úgy zajlanak

megpróbáltam aktivizálni magam, talán egy kicsit túl jól is sikerül ez a projekt. még nem a testedzés-aktivizálás, de az a lelki bepunnyadás, tervetlenül, azt átváltottam apránként tervezőbe.

szépen tárgyanként elkezdtem a lakásunk kiklatterolását (ez biztosan menne szebb, magyar szavakkal is, de állandóan ez jut eszembe, most marad). szatyronként hordom ide-oda, amik már nem kellenek. a diklatternek azért van egy olyan vetülete is, hogy ami meg kell, és meg is lett a helye, azt állandóan oda kell visszaterelgetni. ezzel megjött a terelgetőjuhász életérzés is, most az a fázis van, amikor ide megyek, vagy oda, akkor vigyem magammal ide vagy oda, ami oda, vagy majdnem oda való. teszegetek nonstop...

pánikjaim is vannak, naponta kifejlesztek egyet, ez az új tulajdonságom. ez nagyjából azóta él, mióta elkezdtem ezeket az orvosos köröket januárban. valószínűleg pszichés és mentális szinten is változom, sérülékenyebb vagyok, egyúttal jobban oda is figyelek, mi van bent, mit szeretnék és mit nem. ezt gyakran ki is mondom, de legalábbis meg is lépem. különösen a munkahelyemen kezdtem el építeni a védőfalakat - magyarázom is, hogy értsenek, eddig megy.

a pánikjaim amúgy olyan sima hétköznapi stresszek, hálás vagyok, hogy kezelhető méretűek, és nem is valódi pánikrohamok. vasárnap pl. gyermekem jelentette be a csütörtöki gereblyével felsértett lábát. megnyugtattam, majd szépen a háttérben leidegesedtem ezen. hétfőn elmentünk sebészetre, ott megnyugtatták. vagy kedden fogtuk, javaslatomra, de az ő döntésével kiszedtük a jól megalapozott egyetemi jelentkezési sorból a költségtérítéses másodikat. ettől (miután elmentettem, és _utána_ elolvastam, hogy nem visszacsinálható) mindketten bepánikoltunk, egymástól teljesen függetlenül. bennem az fordult meg, hogy mi lesz ha nem lesz elég mégsem a pontja, s ha mondjuk pár pont híján marad le (az amúgy első helyen szereplő ugyanaz) álomhelyről? hogy az egész életét, a jövendőbeli társaságát, a "szerencséjét" változtattuk meg ezzel a hülye mozdulattal... másnap persze racionalizáltam az ügyet (itt konkrétan 11 ponttal többje van, mint a tavalyi valaha-volt legtöbb pontos határ, kábé ugyanannyian jelentkeztek, és a biosz emelten kívül (ami ugye idén extra nehéz volt, de lehúzza 3-5 ponttal a kb. maximumot) egyszerűen nem csinálhatott volna jobban/jobbra semmit! ezt meg is mondtam neki, érti, persze.

a következő -permanens- pánikom a mai egészségügy állapota és persze az én helyzetem benne. a kerületi gyógyásztól az ambulancia, majd az ambulancia-kórház működési útvesztői, a mindent magamnak kell kitalálni és lemenedzselni fáradalmai, a sorstárscsoportok a neten, a kétségek, amitől most a második műtéti időpontomat is halogatnám... tegnap végül sikerült elérnem egy nőt, akit úgy adtak meg, hogy majd ad időpontot, de ő most nem ad, csak az M, aki majd visszahív 2 hét múlva... ha így lenne, lemondhatnám a nem túl specialista kórházban a műtéti időpontom, de addig? az, ami jó összesen, hogy nincsenek jelentős fájdalmaim vagy elviselhetetlen kellemetlenségeim. az, ami rossz, hogy tervezhetetlen az életem, lassabban működöm, teljes munkamotiválatlanságban. az meg jó, hogy -ha lúd, legyen kövér-, legalább lassan lepörgettem idén az idénre muszáj fogorvosi köröket. tegnapelőtt visszaépítették gyökérkezelés nélkül a törött fogam is, még 20-án megyek, és talán az is lesz egy darabig az utolsó. 

