egy gondolatfoszlányt ideírok a kapcsán, a barátság kapcsán.
én régen azt hittem, az emberek úgy működnek, ahogyan én.
vagyishogy inkább, miszerint mindenki így működik, én is, ők is, mindenki, egy-két kivétellel.
a gyerekkori dolgaim nem alakultak úgy, hogy lett volna módomalkalmambármim kialakítani ezeket, mondjuk gyakran költöztünk, építkezés, ilyenek, azért.
de úgy tizenöt-hat éves koromtól kezdve alakultak úgy a dolgaim, hogy elmondhattam, mindig van kivel, de kedvem is volt mindig mindenhová, jártam klubokba, társaságba, erdélybe, utazni, nyitott voltam, s közben nyugodtan érezhettem úgy, hogy vannak barátaim.
mindig volt emberem, egyszerre sosem egy, mert ez is így alakult, de pár igazán jó, mély, és sok igazán jó, nem mély, ésatöbbi, csak gondolatfoszlány, nem esszé.
aztán úgy huszonöt lehettem, amikor elkezdtem érezni, hogy valami nem stimmel. akkor még nem velem, hanem a barátságosdiban. hogy ürülnek ki? hogy fogynak ki az emberek a kapcsolatokból? hogy keresem, keresem, de alig van érdemi válasz (a szó lelki értelmében)?
hogy én ugyanúgy nyitott vagyok, szerintem, ugyanúgy adok, kérdezek, érdeklődök, figyelek, érzem hűségesen ugyanazt az illető "barát" / "ismerős" felé, de mintha üvegfal mögül beszélnék, hadonásznék, kapálódznék.
nem tudom, még mindig nem, pontosan ennek mi az oka, hogy egyesekből egyre inkább kifogy a szufla, ha barátságról van szó, nyilván vannak tényszerű tényezők, de a nemtényszerű, a lelki ebben számomra sokkal jelentősebb, érthetetlenebb.
vannak olyanok, akik egy-egy levelemre (mondjuk, iwiw, tudod, ott látod, hogy mi a sorsa a levelednek), melyben mondjuk kérdezem, hogy van, nem és sokáig ugyanúgy nem válaszol, miközben "ő jelölt be" anno, szóval ezt én nem tudom érteni. az eszem érti, csak a lelkemben ott vannak azok a közös emlékek, amiket én tárolok. a közös nyarak, a beszélgetések, a tépelődések, a sztorik, minden. ami nekem ott van. nem dobtam ki.
a lelki pantheon része ők, madame tousseaud, kimerevítve az utolsó ismert jelenetnél, esetleg egy, öt vagy tíz évvel korábbról, s nem múlik, attól sem igazán, hogy ő már rég száz fényévre van mindattól.
igazából azért nem értem, mert az olyan csuda, mikor valakivel közös emlékeid vannak, olyanokról, kik esetleg már rég nincsenek, olyan közös vicceid vannak, sztorik, amiken még most is jót lehet vigyorogni, fájón-nevetősen egymásra nézni, és egymás szemében megtalálni a régi magadat, akármilyen is voltál.
szóval ilyen beállítottsággal nem annyira jó lenni manapság, amikor másoknak, mint lomtalanításkor kitett megunt tárgyat jelentesz, hiszen van még olyanból sok, sokkal jobb is (ezt az egyet sose vontam kétségbe), de valahogy nekem ez mégsem megy.
nekem kell az a szín, amit az az adott barát, hiszen azzá lett valamiért, hoz az életembe.
én régen azt hittem, az emberek úgy működnek, ahogyan én.
vagyishogy inkább, miszerint mindenki így működik, én is, ők is, mindenki, egy-két kivétellel.
a gyerekkori dolgaim nem alakultak úgy, hogy lett volna módomalkalmambármim kialakítani ezeket, mondjuk gyakran költöztünk, építkezés, ilyenek, azért.
de úgy tizenöt-hat éves koromtól kezdve alakultak úgy a dolgaim, hogy elmondhattam, mindig van kivel, de kedvem is volt mindig mindenhová, jártam klubokba, társaságba, erdélybe, utazni, nyitott voltam, s közben nyugodtan érezhettem úgy, hogy vannak barátaim.
mindig volt emberem, egyszerre sosem egy, mert ez is így alakult, de pár igazán jó, mély, és sok igazán jó, nem mély, ésatöbbi, csak gondolatfoszlány, nem esszé.
aztán úgy huszonöt lehettem, amikor elkezdtem érezni, hogy valami nem stimmel. akkor még nem velem, hanem a barátságosdiban. hogy ürülnek ki? hogy fogynak ki az emberek a kapcsolatokból? hogy keresem, keresem, de alig van érdemi válasz (a szó lelki értelmében)?
hogy én ugyanúgy nyitott vagyok, szerintem, ugyanúgy adok, kérdezek, érdeklődök, figyelek, érzem hűségesen ugyanazt az illető "barát" / "ismerős" felé, de mintha üvegfal mögül beszélnék, hadonásznék, kapálódznék.
nem tudom, még mindig nem, pontosan ennek mi az oka, hogy egyesekből egyre inkább kifogy a szufla, ha barátságról van szó, nyilván vannak tényszerű tényezők, de a nemtényszerű, a lelki ebben számomra sokkal jelentősebb, érthetetlenebb.
