civilkurázsi) (és a tisztességes hangon anyázás) levelem először elutasításra került (nem tudunk sajnos eltekinteni a fizetéstől), ma egy érdekes válasszal gazdagodtam a piactér oldaláról (részben az ön hibája, de azért talánesetlegnamindegyírjukleezdejólhangzik a miénk is kicsit) miszerint ha ekkor meg akkor, de nem máskor, akkor eltekintünk a fizetéstől, és azt az ön számláján jóváírjuk.
akkor tehát ott vagyunk, ahol és amennyiben a part szakad, nem elnézést, nem meakulpa, de legalább örüjjé má, hogy nem kell fizessé, te. olyan kelet-balkáni módra ez is tehát megoldódott, oszt örülök, mert minden öröm relatív.
(igaz, a jóváírásra még úgy látszik, várni kell)

ja a micsinálok

ja, mert micsinálok.
hát voltunk megint dokinéninél egészségesen, mint a mikkamakka, csak megnézni, milyen így egyévesen (édes). (utálja a favájúban méreckedést)
hát lemostam cakkumpakk (sack' und pack) három utálatos ablakot, most olyan 10-15 luxszal több fény árad ránk (a szúnyoghálók képtelen sok koszt bírnak megtartani). felkerült pár furkálnivaló, melyek egy ideje már velünk éltek, ettek, aludtak lassan, de most végre a falra szegeztettek, végre. akarom mondani hallelujahurrá.
ígértem a képet a rendes mindenesfiókunkról, nem feledtem, csak gondoltam, legyen egy kis bukéja úgy, hogy használjuk egy ideje, hogyan néz ki ennyi idő múlva-alapon.
a fUgák is betöltötték a fUgalyukakat (én ezt kizárólag hosszú úval bírom mondani, melyért megróttak egyes hozzámtartozók, rövidaz, hejderövid)
képek majd majd.

zenezenezezezenne

hihetetlen, milyen és mennyi milyen zene húz el mellettem párhuzamost, s ha nem lépek jobbrabalraföllemellébele, egyszerűen úgy telik el az élet, hogy nem hallom, nem élem át, nem tapasztalom.
a mostani évek zenében kicsit süketen teltek, valahogy idő, vagy mi hiányzik erre mindig.
ezért is van, hogy kiváltképp élvezem a cseppenként jövő valódi zenei élményt, s szaladok el minden zajtól egyúttal.
és mire jó a wiwiwwn turkálás? na mire? amikor beletúrsz iksz ismerősei közé, mert rémlik a valami, és belefutsz egy olyanba, aki elől / mügül nem futott el a ZENE, és még van energiája ennek hangot is adni (érted, hangot), és akkor rájössz, hogy á, ezek nem futnak, ezek itt vannak, várnak rád, és közbe-közbe' zenélgetnek jót. JÓT.
én a nevét mindegyiknek ismertem, és most csak pironkodom, hogy ebből én aligha ismerek valamit is. (méééég)
csak a linkeket ide, s hangosan hadd üdvözöljem azt is, ahogyan a 21. században természetesen mindenütt található példazene, letölthető, hallgatható.
chalga vodkuvglotku makám csürrentő (borágó) (kolompos)

mindig

mindig meg mindig meg újra meg újra szépen elsimítgatom a gondolatot, mely alapján majd ide jól beirkálok, aztán látod, semmi.
pedig sok szép gondolatterítő és -fonal van már a polcon.
sebaj, elég annyi, hogy nekemezameleg szörnyű, gergőnek hasonlóképp, még mindig nem alszik végig egy éjjelt sem (legalább egy biztos olvasóm marad így, ehhehehhhe, főképp, ha író is marad itt az amortizcióból), viszont egyéves szülinapján valaki súghatott valamit a fülébe, mert azóta egyszerűen egyszer hajlandó csupán aludni napközben, akkor viszont maratonit (ezt is kicsit még szoknom kell, és persze vannak hervasztó kivételek, mint pl a ma, amikor 13 és 14 óra helyett 11 előtt kezdte a délutáni szundit, na, kíváncsi leszek, mikor lesz itt így este...)
szünszün
és akkor most, így 16 órára kelve ismét elszundított, és megnyugvás ez a javából, márminthogy megpihenés szegény törődött szüleinek, minthogy javarészt nyifi, nyafi és óbégatás kísért minden megmozdulást nálunk az elmúlt négy órában, jahhaj.
amúgy minden bizonnyal már megint a fogak macerálják ezt a kölköt, innen is üzenem nekik, hogy JÖJJENEK MÁR KI.

óvoda

ma itt járt sz. sz a barátnőm, lassan már a történelem előtti időkből és akkori specialitásokkal.
most úgy tűnik, ő lesz a Gergő óvónénije is, totális tudathasadás. igaz, g még korántsem oviskorú, de ez nem zavar senkit, amikor beleszámolódik ama csoportba ama időben ama helyen.
ez bennem amúgy a 'jó és rossz is' kategóriának minősül, akárhogy teszem-veszem, jó, persze, mert ugye manapság kevés a férőhely, meg mert tudom, sz-ben bízhatok (és ez azért a legfőbb érvem), de én sosem bírom előre megmondani, hol leszek holnap / jövő héten / akármikor éppen akkor, amikor, és akkor most hogyan biztosítsam be, ott leszünk, egyértelműen szeretni fogjuk, ésatöbbi, ésatöbbi. jó, ez most felfújva lenni látszik, de azért kicsit mégis így érzem. idővel persze majd ez is oldódik.

képek... képek?

kicsiknél jártam, megint mutatott valami jót, nézzétek meg és olvassátok el. kell hozzá kicsi idő, meg jó, ha angolul is megy egy kicsit, de igazából a képek is mesélnek maguk.
az idős férfi fia fotózza édesapját, ki 98 évesen memóriabetegséggel (a csuda tudja, mi a hivatalos neve ennek) él, s például a felesége halálára sem emlékszik. nagyon szuggesztív képek, igen mély érzéseket generál.

hmm. tanuljunk meg szépen

akkor gitározni...

például ezért nem szeretek én túl nagy körben bármit is kísérni, mert mindig is sejtem, hogy van a kontár, meg van a nem az. ez olyan bizonyíték minderre.
apafej zeneválasztásán át találtam meg, bónuszként Adél szókincséhez.