20 éve

20 éve szerettem meg ezt a videót - jó-jó, reklám, de hol is van már az a monitor. cserébe van a zene, meg a képek. és még mindig szeretem, mert felemel.

 

elemel például a tegnaptól, ami után a fél éjszaka azon szomorkodtam, hogy ezek tényleg nem szeretnek. tűrnek, mert egy ilyen helyen tűrni kell a másikat, főleg ilyen esetekben és hosszú idő után, s mert nincs más helyettünk. de ezt megfogalmaztam legalább, hogy ilyen "játékokban" nem fogok többet részt venni, passzolom, mint ahogy azt a második körnél meg is tettem, mert észbe kaptam időben.

fogy

úgy tűnik, ezen a nyáron a tervezett egyre intenzívebb mozgásprogram helyett (egyelőre mellett, de ez nem rózsás) inkább darabonként veszítek testtömegemből. ma mondjuk egy fognyit tervezek (tervezek? kell, muszáj, javasolták, beadtam a derekam, vagyis inkább a fogam a közösbe) "leadni". nem várom, egyúttal mindenféle gyulladásokat, átlyukadásokat, fájdalmat vizionálok. öregkoromra megtanultam pánikolni. másodszor olvastam / hallgattam végig pl. mit szabad/nem szabad enni utána (úgy tűnik, hozzám és pánikomhoz is az egyik út az ételmegvonáson át vezet), és miután szöges ellentétben van némely tiltás/engedés egymással, nem bírom megjegyezni. a pánik mellett növekvő inkompetenciaérzésem is van.

memory lane

egy újabb esemény, ami azt mondatja, kell időnként, de nem gyakran, hogy találkozzam fiatalkori önmagammal. a kettőből az egyik gyülekezeti társaság tartott ünnepnapot, kaptam meghívást, elmentem, átéltem. délután a kiscsoport találkozott, ahol a legtöbbekkel álltam barátságban (vagy annak tűnő baráti viszonyban). rendkívül elfáradtam, sokat gondolkodtam, jókat nevettem, keveset éreztem.

a téma a nemprédikációban az volt, hogy milyen is ez a szeretet, amivel közelít egyik ember a másik felé. talán ez ment a legmélyebbre a személyes találkozások élményén kívül. az biztos, hogy nekem a barátságosság kevés a valódi barátsághoz képest, nem hiszek, nem hittem abban sosem, ami vasárnap van, de egész héten nincs, nem gondoskodik, nem gondol rád, nem hív fel vagy meg. az mind csak sima szimpátia, kedves odafordulás. nehéz téma ez, mert persze az ilyen nem róható fel, nem kérdőjelezhető meg anélkül, hogy az egyik ne sérülne, a másik ne bántódna. így hát említve sincs. csak amikor sok éve nem vagy már a közösség rendes tagja, jön a nagyon kedvesen előadott számonkérés, miért nem vagy ott, miért hagytad ott. aztán minden megy tovább, mindennemű érdeklődés nélkül.

nem fáj már, de elszállt az a sok idő és energia, amit ott a rózsámra fordítottam.

anyuka szíve megmelegszik

ez egy olyan elmúltegyév, amikor nagy dolgok történnek.

nem dimenzionálnám túl az ötvenet, de azért az mégiscsak egy nagy és kerek szám, gombócból sok, évekből kevés. vagyis inkább elröppenő.

volt a szalagavató, az is olyan volt, amikor elkezdhettem könnyeket gyűjteni a szemembe, egy ilyen van, jól kell megélnem, büszke is voltam rá (táncol! az milyen jó!)(nagy! mekkora már!)(mennyi év, és mintha egy pillanat lenne!)

ilyen volt ez a választás is, első, tudja, akarja, és még igaza is van. és tegnap rajta volt az a kis semmi fonott karkötő, amit a választás napján kapott a bizottságtól, és ekkor az anyai szívem elmorzsol pár örömkönnyet - örül, és okosan örül, juhhúú.