vannak olyanok, akik egy-egy levelemre (mondjuk, iwiw, tudod, ott látod, hogy mi a sorsa a levelednek), melyben mondjuk kérdezem, hogy van, nem és sokáig ugyanúgy nem válaszol, miközben "ő jelölt be" anno, szóval ezt én nem tudom érteni. az eszem érti, csak a lelkemben ott vannak azok a közös emlékek, amiket én tárolok. a közös nyarak, a beszélgetések, a tépelődések, a sztorik, minden. ami nekem ott van. nem dobtam ki.
a lelki pantheon része ők, madame tousseaud, kimerevítve az utolsó ismert jelenetnél, esetleg egy, öt vagy tíz évvel korábbról, s nem múlik, attól sem igazán, hogy ő már rég száz fényévre van mindattól.
igazából azért nem értem, mert az olyan csuda, mikor valakivel közös emlékeid vannak, olyanokról, kik esetleg már rég nincsenek, olyan közös vicceid vannak, sztorik, amiken még most is jót lehet vigyorogni, fájón-nevetősen egymásra nézni, és egymás szemében megtalálni a régi magadat, akármilyen is voltál.
szóval ilyen beállítottsággal nem annyira jó lenni manapság, amikor másoknak, mint lomtalanításkor kitett megunt tárgyat jelentesz, hiszen van még olyanból sok, sokkal jobb is (ezt az egyet sose vontam kétségbe), de valahogy nekem ez mégsem megy.
nekem kell az a szín, amit az az adott barát, hiszen azzá lett valamiért, hoz az életembe.
5 megjegyzés:
barátság.... képtelen vagyok már bízni akárkiben is. nem is akarok. elfáradtam. asszem így védem magam. nyugisabb így. csak tudom, megbántottam embereket.... de inkább, mint hogy esetleg majd ők bántsanak, akaratlanul akár....
de az emlékek mind megvannak.
Füles, kedves! Régóta olvasom Andalgót, így tudom, hogy ő a barátjának tart, hisz, érez Téged. Te pedig a hozzászólásodban éppen azt bizonygatod, hogy mennyire alkalmatlan vagy - többek között - barátnak. Inkább megbántasz embereket, semminthogy azok bántsanak meg Téged. Önvédelemnek brilliáns. Egy sértődött ember hitvallása. Szegélny Andalgó...
ideges köhintés... hmm.
szegény andalgó jelentkezik a blogjában szólásra, bár ilyen lélekelemző okosságok után...
névtelennek jelezném, egy:
hogy nem kérek az álszent sajnálatból, sem a közvetettnek tűnő figyelmeztetésből, egyrészt van lelkem, szemem, agyam, amit mondjuk nem feltételezel ezzel a hozzászólásoddal.
kettő: füles pocskondiázását -még így, ilyen nagyon okos, hát ő is ezt írta-formában sem tűröm, ez legyen pedig az én bajom, jó?
iksz, aki kapcsán bosszankodva írtam a minap, pontosan ilyen szellemben, a végtelen mindentudóság képmutató álcája mögött rejtegette magát, azt az otrombaságot, ahogyan elbánt fülessel, anno, két éve, és amiért szóltam is neki, no, hát ő is pont ebben a szellemben figyelmeztetett jó pár illetőt, vigyázzanak fülessel, és asszem sikerrel. mondva legyen neki, és az őt "követőknek" (kiktől ezúton is bocsánatot kérek itteni szavaimért, nem bántásnak szánom).
engem viszont bánt, amikor azt hiszi valaki, valamiről szólva egy darab igazság létezik, az, amit ő meglátott, olyankor takarja el az elefánt füle előle az elefántot.
és van az úgy, hogy a szószólók sem bírnak tudni mindent.
(ja, és hogy én is okoskodjam kicsit, puszta jóindulatból: elolvasásra érdemesnek tartom a kis herceg című opuszt. abból azért volna egy-két mondat, amin rágódni illene még egy darabig.)
csók-
errol nekem csak az jut eszembe, hogy az ember magarol mond negativakat, de ez nem azt jelenti, hogy mindenki mas is fel van jogositva arra, hogy szabadon beletorolheti a labat ennek urugyen. onkritika, az nem artana ott is egy kicsit. nem masok allando alaptalan rosszindulatu kritizalasa es szavak kicsavarasa.
a sertodottseg es a megsebzettseg is mellesleg kulon fogalmak, de hat miert is tudna valaki ezt, aki sajat sebzettseget ugy eli ki, hogy masokat sebezget, es meg elvezi is.
egyebkent meg Andalgo kb az utolso, aki engem, vagy akarkit is szandekosan meg tudna bantani, es abszolut nem rola volt szo, de hadd ne magyarazkodjak mar bakker az Andalgoval valo kapcsolatomrol egy nevtelen senkinek, aki szoszolonak kepzeli magat.
koszonom a lehetoseget, legalabb kicsit helyrezokkent most a ket napja szedelgo vernyomasom. :-)
hát az ilyen beszószólásoknak is van haszna :)
Megjegyzés küldése