és mindjárt itt a ballagás, tuti megint a katarzis, olyan szépek, és az érettségi-felvételi, olyan okosak.

nem minden jó, de ez nagyon. 

pár perc tavaszi nyár

pár perc boldogság volt ez a hétvége, kicsi, tartalmas, együttlét, ilyenek voltak.

pénteken még zizegtünk a feszkótól, amit a munka/suli hozott, de már együtt ebédeltünk, gyorsankészülős finomat, takarítottunk meg mostam meg port töröltem, aztán én befejeztem az agyrém könyvem (egészen az utolsó 2 fejezetig idegesített, így mire jött a Csavar, addigra már csak arra vágytam, hogy na, legyen már vége, fejezzem be, van ennél jobb elfoglaltság is...).

szombaton elpályáztunk Balatonra - megnéztük a házat, a kertet, elszórtam pár ezt-azt (virág meg rebarbara), meglátjuk (vélhetőleg a madarak már meglátták, mert nem sikerült túl mélyre helyeznem a virágmagvakat, és érezhetően izgatottan csiripeltek egyre közelebb és közelebbről, sebaj), a tavalyi étteremke nyitva volt már (hipergyorsak, hiperkedvesek, ehető sokféleséggel), megnéztük a partot (még nem bontották le a partot, még le lehet menni a strandra, még nincs belépő, és konkrétan alig van valaki, bár maradna minden a régiben), fújt a szél, hullámoztak a hullámok, hangya helyett pók akart megenni, sütött a nap, meg elment a nap, egészen Balaton volt a Balaton. aztán átsasszéztunk a délipartvégibe, megnéztük ott is, hullám, stég sehol, tűző nap, sima, kedves, zöld víz meg a Badacsony. aztán család, meghívás, közlés, kutyák, süti, ücsörgés, hazaindulás. egész nap mentünk, jó volt, nagyon. előtte, utána Anyukámhoz ugrottunk - ez is milyen jó volt.

itt körül derült ki, hogy nem csak emlék a boldogan éltek: mindhárman visszarázódtunk a pár éve még élő idillbe, csak ennyi kellett. 

vasárnap nekiálltam ilyen apró, régóta néző dolgaimnak, majd a szokásos ünnepi közös ebéd, hümmögve jóllakás, aztán csak folytattam, de tényleg, ilyen marhaságokat, hogy az ebédlőszékek talpát pótoltam-lecseréltem, le is bútorápolóztam mind a hármat, meg rendbe raktam a szalagos dobozom, meg a konyhai szúnyoghálót is kiporszívóztam. a 4-5 napot tekintve valójában szépen, kényelmesen, olyan feltűnés nélkül kinagytakarítottunk...

ma meg újra megnéztem a sorozatkám végét (ez egy új szokás, amit építgetek), elkerültem a kölnivel locsolást (örök hálám a vízzel locsolásért, hát mégiscsak locsolás, hát mégiscsak az én fejem), és folytatom a munkát, mert az is van, tegnap kezdtem, hátha így kis darabokban jobban megy.

és most épp csak a térdem fájt szerda óta, ilyen ez az év. 

vers mindenkinek és magamnak

        Nemes Nagy Ágnes: A gondolj-rám-virág

        A gondolj-rám-virág,
        az volna szép, az volna szép,
        a gondolj-rám-virág,
        az barna-kék, az barna-kék
        (csak volna barna, volna kék,
        a gondolj-rám csak volna szép,
        mert nincs ilyen).

        A nefelejcs azt mondja: nem,
        a gondolj-rám: igen, igen,
        azt mondja, hogy: igen.

régi januárok

ahogy belenéztem az archívumba, kiderült, 10 éve nem írtam ennyit januárban a blogba...

ez persze nem nagy dolog, viszont ösztönzött arra, hogy belenézzek, amikor még "sokat" írtam. és lőn, és akkor megfordult a napom kereke, igazán jókat röhögtem, és eszembe jutott, hogy a januárok, na, azok mindig ilyenek, örülni kell a legkisebbnek is.

jó, most mi van, hát minden porcikám fáj az izomláztól*, mert tegnap én voltam a hóhős, aki 3 kerek órán át lapátoltam a havat, majd a jól megérdemelt pihenésemként elmentem egy két és fél órás UTOLSÓ szülőire. (jó, a szokás nem változott, maradtam utolsó évre is szmk vezér, hehe, azaz én írom össze, mi mindent kell még kinek csinálnia, meg elküldenem emaileket, táblázatokat...)

*amúgy rájöttem, valami hasonló testmozgás tenne boldoggá, mondhatnám, ösztönözne magától, vagyis valami olyan helyen kellene élnem, ahol nem kétévente 1, hanem hónapokig napi 1 hólapátolással tarthatnám karban magam... 

"papucsban jár a troli"

(idézet!) (de honnan? :) ) (na, vajon...) szóval ez pontosan az az időjárás volt 2 és fél napig - nagyon-nagyon szeretem. odavagyok a hólapátolásért, aminél csak a hósöprést szeretem (aminél csak a nyikorgó, hosszú, érintetlen havas tájon túrázást szeretem sokkal jobban).

ezért hát betegség ide vagy oda, tegnap este a szakadó hóban nekiálltam, melyre végül g sem tudott ellenállni, így ketten, aztán hárman lapátoltuk-söpörtük a kertet meg a kertelőt. rengeteg felület van, mert a kocsi és a pince és a hátsóbejárat mind elérhető kell legyen. szuper volt, most izomlázacskám van, és örülök. a hasam kevésbé örül(t), de megbeszéltem vele, ezt bírni kell, mert ez egy jó muszáj. (még nem tudom, elhitte-e.)

imádom a havas fenyőt az orrom előtt (gyönyörű), most is valakik garázdálkodnak rajta (cinegék talán, de az ablakon keresztül nem kivehető). és szép, hogy senki nem kalapál, flexel, zúgatja a kocsit, most ez az a hely, ahol nagyon jó. a "főváros, de falu" vidéke.

a munka csak úgy ömlik rám, ennek ez érzete inkább a kellemetlen eső zuhogása metsző szélben, de sebaj, az jó, hogy van. 

cinegék. 

évfordulói kívánságok

ettől a béndzsa kis évtől kifejezetten kedves (bűnbánó) ajándék volt ez a szilveszter esti hózuhatag. mondanám, megbocsátok, de azért nem hamarkodnám el. legyen csak ez figyelmeztetés a következőnek: nem felejtek gyorsan!

hóesésben hárman - ez egy igazi hagyomány lett, végre valami igazán érzelmes, este 8-10 között. utána egy szobányi cuccot szárítgattunk, hotdogban ettük a virslit (ma pedig lencse volt, szóval részünkről minden okés). a lámpafényben pillogó hópelyhekért minden megéri, még a hajnal 2-ig pörgés is (a mozgástól), meg a 11:25-kor ébredés (jááájj) is. ez utóbbit soha többé, légyszi, még most sem vagyok igazán álmos.

idénre kívánok jobb évet. a tökkelütött idiótáknak véget nem érő zuhanást, a felelősségteljes vezetőknek tripla örömöt. a világban a normalitás helyreállását kívánom 7,99milliárdodmagammal együtt erősen - ez azért elég kell legyen.

szeretettel buék minden idejárónak és -tévedőnek.

a. 

átfolyt

igen, a november átfolyt észrevétlen száguldással a decemberbe. (mondjuk arra emlékszem, hogy elképesztően mindig ilyen. mindig másért, de az eredmény és az érzés ugyanaz.)

most Brünn meg a szalagavató után próbáltam felvenni a fonalat, ami többnyire munkát jelent. összmunkahelyi értekezletre készültem, ott kikészültem (amúgy csak a szóvicc miatt írom, megszokható a hangulat), majd az itthoni munkákhoz fordultam, amikor úgy éreztem, nincs mit tennem (ez utóbbi természetesen megint vicc, csak nem olyan vicces vicc.) 

a könyvespolcomat nyár után most újra átporszívóztam, aminek nagyon örülök, a nyárival szemben most összesen volt 3 óra meló. ezek után úgy döntöttem, ha jól lesz az egészségem, ezt tényleg megcsinálom háromhavonta, valahogy megérdemlik ezek a könyvek és polcok. persze van még hátra polctakarítás, meg rendezkedés, de ez nem riaszt annyira, inkább csak az időt keresem hozzá.

a múlt hetem megint egy laza kis hárommilliós pályázat egynapos megírásával kezdődött hétfőn, majd kedden megcsináltam a heti munkámat lóhalálában, aztán szerdán elautóztunk Ljubljanába. még sosem jártam ott, sosem terveztem, hogy ott járok majd, éppenhogy csak készültem is rá, még arról sem volt fogalmam, hány óra oda kocsival az út. egy képzés volt ott, amire most az úttal együtt azt mondom, nagyon megérte, annyira lenyugtatott. mondjuk a téma is a kiégés megelőzése volt, amiben nem hangzott el túl sok újdonság, de lehetővé tette, hogy legyen egy kis időm eszerint átgondolni magam.

a város amúgy nagyon meglepett. szép és csúnya egyszerre, valahogy így fogalmaztam meg. persze a városközpont egy kis ékszerdoboz, még zuhogó esőben meg féligködben is, de minden de minden tele van grafitifirkálva ész nélkül, minden kis helyes utcácska. ami viszont végtelenül jóleső élmény volt (beleértve a kanizsai éttermet is) mindenhol kedvesek, közvetlenek voltak az emberek, puha meleg jó élmény volt így. 

jó, most még 2 hét egyfolytában munka lesz, aztán meg idénre szevasz, ne tovább.

eléggé várom, az idei évem rohanásból és önmagam összekapirgálásából állt, kellene már egy kis löket ennél többre. 

kapkodom a

a fejem kapkodom. hogy máskor is ilyen durván rohan a november?

volt ugye a szülinapozás, előző héten a kollégám dolgát is én csináltam (ilyenkor az én dolgom áll, persze, azt nem csinálja más), meg voltunk a biffen, megnéztük a hamnetet (és ha egy film van, amit szeretnél megnézni mostanában, ez legyen, igazán jó és megrendítő). a múlt héten volt egy beszámolóm a város másik végében, onnan pedig Brnoba utaztam. ott két napig füstölgött a fejem a témától, amire képeztek - durva volt. 

az a város amúgy novemberben elég felemás - sikerült a leglepukkantabb környéken szállót találni, aludni sem nagyon sikerült, az egyetlen vigasz volt a sarki bábszínház, megnéztem csehül Szent Ferenc életét (nem nevet, hát 4 éveseknek szóló darabban vajon milyen szöveget kellene értenem? :) ) cuki volt. ja, és az étterem is klassz volt (az első, ami a főtéren volt), bár megtalálni kisebb erőfeszítés volt, minthogy egy láthatatlan plázabejárat mögött a másodikon volt (4szer mentem el előtte guglival)...

szombaton pedig Bécsbe mentem (vonatom itt kerek egy órát késett), családom a Praterben fölzárkózott soraimba, megnéztük a helyi felsőoktatási kiállítást (semmi küli, csak németül van), találtunk valami felejthető éttermet (rossz helyre mentünk, de ott is volt egy, hát bementünk), vásároztunk a Tanácsháza előtt, aztán elfáradtunk és hazajöttünk. minden ilyen másnapot úgy képzelj el, hogy mosok, mosok, teregetek, pakolok ezerrel.

a héten a munkám megtréfált, volt pár totálisan felesleges köröm, amin most a héten felhúztam magam - most éppen a magam abból a munkából kihúzását fontolgatom, és nem is tudom, miért rontom a saját sorsom ezzel, hogy hűség és lojalitás és ígéret... még egy kicsit van időm töprengeni rajta...

és a legfontosabb: csütörtökön szalagavató volt - csodás, csodás, mekkora volt! jó anyuka voltam, természetesen végigbőgtem, kezdve a zenére felvonulásukkal. olyan jó, hogy ekkorák és olyan nagyon elszaladt ez a pár év. van súlyuk az elmúlt éveknek, fontosak voltak, hasznosak voltak. de a legjobb azt a reménységet látni, hogy megállják a helyüket majd, szépek, okosak, felnőttek. partit szervezni persze nem tudnak (belvárosi lebujba szervezték a fő önszervezők) - nem bírtak beszélgetni az üvöltő hangzavar okán, cukikám meg nem iszik és ordibál, (ja, meg zuhogott az eső). de ez is egy tapasztalat volt, nem bánta.

erre a hétvégére meg kifingtam, ez a szakkifejezés fedi, hogy állandóan itt lebeg a fejem felett két centire, mi lenne, ha ezt a hetet kivenném szabinak. (nem fogom, telt ház van a teendőknél) 

napom

a szülinapom utólag sikeredett ünneplése volt vasárnap délután. (valahová föl kellene jegyeznem, hogy ez máskor legyen szombat délután, mert előtte és utána 1-1 teljes nap kell a készülés miatt kieső napok pótlására, és az nem praktikus, ha utána egy hétfő érkezik gyorsvonati sebességgel).

szóval ez olyan találkozó volt, ahol úgy-ahogy ott volt a legszűkebb család, étterem, svédasztalos, sokatevős-szusis. vittünk tortát (ami finom volt), rokonom jött és ment is, minthogy elrontotta a szemét indulás előtt. az egész olyan kis esetlen, alulszervezett, de nagyon kellemes alkalom volt. mindenki kedvesen beszélgetett, nevetgéltünk, másodszori kérésre már a hangszórót is lehalkították a fejünk felett.

az volt még érdekes, hogy most volt az a történelmi pont, ahol még úgy-ahogy ott volt együtt a legszűkebb család - a következő tízest nehezebb lesz így összehozni - vagy még inkább úgy mondanám, most mindenkit igyekeztem jól megnézni magamnak így együtt. ez volt egyébként az igazi ajándék.

egy régi

egy régi tortabejegyzésem okán csak az jutott eszembe, hogy talán jobb inkább akár minden hétvégén megsütni azt a tortát, mint bármi kötelező kört megtenni muszájból, mert egyszer csak elfogynak azok, akik azt a tortát úgy szerették.

fél

évszázad - pipa.

nyelv

ma nyelvvizsgázik (angol felső). annyira nagy!

nagykorú

hát ma van a napja. 18 lett.

most éppen egy fejjel magasabb, mint én, félhosszúra növesztette a haját (mindenkinek tetszik, nekem is, de én megőrülök, hogy a szemébe lóg), nyerítve röhögcsél, hangosan ordít, ha épp úgy kell. jól érti az embereket, jól tanul, de nem túl jól, határokat szab és pszichológiát meg atomfizikát olvas. 

még mindig és nem múlóan nagyon szeretem. olyankor is, amikor végtelen flegmán kikészít, meg amikor mégsem csinálja, bár megbeszéltük ("csak te mondtad"). meg olyankor is, amikor vita van, és ordítás, és közben szemtelenül megröhögtet (ezt nagyon tudja). jó, hogy itthon lakik még, formálom csak magamban (most már évek óta), hogy lesz egyszer olyan, amikor már nem, de talán van még ebben pár év. akarom, hogy jó legyen neki, minden idegszálam így működik 18+ éve.

okos, tehetséges, szép és (vanhogy) kedves. örökölte ezt a fránya univerzalitást, amivel mi is küszködünk - talán könnyebb lenne, ha csak egy dologra lenne tehetsége. így viszont még többre tartom cserében.

az a vicces, évek óta mondogatom, hogy nem múlóan cuki is. minden korszakában van valami olyan szülői ajnározáson túl is csodálnivaló cukiság, ami megunhatatlan örömforrás. egyúttal ezen keresztül kicsit másképp kezdtem kedvelni az embereket, beléjük látom most már ezt is (ha akarom). 

azok a nyarak

és amikor már nagyon-nagyon meguntam mind a munkát, mind az életem júniusi folyását (lassan, áramlással szemben, kínlódva élés), kitakarítottunk, elpakoltam, összepakoltunk, és elvonultunk Tihanyba, a szokásos csodahelyre.

és ott a poszáták és nádsusogás és békekuruttyolás, valamint a víz, a víz, a víz! lesimította, ami szöglet volt. újra és újra ez a csoda az a csoda. vágytam is rá rendesen (úgy május óta honvágyam volt oda, ami valóban nagyon ritka mostanában, ez a vágy, hogy máshol lenni - a szokásosnál még annyival másabb, hogy a gyerek bennem el is kezdett ujjongni, hogy nem baj, minden mindegy, mert mindjárt ott!)

a kevésbé boldog oldala a hétnek a keddtől kezdődő betegségek voltak, melyek konkrétan lespórolták az összes lehetséges programunkat. nem volt szigligeti fagyizás, krúzolás pécselyen, kirándulás hegyestűre, füredi mozizás, de úgy étterem sem (pénteken cuki kis morzsapartit kapartam össze a maradékokból, és minden nap főztem - amitől időnként persze elgurult a gyógyszerem, mert azért valljuk be, nem ezért mentünk...

a vihar alatti éjszakát amúgy ébren töltöttem (én is beteg lettem), amiben az volt a jó, hogy kiderült, az ágyamban heverve 3 viharjelzés is látható, haha.  

összességében mégis olyan nagyon lesimultam, hogy végül is mindegy is. a gyerekem úgy fogalmazta, hogy neki jó volt, annyira akart már olyat, amikor nincs semmi :) (hát nesze)

az pedig rémséges, hogy ezt az mostani új hetet munkaügyileg nem tudtam kihagyni - nagyon hiányzik még a magam összerakása, és ettől permanensen ideges vagyok. most pl. reggel 9-től (!) egy fejtágításon ülök, de képtelen vagyok figyelni (a téma megőrjít), közben tolonganak a teendőim - előfordulhat, hogy kipattanok belőle. 

cserébe megnyílt

mármint, hogy megnyitottuk a szezont. amikor engem a Balaton ringat. mert ma én ott a keleti parton igenis be kellett menjek a vízbe, lépésenként, fürdőruha, kapálózás, úszásimitálás, napsütés, kék ég, tiszta víz, döglött hal szag, lábujjak között homok, tűző naptól húzódó arcbőr. partról figyelő két alak. aztán sótlan hekk, sós krumpli, koviubi és édeslé, és megnyitották nekem, csak nekem a fröcskölő kézmosócsapot is. itt a nyár.

és úgy érződött, mint a nyaralás, pedig csak 5 óra volt az oda-visszával együtt.

a heti nyomasztást pedig a dokufesztivállal és az új Esterházy-interjúgyűjteménnyel vezetem le. és ebben végre így együtt kerek a világ, én én vagyok. 

kevés

 kevés, amit és ahogyan a világ szeret belőlem.